Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-06 / 23. szám
S I/ / örös-körül fekete korom \f / volt a világ, egészen moz- J dulatlan a föld, az ég is L csak annyiban nyugtalan, - \ hogy az alján óriási fekete N \ figurák-képpen egymást ta\__J szigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra, az Igazgatóság nagy, zárdaszerü szürke házán egy csomó fáklyás árnyék indult meg a mázsaépület felől, s mintha a lábuk sem érné a földet, a lépések minden lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arcot néha megvilágított a fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrüd végén lobogott a szurok, s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak talán minden harmadik kezében füstölgőit egy-egy végigégett fáklyaüszők, s amikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel, meg tántorgó járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, míg hozzánk érkeztek. Most már a mi fáklyásaink is ellnentek, amazok is messze voltak még, s a feketeségben, ami körülvett rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az emberek a szalmán. Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás sütőkemence tetején taposnők az anyagot. S mintha megmozdult volna, éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona Jutott feltűzött bajonettel, s kívül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is, és ha a nagy hang se használt, szidták az istent és visszalökdöstek egypár asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy kereste az urát vagy a gyermekét, akiről nem tudta, hogy él-e, hal-e. — Azt kell előbb megvizsgálni, hogy melyik a sok között. Nem érti? A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő. — Nem, nem értem. Ide akarok... — Ha az megvan, kikapja mindenki a magáét. A tárnaháznál türköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani lehetett, hogy csiporog a kötél a felhúzógép csigáján. Odameresztette mindenki a szemét a nagy ajtóra, amit a messze külső világítás feketén hagyott. Aztán hangos szó hallatszott: — Fogd a fejénél! Emeld jobbra — s négy ember lassan kiclpelt egy ajtódeszkára fektetett testet, és lefektették a szalmára, ami hoszszú vonalban el volt már készítve azoknak, akik még következtek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit, a fáklyások továbbadták a hjreket, amint új meg új teherrel jöttek ki az emberek a kapun. — Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben még van lélek — s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult. Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, akit már megevett, nagyot bődült, és vonaglott, a népek sápadtan bámultak egymásra, künn pedig, ahol a mindenféle közönséges ember állott, jajgatni kezdtek az asszonyok. A tárnaház most már egyenletes, lassú tempóban egymás után adta ki magából a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is csináltak nagy ceremóniát. Akiben semmi élet sem volt már, azt csak lefordították az ajtódeszkáról a zsúpra, gyorsan fordultak be a kapun, meg újra ki, csak hang nem volt semerre, semmi egészséges, emberi. Egy-egy lánc csikorgóit, vagy messze keservesen vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, egész fejüket bebónyálva a nagykendöbe, végigjárták az egymás mellé fektetett emberek sorát, s egy-egy cikk narancsot dugtak a nyitott szemű, még pihegő emberek szájába, t vagy konyakot adtak annak, aki meg tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták, s némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk küldte őket; azt mondta, hogy ez Jó vért szül a gyászos emberekben. A tárnaházban megint csikorgóit a lánc a felhúzó csigáján, s most újra megindult egymás után a négy-négy ember; úgy látszik, egész rakást hozott fel egyszerre a bennrekedtekből á lift. Vannak még? — kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és lábára egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel, komoran egy fáklyába bámulva fiatal úriember állott, valami hivatalnok az igazgatóságtól. Amikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott, s azután körülbámult a nagy feketeségbe cél nélkül, bizonytalanul. Thúry Zoltán: A lábánál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltápászkodott a könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult, s a fiatalember csizmája alá folyt a vér. Az ember összeszorította ajkát, hogy ne kiáltson, beledülledt a szeme a fájdalomba, s amikor már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg újra a hivatalnokot. — Fülöp úr, meghalok? A fiatalember rábámult, s olyan kábult volt, hogy nem értette meg egyszerre a kérdést. Csak úgy felelt, az esze nélkül: — Meg, meg mind... — Amikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és jól megnézte. — Maga az, Fábián? — Mi a bajom? A lábamat nem érzem ... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg. A fiatalember irtózattal meredt rá, s rémülten tiltakozott. — Nem, azt nem teszem, nem tehetem ... — Mert én nem érek odáig. Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az úr félelemmel, irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ű is szólalt meg újra először. — Az a baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s mást az asszonynak. Ügy látszik, hogy nem engedik ide, míg a IRODALOM többi is ki nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom.' Hát Fülöp úr, jő hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz Abonyba, a gyerekeket pedig küldj® fel Pestre a Ferihez. Ami kis pénzt kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a Sallay-gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, amire kedve van. A nagy ládában Jobbra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán írná fel, Fülöp úr, elfelejti... A hivatalnok rábámult, elképedve, de melegen, és amikor vonaglott egyet a suttogó ember arcán a fájás, feje alá tette a karját, s apás igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett, s a szemét lehunyva könyörgött: — Velem ne törődjék ... —-Fábián... — Tessék? — Hát aztán így elmegy, ilyen könnyen... Az ember lehúnyta szemét, s most úgy lászik, eltompult benne a fájdalom, mert kisimult az arca. A másik pedig töprengett felette. Ilyen közvetlen közelről látta a véget, s meglepte, hogy olyan könnyű a meghalás. Ráhajolt a sápadt arcra, s belemeresztette szemét abba a kiolvashatatlan világba, ami a kettő között van, ott, ahol az élet végződik, és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, amibe az ember beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert, s kifaggatni belőle, hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult és motyogott, magában tépelődve. — Ilyen könnyen, Fábián, ilyen könnyen?... így megy el az ember?... Az ember fölnyitotta szemét, s mintha csöndes mosolygás suhant volna végig az arcán. — Ki így, ki amúgy ... — Borzasztó! — Egyszer meg kell halni. — De így! — Így vagy úgy, mindegy. — Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás. Fábián. Az igazgató ellenkezett ... — Hogy erre gondolt, féktelen dühbe jött, s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett, s egyre azt hajtogatta: — Mondtam, én megmondtam nekik ... Mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sápadt ember hangja. — Mindegy az ... A fába is beleült a mennykő. Meg nincsen olyan erős ház, ami egyszer össze ne dőlne ... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb úr, mint más, mindenki meghal, mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek ... A fiatalember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott magában: — Mennek, jönnek, mennek ... — Egyszrre gyorsan visszafordult az emberéhez, s kíváncsiságban égve, sürgette a szemével, hogy mondjon még valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan feküdt, csak a zubbony alól kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges férfin, aki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját. — Ne felejtse el Fülöp úr, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az aszszony Sándorékhoz, aztán csak éljenek, amíg lehet. 1899. Kölcsönös vendégszereplés A magyarországi Sárisáp község neve talán nem ismeretlen az olvasók előtt. Régi bányász falu, és az ország felszabadítása Idején Zgyerka János partizáncsoportja aktívan tevékenykedett a német megszállók ellen. A falu kulturális igényein a felszabadulás utáni lehetőségek segítettek lényegesen. A községben irigylésre méíró, jól felszerelt kultúrház, művelődési otthon van, a fúvószenekar, a hatvan tagú énekkar és az állandó színjátszó-, irodalmi csoport is eredményeket mutat fel. Mindezekről Garin Ferenc, a Bányász Művelődés Ház igazgatója tájékoztatott bennünkét Nem véletlen, hogy a bányászok olyan agrár községgel keresték a kapcsolatot, mint a nyitrai járásban levő Velký Cetín. (Nagycétény). A kulturális kapcsolat ma már nem a puszta levélváltásnál tart, hanem megtörtént az első kulturális találkozás a gyakorlatban is. Április egyik szombatján és vasárnapján látta vendégül a CSEMADOK nagycétényi helyi szervezete a sárisápi Kodály Zoltán kultűrcsoportot. A kultúrgárda első fellépését szombaton nyitracsehi községben tartotta, majd visszatért szállásadóihoz, Nagycéténybe. Vasárnap meglátogatták Nitrát (Nyitra). A vár megtekintése mellett nem hagyták figyelmen kívül az új lakónegyedeket, valamint a mezőgazdasági főiskola korszerű areálját. A délutáni órákban pedig sor került a nagycétényi bemutatóra. A vendégek műsora érdekes és színvonalas volt. A bányászhimnusz után rövid megemlékezést tartott az irodalmi csoport Lenin születésének 100. évfordulója alkalmából. A műsor második részében kórusműveket — Gajdár László karnagy vezényletével — szólóénekeket és népdalokat adtak elő. A műsort Gurin Ferenc vezette és konferálta. Elmondhatjuk, hogy a közönség elégedetten távozott. Most a nagycétényieken a sor, hogy hasonló, tartalmas műsorral látogassanak Magyarországra és öregbítsék a CSEMADOK jó hírnevét. Motesíky Árpád i . ,■ Béke A béke olyan, mint a gyermek, csak mosolyog és szárnyal öntudatlan, Őszinte, mint a gyermeki szív, gondolatának nincs árnyéka, nincs árnyéka sehol, csak fényei játszanak, csak tavasza, nyara van, galambok tollászkodnak benne, mint a mindenség, határtalan. A béke üzenet, a föld üzen vele, a föld és az ég, életet üzennek, életet az élőknek, kenyeret, bort, virágot, pihenést a megfáradt embernek, nyugodt álmot s reményt az ébredőknek, akik nem hallják szíve dobogását, magukban minden szépséget megölnek. Dénes György * Hobby vagy művészet? Juhász Lajost a sors művészi hajlammal áldotta meg. A szakmát a 20-as évek elején sajátította el Kóczián Péter borbélymester műhelyében. Mestere kiváló tudója volt e szakmának, melyet Itália kék ege alatt — Firenzében és Nápolyban volt alkalma elsajátítani. Kivételes tehetsége a művészetek felé vonzotta. De egy egészen különleges művészi ágazatban képezte magát. Mégpedig a hajból készült portrék és tájképek készítésében. Kóczián Péter több évet töltött Olaszországban, majd Komáromban telepedett le, ahol borbélyműhelyt nyitott. A mester fölfigyelt tanítványa kivételes tehetségére és elhatározta, hogy bevezeti őt is a különös művészet rejtelmeibe. A tanoncidő befejezése után hozzálátott terveinek megvalósításához. Juhász Lajos ügyes tanítványnak bizonyult. Gyorsan elsajátította a szükséges tennivalókat, és első önálló alkotásával Petőfi Sándor haldoklását örökítette meg a szegesvári csata egykori rajzai alapján. 1933-ban T. G. Masaryk, az hlső Csehszlovák Köztársaság elnökének portréját készítette el. Leányának, Masaryk Aliznak, a Csehszlovák Vöröskereszt országos elnökének pedig egy gyönyörű tájképet készített. Az alkotásokért jelentős jutalmat kapott. Következő alkotása Galsworthy Nobel-díjas angol író portréja volt. Az élethű alkotás megnyerte az író tetszését, aki szintén jelentős összeggel honorálta. Az író halála után özvegye a képet a Penklubnak ajándékozta. Az elmúlt évben további alkotások kerültek ki Juhász Lajos keze alól. Többek között Picasso portréja, melyet a művész párizsi címére küldött. Azután következett Ludvík Svoboda, köztársasági elnök portréjának megalkotása. Hosszú hónapok végtelen türelmet igénylő munkája nyomán született meg az élethű portré, melyet a járási pártbizottság titkársága juttatott el az illetékes helyre. Majd Elisabeth Taylornak, a Cleopátra című film főszereplőjének portréját készítette el. Bizonyára egyesek kételkedve rázzák a fejüket és fölteszik a kérdést: hogyan lehet hajból élethű portrét, tájképet készíteni? Juhász Lajos először fölvázolja a készítendő portrékat vagy tájképeket, majd kiválasztja hozzá a megfelelő hajszíneket, melyeket egészen apróra nyír. Amikor elkészül e művelettel, a vázlatra Kamagon ragasztót ken, és pinzettával ráhelyezi az apróra vágott hajat. A munka végtelen türelmet, kitartást és pontosságot igényel. Egyegy portré vagy tájkép elkészítése gyakran hónapokat vesz igénybe. Legszívesebben éjszaka dolgozik, amikor elcsendesedik a ház, s senki sem zavarja. Nyugalomra van szüksége, mert a munka úgyszólván négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladhat csak előre. Nagy körültekintéssel, elővigyázatossággal dolgozik. Főleg a szemek, a száj és az orr kialakítása veszi igénybe idegrendszerét, mivel ettől függ a mű élethű ábrázolása. Amikor elkészül, prés alá helyezi, hogy az egész felület egyenletes legyen. A teljesen kész kép berámázva festői alkotásnak tűnik. Juhász Lajos tehetsége a fnaga nemében egyedülálló. Szerinte a legfontosab a hajszínek harmóniájának tökéletes megválasztása. A hajszínek közül a fekete, fehér és vörös színek dominálnak, de a többi színekre is szükség van. Minden színből kellő mennyiséget tárol, mert sosem tudja, hogy mikor lesz szükség rá. Juhász Lajos már nyugdíjas. A pihenést a művészetnek szenteli. Egy olyan művészeti ágazatnak, melyet alig-alig művelnek. Éppen ezért kívánjuk, hogy Juhász Lajos bácsi egészségben alkosson a saját maga és mások örömére. Andriskin József
