Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-27 / 26. szám

в

0 sarki cukrászdába siettem. Az ajtóig gomolygott a füst, arcomba csapott a kávé, a gesztenyepüré, a likőr szaga; a kiszolgáló lányok keze tempósan mozgott: poharat törült, kávét főzött, tortaszeletet tett papírtálcára, likőrt töltött.

Bal karomra akasztottam retikülömet, jobb kezemben tartottam kesztyűmet; azt láthatták a vendégek, hogy kiegyensúlyozott, kedves, könnyed, boldog asszony megy az egyik kis asztalhoz, leül, leteszi kalapját, megigazítja haját, az oda siető felszolgáló nőnek hirtelen nem tudta megmondani, mit rendel. „Igen, kérek egy feketekávét“; az jő lesz, gondoltam, jeges belsőmet felmelegíti.

A kapu alatt találkoztam a levélhordóval; kezét sapkájához emelte, rövid malaclopója alól maga elé húzta nehéz bőrtáskáját, ujjával sorra hajtogatta a leveleket, egynél aztán megállt, mélyebbre nyomta ujját, kivette. „Magának lesz asszonyom!“ mondta furcsán mosolyogva, majd tisztelgett, és hátra csapta táskáját. „Legalább nem kell felgyalogolnom a harmadik emeletre“, szólt elmenőben. A bevásárlási hálót és az esernyőt bal kezembe vettem; néztem, forgattam a levelet „asszonykéz írben a nő kétszer is, háromszor is köténye zsebébe nyúlt, keresgélve az aprópénzt, holott egy marókkal volt a zsebében, de várta, mikor mondja a vendég, hogy „csak hagyja, a többi a magáé“, de a vendég nem mondta. „Nincs apróm“, mondta a felszolgáló. „Van ott, egész marokkal van, láttam“, mondta a vendég, aki egyszerre gyűlöltté vált.

Hátul még sűrűbb volt a füst, azt sem lehetett látni, ki, kicsoda. Néha felkelt valaki, nyújtózott, kiment, bejött, nyakkendőjét igazította, a nők a tükörben magukat nézték, a férfi felszolgáló bal kezét magasra tartva vitte a tálcát, s ide is, oda is, amoda is letett valamit.

„KI tudja, hol lehet? Még azt sem tudom, kik a barátai? És meg kell látnom majd azt a bestiát is. Rémes.“

Elgondoltam, hogyan lesz a válás. Majd én megyek a bíróságra, én kérem a válást, nem ő, és azt fogom mondani a bírónak: „Tisztelt bíró úr... Vagy tekintetes bíró, úr?“ Üt éve vagyunk házasok — öt éve csal meg valakivel.

„Szabad ez a hely?, kérdezte az asztalnál a férfi. Kalapját a székre tette, felöltőjét lekanyarította magáról, már vitte is a ruhafogashoz, még egyszer megkérdezte: „Szabad ez a hely?“ „Kérem“, mondtam halkulcs kattanása a „kedves“ hang, amit hallok, leszakadt gombjaimat magam varrom fel, amit, ha egy aszszony meglátna, így kiáltana fel: „Jézusisten, mi ez, ezen a télikabáton? Maga így varrja fel a gombot, hogy drótot dug a gomb fülébe, amit aztán bent kétfelé hajt?“, ennyit mondhatok magamról, de már megyek is, látom, ott jön a barátom.“

Az uram jött, meg két férfi: három nővel mentek a belső terembe, ahol hangosabban szólt a rádió, a füst lilás méregként csavarodott az emberek torkára, nyakára, még a lámpákat is elsötétítették. Az idegen férfi felkelt, magára hajította felöltőjét, mosolygott, erősen, jobban Is, még melegebben megnézte az aszszonyt, amit ebben a pillanatban Ferenci Rend is meglátott. Megállt, nézett, előrehajolt, mintha nyulat lesett volna, úgy vizslatott: „csak nem a feleségem?“

Háromszor is megnézte: a felesége volt, és ezt háromszor kellett megnézni: három a magyar igazság. A kék arcú férfi még nem ment el, még beszélgetett, bemutatkozott, zsebéből kis cédulácskát tett a feketekávés pohárka mellé, miközben beszélt, miközben hátrakapta fejét, s azt mondta: „Szinte szúr a szeme ragyogása“.

Ogy léptem, mintha sárból rángattam volna ki a lábamat. Nem hallót*

„Két dudás nem fér meg egy csárdában“ — mondja a közmondás. Persze manapság már nincsen ilyen gond, mert egyet is nehéz találni... De azért itt-ott akad. A palási Szíkora János bácsi még érti a mesterség csínját-bínját. A különböző szinten megrendezett CSEMADOK dal- és táncönnepélyein még sokszor szerepel az években idős, de szívben örök fiatal János bácsi.

Ht

ta“, villant belém. Kiléptem az utcára, még a kapuban a falnak fordultam, ne lássák a járókelők, mit csinálok, olvasok, vagy sírok. „Kedves asszonytársam, azzal kezdem, hogy — hát szóval“. Jobbra szaladnak a szavak, bukdácsolnak a betűk, minden fel akart fordulni a levélben, akárcsak bennem. „Öt évi házasság után sem tudná, hogy férje egy héten kétszer „kimarad“. Barátaival jön össze. Nem tudná, hogy ez kifogás? Hát szóval. Mondtam a barátnőmnek: milyen az élet: sok szegény aszszony csak gürcöl, padlót súrol, kilincset fényesít, szóval rabszolganő, és nem is tudja, hogy az ura minden héten kétszer „kimarad“, „barátaival beszélget“. Nem bírom elviselni aszszonytársam, hogy meg ne írjam ezt: hát szóval nem bírom; megírom, és ezzel megmentem magát, hogy ne gondolja, hogy az ura „kimarad“, az ura nőkkel szórakozik a cukrászdában. Barátaival együtt, ez a helyzet. Hát szóval, mondhatom ...“

ízes párával tömött nehéz íelhőcske szállt fel a kávéból; a zene fojtottan szólt, a felszolgálónő combjára szabott, rövid szoknyája lépéskor el akart szakadni, de minden asztaltól odahajoltak a férfiak, miközben a füstöt magasra fújták, a nők pedig még hangosabban beszéltek, hogy „ne bámulja már ... mit legel rajta, ide figyeljen.“

Egyedül ült az asztalnál; kinézett az ablakon, de nem sokat látott: a függöny recéje csak megszűrve, eltakarva mutatta meg a kinti, őszi világot. Nem is volt olyan kedves, szívvidámító a kinti világ.

„Éreztem, tudtam. Hányszor is csináltam emiatt jelenetet? Ötször, többször nem. Az csak kifogás volt, hogy barátaival jött össze; megcsalt engemet, megcsalt, pedig otthon így „mucikám“, úgy „cucikám“. Észrevettem, hogy kihűlt, húsleves-ízűek azok a csókok“.

Kávéját kevergette, a zsongó tömeget nézte: amikor bejöttek a vendégek, mindjárt az első szabad asztalhoz ültek, aztán a másodikhoz, harmadikhoz. A felszolgálónő fekete szoknyája előtt tüll-kötény fehérített, éppen az ölén szív alakú kis zseb volt, mindig abba kellett nyúlnia, a férfiak szeme mindig a keze mozgását követte, csuklóig mártotta kezét az aprópénzbe, kivett egy marékkai, felét visszacsurgatta, tenyerén széthúzta a húszfilléreseket, de ekkorra a férfi vendég azt mondta: „Rendben van“. Aki ezt mondta, az volt a legudvariasabb; aki azt mondta „Hagyja csak“, az éreztette gőgjét; hagyja csak azt a vacak nyolcvan fillért. Volt. aki várta, hQgy a felszolgálónő visszaad, tenyerét tartotta, miközben köhécselt, várta, hogy a nő csak keresgélje össze, csak számolja le a visszajáró hatvan fillért, miköz-У 2 SZABAD FÖLDMŰVES

1970. június 27,

kan: egy kicsit bosszús voltam: gondolataimba gázolt bele ez a férfi, de ha már itt van, megnézem az arcát, fekete szemöldökét, fekete arcát, nem, nem is fekete arcát, hanem acélkék színűt, olyan fekete volt a szakálla helye, hogy ez már hollókék.

„Nem sokáig zavarom: barátomat várom, vele leszek; majd bemegyünk a belső szobába, ahol rendszeresen összeülünk.“ „És hogy hívják a barátját?“ „Aki Idejön?“ Az: Ferenci Rencí. Mi csak így hívjuk magunk között. Parancsol még egy feketét? Hiába, ősz van. Milyen hamvas az arcbőrei Ugye, nem sokat járt cukrászdába? Milyen vakítóan ragyog a szeme: fel sem kell néznie, mégis hogy csillog!“

„Kellemes lehet a társaságuk.“ „Mondjuk, mondjuk, hogy kellemes. Öt esztendeje házas férfiak jönnek össze egy kis szórakozásra, egy kis „kedves“ szórakozásra.“ „Ami nem lehet kellemes nők nélkül.“ A férfi kávéjába bámult, megkevergette a fekete folyadékot, a sebes örvényt figyelte. Bólintott, hogy „ez már így van, ez már csak így lehet“.

„Mialatt az asszonyok otthon azt hiszik, hogy ...“ „Igen, hogy „értekezletre“ ment a férjük, de ez már így van asszonyom. Nők nélkül hogyan, miért lenne kellemes az összejövetel? Az édes, a kellemes harmóniát keressük, amit belsőnk kíván: és ez az édes és kellemes harmónia csak azért van, csak azért lehetséges, mivel férfiak és nők vannak a világon. És mások nincsenek. Képzelje el, hogy a világon csak és egyedül csak férfiak lennének!“ „Hát mi hol lennénk?“ kiáltottam fel. „Képzelje el, egyedül csak nők lennének a világon!“ Az borzasztó világtragédia lenne: akkor már kiirtottuk volna egymást.“ „Képzelje el, hogy férfiak is, nők is lennének a világon és még egy valamilyen harmadik nemű lények.“ „El sem tudom képzelni.“ „Nem is lehet. Tehát az a harmónia, az egyensúly, hogy férfiak és nők élnek a világon: kettőjük közül egyik sem hiányozhat és egy harmadik nemű valaki nem tolakodhat melléjük.“

Az asztal alatt bal, aztán jobb lábamat előrenyújtottam, kesztyűmet magam mellé húztam. Láttam, hogy a kezemet nézi.

„Ne haragudjon, hogy asztalához ültem. Egyedül élek, senkim sincs. Ogy tessék érteni —. hogy senkim sincs. Szó szerint tessék érteni: se szüleim, se rokonaim nincsenek, se feleségem, se kutyám, se papagájom nincs, takarítónő nem jár hozzám, mosodában mosatok, a szomszédaimmal is csak hébe-hóba találkozom, magam főzök, mosogatok és törülgetek, senkim sincs, aki felrázná párnámat, aki rám szólna, hogy ne füstölj annyit azzal a büdös pipával, szellőztess ki, megfulladok ebben a büdösségben, este senki nem vár haza,

tam a zenét; azt se tudtam, emberek, vagy valamilyen más alakok nyüzsögnek előttem: az ősz rám terítette hideg, nedves és szúrós köpönyegét.

Az asztalnál ültem, az óra ketyegett, annak hangja vidámított, más nem; a konyhaablak függönye feketén verte vissza az alkony lehunyó fényeit, és csak ültem, ültem. Hallottam, hogy a kapu elé ér: megismertem lépéseit; most lépett a széles, tizenhat vasrúdból készítet lábtörlőre, egyik rúdja erősen csengett, a szeg elrozsdásodott, néha felugrott a vasdarab; most a fordulónál van, ott köhlnt kettőt; megállt, nyugtalan, hiszen számot kell adnia mindenről; forduló, az ajtóhoz közeledik: lábát törli, súrolja a lábtörlőhöz, zsebében kotorászik, csörög a kulcs, beleszorul a zárba, kattanás, nyílik az ajtó, előszoba, felgyújtja a villanyt, egyetkettőt fúj, talán melege van a bortól, vagy az ... öleléstől is lehet az a melegség. Kalapját felcsapja a tartóra, kabátját leveti, hozzácsapódik az előszobában álló kis szekrénykéhez, egy-két mozdulat, még egy köhintés, és benyit a konyhába, rámnyitja a villanyt.

„Azt hittem, nem vagy itthon.“ „Én meg azt hittem, hogy értekezletre mentél, amint mondtad.“ „Jójó, nem kell azt úgy venni; az embernek barátai is vannak, azokkal is kell lenni. Az értekezlet elmaradt.“ „öt éve.“ „Mi „öt éve?“ „Öt éve marad el az értekezlet.“ „No jó; most elkezded a jelenetet.“ „Már nem.“ „Nagyszerű, elhagytad.“ „Eljött az órám, az önuralom órája. És itt ültem a konyhában és ... gondolkoztam.“ „És ml jutott az eszedbe?“ „Elsőnek és utolsónak — a bosszúállás jutott az eszembe.“ „Már megbosszultam. Azzal a férfivel.“ ,Még nem, még csak közeleg a bosszú órája.“ „Dehát miért, dehát miért?“ „Azért, azért, mert amit neked szabad, nekem is szabad; így legalább könnyebb lesz a szívemnek. Amit neked szabad, nekem is szabad, még egyszer mondom.“

Most várok. „Várom, hogy az idő, vagy az élet szól hozzám, felel nekem, meghozza számomra a jókedvet és a szerelmet,“

Most kiírtam magamat kedves Vera; te Is öt éve mentél férjhez, és neked mindent, de mindent elmondtam, mivel sokáig keresgéltem magam körül valakit, akinek ezeket megírhatom.

Csodálkozom magamon, hogy észrevétlenül, időben eljött az önuralom órája, és hogy gondolkodni kezdtem, és hogy sajnos, de a borúlátás jutott elsőnek az eszembe, de azt nem sajnálom, hogy azt mondtam neki: „Amit neked szabad, nekem is szabad.“ Legalább könnyebb lesz a szívemnek. És mintha könnyebb lenne a szívemnek, pedig lehet, hogy sokkal nehezebb.

Szalmakalap

ÉVADVÉGI BEMUTATÓ KOMAROMBAN

A Magyar Területi Színház évadzáró bemutatójával úgy vagyunk, mint amikor egy hitelező váratlanul jelentkezik, hogy törleszteni akar. Lefizeti részletét, ami lehet, hogy az egész tartozáshoz mérten talán kevés, de megbecsüljük jószándékát, fizetési készségét. Volt ugyanis egy időszak a MATESZ műsorpolitikájában, amikor zenés darabokat is iktatott programjába. Ezek a bemutatók mindig sikeresek voltak, és arra következtettek, hogy „fekszik“ ennek a társulatnak ez a műfaj, sőt előnyös anyagi sikert is biztosít. Nem tévedünk, ha megjósoljuk, hogy Anna Karenina sikere után éppen a „Szalmakalap“ lesz az a színdarab, amely minden szempontból nagyszerű eredményt biztosít komáromi színházunknak.

Eugen Labiche — Voskovec és Werich elénktárt meséjét a humoros cselekmény, a kacagtató szöveg, a frissen pergő jelenetek és frappáns képváltások jellemzik. A célzó kijelentések, a mindig valamire utaló tényközlések és szinte az abszurdumig kigúnyolt helyzetek még jobban ingerük a nézőt a spontán kacagásra. E zenés vígjáték mondanivalóját hordozó szereplők konfliktusai, a komikus helyzetek, remekül felépített és koreográfiailag is jól időzített fordulatok, vagy az ízlésesen előadott „magánszámok“ csak fokozzák a sikert, amit ez a bemutató haladéktalanul biztosít, bárhol is játsszák majd az évad folyamán. Főleg a harmadik felvonás humora telibetaláló. A játék mértéktartó, pedig itt lenne a legtöbb „helyzet“ a fölösleges túljátszásokra.

Platzner Tibor „csudajó“ díszletet tervezett. Ezt a hatást biztosítják Csonka István (m. v.) színesen összeállított ruhatervei is. Szinte valamennyi szereplő érti szerepének iróniáját, groteszk túlzásait. Jól énekel és dekorativen mozog. Egységes lelkesedésük határozza meg a vígjáték egyöntetű „stílus-zamatát“. így Konráď József rendezőnek nem is került olyan nagy erőfeszítésébe, hogy színházunk gyakran különböző módon játszó szereplőinek játékmodorát egységessé ötvözött előadásba tömörítse. Legfeljebb arra kellett vigyáznia, hogy a komikum irányába felnagyított humor nehogy eltorzuljon, vagy holmi túláradott bohózatl hangvételt kapjon.

A játék központi alakja a „bűbájosán bugris“ és ügyefogyottan szerencsétlen Helénka — Petrécs Anni remek megfogalmazásában, aki ártatlanul bonyolódik a konfliktusok áradatába. És Lujza, a kikapós asszonyka (Lőrincz Margit), akinek „pipacsokkal díszített“ szalmakalapja okozza a bonyodalmat. Dráfi Mátyás egy francia tisztet alakít mértéktartó karikírozással. Közvetlen partnere Boráros Imre (Fadinard, a vőlegény), Kellemes hangja és rokonszenves játéka jól illik az együttesbe. Remek szerepet kapott Fazekas Imre (az örömapa), Tóth László (a felszarvazott férj) és Siposs Ernő, akinek „napóleoni“ persziflázsa nagyszerű teljesítmény. Szentpéteri Ari (Klára), Udvardy Anna (De Champigny) és Németh Ica humora és tempó-érzéke harsány ütemet diktálnak jeleneteikben. Rozsár József (inas), Király Dezső (nagybácsi), Pörhe István (Bobin) ügyes figurát hoz felszínre. Palotás Gabi (szobalány), Bugár Gáspár (Tariwuex), Kovács Júlia és Mórozs Erzsi (táncosnők), valamint Könnedy Ilona, Cuthy László, Krizsmarek Imre és Cserge Imre kedves színfoltjai az előadásnak. Tarics János és Szabó Igor kétszemélyes „zenekara“ minden idényt kielégít.

A mellékgondolatokat sutba vetve megállapíthatjuk, hogy ez a bemutató igen jelentős vállalkozása a MATESZ- nek. Műfajilag, zsánerileg is megfelel közönségének, de önön magának is kapóra jön, mert színészei felszabadultabban, otthonosabban játszanak. S a rendező is pontosan határozhatja meg stílusát, amelynek keretén belül felszínre kerülhetnek azok az érzések és indulatok, amelyek a szereplőket igényesebb alkotásra ösztönzik. A szerző és a rendező ez esetben egymásra talált. Megfelelő szöveget jó játékstílust biztosított hősei számára. Ha nem így lenne, utánzássá változnának az érzelmek és szemfényvesztéssé degenerálódhatna a játék. Mert ötlet, érdekesség és feszültség, izgalom és mélység szükséges a jó alkotáshoz. Játékkedv és ábrázolótehetség a színpadi figura életrekeltéséhez. És ez a követelmény — amint látjuk — jelen van a komáromi színházban — éljenek hát vele maradéktalanul. —и

Szerelmem, Donna Rita

Évadzáró bemutató a kassai THÄLIA Színházban

Thomas Brandom—Halász Rudolf— Nádas Gábor Szerelmem, Donna Rita című zenés vígjátékával zárja az első színházi évadját a kassai Thália Színház. A Szerelmem, Donna Rita bemutatójára június 27-én kerül sor Losoncon. A sok nevetést, jó zenét, kellemes szórakozást ígérő darabot Веке Sándor és Spišák Géza rendezésében mutatja be a Thália Színház.

—gs

\