Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-21 / 47. szám

1970. november 21. SZABAD FÖLDMŰVES 7 A HARCBAN NEM SZABAD MEGÁLLNI! párt illegalitásba kényszerült. Ez tör­tént Csúzon is, amikor bevonultak Horthy Miklós fasiszta csapatai. Akko­riban tűnt el Bria elvtárs, Huszkár Beesteledett. Ez azonban nem aka­dályozott bennünket * abban, hogy a szövetkezet elnökének, Lévárdy József elvtársnak az irodájában néhányan felidézzük a keserű múltat. Elbeszél­gessünk arról, hogyan lett Csúz (Dub­ník) község lakosságának többsége a kommunista eszme zászlóvivője. A beszélgetésre eljött a helyi párt­­szervezet jelenlegi elnöke, a nemzeti bizottság és a szövetkezet elnöke, va­lamint ökonómusa is. A szó azonban most a veteránoké, akik helyet foglal­tak az asztal körül. Ömlött belőlük a szó, mint forrásból a kristálytiszta víz. A falu szegényei s kis- és közép­parasztjai már 1919-ben hitet tették az eszme mellett, amikor barátságosan fogadták a bevonuló vörös katonákat. Mint ismeretes, a központi hatalmak hatékony támogatásával leverték a kommünt, s csak nagynehezen sike­rült megmenteni a falu népét — vált­ságdíj ellenében — a megtizedeléstől. A kény ér harc helyi vezetői Ettől kezdve Csúz központja lett a környék munkásmozgalmának. Holec István, a harcokban edzett veteránok egyike, Bria Jánosról, a fiatal, per­­zselőszavú ifjúmunkásról beszélt. El­mondta, hogy 1926-ig az ifi szervezet­ben tett nagy szolgálatokat a párt politikájának népszerűsítésére, s csak Szakszervezet támogatásával 1929-ben tiltakozó sztrájkot hirdetett, határo­zott bérkövetelésekkel. A sztrájknak további küldetése az volt, hogy támo­gassa a Most környéki bányászsztrájk sikeres lefolyását. A csúzi sztrájkot olyan egyének vezették, mint pédlául Kostyál János, Györy János, Bucskó János, Huszkár Imre, Miskó Imre és mások. Ezekkel együtt sorakoztak föl a tömegek és néztek farkasszemet a kapitalista rendszer szunonyos hatal­mának képviselőivel. „AZ ÜT* című kultúrpolitikai folyóirat II. év­folyamának 1. száma 1932-ben, az el­kobzás utáni második kiadásban, visz. szaemlékezésképpen az 1929-ben Csú­zon lefolyt földmunkás-sztrájkról az alábbiakat írta: „Sztrájk! Mint mennydörgés szaladt végig az utcákon. Az emberek csopor­tokba verődtek. Már hangokat hallani: nem mehet ez így tovább. A cselédek, a zsellérek, mind üdvözlik a sztrájkot. Délelőtt tíz óra. Megjelennek a kapi­talizmus őrei. Csendőrök. Biciklis jár­őrök cirkálnak az utcákon. A munká­sok megvetően, gúnyosan szemlélik a fegyvereseket. Senki sem fél. Öröm és harci kedv az ifjú arcokon. De még az öregek is helyeselnek: ennek más­képpen kell lenni! Második nap. A sztrájk-vezetőségnél 50 új jelentkező. Cselekedni kell. Harmadik nap. Már nem a sztrájk­vezetőség sétál az utcán. Minden ti­zedik lépésre csendőrcsapattal talál­kozunk. Negyedik nap 25 ezer földmunkás sztrájkol Szlovenszkón. Rajta: agitál­ni, szervezníl Aztán tizedik nap bágyadtan kél a nap. A szocdemek megkötötték a kol­lektív szerződést. Béremelés? Fenét! Bérleszállítás. Tíz százalékos. amikor konkrét tettekkel bizonyította elkötelezettségét, akkor vették fel a párt tagjainak sorába. A harcokban edzett kommunista aktivistája lett a gyallai körzetnek és tagja az Érsek­újvárban (Nové Zámky) székelő terü­leti pártbizottságnak. Kitűnő ember­­israerete, harcos helytállása végül is azt eredményezte, hogy a párt 1934- ben kétéves politikai iskolára küldte Moszkvába. Visszatérése után a párt­titkári teendőket látta el. Bria elvtárs felsőbb megbízatása után Holec Imre személyében új elnö­köt választottak a csúzi pártszervezet élére, akit a burzsoá köztársaság csendőrei egy alkalommal a környék dolgozóit harcra buzdító röplap ter­jesztés közben puskatussal és gumi­bottal úgy megvertek, hogy rövid szenvedés után meghalt. így lett 1934 tavaszán Haládek Jó­zsef — aki 1928-tól párttag — a helyi pártszervezet elnöke. A későbbi idők­ben számos olyan akció szervezője volt, melyek Csúzon és környékén szi­lárdították a párt és az éhező föld­munkások egységét. Alapjában véve a csúzi kommunistáknak, ifjúmunká­soknak és a Vörös Szakszervezet tag­jainak köszönhető, hogy számos bér- és kenyérharcot megnyertek. 'Nagybirtok-uralom Valaki feltehetné a kérdést, vajon Csúz miért lehetett a burzsoá rend­szer elleni harc egyik tűzfészke? Egy­szerűen azért, mert a község több mint 2000 hektár földterületének 80 százaléka a nagybirtokosok — mint például Hammerstein báró, a Bathó­­testvérek, a Kálmánok, a Fehérváryak, az egyház és más földesurak — tulaj­donában összpontosult, s a falu 2500 lakosának a földterület 20 százaléka, vagyis csak 400 hektár silány terület jutott. így a földnélkülieket, valamint a kis- és közép parasztokat mostoha sorsuk kényszerítette rá, hogy mun­kát vállaljanak a nagybirtokosoknál, akik kihasználták a szerencsétlen emberek kényszerhelyzetét, s olyan kegyetlen bérrendszert vezettek be. amire soha azelőtt nem volt példa. Áruló szocdemek A csúzi éhezők sokasága a kommu­nista párt, az ifi szervezet s a Vörös Sztrájk! Tovább! A csendőrök mun­kára kényszerítik a Fuchs cselédei és Snábel cselédei is felvették a mun­kát. Kiadjuk a jelszót: minden erőt megfeszíteni, meg kell győzni testvé­reinket, hogy a szocdemek félrevezet­ték őket, hogy az ő segítségükkel új­ra az urak győztek! Az ár megindult. A megtévesztett munkások felvették a munkát, az ön­tudatosak nem némultak el. Mondják, nem baj. Nem vesztettünk, de tanul­tunk!“ Szilárdult a tekintély, bővült a kom­munista párt taglétszáma. Sokan ro­konszenveztek a munkásosztály párt­jával. Nem a véletlen hozta, hogy 1931-ben a csúzi községi választáso­kon a 30 mandátumból 20 a kommu­nista párté lett. Ez méltán bizonyltja, hogy a falu népe bízott a kommunis­tákban. Itt a legfelsőbb törvényhozó testületbe jelölt elvtársak is többségi szavazatot kaptak. A sztrájkolólé győzelme A beszélgetésen jelenlevők s a kör­nyék dolgozói még ma is jól emlékez­nek az 1936-os robbanással telített forradalmi napokra, a sztrájkokra és a tüntetésekre. Kiadták a jelszót: ami 1929-ben nem sikerült, annak most sikerülnie kell! Közvetlenül aratás előtt történt: a földesurak házról házra küldték meg­bízottaikat, hogy megnyerjék a föld­nélkülieket, a kis- és iközépparaszto­­kat aratásra. A gabona beérett. A nagybirtokosok tizenegyed részt kí­náltak az aratóknak. A termés ki­sebbnek mutatkozott, mint az előbbi esztendőkben. A párt és az általa vezetett töme­gek szilárdan hittek abban, hogy az urak kényszerhelyzetükben beadják derekukat. Tizedet, s ráadásul aratón­ként két mázsa kenyérgabonát és tisz­tességes kommenciót követeltek. A területi pártvezetőség néhány pontban összeállton egy kollektív szerződésbeadványt, melyben követel­te, hogy a járási hivatal tegye lehe­tővé az egyezkedést a munkaadókkal. A tárgyaláson a csúzi kommunistákon és a munkások küldöttein kívül Stei­ner Gábor és Zupka Ferenc elvtársak is részt vettek. A munkáltatók kez­detben nem fogadták el a párt által benyújtott kollektív szerződést,serre a gyallai járási pártbizottság és Vörös Szakszervezet vezetősége aktivistáinak összefogásával a környező járásokban is sztrájkra buzdították az embereket, s így többezer arató beszüntette a munkát. A tárgyalások Ögyallán (Hurbano­vo) és Csúzom folytak. A kollektív szerződésben foglaltak jóváhagyása volt az előfeltétele a munka újrakez­désének az egész vonalon. Csúzon nagyon válságos volt a helyzet, mert a falut a földesurak kérésére állig fölfegyverzett csendőrök lepték el. Major István, Zupka Ferenc és Stei­ner Gábor az eseménydús napokban rendszeresen ellátogattak a falvakba, hogy egységre buzdítsák a sztrájkoto­kat. Figyelmeztették őket, hogy a teli­­gyomrú urak csak akkor lesznek haj­landók többet adni, ha a tömeg és a körülmények rákényszerítik erre őket. Így csatlakozott a csúziak harca mellé Kolta, Szemere (Semerovo), Jászfalu (Jasová) és Für (Rúbaň) forradalmi munkássága is. Am nehogy azt higgye valaki, hogy akkoriban a kommunista párt köz­ponti funkcionáriusai: Steiner Gábor, Kosík István és mások kényelmesen, személygépkocsikkal jutottak el vi­dékre. Ezek az emberek, akik életü­ket áldozták az ügyért, bizony leg­többször gyalogszerrel, esetleg kerék­Imrét pedig a kakastollasok úgy meg­verték, hogy belehalt, s a többieket is meghurcolták. Csak a szerencse és a nagy óvatosság mentette meg őket, tette lehetővé megélni a fölszabadu­lást, a szovjet csapatok várva-várt érkezését. Segítséget máshonnan nem várhattak. Betűkkel leírni ezt a talál­kozást aligha lehetne. Érezni, átélni a bizonytalanságban élő emberek új­jászületését, azt, ahogy megint kez­dődhet az élet. Ismét az élvonalban Amikor elérkezett az ideje, s az új­vári járásban is megkezdték a nagy­üzemi mezőgazdaság szervezését, a csúzi kommunisták ismét ott voltak az élvonalban. Odahaza is olyan szö­vetkezetei alakították a falu földnél­küli dolgozóinak, kis- és középpa­rasztjainak összefogásával, hogy pór­ját ritkítja a környékén. Ez a szö­vetkezet 1959-ben „Az építésben szer­zett érdemekért“ s 1960-ban pedig a „Munkaérdemrendet“ kapta. Ezzel egyidejűleg a helyi pártszervezet har­cokban edzett veteránjai közül többen A párt és a Vörös Szakszervezet körzeti konferenciájának küldöttei 1932- ben Holec István lakásán tartották összejövetelüket. A korabeli képen lát­ható Bria János ( X ) és Holec István (XX) is. páron jutottak el a nép közé. Életük nem volt rózsásabb, mint az éhező millióké, akiknek érdekeiért Csúzon és másutt harcoltak. Hat küzdelmes nap kellett ahhoz, hogy jobb belátásra bírják a nagybir­tokosokat. Az urak nem várhattak to­vább, mert fennállt a szempergés ve­szélye, ami sokszorta nagyobb kár lett volna számukra, mint amit a párt és a Vörös Szakszervezet a kollektív szerződésben a munkásoknak köve­telt. Illegalitásban A falu népe akkor is a kommunista pártban bízott, amikor a burzsoá köz­társaság vezetői Csehszlovákiát kon­cul dobták a fasisztáknak. A történe­lem legsötétebb évei következtek. A |y|ár bent állt a vonat a pá­­lyán, de még néhány perc hátra volt az indulásig. Üres fülké­ben foglaltam helyet. Újságolvasás közben parányi hír kötötte le a figyelmemet. Kétszer is elolvastam. Egy nyugdíjas nyomdászt üdvözöl­tek a somorjai (Samorín, duna­­szerdahelyi járás) tanulók. Jóleső érzéssel nyugtáztam: lám, az ifjú­ság mennyire megbecsüli azt az öreg nyomdászt, aki — ha közvet­ve is — a múltban hosszú évtize­deken keresztül harcolt a munká­sok, szegényparasztok, kisgazdák jogaiért, majdpedig terjesztette a kultúrát, szórakoztatta az olvasót. Közvetlen az indulás előtt top­pant be két fiatal a fülkébe. Szem­ben ültek. Mindkettő újságot hú­zott elő. Már-már igazolva láttam a sajtóval kapcsolatos megállapítá­somat. A vonat elindult. Az újságböngésző fiatalok a sportrovatba temetkeztek. Szeretik a sportot. Tán aktív sportolók. No meg fiatalok — elmélkedtem. Az egyes mérkőzések eredményeihez megjegyzéseket fűztek. Majd az egyik a zsebébe süllyesztette az újságot azzal, hadd olvassa el az öccse is. A másik? Hanyagul a csomagtartóra dobta. — Jóska! Te már elolvastad? — Eltaláltad. — És a többire nem vagy kíván­magas állami kitüntetésben részesül* tek. Fejlődött-e a falu? Igen! Van tégla­gyára, fürdője, korszerű sporttelepe, három új iskolája, járdákat és porta­­lanított utakat építettek. Az utóbbi esztendőkben több mint száz új taka­ros ház készült, s alkalmas helyen parkosítottak stb. Ma 56 egyénnek van személygépkocsija. Több mint 4 millió koronás költséggel hozzáfogtak egy nagy kultúrház építéséhez. Csúz­­nak van takaros vendéglője, szállodá­ja, önkiszolgáló boltja, új postája és sok mása, amire a ma községében szükség van. így élnek ma abban a faluban, ahol még nem is oly régen éheztek az emberek. Hoksza István esi? — kérdezte kissé gúnyos han­gon a társa. — Hát akkor miből tanulsz? — Éppen ez az komám, ami ki tud borítani... Elegem volt a ta­nulásból az iskolában, az inas-évek alatt. Meg a katonaságnál is. Tu­dod, ha újságot veszek a kezembe, szórakozni akarok. Nem mondom, ha krimi volna benne, azt elolvas­nám. Az államfők látogatása, a Az életből ellesve külföldi sztrájkok, az üzemek éle­te, a végnélküli indokínai háború engem nem érdekel. A rádió híreit, no meg a tévé-híradót meghallga­tom, ez nekem untig elég. — Látód pajtás, nekem is ez a véleményem. Hirtelen úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna hideg víz­zel. Máris azt latolgattam, szóba elegyedek a fiatalokkal, s megcá­folom állításukat, helytelen néze­tüket. Ekkorra azonban! más be-S FIATALOK! ISMERJETEK MEG A M0LTAT, HOGY BECSÜLNI TUDJATOK A JELEN VÍVMÁNYAIT! BESZÉLGETÉS A PÁRT EGYIK VETERÁN HARCOSÁVAL Nagyon tanulságos és követésre méltó összejövetelt szervezett a Fegyverneki (Zbrojníky) Alapfokú Kilencéves Iskola „Gagarin“ úttö­rőcsapat«. Meghívta Kovács Jó­zsefet, a CSKP fegyverneki szerve­zetének alapító tagját, hogy az út­törők a párt veterán harcosának szavain, személyes élményein ke­resztül megismerkedhessenek a múlttal, azzal az ádáz küzdelem­mel, amelyet a kommunista párt kifejtett a munkásosztály hatalom­­rajutása, céljainak megvalósítása érdekében. Kovács Józsi bácsi vörös katona volt fiatal karában. A szovjet nép fiaival vállvetve harcolt a mense­­vikiék és intervenciós csapatok el­len, akik a forradalom megdönté­sére törekedtek. Az idős kommu­nista beszélt a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom világtörténelmi jelentőségéről, az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásáról. El­mondotta: 1919. márciusában szá­mos szlovák és magyar kommunis­tával átment Magyarországra (csu­pán Fegyvernekről 11-en voltak) és csatlakozott a Tanácsköztársa­ság forradalmához. Mint ismeretes, azon év áprilisában összefogtak Európa kapitalistái, hogy leverjék a magyar kommünt. Am a magyar Vörös Hadsereg visszaverte a fran­cia és olasz tábornokok által irá­nyított román és csehszlovák had­sereget. A párt veterán harcosa a továb­biakban beszélt az 1920-as cseh­szlovákiai eseményekről, majd Csehszlovákia Kommunista Pártjá­nak megalakulásáról. Az úttörők megtudták többek között azt is, hogy Fegyverneken 1922-ben alakí­tották meg a CSKP helyi szerveze­tét, amelynek elnöke akkor H u­­d e c József volt. Tájékoztatta az ifjú nemzedékhez tartozókat К o­­vács elvtárs a nagy világgazda­sági válságról, a munkáért, ke­nyérért folytatott harcról, a máso­dik világháború fasiszta- és hábo­rúellenes megmozdulásairól, majd az 1948. évi Februári Győzelemről. Mit kérdeztek az úttörők az idős kommunistától? Vajon beszélt-e Lenin elvtárssal, vagy látta-e őt? Milyen forradalmi megmozdulások voltak a járás területén? Hány éves volt, amikor a fegyveres harc­ban először részt vett? A munkás­vezérek közül kikkel állt közvetlen kapcsolatban? Hogyan éltek a fal­vak elnyomottjai, nincstelenjei öt­ven évvel ezelőtt?... S mi vezé­relte, hogy mindvégig hű maradt a párthoz? A „Gagarin“ úttörőcsapat tagjai a beszélgetést követően piros szeg­fűcsokrot nyújtottak át a megbe­csülés és szeretet jeléül Józsi bá­csinak. VERESS VILMOS szédtémára „nyergeitek“ át. Sza­vaikból kitűnt: a galántai járásból valók. A minap véletlenül „AZ ÚT“ e. haladó folyóirat 1931-i évfolyamá­nak egyik száma került a kezem­be. Egy cikkben éppen a galántai járás ifjúmunkásainak, napszámo­sainak keserű panaszát olvashat­tam: „... éhező munkanélküliek gyű­léseit szétverik. Letartóztatás, sor­tűz, börtön — ez az amit a bur­zsoázia ad nekünk. Pedig mi, a fa­lu nyomorgói 12 éves korunktól napkeltétől napnyugtáig roboto­lunk, úgyszólván koldus-alamizsná­ért, verejtékezve. A burzsuj fiatal­ság meg izzadság nélkül végig he­veri a nyarat. Övék az iskola, a színház, a mozi, a tanulás, a műve­lődés minden lehetősége. Nekünk meg a gürcölés jut, mert nincs pénzünk jóformán még betevő fa­latra se, nem még tanulásra.“ Hát Igen! Vessük csak össze e sorok mondanivalóját a ma ör­vendetes tényeivel, s goldolkoz­­zunk el rajta. Jóska is, meg a ba­rátja is bizonyára rádöbbennek: téves útra tértek. Nyegleségükkel nem jutnak előbbre. Ami ma úgy­szólván az ölükbe hull, azért az elődeik — kommunisták és nem kommunisták — harcoltak, s nem­egyszer az életüket áldozták. В. I., komorja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents