Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-05 / 49. szám

ю

SZABAD FÖLDMŰVES

НК

deeenber A

VIKTDR KOHYÍCKlh

■ felváltani — mondta Marija Sztyepe*

■ novna. — És tanácsot is szeretnék

■ kérni... — Valami íelterthetatlen erő

■ hajtotta, hogy ennek a ráncosj klszá* : radt öregasszonynak elmondjon min! dent, megossza vele ezt az egész kép*

télén, ostoba dolgot, ami vele történt. Azelőtt Is az volt az érzése, hogy Darja Szavisna, aki oly közel áll a halálhoz, és éjjel-nappal itt él a hideg és sötét hullaház tőszomszédságában valami nagy bölcsesség és nyugalom tüdője.

— Ülj le. Kérsz teát?

— Töltsön egy kicsit, negyanyő.

— Csakhogy kihűlt már.

— Nem fontos, annyi baj legyen, jó lesz, amilyen van, én a forrót nem nagyon szeretem. A párom még alszik, hadd aludjon csak, fél tizenegykor majd költse fel, nagyanyó, a hajója indul, én magam nem érek rá, csak el ne felejtse, hallja?

Marija Sztyepanovna nagyon gyorsan beszélt, nem is hallotta, hogy mit mond.

— Úristen! -*- mormolta Darja Szavisna, és a sarok felé fordulva keresztet vetett. — Hát ez meg mire való? El se tudsz búcsúzni tőle? Műtét van nálatok, vagy mi a csoda?

— Igen, igen — mondta Marija Sztyepanovna. — Műtét... Meglátott engemet tegnap a kikötőben, amikor leszállt a hajóról... Julja cipelt el magával, fürödtünk és elmentünk sétálni, és egy őrnagy ott folyton ölelgetett ... 0 pedig állt, és nézte, én nem vettem észre... Aztán megütött ... Elutazik reggel, a hadosztályuk Vilno alatt van, elmegy, lehet, hogy megölik, és többé nem látjuk egymást. Hogy élem túl? Én vagyok a hibás! Még magyarázkodni se lehet, mert csak hallgat egész idő alatt... És én is mindig m^st mondtam, mint amit kellett volna. Szörnyűség, jaj, micsoda szörnyűség!

— Csillapodj már — kérte Darja Szavisna. — Nehéz ebben eligazodni... És az őrnagy? Volt vele dolgod, vagy nem?

Marija Sztyepanovna nem válaszolt, csak gyengén nemet intett a fejével. Megértette, hogy senki nem tud segíteni rajta, meg sem értheti más, és teljesen céltalan reménykedni másokban. Ettől a felismeréstől még fáradtabb lett. Olyan fáradtságot érzett belül, hogy még ahhoz is gyenge volt, hogy elmagyarázza, mi történt, és mindenre csak legyintett a kezével.

— Nem olyan nagy itt a baj — mondta Darja Szavisna, miközben kitöltötte a teát a pohárba. — Az aszszony, kedvesem, amíg virágjában van, élni akar. így van ez rendjén. Akkor is ki kell kísérni, hiszen a férjed neked, az urad. Ki kell kísérni...

Marija Sztyepanovna kortyolgatta a szaharinnal édesített, hideg teát. A torka kiszáradt és mohón ívott, törölgetve az álián lefolyó cseppeket. A tea rettentően kívánta a dohányfüstöt, de a mahorke otthon maradt. És ekkor sietve elindult a kórházba, mert ott igazi villanylámpák fénye világított, ott nem voltak homályosan égő petróleumlámpák, ott volt mahorke is és megszokott ütemes ínunka, s ott volt Julja kedves mosolyával, és kíméletlen, goromba modorával, Julja, aki feltétlenül megért mindent, és talál valami vigasztalót.

Amikor tizenkettő körül a hajó jelzett, hogy kiköt, Marija Sztyepanovna sietve ereszkedett lefelé az ősi nemesi parkban, a kórház főépületétől a kikötő felé vezető keskeny kis ösvényen. Nem bírta ki, hogy ne lássa Vologyát, nem bírta, hogy még egyszer meg ne kísérelje a fájdalmát enyhíteni, őbenne magában valahogyan eltompult a fájdalom. És csak annyit értett, hogy bármi történjék is most ott lenn a kikötőben, Vologyában,. az ő hozzá való viszonyában, iránta érzett szerelmében is megváltozott valami, mert a szörnyűséget, amit átélt ezen az éjszakán, már semmivel, soha nem lehet kitörölni onnan, mivel a büntetés az elkövetett bűnnél nagyobb volt.

Az éjszakai eső után ottmaradt tócsák átlátszóak voltak, nem úszkált bennük ősszel hullott levél; a levelek a hó súlya alatt a földhöz tapadtak a télen, összekeveredtek a földdel, és most már a föld részévé váltak. A levéltelen tölgyek között ide-oda röpködtek a madarak, és áttetszőén tiszta hangon csiripeltek. És még a hullaház épülete sem látszott olyan komornak a tavaszi fák, a pelyhező, virágos bokrok között.

A hullaház előtt Darja Szavisna kapálgatta a virágágyat.

— Megyek, kikísérem — mondta neki Marija Sztyepanovna halkan, és megállt. — Nem tudok úgy megválni tőle, nagyanyó.

— Eredj, eredj — felelte az öregasszony, anélkül, hogy kiegyenesedett volna. — Azt mondja a közmondás: Aki nem indul el, az nem is ér oda.

És Marija Sztyepanovna elindult lefelé, csúszkálva a sárban, a földön, a lehullott leveleken, a fák csúcsai között át-átcsillanó, lassan hömpölygő folyó felé. Vége.

s4

s s,

<aí

Megérdemelt jutalom

A közelmúltban a lévai járás népművelési dolgozói munkaértekezletet tartottak. Viliam Stančlk, a járási iskolaügyi szakosztály vezetője értékelte az elvégzett munkát, párhuzamot'vont azok között a falvak között, ahol jól dolgoztak, avagy tétlenkedtek.

A kulturális népművelő munka még intenzívebbé tételének érdekében a jövőben a kulturális szakosztály anyagilag is érdekeltté akarja tenni a népművelési dolgozókat. A díjazásnál figyelembe veszik majd a község nagyságát, az elvégzett munka minőségét és az esetleges fékező körülményeket. A javaslat alapján a következő évi jutalmak illetnék a kultúrottho. nők vezetőit: I. kategóriában 2400 korona, II. kategóriában 1800 korona és a III.-ban 1200 korona, ami jelentősen nagyobb az eddigi juttatásoknál.

A kulturális szakosztály vezetője részletesen ismertette a legközelebb álló feladatokat. A jelentések alapján megállapította, hogy a Csehszlovák- Szovjet Barátsági Hónap a lévai járásban eseményekben gazdag. Növelték a szovjet könyvek, újságok propagálását, szovjet emberek életét bemutató filmeket rendeztek és népi akadémiát szerveztek. A Szovjetunió térképe fölött cím alatt megrendezett akció keretében fokozták az orosz nyelvtanfolyamok számát. Szovjet művészegyüttesek látogattak eľ Lévára és a járás más helyiségeibe. A falvakon képes újságok készültek, szovjet írók, költők műveit ismertették. Kérdés-felelet esteket szerveznek és beszélgetnek idős kommunistákkal, a párt kipróbált harcosaival.

A Csehszlovák—Szovjet Barátság Hónapját egy nagyon méltó akcióval, a lévai gyapotkombinát átadásával zárják, mintegy jelképezve a Szovjetunió segítségét az építőmunkában, a megkötött csehszlovák—szovjet barátsági szerződés értelmében.

A munkaértekezlet után kitüntették a népművelés terén legeredményesebben dolgozókat. A kitüntetettek áldozatkész munkájukért díszokleveleket és más jutalomtárgyat kaptak.

Tóth László, Egeg

BEETHOVEN

E napokban emlékezik meg a világ Ludwig van Beethoven világhírű zeneköltő születésének 200. évfordulójáról. Atyja tenorista volt a kölni énekkarban, erkölcsileg jelentéktelen, alkoholista hajlamú. Emiatt anyja sokat szenvedett és ez korai halálát is előidézte.

Tizenegyéves korában már jeles zongorista és a fejedelem második orgonistája volt. 1787-ben kerül először Bécsbe, ahol találkozik Mozarttal, aki nagy jövőt jósol neki. Igazi tanítómestere Haydn volt. 1795-ben adja első nyilvános hangversenyét. Később Prágában, Nürnbergben és Berlinben is hangversenyez.

Anyagi gondjai nem voltak. Egészen az alkotó munkának élt. 1800-ban fülbaja kínozta, míg végre teljesen megsüketült. Ebben az időben valóságos embergyűlölő lett. Senkit sem kíván láni. 1814-ben búcsút vesz a közönségtől. Csak a misztikus zenét hallja, ami lelkében dalol és forr. 1826-ban tüdőgyulladás és vízkör vet véget életének.

Halhatatlan művei oly nagy sikert arattak, hogy a kiadók versenyeztek érte. 138 alkotása maradt rátik: kilenc szimfónia, két mise (Missa Sollemnis, C-dúr mise), egy oratórium (Krisztus az olajfák hegyén), egy opera (Fidelio), számos zenekari és kórus-kompozíció, közel száz kamarazene és koncertmű, dalok.

Beethoven többször járt Szlovákiában is; hosszabb ideig tartózkodott Korompán, mint gróf Brunswick Ferenc vendége. Pöstyénben gyógykezeltette magát. Ott-tartózkodása emlékére a pöstyéni parkban felállították a szobrát. Beethoven ezenkívül Pozsonyban és Galgócon is járt.Beethoven neve minden muzsikának a fogalma. A zene csodás országában ő talán a Mindenható..

Idézünk Grillparzer gyászbeszédéből, amelyet Beethoven temetésére írt: ..^ Művész volt Ö és ami volt, csak a művészet által volt. Művész volt ő, de ember is: ember a legszebb és legmagasztosabb értelemben. Mert

elzárkózott a világtól, gyűlölködőnek mondták és mert elkerült minden érzékenykedést, érzéktelennek nevezték, Ah, aki vértezettnek érzi magát, nem futamodik meg. A túlérzékenység kerüli az érzékenykedést. Kerülte a világot, mert az ő lelkületében nem volt fegyver, mellyel ellene vértezhette volna magát. Elvonult az emberektől — miután mindent odaadott nekik és semmit sem fogadott el érette. Egyedül maradt, mert nem talált magához méltó társat. De sírjáig megőrizte nagy, szerető, emberi szívét. Ilyen volt, így halt meg és így fog élni időtlen időkig!

(PB*

A szlovák falvak 1944 őszén sokat szenvedtek a fasiszták barbárságától. Ostrý Grúö, a felégetett község sohsem feledkezik meg elesett hőseiről.

Bsy percnyi csend, aztán Vologya megrándult, mint akit megütöttek. És Marija Sztyepanovna megértette, hogý az ő lelkében nincs meg az újrakezdés, hogy fájdalma nem foszlott szét, nem oldódott fel a görcs, mely fogva tartotta lelkét, és rettenetes számára az összehasonlítás, ez emlékeztetés a háború előtti éjszakára.

m Menj innen! — mondta Vologya durván. — No mi lesz?

“4 Én... hát hogy beszélsz?... Nem szabad így!... És meddig még? És végül is, miért? — Marija Sztyepanovna maga is érezte a kellemetlen, hamis hangot szavaiban. Hevesen felhajtotta a takarót, és beledugta lábát hideg cipőjébe. És ismét, mint nemrégen a hídon, egész bőrfelületével és idegeivel magán érezte a férfi pillantását, amint néhányat lépett az ajtó felé, teljesen meztelenül, gépiesen leengedve teste mellett csípőjéhez szorított kezét.

Bágyadt fény hatóit a szobába. Ettől a fénytől nem vetettek a tárgyak árnyékot. Marija Sztyepanovna azonban tudta, hogy látható, hogy látni lehet lábait és szégyentől görnyedt hátát.

Félt férje tekintetétől, de ugyanakkor kívánta is, és sokáig kereste köpenyét az ajtó mellett, míg végül is vállára dobta. A bánat és a kiúttalan( ság sikolya a torkába fulladt és fojtett a folyó lomha vizét. Marija Sztyepanovna odament a kerítéshez és nekidőlt. Az éjszakai szél felfújta köpenye alját. Tavalyi, elszáradt, erőtlen csalán súrolta térdét. Pillanatokig álldogált ott, és gondolattalanul nézte az alant csendesen folydogáló vizet.

Az eső már rég elállt. A hatalmas folyó hangtalan, sima mozgása nyugalmat és békét szült az éjszakában. A sötétség leple alá rejtett túlsó partról a két fordulati bólya távoli fénye alig árulkodott. A láthatáron a lassan zöldülő ég keskeny csíkja jelent meg, elválasztva a földtől az éji fellegek sötétjét. De ez a zöldülő sáv messze volt, rettenetesen, reménytelenül messze. Mert-a nedves, tavaszi föld, az éledező erdők, a halkan sóhajtozó füvek, a ködbe burkolózó völgykatlanok, a szendergő fák óriási távolságokba nyújtóztak, és a szertefutó utak is, melyek dombokon, mezőkön és hidakon át kúsznak az éjszakában.

A kutyák megkönnyebbülten és lustán ugatták a kelet felé vonuló esőfelhőket. És ugyanazt a mpgkönynyebbülést érezte Marija Sztyepanovna is, amint megértette, hogy a történteket nem lehet meg nem történtté tenni. Ideges reszketés futkározott még mindig a hátán meg a mellén, de egyre gyengült, aztán elhalt egészen, és nem maradt vissza más, csak az éjszakai szél okozta didergés.

Marija Sztyepanovna szorosabban

fogatta. Az egyszerű, természetes szó megszűnt lenni; amint elhagyta az ajkát, más, idegen, hazug értelmet •nyert; és Marija Sztyepanovna maga is megértette azt, de semmit sem tehetett magával. Megértette azt is, hogy mindaz, ami az imént történt, Vologya számára hasztalan bizonyíték. Asszony! ravaszságot lát benne csak, számítást a vágyra, amelyet nem tud leküzdeni. És rettenetes volt ez az egész.

Marija' Sztyepanovna kiment, és ott hiaradt egyedül a tornácon, melyet átjárt a nedves fa hűse és illata. Szél zúgott a tornác fel járatánál a bodzabokor ágai között, egyhangúan kopogtak a vízlevezető bádogcsatornából lehulló vízcseppek. Az asszony fogta a vízmeregetőt; belemerítette a dézsa vízbe, és inni kezdett, bár nem volt szomjas, és hirtelen eszébe jutott, hogy férje inni szokott éjszaka együttlétük pillanatai után. És úgy szeretett volna most bemenni hozzá a hideg vízzel a vízmerítőben, és néhány egyszerű, köznapi, igaz és őszinte, szót mondani neki, amelytől rendbe jön minden. Annyira érezte most előbbi együttlétük múló voltát és azt, hogy a közeli elválás, meglehet, örökre szól, mégsem tudott semmit tenni ellene. Még a falon át is érezte a görcsöt, amely Vologyája lelkét szorította.

Beledobta a vízmeregetőt a csöbörbe, az himbálózott az álmos víz színén, fülével a csöbör szélének ütközött. Marija Sztyepanovna kitapogatta férje köpenyét a falon, és arcával hozzátapadt, magába szívta a nedves gyapjú, a föld és a mahorka szagát, látta maga előtt a homok csendes sugarát, amint a lövészárok falán a köpenyre folydogált, és borzadva érezte rajta a vér szagát, amellyel a köpeny, meglehet már korábban, átitatódott valahol. És most először sírva fakadt, nagyon csendesen, hangtalanul, a posztót harapva és simogatva a hideg fémgombokat, a kemény varrásokat és a váll-lapok váratlan puhaságát. És sírás közben hirtelen a kívülálló szemével látta magát a sötét tornácon, amint arcát a köpenybe fúrta úgy, ahogyan olvasta, meg a moziban látta a háborús idők asszonyait, akik egy katonaköpeny posztójára borulva sírnak egész éjszaka, míg férjük alszik, mielőtt elindulna a csatába. És ekkor még elviselhetetlenebbnek érezte az egészet, kezdte azon fogni magát, hogy játssza most a bánatát alkalmasint, mint a színésznők a moziban meg a színházban, hogy azt a bánatot utánozza, amelyet már látott valahol, s hogy nem a történet tragikus voltára gondol, hanem kívülről figyeli magát, és hogy ez rettentően gyalázatos dolog.

Eltolta magát a köpenytől, és kilépett a tornácról a lépcsőfeljáratra.

A fák imbolygó csúcsai és féligmeddig kopár ágai között látni lehebeleburkolőzott köpenyébe.

— Hát vége, kész ... Nemsokára itt a reggel. — Hangosan mondta, a folyó felé fordulva. A folyó futtában válaszolt neki valamit, csak egyet mordulva, érthetetlenül.

Marija Sztyepanovna a tornácfeljáró melletti sárkaparón letisztította átnedvesedett házicipőiről a sarat, és visszament a szobába.

— Mikor érkezik a hajó? — kérdezte Vologya.

— Délben — felelte. — És most elmegyek. Julja második éjszaka nem alszik. Legalább most reggel felváltom.

A férfi hirtelen befordult a fal felé és elhallgatott.

Miért nem ordít, kiabál, fenyegetőzik, miért nem követeli az igazságot, miért csak hallgat? Marija Sztyepanovnának nem volt több vesztenivalója, és nem volt miben reménykednie, ezért megengedte magának, hogy ingerült legyen, hogy elfelejtkezzék a vétkéről. Hosszú csend következett, míg az asszony öltözködött, és ezalatt csak növekedett, sűrűsödött benne az ingerültség. Mintha ma csak ő szenvedett volna, ő egyedül! Mintha tőle nem vette volna el ennek a huszonnégy órának a boldogságát, ezt a gyenge fényfoltot a háborús élet sötét napjaiban! Mintha neki nem álmatlanság, munka és szűkös kis kenyérdarab lett volna az osztályrésze ez alatt a három év alatt.

— Bolond! — suttogta Marija Sztyepanovna hirtelen, csendes, nagy gyűlölettel. — Mekkora bolond! Istenem, mekkora bolond!

Az ágy mozdulatlan maradt, de Marija tudta, hogy Vologya nem alszik, és hallja őt.

—■" Milyen nagy bolond’ is vagy! — ismételte most már negyedszer, dühös örömmel, mely harcra bíztatta, megcsillantotta előtte a lehetőséget a bosszúra, amikor már nem törődik az ember semmivel magán a bosszún kívül, amikor szinté fuldoklik a vágytól, hogy lehetőleg minél sértőbb szót vághasson oda.

— Költs fel fél tizenegykor, légy szíves — mondta Vologya.

— Ne térjünk át a magázédásra, talán? — kérdezte Marija Sztyepanovna meghúzva a derékszíját katonazubbonyún, az övcsatt nyelvecskéjével azonban sokáig nem volt képes beletalálni a lyukba, ettől még jobban elveszítette önuralmát, és becsapva az ajtót maga után, kiment.

Fényt pillantott meg a hullaház őre házikójának ablakán, és bekopogott Darja Szavisnához. Nemezpapucsok csoszogása hallatszott, kattant a retesz az ajtón. Szagoktól sűrű, paraszti meleg csapta meg.

— Gyere be — mondta szokása szerint Darja Szavisna. — Mi történt, se nem pirkad, se nem pitymallik, tán megint meghalt valaki?

— Nem... csak úgy. Megyek Juljáf