Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-16 / 20. szám

___________________________________KÖZGAZDASÁG____________________________________

Áralakulás és árellenőrzés

A Tt 1969/168 sz. kormányrendelet arra utasítja az illetékes szervezeteket (közületeket) és szerveket, hogy az árszabásra vonatkozó előírások megszegése esetében a Tt 1966/100 sz. törvény 27. §-a l/а bekezdésének, valamint a Tt 1967/47 sz. árszabályozó rendelet 50. és 51. §-ának, illetve a Tt 1969/74 sz. és a Tt 1969/89 sz. módosító rendeleteknek értelmében kell eljárniuk. Teljesen fölösleges lenne, ha e helyen a Tt 1966/100 sz. kormányrendeletre hivatkoznánk, mivel ez a rendelet csak általánosan utal arra, hogy a szabálysértő közület, stb. mikor kötelezhető utólagos befizetésre.

A kárpótlással járó, legszigorúbb felelősségre vonásra a Tt 1967/47 sz. rendelet 50. és 51. §-a értelmében akkor kerül sor, ha az illetékes ellenőrző szerv a Jogtalanul kieszközölt összeg erejéig utólagos befizetésre kötelezi a szabálysértő közületet. Bizonyos esetekben, illetve a súlyosbító körülményeket szem előtt tartva elrendelheti, hogy a szabálysértő közület a számára utólagos befizetésre eredetileg előírt összegen kívül, annak további 50 százalékát utalja át. További — jelenleg ugyancsak alkalmazható — megtorló intézkedésről szól a Tt 1964/204 sz. rendelet 14. §ának 8. bekezdése, amelyre egyébként a Tt 1967/204 sz. rendelet is hivatkozik.

Ha a kivitelező közület jogtalanul számláz felárat bizonyos munka elvégzéséért, úgy egyrészt vissza kell térítenie a megrendelőnek a szabott ár és a számlázott, illetve a megrendelő által kifizetett ár közötti különbözeiét, másrészt az árkülönbözet összegének háromszorosát köteles — bírságpénz címén — az állami költségvetés folyószámlájára átutalni. Ilyen a szabály. A gyakorlatról inkább nem szólunk. Meg kell még jegyeznünk, hogy az említett szankciók csak a már befejezett (perfekt) szabálysértés esetére vonatkoznak.

A Tt 1969/68 sz. kormányrendelet azonban nemcsak a már befejezett szabálysértés eseteire vonatkoztat megtorló, illetve büntető rendelkezéseket, hanem azokra az esetekre is, amikor a szállító vagy kivitelező a törvényesen engedélyezett (szabott) áraknál magasabb árakat számlázott. A megrendelőt, illetve a vevőt pedig arra kötelezi, hogy az árdrágítást az Illetékes ellenőrző szervnek jelentse. Az árellenőrök minden velük közölt eset kivizsgálására s egyben arra kötelesek, hogy amennyiben meggyőződnek a jelentett árdrágításról, előírják a szállítónak, illetve kivitelezőnek az érvényes és az általa szabályellenesen számlázott ár közötti különbözet 50 százalékát kitevő összeg utólagos befizetését az állami költségvetés számlájára. A megrendelőnek, illetve a vevőnek eszerint feltétlenül jelentenie kellene az árdrágítás minden egyes esetét. E kötelességének teljesítése azonban rendszerint kellemetlen következményekkel járhat, mivel a Jelenlegi gazdasági helyzetben kétségkívül előnyösebb, sőt úgyszólván kiváltságos a szállítók s a kivitelezők helyzete. A számlázás egyébként és általában az érdekelt

felek előző megegyezésén alapszik, tehát a vevő, illetve a megrendelő többnyire szintén hozzájárul az árdrágításhoz. A károsult fél ezért aligha jelenti fel szabálysértő partnerét.

Furcsa, de tény és való, hogy a még befejezetlen, tehát csak részbeni szabálysértést (a szabott árnál nagyobb összeg számlázását) szigorúbban büntetik, mint a már befejezett (végrehajtott) kihágást. A szabálysértőnek — mint már említettük — ha csupán számlázta, de még nem kapta meg az engedélyezettnél nagyobb összeget, az ellenőrzéssel megállapított árkülönbözetnek csak 50 százalékát kell utólag befizetnie. Ezzel szemben az a szabálysértő, aki árdrágítással bizonyos anyagi előnyre tett szert, csak a jogtalanul szerzett összeg átutalására kötelezhető. Bírság megfizetésére nem kötelezik, tehát tulajdonképpen nem károsul. A józan, de egyszerű gondolkodású embert minden bizonnyal meghökkenti a szabálysértés és a megtorlás ennyire ellentmondásos értelmezése.

Anyagi felelősség és visszkereset

A büntető rendelkezések nem vonatkoznak csupán a szabálysértő vállalatokra, közületekre, stb. hanem azoknak olyan dolgozóira is, akik az árszabási előírások ellen vétve megsértették a számukra kötelező munkafegyelmet. Ezért fegyelmi eljárást lehet Indítani mind a megrendelő (vásárló), mind pedig a szállító (kivitelező) közület adott dolgozója (dolgozói) ellen. Kétségbe vonható azonban, sőt nagyon valószínűtlen, hogy az a közület (szállító, kivitelező), amely árdrágítással jutott jogtalan nyereséghez, fegyelmi eljárást indít saját dolgozói ellen, akik az előbb említett fegyelemsértéssel hozzájárultak az árdrágításhoz.

Sokkal hátrányosabb a károsult közületben az árszabási előírások betartásáért felelős dolgozó helyzete. Öt ugyanis (a kormányrendelet értelmében) felettese bizonyára felelősségre vonja — hiszen ez a kötelessége — a közületnek kárt okozó szabálysértésért, és kártérítésre, tehát a kivitelező vagy szállító közületnek jogtalanul kifizetett árkülönbözet visszatérítésére kötelezi. Jóllehet az árszabási előírások megkerülésében egyaránt vétkes közületek egyike a nyertes, másik pedig a vesztes, a megtorló intézkedés logikája nem felel meg a józan ész követelményeinek, sőt kirívóan igazságtalan, mert csak azt az egyént sújtja, aki a fegyelemsértést munkaadója érdekében követte el. Kártérítésre nem az ilyen egyént, hanem elsősorban a szabálysértés útján jogtalan nyereséghez jutott közületet kellene kötelezni. Az említett módon kártérítésre kötelezett dolgozó minden bizonnyal védekezne, — hiszen ellenérvei logikusak — és amennyiben szakszervezetéhez fordulna segítségért, valószínűleg az is védelmébe venné. Egyébként a Gazdasági Törvénykönyv szerint kártérítésre az a közület köteles, amely bizonyos kötelezettség vagy jogszabály be nem tartásával a másik közületnek kárt okozott. Ehhez az elvhez kellene igazodniuk azoknak az eseteknek is, amikor az anyagi kár az árszabási rendeletekkel összeegyeztethetetlen eljárás következtében keletkezett. A Gazdasági Törvénykönyv közérthetően elemzi az „okozott kár“ fogalmát és hangsúlyozza, hogy kárt az a közület okoz, amelynek dolgozói az e közületre háruló feladatok teljesítése közben más közületnek kárt okoznak. Kártérítésre eszerint a közület (vállalat, cég, stb.) köteles, nem pedig annak alkalmazottja, aki ellen „legfeljebb“ fegyelmi eljárás indítható.

A cikkünk elején idézett kormányrendelet többek között a Tt 1967/131 sz. rendelet 4. §-ának 3. bekezdésére hivatkozik. Ez a gazdasági közületek felelős dolgozói anyagi érdekeltségének s felelősségének kérdését tisztázó rendelet leszögezte, hogy amenynyiben a komplex értékelés rávilágít az adott termékek minőségének vagy bizonyos szolgáltatásoknak fogyatékosságaira, illetve az árszabási előírások megkerülésére, úgy a felettes vezető dolgozó (vagy szerv) kötelessége, hogy csökkentse vagy pedig ne engedélyezze e nyereségrészesedés címén kifizetésre javasolt összeget. Ez a büntető intézkedés nem új, hanem csupán annak az intézkedésnek felújítása, amelyet a felettes szerveknek már 1967-ben és természetesen a a következő években is szem előtt kellett volna tartaniuk.

Az előbb említett „komplex értékelés“ feltételezhetően azonos azzal az évzáró tanácskozással, amelyen a vállalat vezetősége előadja, taglalja s elemző magyarázatokkal kiegészítve megindokolja az év vég) vagyonmérleget. Magától értetődő, hogy önmagát- ilyenkor nem vádolja szabálysértéssel, stb. s az egész „komplex értékelés“ az adott vállalat „feddhetetlensége“ körül forog. Köztudott az is, hogy a felettes szervek inkább elnézők mint igényesek, és az eddigi tapasztalatok szerint valószínűleg a jövőben sem változtatják meg magatartásukat. Nagyon valószínűtlen tehát az a feltételezés,' hogy á Tíomplex értékelés őszintén feltárja, ki, mikor és miért „játszotta ki a törvényt“, illetve vétett az árszabás törvénybe iktatott elvei ellen. Ha pedig valaki mégis felhánytorgatná az adott évben előfordult eseteket, az elfelejti, hogy „Eső után késő a köpönyeg“. Nem lenne ugyanis helyénvaló, ha évközben hallgatólagosan tudomásul vennék a szabálysértéseket és csak az évzáró értékelés adta alkalomra várva mutatnának újjal a „bűnbakodra.

Ki illetékes

büntető intézkedésre?

Már mintegy 4—5 éve érvényesül az az elv, hogy a fegyelmi eljárás s a kötelező kártérítés — mint büntető intézkedés — különböző esetekben alkalmazható, de mindenkor csak bizonyos egyéneket érinthet. A dolgozók elleni fegyelmi eljárásra és az őket kártérítésre kötelező döntésre az adott közület, illetve annak vezetősége jogosult, a haszonrészesedés csökkentésére vagy törlésére pedig a közület felettes szerve illetékes. A vállalat (közület) vezetősége azonban rendszerint viszolyog attól, hogy a vállalat dolgozóját ilyen szigorú büntetéssel sújtsa, és hasonló a felettes szervnek a vállalat vezetőivel szemben tanúsított magatartása Is. Tevékenységük jellege és az, hogy állandóan érintkeznek a dolgozókkal, viszszatartja őket a megalkuvás nélküli, valóban következetes megtorló intézkedésektől. Az árszabási előírások mellőzését elsősorban az árellenőrzés állami szerveinek kellene megállapítaniuk, és az ilyen szabálysértés esetében büntető eljárást indítaniuk. Ezt a vállalat vezetőségének vagy az illetékes felettes szervnek intézkedéseitől függetlenül kellene megtenniük. Az árak ellenőrzésére hivatott állami szervek s a vállalat vezetősége, illetve a felettes szerv gyakorlati együttműködése, vagy az említett ellenőrzéssel kapcsolatos jogok nemkülönben a büntető intézkedésekre jogosultság átruházása, esetleg az egyik jogi személynek helyettesítése a másik által — mindez nem lenne helyénvaló s még kevésbé célszerű. Az ilyen „ügyeskedő mesterkedések“ indokoltságát az a tény sem bizonyítja, hogy néha az árellenőrzés állami szervei is ezt javasolják, vagy ehhez beleegyezésüket adják. Végre be kellene látnunk, hogy a népgazdaságunkban elterebélyesedett mesterkedések kiküszöbölését, a megrögzött szabálysértők kiseprűzését csak az állami ellenőrzésnek valóban pártatlan, semleges, független s a kellő jogokkal felruházott szerve szavatolhatja.

Az árellenőrzás buktatói

Senki sem vonja kétségbe, hogy ahol megbillent a közgazdaság egyensúlya, ott a megrendelők s a vevők helyzete csak hátrányos lehet. Nálunk mégis arra kötelezik őket, hogy a kormányrendeletnek eleget téve azt is vállalják, ami tulajdonképpen közvetlenül az árellenőrzéssel megbízott állami szervek hatáskörébe tartozna. Enyhén szólva furcsa, hogy például az árdrágítás bizonyos eseteit nem ezek a szervek állapítják meg, hanem csak akkor értesülnek róluk, amikor megkapják a károsult közület kötelező jelentését. Márpedig köztudott, hogy a vevők (üzemek, stb.) milyen nehézségeket leküzdve hajszolják fel azt, amire szükségük van, tehát minden áron jó barátságban kell lenniük a szállítókkal (üzemekkel). E „barátság“ kulcsa pedig a személyi kapcsolat, az egyéni összeköttetés, röviden — a konnexió! Feltételezhetjük-e az ilyen vevőről, hogy amikor nagy nehezen „kikunyerálta“ azt a nélkülözhetetlen „valamit“ a szállítótól, aki persze hozzácsapott „valamicskét“ az árhoz, — azon nyomban feljelentse „jótevőjét“? Hiszen ha megint szüksége lesz „valamire“ —■ és holtbiztos, hogy lesz — hogyan is merészkedne a habár feljelentett, de manapság mindenképpen „kiváltságos“ helyzetben levő „Jótevő színe elé járulni“? Vajon ki veheti rossz néven, ha a károsult nem teljesíti kötelességét és sehol sem jelenti az árdrágítást? Nálunk Íratlan törvényekhez igazodik az ilyen „üzletfelek“ lelki alkata, mert a gazdasági helyzet úgyszólván kikényszerítette s a gyakorlat szentesítette ezeket a „törvényeket“. Furcsa logika és különös realitás, de sajnos ez van, hát ezt kell „szeretni“!

Ez a helyzet azonban nem megmásíthatatlan. A következetesebb árellenőrzés gyökeresen megváltoztathatja, ami elsősorban az állami ellenőrök tevékenységétől függ. Több kezdeményezőkészséggel s mindenkor tervszerűen kellene a vizsgálatokat lefolytatniuk, az adott esetet igazságos büntető intézkedéssel lezárniuk, és aztán az ellenőrzés okát, eredményét, stb. nyilvánosságra hozniuk. Ez a módszer kétségkívül sokkal hatásosabb lenne annál, mely szerint a károsult kötelessége, hogy az árdrágítást jelentse, feljelentése alapján megkezdődik az árellenőrzés, majd a részletesebb vizsgálat, stb.

Ahol a kereslet meghaladja a kínálatot, ott mindig az infláció veszélye lappang, és az ebből az állapotból eredő bizonytalanság jellemző a gazdasági élet minden szakaszán. Az infláció sehol sem szűnhet meg önmagától, és nem léteznek az inflációs irányzatok ellen ható, önszabályozó eszközök sem. Az ilyen állapotok közepette csak a valóban szakszerű és következetes áréllenőrzés háríthatja el egy végzetesen szélsőséges helyzet kialakulását. Számítanunk kell tehát arra, hogy a szabad árképzés, jobban mondva az áremelés tilalmának esetleges visszavonása sem jelentheti az árellenőrzés megszüntetését.

Hiánycikk az ágynemű?

Az elmúlt hónapokban gyakran tapasztalhattuk, hogy tudtunkkal vagy anélkül emelkedett egyes árucikkek, például a húskonzervek ára. Ez az áremelkedés 70, sőt 100 %-os is volt, s ez alól a textilfélék ára sem mentesült. A drágábbá lett áruk jegyzékét tovább sorolhatnánk, de úgy vélem fölösleges, mert az áremelkedést mindegyikünk pénztárcája megérzi. Az áremelkedést az illetékesek azzal magyarázzák, hogy ezeket az árucikkeket ráfizetéssel termelték és a ráfizetés megszüntetése érdekében emelték árukat.

Ezek az intézkedések általában azt a hiedelmet keltették a nagyközönség körében, hogy népgazdaságunk csődbe jutott s ennek érzete rossz hatással volt a munkaerkölcsre is. Jelentősen lazult a munkaerkölcs és ezzel párhuzamosan csökkent az egyes munkaágazatok, gyárak és üzemek termelése. Viszont az árubeszerzéssel az áruellátással szemben támasztott igények növekedtek, mert az emberek az inflációtól féltek. A pénz elértéktelenítésétől való félelem arra késztette a dolgozókat, hogy pénzüket áruba fektessék. Vásároltak volna mindent, ágyneműt, törülközőt, hogy csak néhányat említsek. S általában mindenki a hiánycikkeket kereste, s a nagyobb kereslet folytán e cikkek ára tovább emelkedett.

Kormányunk, hogy a már szinte abnormális méreteket öltő áremeléseket megszüntesse, 1969. december 24-én hozott határozatával befagyasztotta az árakat. Jelenleg viszont a kereskedelem és az ipar még jobban rá van utalva a nyereségre, mint a múltban volt. Ebből következik, hogy a kereskedelem és az ipar az árak befagyasztása ellenére is igyekszik nyereségét tovább növelni. Folytatva ezt a gondolatmenetet az előbbiekből következik, hogy azért, mert további árucikkek ára már nem emelhető, a ráfizetéses és hiánycikket képező áruk lassan eltűnnek a piacról — legalább a további intézkedésekig —, mivel ezeknek gyártását az ipar tovább csökkenti, illetve teljesen megszünteti.

Ha az ember ezeken a problémákon elgondolkozik, egyáltalán nem csodálkozik azon — legfeljebb csak bosszankodik —, hogy míg 700 koronás csizmát bőven kapni, az ágyneműért, törülközőért, konyharuháért, anginért, kartonért — hogy csak néhányat említsek — sorba kell állni. Ne csodálkozzunk tehát, ha kora reggel a textilüzletek előtt hosszú emberkígyót látunk. Sorbaállnak, hogy legalább valamit kapjanak az áhított cikkekből, s ha a sorbanállők mindegyike nem kap — ahogy nem is kaphat —, megindulnak a találgatások: „Azért nincs áru, mert a boltos elteszi rokonainak, ismerőseinek.“ Néha talán ez közel áll az igazsághoz, holott jó lenne, ha az ilyen kijelentések hangoztató! a hiány valódi okára is rávilágítanának. Például tudniuk kellene azt, hogy az egyes hiánycikkekből az állami textilüzletek Is keveset kapnak, s ennél még kevesebb jut a Jednota fogyasztási szövetkezet falusi boltjaiba. Mit tehet például annak a falusi textilüzletnek a vezetője, aki csak kéthetente kap árut s esetleg az említett hiánycikkből egyetlen métert sem szállítanak. Ha azután két hét múlva talán hoznak, hogyan ossza szét azt a 30—35 méter angint, vagy 40—50 méter kanavászt az ott várakozó harminc vásárló között? Méterenként kellene szétmérnie talán? Valóban így, mert akkor esetleg midenkínek jutna. De mert ezt

nem lehet, a várakozók jő néhányjának egy-két évig bizonyára sorakoznia kell.

A kialakult helyzet azonban nem írható teljesen az ipar és a kereskedelem rovására. Igen sok a telhetetlen ember. Több vég ágynemű lapul már a szekrényében, de azért kitartóan ott sorakozik az ágyneműre várók között. Nem törődik azzal, hogy másnak az ágyneműre talán több szüksége lenne, mint neki. Az elárusító számára pedig nagyon bosszantó, amikor egyesek kijelentik: „Rendeljen többet az ágyneműből! Miért nem rendel? Valamikor nem kellett hajnaltól sorakozni a bolt előtt, mégis kaptunk elég ágyneműt és más egyebet is.“ Egyesek, úgy oktatják a boltost, mintha tehetne az áruhiányról. Pedig éppen ő a megmondhatója, hogy az áruszállítást követő két-három napon van csak bevétel — utána csaknem semmi. S nehéz elképzelni, hogy az elárusító ne tudja, mi fogy legjobban a boltban. Fizetését is a forgalom után a bevétel összegének arányában kapja. Viszont ha nincs áru, nincs bevétel sem, de mit tegyen a szegény boltos. Rendeljen akkor Is, ha nincs, ha az ipar nem gyárt? Lehetetlen állapot ez.

Reméljük, hogy ez a helyzet nem tart soká, mint ahogy azt Rendek kereskedelemügyi miniszter mondta. Bízzunk kormányunk árpolitikájának helyességében, amellyel országunkat a hullámvölgyből igyekszik kiemelni. Ha gazdaságilag megerősödünk, az állam anyagilag hozzájárulhat majd a ráfizetéses árucikkek gyártásához s akkor sorbanállás nélkül is mindenki megvásárolhatja a jelenleg hiánycikket képező textiláruk számára szükséges mennyiségét. Viszont kérdés, hogy árubőség esetén is lesz-e olyan érdeklődés ezen árucikkek iránt. TL

Ж