Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-12 / 37. szám

A gyümölcsfák és a talajuntság A talaj az időjárás és a ter­mesztett kultúrnövények hatá­sára állandó változásnak van kitéve. Közismert, hogy a nö­vények — a mi esetünkben a gyümölcsfák — fejlődésükhöz, a fotoszintézis zavarmentes fo­lyamatához, tápanyagot vesznek fel a talajból. Például egy almafa a legjobb termésidőszakában évente a nyomelemeken kívül 670 g nit­rogént, 180 g foszfort és 710 g káliumot, valamint 73 g meszet hasznosít. A bogyósgyümöl­­csűek közül a ribizli viszont 132 g nitrogént, 510 g foszfort, 820 g káliumot és 1740 g me­szet von el a talajból ugyan­ezen idő alatt. A háztáji kertekben — ahol a gyümölcsfák alatt termesz­tett zöldségféléknél sok eset­ben figyelmen kívül hagyják a vetésforgó alkalmazását — nem csoda tehát, hogy a növények „kizsákmányolása“ következté­ben felléphet a talajuntság, ha­tására csökken a terméshozam, ha a tápanyagfogyasztást kellő­képpen nem egyensúlyozzuk ki. Ezzel a jelenséggel találkoz­hatunk abban az esetben is, ha bizonyos fekvésekben állan­dóan hasonló gyümölcsfélét te­lepítünk (pl. évtizedek hosszú során a kipusztult vagy kivá­gott kajszibarack helyére ismét azt ültetünk). Itt is érvényes a más fajok előnyben részesí­tése, hiszen minden faj más igénnyel lép fel a tápanyagok és nyomelemek iránt (hosszú­távú gyümölcsészeti vetésfor­gó). Hogy milyen időtávlatban ül­tethetünk bizonyos fajokat egy­más után, kiviláglik Fregomi táblázatából: őszi­barack cse­resznye kajszi­barack szilva alma körte cseresznye XXX XXX X X X X X X kajszibarack X X X X X X X X X X szilva X X X X X X X X X X alma X X X X X X X X körte X X X X X X X X őszibarack XXX XXX X X X X X X X X A táblázat mindkét irányban érvényes. Az X jelzés esetében a régi fa és gyökereinek eltá­volítása után azonnal ültethe­tő. XX — 3—4 évvel a régi fa és gyökerek eltávolítása után, míg a X X X esetében csak 18— 20 évvel a régi fa és gyökerek eltávolítása után. A táblázatból kitűnik, hogy a talajuntságra érzékenyebbek a csonthéjasok, kevésbé az al­mafélék. Legveszélyesebb őszi­barack után őszibarackot és cseresznyét, valamint fordítva ültetni. A talajuntságon minden eset­ben segíthetünk, ha a talaj rendszeres agrotechnikai mű­velésén kívül azt ellátjuk bő­ségesen szerves (főleg kom­poszt) és szervetlen ipari trá­gyákkal, kellő mennyiségű mésszel. Természetesen Itt is vegyük figyelembe a növények specifikus igényét, s ehhez al­kalmazzuk a tápanyagok pótlá­sát. Ismert például, hogy a rhododendrónok talaját sava­nyú tőzeggel javítjuk, míg vi­szont a csonthéjas gyümölcsök ellentétes, tehát mészben bő­velkedő talajt igényelnek. Talajuntságot okozhat bizo­nyos betegségek, kórokozók nagy elterjedése lokalitásokban is. Ez azzal kapcsolatos, hogy nem szentelünk kellő figyelmet ezek életciklusának megakadá­lyozására (mechanikai, bioló­giai és kémiai védekezés hiá­nyosságai). Ennek következté­ben az egyes kórokozók, kár­tevők — pl. a gyümölcsmonília — évről évre nagyobb károkat okoznak kertünkben. Azért fel­tétlenül szükséges a hullott, beteg gyümölcsök, levelek, gallyak rendszeres gyűjtése és égetése. Egyes helyeken a fér­ges, rothadó gyümölcsöket a komposztba keverik, de meszet nem juttatnak bele, s így a be­tegségek kórokozói nem pusz­tulnak el, trágyázással ismét növényközeibe juttatják őket. Ha a talajról nem gondosko­dunk, megöregszik, kifárad. A fő tápanyagokon kívül a nyom­elemek ellátásában is hiányok léphetnek fel (mangán, cink, réz, molybdén stb.). Azért en­nek megelőzése érdekében még ipari műtrágyákat is felváltva alkalmazzunk, s ne feledkez­zünk meg olyan trágyák alkal­mazásáról, amelyek nyomele­mekkel is dúsítottak: Cererit, Herbapon, Hydroponix. A „jóból is megárt a sok“ is talajuntságot idézhet elő. Pél­dául akkor, amikor ipari trá­gyákkal „túlsózzuk“ a talajt. Általános érvényűnek fogadjuk el ezt a mennyiséget: műtrá­gyákból évente 5 q-nál többet ne juttassunk a földbe hektá­ronként. Ez annyit jelent, hogy a fák alatti területek négyzet­­méterre elég 50 gramm. Kiegészítve és összegezve el­mondhatjuk, hogy a talajuntság elleni harc elvei a következők: a) ne hagyjuk a növényzetet elsűrűsödni (főleg a gyü­mölcsfák ültetésénél tartsuk be a javasolt sor- és tőtávol­ságokat, b) a szerves és szervetlen trá­gyákat megfelelően kombi­náljuk és a nyomelemekről sem feledkezzünk meg, c) rendszeresen készítsünk a komposzttrágyát, melynek helyes előállításával a leg­jobb tápanyagpótlót juttas­suk talajunkba, d) harcoljunk kellő eréllyel a kórokozók elterjedése ellen. E hagyományos formákon kí­vül a talajuntság elleni harc­ban az utóbbi időben egyre na­gyobb szerep jut a vegyiparnak is. Újabban olyan folyadékok előállításán dolgoznak, amelyek dezinfikálják és felfrissítik a talajt. Ilyen készítmény a Di- Trapex (WN 12), melynek a hatóanyaga: methylisothiokya­­nád + dichlórpropen + di­­chlórpropan. Nyugat-Németor­­szág faiskolai vidékein már évek hosszú során 100 száza­lékos talajkihasználást érnek el vele, anélkül, hogy a talajunt­ság jelei mutatkoznának. Di- Trapexszel kezelt talajokon a csemeték jobban fejlődnek, mint az úgynevezett szűz tala­jokon. A készítmény segítségé­vel sikeresen irtják a káros talajpenészeket, pajorokat, a kórokozók földben meghúzódó lárváit, valamint a gyommagva­kat is. Hatását összevethetjük a forró gőzzel kezelt talajok tulajdonságaival. A Di-Trapex hatása azonban csak a könnyű és szellős talajokban érvénye­sül. A közeljövőben várható lesz a hasonló kémiai folyadékok és granulált készítmények előállí­tása, melyek segítségével hatá­sos eredményeket érhetünk el a talajuntság elleni harcban. Juhász Árpád Ne hamarkodjuk el a szőlő szüretelését Szőlőtermesztőink már isszák a ko­rai szőlők levét. A zavaros tejfehér burcsákból jólesik néhány pohárral. Am a későbben érő szőlőfajtáknál még nem érkezett el a szüret ideje. Számos termelő azonban türelmetlen, nem bírja kivárni a szőlő teljes érett­ségi fokát és hamarább szüretel a kelleténél. A gazdag termés csábít s a gazda mielőbb hordóban akarja tudni a szőlő levét. Pedig ha már egy­szer megdolgoztunk a termésért — ha a rothadás veszélye nem fenyeget — ne csökkentsük az eredményt el­sietett szürettel. Meg kell mondanunk, hogy a túl­­korai szürettel nem érjük el célunkat. A félig érett szőlőből legjobb kezelés mellett sem lesz jóízű bor, mert csak a szőlő teljes érésére fejlődnek ki azok a zamatanyagok, amelyek a bor jellegét és illatát megadják. Helyte­lenül jár el tehát a termelő, ha idő előtt leszedi szőlőjét. Köztudomású, hogy a szőlő értékét borkészítés céljaira a cukortartalom határozza meg. Ez azt jelenti, a szü­retre akkor kerülhet sor, ha a szőlő teljesen beérett és előreláthatóan cu­kortartalma már nem gyarapszik. Nagyüzemeinkben rendszerint pró­­baszüreteléssel állapítjuk meg a szőlő érési fokát, illetve cukortartalmát, míg a háztáji termelők többéves ta­pasztalataikra támaszkodva döntik el a szüret idejét. Egy bizonyos: akkor érett a szőlő, araikor húsa puha, héja áttetsző. A szín mindig a szőlő fajtá­jától függ. A piros szőlő érett álla­potban világosabb színt kap, míg a fehér szőlők közül a sárgára érők halványabbak, a zöldre érő szőlők héja pedig sárgás színt kap. A bogyók édességének megállapítá­sa ízléssel nem lehet mérvadó, mert a szőlő cukortartalma fajták szerint változik. Egy szó mint száz, ha a termelő zamatos, jóízű borra akar szert tenni, ne hamarkodja el a szüretet. Kerítés­sel körülvett kertekben nyugodtan bevárhatjuk a szőlő teljes érését, sőt a kevésbé romlandó fajtáknál nem árt, ha a bogyókat kissé aszalódni hagyjuk. Ilyenkor a szőlő zamatanya­gai felhalmozódnak, mely a borra is jótékonyan rányomja bélyegét. A szüret nagyon fontos tényezője, hogy a szőlőt a harmat felszáradása után, szárazon szedjük és ne hagyjuk napokon keresztül ládákban, vagy egyéb edényekben hányódni. Ugyanis az érett szőlőnek nincs szüksége, hogy ládákban fonnyadjon, puhuljon, mint azt sokan teszik, akik félig érett szőlőt szüretelnek. Ilyen esetben a cukor sem segít, legfeljebb a szőlő mustfokát emeli, de zamat és illatanyagot csupán a tőke adhat a termésnek. Saját érdekünk tehát, ha a szőlő nincs veszélyben, várjuk meg a teljes érést, hiszen csupán néhány napról hétről van szó. Ez esetben is érvényes az ismert közmondás: a tü­relem rózsát terem. /Sándor) MIKÉNT VÉDEKEZNEK A BETEGSÉGEK ELLEN? a méhcsaládok táplálkozása ÉS EGÉSZSÉGI Állapotuk Előbbi írásaimban már emlí­tettem, hogy a kívülről érke­zett bőséges élelem, illetve cu­koranyag, serkenti a méhek tevékenységét. Ez akkor is fenn­áll, amikor hordás hiányában a méhész cukorszörppel, cukros­­mézestésztával, sőt (nyárvégi napokban) száraz kristálycu­korral serkent. A méhek nem tesznek különbséget a növé­nyekről gyűjtött cukoranyag (nektár, édesharmat) vagy a méhész által adott cukoranyag között. Ugyanis a kaptárba áramló édességet (legyen az nektár, édesharmat vagy cu­kor), amit egy méh felvesz mézhólyagjában, nem tárolja azonnal a sejtbe, de elossza to­vábbi 4—5 méh között. Az ilyen módon cukoranyaghoz jutott méhek szintén nem rakják a sejtekbe a mézhólyagjukban összegyülemlett élelmet, hanem további 8—10, főleg fiatalabb méh között osztják el. Ezek után egy repülő méh által a léputcákba hozott cukoroldat 40—50 további egyed között osztódik el. Eközben a cukor­­oldatba garatmirigy váladéka, ún. invertáze kerül, minek kö­vetkeztében a cukoroldat répa­cukra, a sacharóz gyümölcs- és szőlőcukorrá alakul. Remélem ezek után jobban megértjük a helyes serkentés hatását. Hordásnál vagy mes­terséges serkentésnél a család összes tagja részesül a lép­utcákba hozott cukoroldatból. Ennek következményeként a méhek tevékenysége (fiasítás, építés, tisztogatás) fokozódik. Az egészségügyi jelenségeket tekintve jelenleg a tisztogatási ösztön kialakulása érdekel bennünket. A sejtek tisztogatása a méh­család életében egyik legérde­kesebb, illetve legfontosabb je­lenség. Nemcsak a sejtek me­chanikai tisztogatásáról van szó, hanem a sejtfalak fertőtle­nítéséről is. Megállapították, hogy a méhek a sejtek tiszto­gatásánál annak falaira igen finom rétegű, saját testük által termelt antibiotikumot kennek szipókájuk segítségével. Ezek az antibiotikumok (RNDr. Ciž­­márik a Bratislavai Farmaceu­­tikai Fakultás tudományos dol­gozója foglalkozik ezzel a je­lenséggel) fékezik a család környezetében lévő káros mik­­róbák szaporodását. Minden méhész megfigyelhette már az anya magatartását petézésnél. Mielőtt a potrohját a sejtbe dugná, hogy abba a petét el­helyezze, előzőleg fejét dugja a sejtbe. Látási érzékkel semmit sem észlelhet a kaptár, de még­­inkább a sejt sötétségében. Csápjain azonban igen érzé­keny tapogató és szaglási szer­vek vannak. Ezek segítségével vizsgálja, „rendben van-е“ a sejt, s csak ezután rakja a pe­tét a minden tekintetben tiszta és fertőtlenített sejtbe. Mézelőméhünk — amint ezt a kutatók és tudósok állítják — sok száz millió év előtt ala­kult ki a kaparőméhből. Ez pe­téit földlyukba (melyet maga kapart ki) általa megejtett ál­dozatra (hernyó, pók vagy más rovar) helyezi. Itt vajmi fertőt­lenítésről szó sem lehet. Méze­­lőméhünknél azonban, amely igen szűk, sötét s aránylag nedves helyen a kaptárban kö­zösségben (40—50 ezer egyed) él, igenis szükség van fertőtle­nítésre. Ily környezetben a ká­ros mikróbák, gombák stb. igen elszaporodhatnának. Nemrég azonban megállapították, hogy a méh testét is a káros mikró­bák fékezését szolgáló antibio­tikum fedi. Amikor t. i. egy le­gyet átengedtek a fertőzött táptalajon, számos fajta mikró­ba jelenlétét észlelték rajta. Ezt a méhen nem tapasztalták. Ebből arra következtetnek, hogy a méh testén — hála az antibiotikumok hatásának — semmiféle mikróba nem „vet­heti meg a lábát“. Finom plati­­nahálőval egyszer sem sikerült a méh szőrös testfelületéről mikróbákat gyűjteni, ámbár a méhecske a szabadban lépten­­nyomon érintkezik velük, külö­nösen a pocsolyákban, amelyek­ből vizet gyűjt. Más rovar tes­tének felületén viszont számos különböző mikróbákat találtak a kutatók. Jelenleg már azt is megálla­pították, hogy a méhek az ál­taluk termelt antibiotikumokat, mégpedig más és más össze­tételűt kevernek a mézbe, pem­­pőbe és a méhszurokba (propo­liszba). A méhecske tehát ilyen for­mában védekezik a környezeté­ben lévő káros mikróbák ellen. Mindamellett kötelességünk, hogy a méheket eme igyekeze­tükben támogassuk. Ezt a kap­tár tisztántartásával, fertőtlení­tésével, ínséges időben pedig etetésükkel érjük el. A méhek „egészségügyi szol­gálata“ annyira tökéletes, hogy nem árt, ha a méhészek egyik­másik pontjával megismerked­nek. Lássuk csak, miként fede­zik fel a méhek a fiasítás be­tegségét. A sejtbe rakott petében már kialakul a leendő álca szívszer­kezete, sőt már működik is. A szívkamrák kinyílnak, bezáród­nak. Ez hihetetlen csekély, de a méhek által érezhető s meg­állapítható rezgéseket vált ki. A méhek a tízezredtől száz­ezred milliméterig terjedő rez­géseket is észreveszik. Ilyen rezgéseket vált ki a petében működő szívszerkezet is. Az olyan pete, amely nem vált ki ily rezgéseket, beteg vagy élettelen, ezt a méhek a sejtből eltávolítják. Később ál­ca, de báb korban is a leendő rovar mozgásokat végez, amit a méhek szintén észrevesznek. Ahol nincs mozgás, a méhek meggyőződnek okairól. Ha a sejt lakója elpusztult, akkor is eltávolítják, ha a fiasítás tör­ténetesen már fedett. Schulz-Langner, a Berlin- Dahlemi egyetem tanárnője e tekintetben érdekes megfigyelé­seket végzett. A fedett fiasítás egyik oldalát eltávolította úgy, hogy a -sejtek tartalmához a lép közepe felől férkőzött. Egyes sejtekből kiemelte a Ha­sítást, egyeseket pedig üresen hagyott. Egyik-másik sejtben kellemetlen szagú fiasítást he­lyezett, míg néhány álcát meg­sebzett, úgy hogy az életben maradt ugyan, de nem fejlő­dött. E próbánál feltevésünk szerint a méheknek először azokat az álcákat kellett volna eltávolítaniuk, amelyek a rot­hadás következtében bűzlöttek. Azonban nem így történt. A mé­hek először azon sejtek fedelét' tépték fel, amelyek üresek vol­tak. Ezek szerint az üres sej­tek szabálytalanságát állapítot­ták meg elsőként, mert abban semminemű mozgást nem ész­leltek. Ezután következett á kellemetlen illatú fiasítás ma­radványainak eltávolítása. A' megsértett fiasítást tartalmazó sejtek vizsgálásához a méhek csak azután fogtak hozzá, ami­kor az összes megbolygatott sejt tartalmát megvizsgálták. Köztudomású, hogy a méhek' mind a beteg, mind az elhullott fiasítást kicipelik a sejtekből. Terhükkel messze röpülnek, és ott szabadulnak meg tőle. Lát­hatjuk tehát, hogy ezek a hasz­nos rovarok mennyire vigyáz­nak egészségükre. Igyekezetükben támogassuk őket, többek között azáltal is, hogy a kaptárak előtt és kör­nyékén tartsunk példás tiszta­ságot. Svanczer L. Emlékezés egy régi úttörő méhészre Ha a méhészet fejlődésének történelmében visszapillantást végzünk az utóbbi 100—130 évre, akkor olyan méhészkedésl módszerekkel és eszközökkel találkozunk, amilyeneket a mai fiatalabb és kezdő méhészgeneráció már nem igen ismer. Különösen azok előtt ismeretlen a primitív eszközök használata, akik nem tanul­mányozták a régi méhészeti szakirodalmat. Itt csak egy kiváló újítóról emlékezek meg. Dr. Dzierzon János volt korának legnagyobb úttörő méhésze, aki Felső-Sziléziában Lowko­­vitzon született 1811. január 16-án. Meghalt 1905. október 26-án 94 éves korában. Dzierzon-apónk nevéhez fűződik a keretes kaptárak elterjedése, mindannak ellenére, hogy az akkori Magyarország területén Kövesdi- Szarka Sándor már előbb megszerkesztette saját keretes kaptárját. Mégis Dzierzon volt, aki Európa-szerte propagálta a keretes kaptá­rak nagy előnyét, és így az ő nevéhez fűződik annak elterjedése is. Európában abban az idő­ben alig volt koronázott fő, aki az érdemes nagy méhészt, nemes törekvései elismeréséül, ki ne tüntette volna. Sőt, a jénai egyetem dok­torrá is avatta. Dzierzon érdemei közé sorolandó az is, hogy 1848-ban meghonosította az olasz méhet, me­lyet egyetlen anya után tovább nevelt. Ennek alapján — búvárkodó szellemével — a szűz­nemzés elméletére jutott, mely a méhek életé­ben ezelőtt ismeretlen volt. Korabeli úttörő méhészek véleménye szerint a méhek életmű­ködését Dzierzon ismerte a legjobban, s az er­re vonatkozó elméletnek ő volt a leghivatot­tabb terjesztője. Dzierzon alkalmazta először a nevéről ismeretes ikerkaptárt, amely világvi­szonylatban az akkori idők legjobb kaptárja volt. Irodalmi működését illetően pedig nem volt termékenyebb méhész Dzierzon Jánosnál. A kö­vetkező munkái jelentek meg: 1. Theorie und Praxis 1848. 2. Nachtrag zur Theorie und Praxis des neuen Bienenfreundes 1852. 3. Der Bienenfreund aus Schlesien. Ein Mo­natsblatt für Bienenzüchter. 1854—1856. 4. Rationelle Bienenzucht oder Theorie und Praxis 1861. 5. Der Zwillingsstock. Erfunden und als zweck­­mässigste Bienenwohnung durch mehr als' 50 jährige Erfahrung bewährt befunden. Dr. Dzierzon 1890. Ezenkívül Dzierzon a Bienenzeitungnak meg­alapítás! évétől, 1845-től kezdve élete végéig —• a legszorgalmasabb cikkírója volt. Különfélö méhészeti lapokban 2000-nél több cikket írt» ami kiváló méhészeti tehetségének fényes bi­zonyítéka. Dzierzon megszerkesztette a keretes kaptár?* de a méztermelés csak a lépek feláldozásai révén volt lehetséges, a méz kisajtolása által a lépekből. Csak hosszabb kísérletezés után* 1865-ben Hruschka őrnagy szenzációs találmá­nya tette lehetővé a centrifugális erő segítsé­gével kipergetni a lépekből a mézet anélkül* hogy a lépkészletet is feláldoznál»*. RESŐCZKI NÄNDOB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents