Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-31 / 5. szám
IRODALOM A fiú úgy Indult el és úgy vitte ez élelem félék kel megrakott kosarat, mintha egy birodalmat érő klncsesládát cipelne. Teste kicsit félre Is billent, mert az ételek súlya ugyancsak húzta a Jobb karját. Egy egészen frissen sült kenyér, reszelt birsalmával készített meleg bélés, füstölt hús, kolbász és abált paprikás szalonna lllatízel páráztak fel a kosárból. Másik kezében füstölt káposztával csurig rakott ételhordót cipelt, és Így orra alatt lengedezett a káposzta gyomormámorltó Illata Is. A hó éppen akkor kezdett szállingózni, amikor kilépett a kapun. Kissé széles, huncutkásan pisze orrával beleszippantott a hideg levegőbe, szemével hunyorított és tekintetével az eget kereste. Anyja a kapu mögül még Intőén utána szólt: — Reggel Úgy Indulj haza, fiam, hogy el ne késs az iskolából. — Jól — kiáltott vissza Ferkó, és nagykucsmás kobakjában körbeclkkant egy gondolat: — Dehogyis kések én el... sohase szoktam elkésni. — Zömök, Jó lzmú testében feszengett a zsenge férfiasság, szembogaraiból kinagyogott az öröm és pajkos kis érzések táncolták tele a leikét. — Talán már kisbánány is lesz, meg gyenge zsendice. A Virágos nevű dűlőn vágott át, a falu szélétől egyenesen a Tisza felé, ahol volt már csapás a Ihóban. A vadászok nagyon Jó utat tapostak ki az akácfasor alatt. Ferkó egyszerűen úgy vélte: butaság lenne négy kilométert kerülni a köves úton, hiszen Így, ha szedi a lábát, egy Jó óra alatt odaér a Tuba-majorba, ahol apja a szövetkezet JuhnyáJát gondozta. — Kis szerencsével a dámvadakat Is megleshetem napnyugtakor a Tisza partján — gondolta. — Ott szoktak tömörülni azok a gyönyörű Jószágok a gát mögött, szélvédett helyen, a nagy rezgőnyárfák alatt... Hanem a szél. A hóbortos Mátyás-napi szél nem akart elférni a havas szélességben. A hegyek közül rohant lefelé, s Itt, a síkon már üvöltött, mint a kozmikus rakéták, és tébolyító kavargást csinált a szelíd hóesésből. A fasor alatti csapást, a szánkók, szekerek nyomát gyorsan betemette, s a tlzenkétéves legényke csizmás lábal egyre mélyebb hóba süppedtek. Még szerencse, hogy hátulról nyomott a vihar, valósággal tolta a fiút, segített neki a haladásban, különben aligha Jut el a Tuba-majorig. — Meghalok — hallotta ekkor apja széttört szavát, e hirtelen el Is hitte, hogy meghal az apja. Szinte robbant lelkében és tudatában a kétségbeesés. Felugrott és kirohant a hodályból, bele a síkság fölött tobzódó hóviharba. Segítségért akart ordítani, de hirtelen megdöbbent: kinek? Hiszen a bekurjantható messzeség kicsi, minden hangot elnyel a szél farkasüvöltése, és nincs, nem létezik ember a vihar dúlta pusztán. Mégis lódult, neki a Tisza-gátnak. A pásztoremberektől tanult, apjától örökölt és kis, kurta életében összegyűjtött tapasztalása, meg a Jó eszű gyermek tiszta logikája azt parancsolta neki, hogy menjen a gátőr-házhoz. Az van ide a legközelebb, alig egy kilométer, és biztosan otthon vau a gátőr. Felmászott a géttöltés meredek oldalán, amely most magas hegynek tűnt, a gátkoronán valósággal átlökte a szél, de a túlsó oldalon a vihar nagy erejétől védve, könnyebben folytathatta útját. Nem gondolt már a dámvadakra, se a zsenge zsendícére, csak ment, gázolta a térdig érő havat, fülében vitte apja széttört hangját és a vajúdó állat bégetését, de agyában a megoldás gondolatai forogtak. Már azt is tudta, hogy a gátőr-házban van telefon, fel lehet hívni a falut, a tanácsházat, a boltot, a szövetkezeti Irodát, vagy a pártházat... Bandi bácsi biztosan bent van a pártlrodában. ö ott szokott lenni késő éjszakáig is... Vagy inkább egyenesen Rozsos doktor úrnak kellene telefonálni, hiszen neki is van telefonja... Hát persze. Egészen sok telefon van a faluban... A gátőr borjú nagyságú kutyái olyan félelmetes ugatással fogadták a fiút, mnltha farkasok lennének. Az ámbiüus elől azonban nem Jöttek ki, mert a hőförgeteg erejétől még az Ilyen nagy kutyák Is megtorpantak. A vad ugatásra viszont kijött a házbői a gátőr, látni nem lehetett, csak a hangja hallatszott. — KI az? — Én vagyok, Sanyi bácsi... CsengŐ3 Ferkól — Ne, te, neí Takarodjatok! — kiáltott kutyáira a gátőr • azok elcsendesedtek. — Kicsoda vagy? — Csengős FerkőI — Ismételte a fiú, s a nyomatok kedvéért gyorsan hozzátette: — Édesapám a Juhász, a tűbal hodályban... haldoklikl Az utolsó szótól felzokogott a gyermek, mert ő nemcsak hitte, hanem kínzóan érezte is azt, amit mond, s talán a szörnyű sodrású szél kapja fel a kővetkező percben, annyira erőt-Kls házikó is állt ott a hodály mellett, benne virgonc túrt kályha, amelynek Ismerete erőt adott a fiúnak, hiszen előre élvezte a vastestből áradó meleget, s ha egy-egy pillanatra^ behunyta szemét, mér úgy érezte, mintha apja ágyában feküdne, a hosszúszőrfl suba alatt. A házikő kilincsét azonban hiába nyomkodta Ferkó, amikor odaért, mert be volt kulcsolva az ajtó., — No fene — gondolta ekkor a fiú —, az én Jő apámat alighanem az ördögök vitték el valahová ebben a cudar hóviharban ... Vagy az anyák ellenek szaporán, s 6 bizonyosan bábáskodik. A hodály, amelyben a JuhnyáJ telelt, mindössze húsz lépésnyire volt a házikótól, de a förgeteg már annyira háborgott, hogy a húszlépésnyi távolságban sem látszott a hosszú és széles nádtetős épület. — Nocsak — motyogta maga elé a gyerek, és elvergődött a hodályig. A széles deszkaajtót könynyedén kinyitotta, de semmit se látott, amikor belépett, mert szuroksflröségű sötétség fogadta. Más gyerek bizonyára megijedt volna, de 6 Jól ismerte a hodályt, a juhászember életét is megízlelte néhányszor, s Ijedtség helyett Inkább belefülelt a sötétségbe. Hallotta a birkák riadt tömörülésének surrogását, kurta bégetések Jelezték a falka mozgását, csupa ismerős hang, természetes lárma egy Juhászlegényke fülének. Tovább hallgatózott. A hodály másik végéből nyüzsgésféle, furcsa hangot fogott fel a füle, mintha egy anya kínlódva ellene. — Az azonban mégsem lehetséges — gondolta —, mert akkor apám Is Itt lenne és égne,a viharlámpa... A nyögés erősödött, s fgy az emberi fájdalom hangjához hasonlított. Ferkó a sötétben gyorsan a földre helyezte a kosarat, meg az ételhordót és nadrágzsebéból előráncigálta az elemlámpát. Belevilágított a sötétségbe. Előbb a birkákat látta meg, amelyek a fénytől még Jobban megriadva, gyapjúfelhőként tömörültek a hodály egyik felében. Fordított egyet a lámpán és pillanatok alatt felfedezte apját is a hodály másik végében, összekucorodva feküdt az alomszalmacsomő aljában. — Apukám! — kiáltott riadtságtól gyenge hangon a fiú, mert hirtelen arra gondolt, hogy apját leütötték, megszúrták, gúzsba kötötték, esetleg részeg. Hatalmas szökkenéssel termett az apja mellett és cibálni kezdte. Rávilágított a zseblámpával. Nem tudta még, hogy az apja testét görcsös kín húzta csomóba, s hogy nyögései a szörnyű fájdalom hangjai. Irtózatosan meg Is Ijedt a fiú, mert apja borostás arcán, a ködmönön és a sárga száraz szalmán vérszerfl, furcsa nedvességet látott. — Apukáml Édes apukám! — kiáltott rimánkodő kétségbeeséssel, és már biztosra vette, hogy apját megszúrták. Rémülettől hajtva, a szeretet és Ijedtség együttes ösztönével téptegombolta szét apja ködmönét, pulóverét és ingét. Lehúzta róla a nadrágot is, de sebet sehol se talált a testen. Tapogatni kezdte az arcot és a torkot Is, de vérnek ott se volt forrása. Lámpájának fénysávját apja arcára tapasztotta és könyörgő hangon szólongetni kezdte: — Apám ... édes Jó apám... Percek múltvával a Juhász nyögése elcsitult, és kinyílt a szeme. Riadtan, a belső gyötrelem fátyolhomélyán át nézett fel a fiúra. Igen nehezen Jutott el tudatáig, hogy tulajdon édes gyermeke kuporog fölötte. Ekkor egy birka remegve, nyújtott, sirő-panaszos hangon bégetnl kezdett. Erős és tragikus volt az állat hangja, betöltötte az egész hodályt. A Juhász, mintha erre figyelt volna fel, kurta nyögések között suttogta: — Julis ... ellik a ... Julis ... A fiú tétován mozdult. Hirtelen nem tudta, mit csináljon: apja mellett maradjon, vagy a vajúdó állatnak segítsen? Hiszen tudta már, hogy az ennyire Jajgató állatoknak segíteni kell. Zavarában ment volna 's, mert a Juhászok nagy, Jószágszerető ösztöne rég megfogant benne, de apja klnyögött szaval visszatartották. — A birkák... még nem... ittak... Az bizony nagy baj, ha nem ivott a Jószág. Értette ezt a fiú. Kis Ideig tétovázott apja és állatok között, mert szeretett volna mindegyiknek segíteni. lennek érezte magát, de a gátőr pillanatok alatt előtte termett és megragadta a karját: — Mit mondasz, te gyerek? KI haldoklik? — Édese... pám — nyögte-szipogta a fiú s könnyeinek harmata a szeme alá fagyott. A gátőr beráncigálta a meleg lakásba, leültette, megnyugtatta és gyorsan kikérdezte. Pillanatig se tétovázott, azonnal csörgetni kezdte a telefont, de olyan vadul, mint két esztendővel korábban, amikor a Tisza szétszakította a gátat. — A pártba tessék telefonálni, Csonka Bandi bácsinak — magyarázta a gyerek. — Tessék megmondani neki, hogy jöjjön azonnal és hozza magával Rozsos doktor bácsit Is ... A gyermek szorongása a gátőr-házban végsőkig feszült s a telefonálás után emyedésbe — testében a zsibbadás, tudatában a szomorúság feloldódása — csapott át. A gátőr felöltözött és bénító tehetetlenséget érezve kísérte vissza a fiút. Mintha az északi sarkkörön túl lépkedtek volna — hósivatagban, Jégpor-zúdulásban. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Bent a hodályban meggyújtották a viharlámpát, amelynek gyér fénye feloldotta a sötétséget. A fiú tekintetével az apját kereste, s mintha az értelme hagyta volna cserben, döbbenten bámult a szalmacsomóra. Az apja már nem volt ott. A hodály másik felében, négyszáznál több ellés előtt levő anya tapadt egymáshoz, bégetve, fejüket felszegve, mert a juhok, ha félnek, szorosan egymáshoz tömörülnek. — A Julis... hol van a Julis? — villant át Ferkó agyán a gondolat s abban a pillanatban észrevette, hogy apja, meg az anyabárány egymás mellett fekszenek a fal közelében. A birka már túl volt az ellésen, lihegett és a frissen szült kisbánány apró, fehér gyapját nyalogatta. — Apám mégis segített neki — gondolta Ferkó és odafutott. A gátőr is követte, aki azonnal letérdepelt és fülét a görcsöktől kínlódó Juhász mellére tapasztotta. A szívverését hallgatta, ezután a csukló ütőerét tapogatta, s közben alig érthető szavakat dörmögőtt: — Szaporán ver — mondta. — Jobb, mintha nem verne... Izzad is ... Kimerült... Majd az orvos ... A Juhász néha kinyitotta a szemét, de nem beszélt, hiába kérdezgették, hogy mije fáj. Csak nyögött, arca olyankor eltorzult és halántékán kidagadtak az erek. Nehéz, rengetegnek tűnő másfél órányi Idő telt el fgy. A gátőr és a fiú mindvégig ott kuporgott a juhász mellett. Végre dübörgőit a nagy deszkeajtó, majd kitárult, és fehér kavargás, meg két éló hóember sodródott be a hodályba: a párttltkár és az orvos. — Hol van? — reccsent azonnal a titkár nehéz, rekedt hangja, s választ se várva, rohant a beteghez. Valósággal leroskadt mellé és rázni kezdte: — Ferikém, kedves jó elvtársam, egyetlen cimborám ... — Szabad? — kérdezte határozottan az orvos. A titkárt félretolta és letérdelt a beteg mellé. Kevés ideig vizsgálta, s már bontotta Is a gyógyszeres dobozt. Üvegfiolákat szedett elő, megszívatta a fecskendőt és Injekciót adott a Juhásznak. — Ml baj? — kérdezte türelmetlenül a titkár. — Gyómorvérzés — válaszolt az orvos. — Azonnal kórházba kell szállítani. ^ — Ebben a cudar Időben? — Igen. A féltlzenkettes vonatot még elérjük. — Meghal? — kérdezte ekkor a megrémült gyerek. Az orvos csak most vette észre, hogy Ferkó is ott van. Csodálkozott Is, hogy honnan került ide a kislegény, de nem firtatta, hanem válaszolt: — Ne félj kisfiam, meggyógyítjuk. — De hogyan tetszenek elvinni? — Szánkóin, gyermekem... Ide Is azon Jöttünk. — Azaz, csak te — szólt közbe a titkár. —■ Én viszont a lovakat húztam, a lovak meg téged. — így Is lehet mondani — hagyta rá az orvos. — De ha akarod, visszafelé vezetem a lovakat én... Elvégre lovak közt nőttem- fel, hiszen az én apám Is paraszt. — Nocsak, ne hőskőd] — szólt rá a titkár. — Egyelőre gyógyítsd a beteget... A párttitkár én vagyok. — Ebben meg is egyezhetünk — mondta az orvos és Ferkőhoz fordult: — Fiacskám, van. itt valamilyen pokróc, bunda vagy másféle takaró? — Van. Hogyne volna — felelt a gyerek. — Pokrócok is vannak, meg hosszú szőrű suba is. — Hozd elő hamar. Ferkőnak ekkor eszébe Jutott, hogy a kis házikó zárva van, de az apja zsebében megtalálta a kulcsot és rohant a takarőkért. Mire visszatért, apja fájdalma elcsitult, eszmélete visszatért és lassan, nehézkesen szavanként tagolva mondta el az orvosnak, hogyan kezdődött a rosszullét... Hogy csak befejezte az etetést. Abrakot cipelt egy zsákban, azt beleöntötte az etetóvályűba és akkor... Hirtelen fordult egyet a hodály és alig bírt elvánszorogni a szalmacsomőig. A többire nem emlékszik. Legfeljebb arra még, hogy a Jószágokat már nem tudta megitatni... A lovak a hodály bejárata előtt álltak, befogva a szánba. Fejüket rázták, fújtak és horkoltak, mert a szél orrlyukaikba csapta a havat és érezték a hodálybél kíánadő büdös Juhszegot. A lovak ezt nem szeretik. Éppen úgy fújnak és horkolnak tőle, mintha farkasszagot éreznének. A párttltkár száraz szalmát rakott a szánra, fészket csinált benne, kibélelte pokróccal és a subába göngyölt Juhászt belefektették. Befészkelte magát takaróiba és a száraz szalmába az orvos is. A titkár a lovak elé állt, mert a lovak csak akkor mentek előre a hőförgetegben, ha a titkár köztük haladt és álluk alatt markolta a kantársaárat. így Jöttek kifelé Is. Most még nehezebb üt várt rájuk, mert vissza szembe kellett menni a vihar erejével. Ferkő a szán mellett állt, amikor elindultak. S mintha á szivét is elvitték volna. A fehér förgeteg gyorsan elnyelte a szánfogatot, s a lovak csengőjének hangja is csak kevés ideig hallatszott. A gátőr ott állt a fiú mellett, 6 Is az eltűnt szán után bámult, majd így szólt: — Gyere fiam, nálunk majd lefekszel. — Köszönöm szépen, Sándor bácsi, de nem mehetek — felelte a legény. — Apám mondta nemrég, hogy félmillió forintot érnek az anyák. Itt kell maradnom velük, hiszen ellenek. — Nem félsz egyedül? — Nem. — Ahogy akarod. • A gátőr elköszönt és elment. Ferkőnak meg eszébe jutott, hogy a Juhok még nem Ittak. Bement a hodályba, előkereste az itatóvödröket és a hőzúdulással dacolva elment a gémeskútig. Éjfél lehetett, mire minden állat eleget Ivott. Ekkor átment a kis lakóházba, átclpelte az ételekkel megrakott kosarat és a töltött káposztát. A vaskályhában jó száraz akácfa-hasábokból lobogó .tüzet gyújtott. Kintről behallatszott a Mátyás napi szél üvöltése. De a vaskályha lassan pirosodott és a kis szoba megtelt meleggel, meg az égő akácenyv kellemes, fanyar Illatával. Ferkó tekintete a fekete szőrű subát kereste, de eszébe Jutott, hogy abban vitték el az édesapját. És ettől a gondolattól a máskor mindig kedves, barátságos kis szoba levegője és lámpájának fénye néma szomorúsággá változott. TÖRÖK ELEMÉR: Alkonyaikor a Ticce partján Már borzong a sötétség a rekettyék sátra alatt ahol gyermekkorú ezüst madarai tanyáznak lassan elhamvad ez alkenyl szikra csend hull a tájra kövér rajokban vadkacsák húznak vigyázva ring a nád fölötte lebegve pihen a mfadenség utamat kicsillagozzák a pettyes szentjónosbogárkák
