Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-10 / 41. szám

10

SZABAD FÖLDMŰVES

(И/Ul ИпиигаШ

A megszokott hevességgel lépett be ez ajtón. „Nekiütközött“ a kocsmai zsivajnak, hátra lódult. Ma kissé jobban, mint máskor. A beszéd zaja körüldöngicsélte fülét, belezümmögött, s hamar kizavarta belőle a csendet, melyet az utcáról hozott magával. De az is lehetséges, hogy csak a villanykörték éles fénye ijesztette meg. Annyi bizonyos, hogy megmerevedett. Am kővé nem vált.

Egy-kettőre magára talált, nekibátorodott, mert két lépést tett előre. Kezével szokása szerint hátrasimította haját, s közben gondosan vigyázott arra, hogy össze ne túrja a választékot, melyet csaknem egész fejetetején végighúzott. Erről a mozdulatáról már jó háromszáz méter távolságból rá lehetett ismerni. A mozdulat egyúttal azt is elárulta, hogy valahol már belekóstolt az italba.

Inkább karcsúnak mondható, mint soványnak, s mint a magas emberek általában, előrehajolt, derékban megtört. A hosszú, de ruganyos lépteknél úgy rakta, dobálta ki maga alól a lábát, hogy aki először látta, azt hihette, minden pillanatban előre esik, arcra bukik. Ábrázatát mégsem tarkították sebhelyek.

Újból megmozdult, de most éppen az ellenkező irányba.

— Sáró! Hej, Sáró!

Mindketten egyszerre kiáltottunk rá.

— Húú! — bődült el, amikor végre észrevett minket. Jól lehetett látni, amint szemüvege mögött meglepődve pislog. Tett vagy három lépést és megállt fölöttünk.

— Bizisten! Itt vagytok? Micsoda parádé!

Egymás után prüszkölte ki magából a szavakat, miközben mosolygott. Nesztelenül, mégis nehezen zuhant a székre. Mint egy zsákárpa.

— Hol voltál? — kérdeztem tőle. — Teljes egy hete nem láttunk.

— Fiúk! — kis híján kurjantott. — Szereztem egy házacskát!

— Házat?

Milos elképedt.

— Azt! Tegnap végre megvettem. Úgy bizony! — bizonyított 3áró önmagának, és könyökével félretolta az útban levő poharakat. Összekulcsolt kezét az asztalon hagyta.

— Hát ez nem akármilyen esemény! — ismerte el Milos.

PETER JAROŠ:

— Különösen számomra! Az első szoba az enyém, a ház többi részét átengedem az öregeimnek ... Egy ilyen házba még menyecskét is hozhatok! — örvendezett Sáró.

A pincér ott ment el mellettünk, karján a hanyagul átvetett szalvétával. Fekete légy ült rajta.

— Misko! Gyere csak ide! — hívta a pincért.

— Parancsol...? — kérdezte a legény.

— Fiam, ma nem engedem meg, hogy pihenj!

— Miért?

— Házat vettem, kedves fiam... Nocsak, hozzál egy-egy deci vodkát ... Magadnak is tölthetsz!

—■ Egy pillanat!

Késő éjszakáig ittunk. Körülöttünk a kocsma férfivendégei szintén. A pálinka lassan, de biztosan győzedelmeskedett. Fokozatosan kiszívta erőnket, az átkozott! Sáróét a leginkább. Ahány kortyot ívott, annyiszor megrázkódott. Feketekeretes szemüvegét az asztalra tette. Tenyerével éppen a szemét készült megdörzsölni, amikor legyőzetett. Alig értünk rá felemelni a fejünket, s már az összes poharat a földhöz vagdosta.

Ekkor lépett az asztalunkhoz Valér.

— Te vaksi! Ilyesmiket itt nem művelhetsz! — ordított rá Sáróra.

— Megfizetem! — feleselt Sárő!

— Az túl egyszerű volna!

Valér fintorogva elvigyorodott. Felkapta az asztalról Sáró szemüvegét s a padlóra dobta. Egy darabig mozdulatlanul nézte, aztán összetaposta.

— Te marha állati — támadtunk Milossal Vállárrá.

Mit volt mit tenni, nekiestünk és véresre vertük.

— Elég lesz fiúk! — állított meg Sáró. — Hagyjátok békén ... Tudom, hogy haragudott rám, amiért elhalásztam az orra elől a házat. Ö is pályázott rá ... Szerette volna elrontani az örömömet. De nem sikerült, s így tulajdonképpen nem történt semmi...

Valér az asztalnál nyögdicsélt.

Elindultunk kifelé. Kiérve az utcára sétálni kezdtünk, hogy kiszellőztessük a fejünket.

Körülbelül tizenöt perc múlva hallottuk, hogy tűz van. Mire a színhelyre értünk, az egész ház lángokban állt. Éjfélig teljesen leégett.

Sáró, míg az oltás tartott, mozdulatlanul állt egy helyben.

— Szegénykém ... Szegény morzsányi öregeim... — tántorodott meg, amikor odamentünk hozzá. — Mindketten ottmaradtak, odavesztek. Mindketten bennégtek ...

Igazat beszélt.

Agyoncsigázva tértünk aludni.

Fordította: Ardantica Ferenc

Az északnyugati szél meghozta a fagyot. Végigsöpört a Vili. kerületen, az új házak negyedén is. Az utca sara kővé meredt. Mondták: a Tiszán is megjelentek az első jégtáblák. A járókelők arcát pirosra festi a hideg szél. De a takaroson bepucolt kis ház pici, földes konyhájában barátságos meleget áraszt a tűzhely. Á tűzhely, amely egyidős a Vili. kerülettel, s amelyet özvegy Bába Józsefné, 72 éves nyugdíjas tsz-tag most ősszel is nagy gonddal tapasztott kt. Bába néni akkor lett özvegy,

amikor ez a kerület született. Ö volt itt a harmadik lakó.

*

— Amikor ez a kis ház épült, itt még körös-körül szántóföld volt. Két-három holdas parcellák voltak a szomszédaim. Aztán 1954-ben elosztották a területet 280 szögöles telekre. — Ide házak épülnek, ez lesz a Vili. kerület — mondták. De mink csak úgy hívtuk most is: Oj osztás.

— A következő években nemigen volt vállalkozó. Csak imitt-amott épült egy-egy házacska. Aztán ötvennyolc körül egyszer csak megsokasodtak az építtetők. Főként tsz-tagok jöttek, akik kaptak a földjükért pénzt. Később már kubikosok ts építettek. Mondták, ügy, hogy az állam adott nekik kölcsönt. Ezek a házak már szebbre és nagyobbra épültek. Két szoba, szépen padoltak, meg nagy konyha és fürdőszoba.

— Én akkoriban hoztam rendbe ezt a kis házat. Abból, amit a munkámért a tsz-ben adtak. Nehéz volt. özvegyasszony létemre lassan gyűlt a pénz. Aztán nyugdíjba mentem. Házakhoz jártam délelőttönként. Kevés a nyugdíj. Még

jó, hogy 15 évre adómentes a ház.

— Közben sokasodtak a házak. De nagy baj volt, hogy a vízért messze kellett járni a kútra. Pedig az állatoknak meg a kertnek sok víz kellett. Ilyen magamfajta özvegyasszonynak különösen nehéz volt a vízhordás. Egyszeresük mondták, hogy be lehet vezettetni a vizet. Azt gondoltam, ha kenyerem se lesz, akkor is bevezettetem. Nos, most itt van a kút, a konyhától öt lépésre ... Kenyerem is lett.

— Sok volt már az újház, de

még mindig az öreg faluba kellett járni a boltba. Sokan kifogásolták ezt. A község megértette. Építtetett egy vegyesboltot. Van már iltabolt is. Közben a 350 telek közül 310-et beépítettek.

— Őszönként, tavaszonként majd térdig jártunk a sárban. Az öreg faluban már betonjárda épült. De nem feledkeztek el rólunk sem. Az ott felszedett téglát kihozták ide és az Öjosztás utcáin lerakták. Igaz, csak az egyik oldalon. Az utakon viszont nagy a sár. Mély vájatot csinálnak a traktorok.

— De mondja csak, hogy lehet valaki újságíró? A fiam tsz-tag. Az apja is, meg a nagyapja is a földet művelte. De az unokám újságíró akar lenni. Most végzi a nyolcadik általánost Szegváron, de csak énekből van négyese, a többi ötös. Rengeteget olvas, még késő este is. Azt mondja, tovább akar tanulni, még az egyetemre is be akar iratkozni, hogy újságíró lehessen. Illába, változnak az idők. A mi időnkben mindenki több földet akart magának, hogy öregségére legyen miből megélni. Az a fiú meg újságíró akar lenni...

— Ami azt illett, jó az ts. Az újságírók sokat tudnak. Mindenféle

újságból olvasom. Igaz, eddig csak petróleumlámpánál olvashattam. Csak tavaly kötötték be a villanyt ide. Nézze csak a villanyórát! Falba sülyesztették. Azt mondták, így biztonságos.

— A villany nagyon jó dolog. Errefelé majd minden harmadik házban van televízió. Néha engem ts meghívnak a szomszédok.

— Nyugdíjas vagyok, ilyenkor még kevesebb a munka. Különösen télen. A kertemet szépen felástam, a gyümölcsfákat előkészítettem a hidegre. Időnként disznóvágáshoz hívnak segíteni. Amikor meg ráérek, beszélgetek az asszonyokkal. Arról is, hogy a VII. kerületben fúrnak valamit. Nem tudjuk biztosan, mit keresnek. Gázt-e, vizet, vagy mit? Ilyet régen nem csináltak errefelé, jó lenne, ha mást nem, hát melegvizet találnának. Ügy beszélik, akkor talán gyógyfürdőt is létesítenének. Mert nagyon fát már a derekam.

— Nehéz volt az elmúlt tizennégy év, egyedül, öregen. De nem panaszkodom. Látom — a szemem előtt épül ki az Öjosztás — hogy a fiataloknak, erőseknek jó dolguk van, és az ts lesz. Az unokám már biztosan nem ilyen kis nyugdíjat fog kapni, mint én. Talán még én is megérem, hogy többet kapok. Karácsonykor 200 forint kiegészítést ts adtak már. Ilyen még nem volt. így már nem kell tartanom attól, hogy fázni fogok a télen.. .

*

És két hasáb fát tesz a szunynyadó parázsra. A tűz fellobog. Kint a hideg szél puha hópelyheket kerget az út fagyos göröngyei felett. Most nincs sár, száraz lábbal lehet átjutni az utca másik oldalára, a járdára. Innen már csak húsz lépés a VII. és a Vili. kerületet elválasztó új aszfaltos útig. Egy téllel előbb ilyen tájban még ez is göröngyös, fagyos földút volt...

ZÉKÁNY fANOS

Változnak az idők

Újjá rendezik a tavaly Banská Bystricán megnyílt Szlovák Nemzeti Felkelés múzeumát. A jobboldali erők sok mindent kényiik-kedvük szerint állítottak be és azok nem feleltek meg a történelmi igazságnak.

Őszi hangulat a Banská Bystrica-i Lenin Parkban.

Libádi

kultúrmozaik

Kocsink gyorsan nyelte a kilométereket. Ilyenkor este már kisebb a forgalom, így egymás után hagytuk el a falukat. Libádon azonban egy kivilágított terem és az onnan kiszűrődő muzsika felkeltette érdeklődésünket. Megálltunk és nem bántuk Czakó Mária meg. A helyiségben éppen táncpróba folyt. Vagy 8—10 fiatal kislány bokázott, népi zenére. Vezetőjük néha meg-megállította a magnetofont, magyarázott valamit, s új lépésekre tanította a népviseletbe öltözött lányokat.

A próba befejezése után szót váltottunk .a tánccsoport csinos vezetőjével, Czakó Máriával, aki néhány szóval beszámolt tevékenységükről, elpanaszolta a nehézségeket és röviden említést tett az ifjúsági klub munkájáról.

— Községünkben Bitter Mihály kezdeményezésére még 1966-ban megalakult a CSEMADOK mellett működő Jókai Mór Ifjúsági Klub — mondotta bevezetőül Marika. — A szokásos öszszejöveteleken, teadélutánokon kívül gyakran rendeztünk műsoros esteket. Jómagam, mivel elsősorban a táncot kedvelem, népi táncok és énekek betanításával foglalkozom.

A próbán csak lányok táncoltak. A teremben ugyan néhány fiú is tartózkodott, de ők csak a sarokból figyelték a lányok produkcióját.

— A fiúkat talán nem érdekli az effajta tevékenység? — kérdeztem.

— Bizonyára akad köztük olyan, aki szívesen velünk tartana, de szégyenli magát társai előtt. Bár párokkal érdekesebb lenne dolgozni, tapasztalatból mondhatom, fiúk hiányában is lehet tetszetős számokat pl. menyecsketáncot, cigányténcot, magyar . táncot stb. betanulni. Lehet, hogy egy kissé furcsán hangzik, de már 18 éves lányokra sem nagyon számíthatok, nem beszélve a huszonévesekről, akik ugyancsak nem vállalkoznak ilyesmire, így a csoportot 15—16 éves bakfisok alkotják. Ök azonban valamennyien nagyon lelkesek, lelkiismeretesek, öröm velük dolgozni. A hiba viszont ott van, hogy mivel fiatal lányokról van szó, este kilenckor már otthon kell lenniük, tehát éppen akkor kell abbahagyni a gyakorlást, amikor a legjobban belelendülünk. Műsorunkkal különben nemcsak odahaza, de a szomszédos községekben ts fel szoktunk lépni. Egy éve saját autóbusza van a szövetkezetnek, és ez nagyon megkönynyítette helyzetünket. A lányokon látható ruhák saját gyártmányú kreppapírból készült népviseletek.

A beszélgetésbe közben bekapcsolódott Radvánszky Hilda és Ipnly Mária, akik csak az előbb fejezték be a

gyakorlást.

— Engem annak idején Marika kért meg, hogy járjak táncolni — mondotta Éva. — Ezeket a táncórákat aztán annyira megszoktuk, megszerettük, hogy semmi kedvünk sincs még kilenckor hazamenni. '

— Míg Marika nem alapította meg ezt a népi tánccsoportot, nem volt itt jóformán semmi, ami lekötötte volna korosztályunkat, amivel szabad időnkben foglalkozhattunk volna — toldotta meg barátnője szavait Ipoly Mária. — Mindnyájan nagyon szívesen járunk ide, de őszintén szólva, hiányzik egy olyan barátságos klubhelyiség, mely csak a mi rendelkezésünkre állna.

Időközben befutott Juhász Péter elvtárs is, az egyesített szövetkezet libádi részlegének elnöke, így néhány kérdést neki is feltettünk. Elsősorban az iránt érdeklődtünk, milyen támogatást nyújt a szövetkezet az ifjúság kulturális megmozdulásainál, milyen a fiatalok és a szövetkezet közötti viszony.

— Úgy hiszem, minket nem érhet vád, hogy nem támogatjuk, nem segítjük ifjúságunkat a kultúrtevékenységben — válaszolt Juhász elvtárs. — A szövetkezet a szokásos kirándulásokon, üdüléseken, a különböző érdekesebb rendezvények (pl. jégrevű) megszervezésén, illetve megtekintésén kívül, anyagilag és erkölcsileg is támogatja a kultürmozgalmat. Ezt a klubhelyiséget pl. állandóan a fiatalok rendelkezésére bocsátjuk. A téli hónapokban a fűtést is mi biztosítjuk. A szövetkezet magnetofont, televíziót, sőt vagy 12 ezer koronáért zongorát is vett, csakhogy megteremtse a kellő feltételeket. Sajnos, jelenleg a helyzet olyan, hogy nincs aki játsszon a zongorán. Egy időben ugyan kialakulóban volt egy zenekar, de vezető hiányában hamar szét is esett. Örvendetes viszont, hogy hagyományossá vált a „Ki mit tud?“ vetélkedő. A múlt évben körzeti szinten rendeztük ezt a népszerű akciót, melyen nyolc falu vett részt. Az idén már vagy 14 község fiataljai mérték össze tudásukat. Természetesen a legjobbak különböző díjakat (könyveket, szobrokat, emléktárgyakat, bort stb.) nyertek, melyeket a szervezőbizottság a bevételből biztosított. A legtöbb helytől eltérően Libádon a nyári hónapokban legaktívabb a kultúrtevékenység. Télen valahogy mindig hiányzik a megfelelő vezetés. Hogy őszinte legyek, hiányolom pedagógusaink bekapcsolódását a kultúrmunkába. Az is előfordult már, hogy olyan személy foglalkozott a rendezvények szervezésével, aki nem állt helyzete magaslatán. Mindezek ellenére azonban kijelenthetem, a tél sohasem múlik el anélkül, hogy a fiatalok be ne tanulnának egy-egy színdarabot vagy esztrádműsort.

Ezzel kapcsolatban már csak anynyi lenne a mondanivalóm, hogy a

szövetkezet továbbra is támogatja majd a kulturális megmozdulásokat, s minél nagyobb lesz az aktivitás, annál nagyobb lesz részünkről a támogatás. (0. V.)