Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-06 / 23. szám
KÖZGAZDASÁG. Haladó jutalmazási formának tekinthető-e még Erre a kérdésre vonatkozóan kértük ki dr. Cséfalvay Gábor mérnöknek, a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Mezőgazdasági Társulás közgazdasági osztályvezetőjének a véleményét.__________________________ a munkaegység ? Ami a kérdés tartalmát illeti, röviden és tömören nemmel felelhetnék. Ami viszont a kérdés jellegét és a felvetett probléma jelentőségét Illeti, szükséges az összefüggések szélesebb körű megvizsgálása. Abból kell kiindulnunk, hogy a Jutalmazás módja és formája az üzemvezetés egyik leghatékonyabb, de egyben a legérzékenyebb eszköze, mely közvetlen befolyással bír a dolgozó ember társadalmi tudatának, gondolkodásmódjának, s a termelési folyamatban betöltött szerepének formálására is. A jutalmazási mód és a jutalmazási forma az egyik leghatékonyabb nevelőeszköz. Benne konkretizálódik a dolgozók érdekeltsége, mind saját egyéni munkaeredményeit, mind pedig a közös gazdaság eredményeit illetően, éppen ezért meghatározó jelleggel bír és közvetlenül visszahat ezeknek az eredményeknek alakulására. így van ez a népgazdaság valamennyi ágazatában, de különösképpen a szövetkezetekben, ahol a Jutalmazás jellege az elért saját tiszta jövedelemből való részesedés jellegével bírt már akkor is, amikor a többi vállalattípusnál a munkajutalom az össztársadalom fogyasztási alapjából volt béralapok formájában különválasztva. Az EFSZ csak azt és annyit oszthatott el, amennyit kitermelt. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a gyengén gazdálkodó szövetkezetek jövedelmének feljavítására az állam szükség esetén kiegészítést folyósított. Az elért' jövedelemből munkajutalmazásra Jutó résž elosztásának alapelve mindenkor az elvégzett munkák mennyisége, minősége és társadalmi jelentősége szerinti elosztás volt. Ezt volt hivatva kifejezni a munkaegység. A munka mennyiségét a norma, minőségét és társadalmi Jelentőségét pedig a nehézségi osztály jellemezte. A hét nehézségi osztály mindegyikében más koefficiense volt a normának (0,5, 0,75, 1, 1,25, 1,50, 1,75 és 2). Maga a munkaegység (továbbiakban ME) a norma és a nehézségi osztály koefficiensének szorzata. Ez eddig rendben is lenne. Csakhogy hol vagyunk már attól az időtől, amikor a ME így született? Az eltelt 20 esztendő alatt a ME a szövetkezetesek tudatában egyrészt mélyen begyökerezett és a szövetkezeti ökonómia elválaszthatatlan kategóriájává vált, másrészt viszont fogalmilag teljesen önállósult. Függetlenné vált a normától és a nehézségi osztálytól, túlnyomóan tarifa-jelleget nyert. Ez azt jelenti, hogy a tagot nem az érdekli, hogy melyik munkának mennyi a normája és milyen nehézségi osztályba tartozik, hanem az, hogy elvégzéséért hány ME jár. E fejlődés annak az egyébként igen helyes törekvésnek az eredménye, hogy a jutalmazás ne csupán a munka mennyisége, minősége és jelentősége, hanem elsősorban annak eredményessége szerint történjék. Ez a törekvés elsősorban az állattenyésztésben indult meg, s ott alakult ki először az egyes termékegységekre — pl. a 100 1 kifejt tejre, 1 q súlygyarapodásra stb. — vonatkozó, ME- ben kifejezett díjszabás. Ez fokozatosan átterjedt a többi ágazatra is. Ahol a díjszabást nem lehetett közvetlenül termékegységekre kidolgozni, ott teljesítményegységekre vonatkozóan dolgozták ki azokat. így például 100 liter tejért 2 ME, 1 q súlygyarapodásért 2 ME, 1 ha répaegyelésért 22 ME, stb. jár. Ezeknek a ME-tarifáknak azonban manapság már vajmi kevés közük van akár a normához, akár a nehézségi osztályhoz. Magasságuk ahhoz az alapvető üzemszervezési követelményhez igazodik, hogy valamenynyi munkahely számára biztosítva legyen a szükséges munkaerő. Ennek legegyszerűbb eszköze, hogy az egyes munkahelyeken aszerint kell a kereseti lehetőségeket kialakítani, hogy biztosítsa az illető munkahely iránti érdeklődést. Ezt pedig a normák és a nehézségi osztályok alapján kalkulált munkaegységgel aligha lehetséges bebiztosítani. Melyik ugyanis az a norma és melyik az a nehézségi osztály, amely kifejezhetné az állattenyésztésben, főleg a tehenészetben, azt a körülményt, hogy télen-nyáron fél négykor kell kelni, esőben, sárban, éjszakának idején kell a sokszor több kilométerre eső szövetkezeti telepre kibotorkálni, hogy ünnepnap, hétköznap megszakítás nélkül szükséges dolgozni, stb.? Sajnos, ez az esetek többségében az állattenyésztési munka szomorú tartozéka. Az ilyen körülmények között műszakilag indokolt normák alapján kalkulált ME-ekről sző sem lehet. Az egyes munkák időnormáit (pl. a géppel történő fejést stb.) hiába soroljuk a legmagasabb nehézségi osztályba, ahol egy norma értéke két ME, ez a munkakörülményeket nem tükrözi vissza. Ebből adódik, hogy jelenleg szövetkezeteink többségében a normázásnak vajmi kevés köze van a tényleges normameghatározáshoz és a normázás valójában az egyes ágazatok alkuját és harcát jelenti a meglévő ME-tarifák megtartására és emelésére. A kevésbé vonzó munkahelyek e harcban monopol helyzetben vannak, s mi sem természetesebb, mint hogy ezek olyan ME-tarifákat tudnak saját számukra biztosítani, melyek semmiféle normával nem indokolhatók. A hatvanas évek elején a Földművelésügyi Minisztérium a munkaegységek helyett a teljesítménynormák bevezetését javasolta. Ennél a rendszernél a munkákat hat nehézségi osztályba sorolták, s az egyes nehézségi osztályok koefficiensei progreszszíven emelkednek (1, 1,10, 1,20, 1,45, 1,70 és 2). E rendszer bevezetését széleskörű kampány készítette elő, az EFSŽ-ek többsége mégis megmaradt a munkaegységek rendszere mellett. A szövetkezeti tagok zöme egyszerűen nem értette meg, miért kellene a ME-t teljesítménynormával helyettesíteni, hisz a teljesítménynorma és a ME közt a tartalmi különbség csak annyi, hogy míg a ME a 3. nehézségi osztály normája, addig a teljesítménynorma az 1. nehézségi osztályé, s a kettő között csupán nagyságrendi, nem pedig fogalmi különbség van. Ezt legjobban az bizonyítja, hogy ahol bevezették a teljesítménynormát, ott egyszerűen ME-re keresztelték át. Ez egyrészt azt mutatja, hogy a ME mennyire begyökerezett a tagság tudatába, másrészt viszont azt, hogy az új rendszer lényegében azonos az előzővel, annak minden fogyatékosságával együtt. Miben áll tehát a jelentős hiba? Elsősorban az időnormák semmibevételében, de főképp egy lélektani körülményben: a szövetkezetek 20 éves történelme során a ME-t akkor is ME-nek hívták, amikor sok helyen csak 5 korona volt az értéke, meg most is, amikor annak többszöröse. Kevés az olyan EFSZ-ek száma, ahol mindent egybevetve a ME értéke az 50 koronához közeledik. A ME bizonyos értékbeli anonimitást takar, s éppen ezért értékbeli konkretizálatlansága folytán távolról sincs a tagság tudatában és szemléletében olyan becsülete és társadalmi-ökonómiai megbecsülése, mint azt a benne rejlő pénzügyi érték indokolttá tenné. A két ME csak két ME akkor is, ha 40 koronát, vagy ha 100 koronát tesz is ki. Ez az oka, hogy nincs kellő mozgósító hatása és elkendőzi a tagság tudatában azt az egyébként örvendetes tényt, hogy szövetkezeteink többségében a tagság kereseti viszonyai megközelítették, elérték, vagy túl is szárnyalták más népgazdasági ágazatok kereseti szintjét. A ME-rendszer ma már nemcsak hogy nem haladó, de egyenesen demobilizáló jutalmazási forma, s mindenképpen megérett arra, hogy egy lezárult fejlődési fokozat tartozékaként kezeljük, s minél előbb mással helyettesítsük. Természetesen lényegesen könynyebb a zárókövetkeztetéshez eljutni, mint a megfelelő ellenjavaslatot kidolgozni. Egyelőre ilyen, minden részletében kidolgozott javaslattal még nem rendelkezünk, csupán néhány alapvető szempontot tisztáztunk. Ilyen például, hogy az egyes munkák díjtételeit konkrét pénzértékben kell kifejezni, hogy kiinduló alapnak az időnormákat kell használni, stb. Véleményem szerint az állami gazdaságok új időnorma-rendszere kiállotta a gyakorlati próbáját, hazai feltételeink között is, és ezáltal felesleges lenne mindent Adám-Évánál kezdeni és időmérésekkel, munkatanulmányokkal új időnormákat kidolgozni. Természetesen elképzelhetetlen, hogy egyidejűleg az állami gazdaságok órabér-tarifáit is átvegyük, hisz az egyes EFSZ-ek gazdasági színvonala eltérő. A ME értékek is 20 koronától 45 koronáig terjednek. Ennél fogva a jövőben is számolni kell azzal, hogy az órabér-tarifa az egyes szövetkezetekben lényegesen eltérő lenne. Volnának EFSZ-ek, melyeknél alkalmazhatók lennének az állami gazdaságok tarifái. Ezek a 24—27 korona ME értékű EFSZ-nek felelnének meg (pl. 100 liter tej kifejése 60 korona, 1 ha répaegyelés 570—580 korona, stb.). Minden EFSZ maga választhatná meg, hogy ettől az alaptarifától hány százalékkal térne el, le vagy felfelé. Az eltérés természetesen 5—10—15— 20 stb. százalékos lépcsőzetű lenne, s így járási méretben az EFSZ-eket eszerint csoportosítanák. Az év folyamán az egyes munkákat, illetve termelési egységeket az így számított tarifák szerint fizetnék ki, az EFSZ-ek ezt a munkajutalmat számolhatnák el termelési költség gyanánt. Az év végén mutatkozó tiszta jövedelemből jutalmazásra kerülő összeget az alapkereset minden ezer koronája után számolhatnák el, ugyanígy a természetbenit is. Ezzel megoldódna az önköltségvizsgálatnak az a sokat vitatott és mindmáig megoldatlan kérdése, hogy az élő-munka’ költségei hogyan kerüljenek elszámolásra: minden EFSZ a saját tarifája szerint számolná el, viszont járási méretben ezt igen egyszerűen át lehetne számítani az állami gazdaságok bérszintjére, s így az egyes EFSZ-ek objektív önköltség-összehasonlítása biztosítva lenne. Sajnos, ez a mód egymagában nem sokat változtatna az állattenyésztés említett bérezési problémáin, amelyek a kultúrálatlan munkakörülményekből adódnak, s csak ezek gyökeres módosításával oldhatók meg. A gyakorlat megmutatta, hogy ezt pusztán bérezési intézkedésekkel megoldani nem lehet. Sok olyan EFSZ-ünk van, ahol a 3000—3500 koronás kereset mellett sem akad fejő — sőt talán éppen azért nem, mert a hasonló kereseti szintet elérő ember már nem vállalja az ezen munkabeosztással járó áldozatokat. Olyari EFSZ sem ritkaság, ahol a fent említett összeget megkereső fejő a gépi fejést követő kézzel történő utócsepegtetést azzal az indokkal mellőzi, hogy 3500 vagy 3520 korona — ami a kétféle mód közötti különbségből adódik — egyre megy, s a 20 korona többletre nincs rászorulva. Itt a gondozói munka gyökeres megváltozása szükséges, mert ez a kérdés már rég túlnőtt a bérezés kérdésének keretein. Válaszomban talán túlléptem И kérdésben szereplő témakört, de úgy érzem, hogy a válasz csonka lenne, ha legalább a megoldás körvonalaira nem terjedt volna ki. Kétségtelen, hogy a szövetkezeti ökonómia egyik legaktuálisabb kérdéséről van itt szó, mely igen alapos tanulmányozást igényel, de amellett megoldása nem odázható el káros következmények nélkül. Dr. Cséfalvay Gábor Aratás előtti megjegyzésünk: Mit tegyünk, hogy elegendő rakterülettel rendelkezzünk ? Szlovákiában a mezőgazdasági termelés az utóbbi néhány esztendőben figyelemreméltó eredményeket mutatott fel. A szövetkezetek és az állami gazdaságok már tudnak termelni, s nemegyszer tapasztalhattuk, hogy milyen nagy gondot okozott a kész áru elhelyezése. Ez azért van, mert a felvásárló terményforgalmi vállalatok nem rendelkeznek a szükségletnek és az igényességnek megfelelő raktárakkal. Az illetékesek időközönként megállapítják a tényt. Ezzel azonban nem növekedik a rakterűiét, de mégis jő, ha figyelmeztetnek rá, hogy az egyre fejlődő termelés mellett mégiscsak gondoskodni kellene korszerű raktárak építéséről, amelyekben bizonyos készleteket is összegyűjthetnénk. Évekkel ezelőtt néhány Járásban elkezdték öt gabonatároló építését. Az egyiket Léván, a másikat Lužlankyban, a harmadikat Nemesócsán, a negyediket Losoncon, az ötödiket pedig Safárikovóban. Mindegyikük hatalmas építmény, de mit érünk velük, amikor csak féíig készültek el. Végtére is még most, jóval aratás előtt kellene gondoskodni arról, hogy legyen hová elhelyezni a gabonaféléket. Helyesebben mondva, valamit tenni annak érdekében, hogy az említett gabonasilókat sürgősen befe jezzék, átadják rendeltetésének. Jozef Baláž elvtárs, a felvásárló és terményforgalmi vállalatok területi igazgatója a Táléban megtartott értekezleten megjegyezte, hogy az idén felvásárlásra kerülő gabonafélékből mintegy 300—400 ezer tonnányira nem lesz raktározási hely, s ha a gazdaságokkal a gabona további tárolására szerződést kötnek, akkor sem lesznek képesek 200 ezer tonna gabona elraktározására, hacsak közben valamelyik szóbanforgó gabonasiló el nem készül. Fölmerül a kérdés, miért nem készülhetnének el az évek óta építés alatt álló gabonasilők? Az építővállalatok azzal érvelnek, hogy nem áll rendelkezésükre elegendő munkaerő, s egy-egy hatalmas építmény körül csak néhány ember mozog, tesséklássék munkát végezve. Ez természetesen nagy hiba, mert mégiscsak lényeges segítség lenne, ha aratásig elkészülnének a gabonatárolók, hiszen körülbelül egymillió tonna gabona elhelyezésére nyílna lehetőség. Nagy segítséget nyújthatnának az építmények befejezésénél például a mezőgazdasági üzemek építőcsoportjai, mert a feladat teljesítése nemcsak a mezőgazdaság, hanem egész népgazdaságunk érdekében történnék. Véleményem szerint nagy hiba volt, hogy ezeket az építőcsoportokat nem a mezőgazdaság Készül a Bosi Állami Gazdaság hangárrendszerű gabonatárolója. szempontjából fontos, — ez esetben a gabonasilók építésében — hanem teljesen más munkák végzésénél, például különféle kábelek lerakásánál és egyéb, nem a mezőgazdasággal kapcsolatos munkáknál használták fel. Ezeknek az építőcsoportoknak a bekapcsolása persze még most sem késő. Csupán arra lenne szükség, hogy az illetékes szervek lépéseket tegyenek az építőcsoportok aktivizálására. Különben a gabonaraktárak építésének nem kizárólagosan a toronysiló-rendszerek létesítése az egyedüli módja. A tapasztalat azt mutatja, •hogy ez az építési mód nagyon hoszszadalmas, s mire egy gabonasiló elkészül, a termelés is jóval előbbre jutott. A Bősl Állami Gazdaságban például ebben az évben áprilisban kezdték egy korszerű vaskonstrukciős hangárrendszerű gabonatároló építését. S akár hiszi valaki, akár nem, az idei gabonatermést ott fogják elhelyezni. Elkészítése mindössze néhány hónapot vesz igénybe. A raktárba beépítésre kerül a gabonatisztítók egész gépsora és egy univerzális szárítórendszer, mely mindennemű termény szárítására alkalmas lesz. Végeredményben hasonló gabonatárolókat építhetnének a terményforgalmi vállalatok is, mert a hangárrendszerű raktárak hamarább elkészülhetnének, mint a toronysilók. Hoksza István SZABAD FÖLDMŰVES ^ 1970. június 6.
