Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-17 / 3. szám

IRODALOM

Abalaton-főkajárl halászok esete 1868-ban történt. Ekkor már hírlapok ts voltak, talán szépen le ts írták, ezért tehát csak röviden beszélem el. De ha röviden ts, el kell beszélnem, mert a téli Balaton jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.

Ezek éppen tizenkilencen voltak. Nem hiányzott közülük egy se.

Éppen az akarattyat szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy kerítőhálót kellett behúzni s már nagy részét be ts húzták, mikor észrevették, hogy a fűzfői sarok felől, a Iliért és vörösberényl magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.

A halászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borúlátót.

— Siessetek legények, förgeteg jön. A legények négy kézzel dolgoznak kettő helyett.

Eötvös /faroftft

A vész leér a Balaton jegére. Ahová lép: lába alatt csikorogva törik össze a vastag jég. A jó szemű halászgazda egy hosszú fehér vonalat lát a herényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények még semmit sem hallanák.

Hanem dolgoznak kettős erővel.

A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat, s a szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba.

A legények egyszerre csak észreveszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt, a vizek mélységében valami háború készül. A lékeken locsog ki a víz, mintha forrásba jött volna a rengeteg tő.

Fölállnak, hátra néznek.

Abban a pillanatban meghallják a vész hangját. Mintha bőgne ég-föld, mintha ordítana a levegőég.

Eldobják a hálót, s készülnek megfutamodni.

— A hálót nem hagytuk Itt, legények.

E szó volt a halál.

A háló ára ötszáz-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép zsöllértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi szőlőnek ts ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni nem lehet.

Tehát meg kell menteni a hálót.

De jön a halál. Itt lesz mindjárt.

Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. A szegény embernek nincs egyebe, mint adott szava.

Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót neki.

Mit ér az ember élete?

Szegény emberé keveset ér. S amit ér is: csak önmagának ért. Más nem ád érte semmit vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Míg erős, fiatal, egészséges: addig kétszáz-háromszáz forintot keres évente. Mi ez? Alig elég kenyérre, ruhára. Ha megszűnt az élet: nem kell kenyér, nem kell

ruha. De szenvedőt se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e az élet annyit, amennyi munkái és szenvedést kell érte adnia?

Hát az élet örömei? Hát ezek mit érnek?

Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit. Nagy munkáért kapja szolgabérül s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte tegnap, s meg kell érte szolgálnia holnap ts. Pihenéséből és álmából tehet-e félre valamit? Gyűjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kisgyermekének vagy öreg szülőjének, vagy piros, mosolygós arcú kedvesének? Semmit. Ha pihenése és álma csupa öröm volna is; csak magának kell elfogyasztania; másnak, kötelességének, szíve szerelmének nem adhat belőle semmit.

Mit ér a szerelem? Ki mondja'ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De annyit még se ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek pedig kenyérre van szüksége, s ha nem keres egy napon át; akkor éhezik egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de vissza kell adnod. Adok egy karéi kenyeret, egy nyaláb fűtőt, ruhának rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segíts nekem felemunkáddal megkeresni.

Elvész a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs bíróság megmért akkor: mit érhetett. S aszerint szabja meg annak értékét, amennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre nem becsüli a bölcs bíróság. Hátha van valaki, akinek nagyon fáj a szegény ember elmúlt élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a fájdalomért? Mérlegre teszi a bíró a fájdalmat s úgy látja, hogy az nem nyomja le a serpenyőt. Súlya tehát nincs a fájdalomnak. S ha súlya nincs: értéke se lehet.

Hejh, sok arany van még a föld méhében, ami nincs kiásva. Tipródunk fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén, amelyről nem akarunk tudni semmit.

Meg kell menteni a hálót.

Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is és alig egy dobásnyira. Mégiscsak meg kellett előle futamodul.

Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Otthagyta hálóját ő is, s menekült a többivel.

A menekülésnek csak egy útja volt. A vész a világosi partnak tartott egyenesen: abba az irányba kellett futni is. A kérdés az volt: tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?

A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testű, élemedett ember nem versenyezhet a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.

Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz el nem nyelhette volna őket. Álig ért volna már a víz nekik derékig.

Egy jó barátom és rokonom ott lakott a közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk enyéngi szolgabírája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már azt hitték, hogy a legények megszabadulnak. Még bíztatták is őket, hogy gyorsabban-gyorsabban!

A legények nem hallották a bíitatást, de meghallotta a vihar, $ azt gondolta: neki szól. Csinált egy trtóztató rohamot, s a másik pillanatban házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.

Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel, s megkísérelte a torlasz széthányását. Kedves jutalma lett érte.

Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. Á többiek összemorzsolt holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy balaton-főkajári legény úgy vetődött két összetámaszkodó légfal üregébe, hogy elevenen tudták onnan kivenni.

Nehezen jött ugyan meg a szava, de mégis megjött. Első szava az volt:

— No mi ugyan szépen jártunk.

Mikor pedig megtudta, hogy többi

társa mind elveszett, csak annyit mondott:

— Az áldóját annak a hálónak.

Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta.

TASNÄDI VARGA ÉVA:

Nagyapó mondja

Nagyapó mondja:

— Most betakarlak, álmos az ajtó és álmos az ablak.

Piros tűz lángol, piros a kályha, feküdj le unokám jó puha ágyba.

Amíg elalszol én majd beszélek, öreg vagyok már, hajam fehér lett.

Katona voltam, fürge legényke.... utcán tolongott a város népe.

Hideg szél zúgott,

— s mintha most látnám: puskacső villogott matrózok vállán.

Anya kiáltott, gyermek kiáltott,

... kaszák és kardok, széthulló láncok ...

Füstön át néztünk a hős hajóra ... emlékszem, úgy hívták, hogy Auróra!

így jutott föld és így jutott béke, nagy harcot vívtunk mindnyájan érte.

Majd ha te felnőssz, légy igaz ember!

S most betakarlak öreg kezemmel.

Csontos, magas öreg volt Fütyögl Fülöp. A haja, amely a szürkéből épp akkor hajlott a fehérbe, egy kicsit meg volt eresztve. Szárnyat a bajusza adott a szikár arcnak, s pajkos derűt a barna szeme, mely kicsi volt és fényében olyan ugri-bugri.

Szerették a faluban.

Hogyne szerették volnál Hiszen a gyermekek nevettükben néha szökdöstek a mondásain; a felnőttek sohasem tudták kitalálni, hogy mire mit fog mondani; s a lányokkal pedig olyan pillangósén tudott Ingerkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, amivel aztán este a legények borotválkoztak.

De aztán egyszer, egy hétfői napon, megbillent az öregben az egészség, s vele a jókedv. Kornyadozott bizony, s borzongott is.

Nem tetszett magának.

Ha nem egyéb, megártott neki a kövér hús, amit vasárnap délben evett. Bőségesen evett belőle, s füstölt is volt a hús.

— Dörgölj meg egy kicsit — mondta a feleségének

Gyenge ecettel kell az ilyet csinálni.

— Ott, ott! — mondta Fütyögl.

Az oldala fájt jobbról, lent a dereka körül.

— Baj van — mondta az asszony.

— Nocsak.

— Orvos kell ennek, hallja! ,

El Is ment Fütyögi az orvoshoz, aki megvizsgálta, s így szólt:

— A máj, Fütyi bácsi.

— Eddig nem is volt.

— Mi nem volt?

— Hát májam.

— No, most van.

Hümmögött az öreg, hogy milyen világot ért; ingatta a fejét, mintha maga-magát leckéztetné szelíden, mondván: „Ejnye, te Fütyögi mája, hát te ilyen dísztelenül vlselkedel?!“ S közben el is révedezett, úgy anynyina, hogy az orvos szava rezzentette magához, mondván az orvos:

— Szenet kell venni, szenet.

— Veszünk egy zsákkal, van itt szénégető.

— Nem úgy, nemi

— Hát? — kérdezte az öreg.

— Bevenni, mint gyógyszert, orvosi szenet.

— Bort, sört, pálinkát nem iszunk!

— Mi ketten?

— Maga egyedül.

— Az már baj — mondta Fütyögi.

Ejha, gondolta az orvos, ebben az

ital dolgában, úgy látszik, igen esendő az öreg. Jó lesz hát szorosabbra húzni a szót, s már nyújtotta is Fütyögi felé a kezét.

— Csapjon belé! — mondta.

Az öreg odaadta nagy, száraz tenyerét, s várta, hogy ebből ugyanbiza mi lesz.

— Mondja utánam! — szólt az orvos.

ételeket, s igen vigyázott, nehogy szembe találkozzék valamiféle szeszes itallal.

Ámbár lelkiből kívánta.

S egyszer, Isten tudja miképpen történ tietett, álmában-e, vagy csak úgy képzett előtte, hát egyszer megjelent neki egy angyal. A kezében arany kancsót tartott az angyal, s az arany kancsóból bort töltött neki egy arany pohárba. De amikor el akarta venni azt a poharat, hogy igyék is belőle, hát akkor az angyal tovább húzódott.

Valósággal csalogatta.

AHOGYLEHET

Irta: Tamási Áron

— Azt ts lehet — mondta Fütyögl.

S megindult kifelé. Hanem az orvos megállította, hogy a szén még semmi, ellenben a zsíros és fűszeres ételektől szigorúan tartózkodni kell.

— Ügy Is van — bólogatott az öreg. — Ami zsíros lesz, mind a kutyának vetjük.

S ismét megindult kifelé. Dehát az orvos ismét megállította, felemelvén az ujját is, mint a tilalom jelképét, s mondván:

Fütyögiben rezegtek az őszi levelek, az orvos pedig nagy nyomatékkai mondta, emígy:

— Fogadom, hogy semmiféle szeszes italt nem Iszom.

Az öregnek lehajtott a feje, mint a száraz ágon a fagyöngy; de aztán ránézett az orvosra, s nehezen kimondta:

— Fogadom.

Aztán elment haza, szedegette a szenet, kerülte a zsíros és fűszeres

S az öreg megindult az angyal után, s egyszer csak azt vette észre, hogy ott ül a kocsmában, egyedül az asztal mellett. Ahogy észrevette, hogy ott ül, hát megrázta a fejét, s egészen magához tért.

— Hát, ha már itt vagyok, valamit csinálok — mondta magában.

S kért egy fél liter bort.

De a fogadalom rácsapott, mint öreg kakasra a sas.

— Hozzon egy levesnek való tányért, s egy kanalat is — mondta.

A boltos elhozta a tányért és a kanalat; Fütyögi pedig kitöltötte a tányérba a fél liter bort, s enni kezdte kanállal.

— Maga mit csinál, Fütyi bácsi?l — kérdezte a kocsmáros

— Fogadalmat tettem, hogy nem Iszom bort — mondta az öreg.

S megette mind a bort.

Hanem, mire elfogyott az ital, Fütyögi előtt a levegő megpárásodott, s lipinkázott is az a pára. Ami nem is csoda, mert hiszen régen nem evett már efféle levest, s a kanálban kortyokra is szakadozott a bor, ami tudvalevőleg igen megszeleli a józan értelmet.

Jó kedve lett az öregnek.

—■ No, kedves eszem, megegyünk-e még egy felet? — kérdezte.

— Én nem bánom — szólt az esze —, de akkor én elmegyek.

Mégis megkérte Fütyögi a másik felet is, s majd kanalazni kezdte. Hanem a levegő már kezdett nemcsak lipinkázni, hanem dülöngélni is az öreg előtt, s hát egyszer látja, hogy az esze csakugyan feláll az asztal mellől, s elindul hazafelé.

Istenem, mit tegyen?

Bizonytalankodott egy cseppet, de ■ aztán, becsületére legyen mondva, maga is felállt, s elindult az esze után. Künn az utcán, a friss levegőn, utói is érte; s abban a percben, ahogy utói érte, összeöletkeztek ketten, s úgy mentek, énekelve hazafelé.

S a mája még zümmögött is az ének mellé.