Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-19 / 38. szám
fO. «SZABAD FÖLDMŰVES .1970. szeptember 19. Szerettelek titeket emberek, legyetek éberek! Huszonhét évvel ezelőtt, 1943. szeptember 8-án végezték ki a náci hóhérok Július Fučlkot, a kommunista újságírót és kritikust, a cseh nép nagy fiát. A kitűnő tollú fiatal újságíró cikkei a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága félévszázados jubileumát ünneplő lapjában, a Rudé Právoban s később a Tvorbában jelentek meg, amelyet ő szerkesztett. A Tvorba kulturális politikai lap volt, és maga köré gyűjtötte a haladó értelmiség legjavát. Ez különben a kitűnő szervező Fučík érdeme. Az újság magas színvonalú volt, és ezért kedvelte a cseh értelmiség. A lap szerkesztőjének nagy szerepe volt abban is, hogy további tért nyert a marxizmus-leninizmus eszméje, a haladó értelmiség között. Július Fučík a harmincas évek elején két alkalommal járt a Szovjetunióban, s az ott látottakról írt riportjai A szeretet országában és Az országban, ahol a tegnap már holnapot jelent címen jelentek meg. Emellett az előadások sorozatát tartotta meg, s ezer és ezer kérdésre válaszolt a szovjet nép küzdelmét védve és propagálva. Emiatt letartóztatták, és börtönbe zárták a forradalmár újságírót. Fučík mindig küzdött a nemzeti megkülönböztetés ellen. Mentes volt tőle minden nacionalizmus. Többször járt Szlovákiában is, és beszédet mondott a haladó ifjúság és értelmiség megmozdulásain. A kommunista újságíró a Rudé Právoban és a Tvorbában kérlelhetetlen harcot folytatott a burzsoá demokrácia hibái ellen. Az úgynevezett magasabbrendű demokráciában ugyanis sortűz dördült Kosúton, Solyván és másutt. Azt a demokráciát ítélte el az élestollú újságíró, amelyet az utóbbi években oly sokan visszasírtak. Kár, hogy napjainkban kevés olyan tántoríthatatlan újságíró akad, mint Fučík, s nem reagáltak időben a jobboldali szocialistaellenes politikára. Az utolsó halhatatlan műve, „Üzenet az élőknek“. A fasizmus vádiratát a bitófa árnyékában abban a tudatban írta, hogy műve megjelenésekor már nem lesz az élők sorában. Ez a börtönnapló különös könyv. Olyan alkotás, amely legnagyobb részben csupán leír, regisztrál, felvázol, tényeket, eseményeket . rögzít, alakokat villant fel. Ennek ellenére végren- ' delete, eszmei és erkölcsi hagyatéka, világnézeti testamentuma a nemzetközi munkásmozgalom és a cseh nép kiváló hősének. , Letartóztatásától kezdve 1943. júniusáig, több mint egy éven át írta Fučík a feljegyzéseket. A prágai Pankrác börtönben a Gestapo fogságában vetette papírra a naplót, amelyet egy hazafias börtönőr segítségével laponként csempésztek ki a fogházból, s a világégés után felesége rendezte a napló lapjait egységes egészbe. Fučík könyve nemcsak azért izgalmas, mert drámai alkotás. Kétségkívül a szenvedések jegyzőkönyve is, a verések, lelki kínzások jeleneteit beszéli el. Életre kelti az egyedüllétet, mindezzel szemben pedig a kommunista helytállás hősiességét és egyszerűségét, a kiszolgáltatott embernek heroikus küzdelmét a fasiszta brutalitás áradatában. A könyvnek azonban nem azok a részei leginkább megrázóak, hanem azok, amelyekben a rabok emberségét, közösségvállalását mutatja be az író, ahol az egymáson való segítés felemelő, már-már jelképes humanizmusát ábrázolja. A Gestapo iszonyatos terrorjának ez az összetartás, a kollektiv erő adja meg az ellenpontját, ez ad a rémségek leírásának is eszmei jelentést és művészi távlatot. -A kommunista író a Pankrác börtönében sem tagadja meg magát; a legnehezebb körülmények között is alkot, megeleveníti egy tarthatatlan világ képét, emellett művészi tanulságot tesz eszmei ideáljai töretlensége, halállal szembenéző értéke mellett. Az alábbiakban Július Fučík, a törhetetlen akaratú kommunista író börtönnaplójából közöljük az első fejezetet és a napló befejező mondatait. t perc múlva tizet ütnek az órák. Gyönyörű, kellemes, langyos tavaszi este van: 1942. április 24-ét mutat a naptár. Sietek — amennyire szerepem engedi (idősebb, sánta urat alakítok) — sietek, hogy még kapuzárás előtt befussak Jelinekékhez. „Szárnysegédem“, Mirek, vár ott rám. Tudom, hogy ezúttal semmi fontosat nem közölhet, nekem nincsen tulajdonképpen mondanivalóm, ám, ha nem jelenek meg a megbeszélt találkozón, ez pánikot okozhatna. Márpedig különösen mai vendéglátóinknak, — e két derék léleknek, — nem akarok felesleges gondot okozni. Egy csésze teával fogadnak. Mirek már várakozik rám, rajta kívül a Frled-házaspár van jelen. Ismét vigyázatlanság! Szívesen vagyok veletek együtt barátaim, csak nem így, egyrakáson: ez ugyanis a legbiztosabb út a börtön és a halál felé. Vagy betartjátok a konspiráció szabályait, vagy abbahagyjátok a munkát, mert így másokat is veszélyeztettek, magatokat is veszélybe sodorjátok. Megértettétek? — Megértettük. — No és mit hoztatok nekem? — A „Rudé Právo“ májusi számát. — Nagyszerű. És te, Mirek? — Nincs semmi újság. A munka jól megy ... — Akkor végeztünk. Május elseje után találkozunk legközelebb. Ez a parancsom! A viszontlátásra! — Még egy csésze teát, főnök úr! — Nem, nem, Jelinekné, itt túl sokan vagyunk. — No, csak egy csészécskével, kérem! És felcsap a gőz a teletöltött teáscsészéből. — Valaki csönget. Most este? Ki lehet az? A látogatók türelmetlenek. Már az ajtót verik. — Nyissák ki! Rendőrség! Hamar, ki az ablakon! Pisztolyom van, fedezem a szökést! Elkéstünk! Az ablak alatt, a fény felé fordulva revolvercsövekkel ott álltak a Gestapo emberei. Közben a lépcsőházból kifeszítik a lakásajtót, s már a konyhába és a szobába ömlenek a behatolók: egy, kettő, három — kilenc ember. Engem még nem látnak, mert a kitárt szobaajtó mögött állok, zavartalanul tüzelhetek tehát. Am kilenc fegyver mered két nőre és három fegyvertelen férfire a szobában. Ha lenyomom a ravaszt, ők előbb esnek el, mint én. Ha akár csak magam akarnám főbelőni, megkezdődik az általános tüzelés és barátaim belepusztulnak. Ha nem lövök, félévet vagy egy évet ülnek és a forradalom kiszabadítja őket. Csak Mirek és én nem kászálódhatunk ki élve a slamasztikából. Megkínoznak majd bennünket. Belőlem semmit sem szednek ki. És Mirekből? Egy ember, aki Spanyolországban harcolt, két évig ült a francia gyűjtőtáborban s onnét a háború közepén illegálisan szökött egyenesen Prágáig, nem, az ilyen harcos nem mondhat csődöt. Vagy két másodpercem van a gondolkozásra. Avagy talán három? Ha lövök, semmit sem mentek meg. A magam kínját ugyan megváltom, de feleslegesen feláldozom négy elvtárs életét. Hát ez így van! Döntöttem. Előlépek rejtekhelyemből. — Ö, még egy jómadár! Az első ütés az arcomat éri. Talán knock-autolni akarnak? — Hände auf! Üjabb ütés, azután a harmadik. Pontosan így képzeltem. A példás rendben tartott lakás helyén feldöntött, szertehányt berendezési tárgyak és cserepek szemétdombja. Üjabb ütlegek és rúgások. — Marsch! Gépkocsiba tesznek. Pisztolyaikat állandóan rámszegezik. így kezdődik meg, útközben a kihallgatás. — KI vagy? — Horák tanár! — Hazudsz! Vállat vonok. , — Beszélj, vagy lövök! — Hát lőjetek már! Am golyó helyett csak öklök érnek. Villamossíneket keresztezünk. Mintha egy villamos futna itt fehér koszorúval. Esküvői kocsi, most éjjel? Ügylátszik, kezdődik a láz. A Petschek-palota. Azt hittem, élve soha sem lépem át a küszöbét, és most a negyedik emeletig ügetek. Ahá, a híres II—A 1. a kommunistaellenes osztály. Ügylátszik a végén még kíváncsi is vagyok. A sovány, hosszú rendőrbiztos, aki a rajtaütő-osztagot vezette, tokba süllyeszti pisztolyát és Irodájába vezet. Cigarettával kínál és meggyújtja. — Ki vagy? — Horák tanár! — Hazudsz! Felémforduló csuklóján tizenegyet mutat a karóra. — Motozzátok meg! Kezdődik a motozás. Levetkőztetnek. — Van igazolványa? — Van. — Milyen névre szól? — Horák tanár. — Nézzetek utána! Telefon. — Hát bejelentve mindenesetre nincsen. Az igazolvány pedig hamis. — Kitől kaptad? — A rendőrigazgatóságon váltottam ki! Az első botütés; a második; a harmadik. Ezt a statisztikát, fiú, soha többé, senkinek sem mutathatod be. — Neved? Beszélj! Lakáscímed? Beszélj! Kivel érintkeztél? Beszélj! A lakásaitok merre vannak? Beszélj! Beszélj! Beszélj! Különben agyonverünk! Körülbelül mennyi ütést bír ki egy egészséges ember? A rádió éjfélt búg. A kávéházakban záróra kezdődik, az utolsó vendégek is hazaballagnak, a szerelmesek hazakísérik egymást és nem tudnak elválni a kapuk előtt. A hosszú, sovány rendőrbiztos vidám mosollyal lép be a helyiségbe. — Minden rendben van, — szerkesztő úr? Ki mondta meg nekik? Jelinek? Friedék? Hiszen azok még a nevemet sem tudják. — Látod, mindent tudunk. Beszélj! Legyen eszed. Különös szótár! Az értelem itt árulást jelent. Ámde nincsen eszem. — Kötözzétek megl És húzzatok rá! Egy óra. Elzörögnek az utolsó villamosok, az utcák üresek már, a rádió leghűségesebb hallgatóinak jóéjszakát kíván. — Ki a tagja még a központi vezetőségnek? Hol vannak a titkos leadók? Hol a nyomdák? Beszélj! Beszélj! Most már újból nyugodtabban tudom az ütéseket számolni. Egyetlen fájó pont, amit érzek még, szétrágott ajkam. — Cipőt lel Igazis, a talpam még nem érzéketlen. Ezt most érzem nagyon is. Öt, hat, hét csapás. Mintha agyvelőm% hatolnának az ütések. Két óra. Prága alszik. Álmában talán felsír valahol egy gyerek s egy férfi oldalról nézi szendergő asszonyát. — Beszélj! Beszélj! Nyelvemmel végigszántok a számban, s igyekszem megszámolni kivert fogaimat. Nem sikerül. Tizenkettő, tizenöt, tizenhét? Anynyi rendőrbiztos „hallgat ki“ itt. Július Fuöíkról elnevezett park főbejárata Prágában hogy nincs rá időm. Néhényan már láthatóan fáradtak. És a halál még mindig nem jött el. Három. A külvárosban már hajnal dereng, zöldségeskocsik zörögnek a csarnok felé, a köztisztasági munkások kiballagnak az utcákra. Talán végül is megérek még egy reggelt. Elövezetik feleségemet. — Ismeri ezt a férfit? Lenyelem a vért, hogy ne lássa... ez nyilván hiábavaló, hiszen arcom minden részéből, minden ujjam hegyéből csurog. — Ismeri? — Nem ismerem. Ki tudta mondani és egy szemrebbenéssel sem árulta el, milyen borzalmas dolgot él át. Betartotta fogadalmát, hogy sohasem fog ismerni, bár ez most már felesleges volt. De ki mondhatta meg nekik a nevemet? Elvezették. A tőlem kitelő legvidámabb pillantással búcsúztam tőle. Talán nem is volt olyan vidám? Nem tudom. Négy óra. Virrad? Nem virrad? Az felsötétített ablakok nem adtak feleletet. És a halál csak nem közeleg. Elébe kell mennem? De hogyan? Eltaszítok valakit és lebukom a földre. Rúgnak, taposnak. Igen, most már hamar vége lesz. A fekete rendőrbiztos szakállamnál fogva megemel és elégedetten nevet, mikor megmutatja a kezében maradt szőrcsomót. Ez elég komikus. És fájdalmat már úgysem érzek. öt óra, hat, hét, tíz, tizenkettő. A munkások munkahelyükre mennek, a gyerekek iskolába tartanak, azután hazaballagnak. Az üzletekben bevásárolnak, odahaza főznek, az elvtársak talán tudják már, hogy elfogtak, s lehet, hogy megtették a biztonsági intézkedéseket... mi lenne, ha mégis beszélnék ... nem, ettől ne féljetek, nem vallók, higgyetek bennem. S a vég úgysem lehet messze. Már mindez csak álom, rossz lázálom, ütések zúdulnak rám, majd vízzel locsolnak, ismét ütlegek és az annyit hallott „beszéli, beszélj, beszélj!“ s én még mindig nem tudok meghalni. Apám, anyácskám, miért ilyen erős a fiatok? Délután öt óra. Már mind nagyon fáradtak. Az ütlegek hosszú kihagyásokkal, egyre ritkábban hullanak most, már merő megszokásból. És egyszerre, valahonnét messziről, igen messziről, békés, csöndes hang szólal meg, szívélyesen, mint a simogatás. — Er hat schon genug! És azután ülök; majd újból felmerül előttem, valaki innom ad, valaki cigarettával kínál, amit nem tudok tartani, valaki megpróbál cipőbe bújtatni s azt mondja, nem megy, azután félig vezetnek, félig visznek le a lépcsőkön, autóba tesznek, valaki ismét pisztolyt szegez rám, ami nagyon nevetséges, villamossal találkozunk, fehér virágokkal díszített esküvői kocsi, talán mindez álom, láz, haldoklás vagy legalább is maga a halál. Hiszen a haldoklás fájdalmas dolog, ez pedig már nem fáj, ez semmiség, pehelykönnyű dolog, csak sóhajtok még egyszer és vége. Vége? Nem, még nincs vége. Hiszen megint állok, bizony állok, idegen támasz nélkül, a magam lábán, és közvetlenül előttem szutykos, sárga fal, valami sötét folyadékkal bemázolva. Ügylátszik vér ez, felemelem az ujjamat és igyekszem szétkenni. Friss vér: az enyém. Azután valaki hátulról fejbeüt és azt parancsolja, hogy emelt kézzel csináljak guggolásokat, a harmadiknál elesem. Hosszú SS-ember áll felettem, belémrúgva mondja, hogy álljak fel; milyen felesleges ez; ismét felmos valaki, megint ülök, valamilyen nő orvosságot ad be, kérdezi, mim fáfr amire úgy vélem, hogy minden fájdalmam a szívembe szorul. — Neked nincs is szíved — mondja a hosszú SS-katona. — Ö, mégis! — mondom és egyszerre nagyon büszke vagyok, hogy van elég erőm még ahhoz, hogy harcoljak a szívemért. Azután ismét minden eltűnik, a fal, a nő az orvossággal, a hosszú SS-katona is ... Egy cellaajtő nyílik meg előttem. Kövér SS-ember cipel be, a szalmazsákra tesz, leszedi rólam ingsávjaimat, végigtapogatja duzzadt testemet és borogatást rendel. — Idenézz, — mondja fejcsóválva a másiknak, — idenézz, hogy ellátták ennek a baját! És ismét messziről, végtelen messziről békés, csöndes hangot hallok, kedveset, mint a simogatás: — A reggelt nem éri meg. Öt perc múlva tizet ütnek az órák. Langyos, gyönyörű tavaszi este van; 1942. április 25-öt mutat a naptár. — ☆ — Az én játékom is közeledik a befejezés felé. Ezt már nem írtam meg. Ezt már nem Ismerem. Ez már nem játék. Ez az élet. Ami: most történni fog, annak már nem lesz nézője. A függöny legördül. Szerettelek titeket emberek. Legyetek éberek! 1943. június 9. Július Fučík
