Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-25 / 17. szám
IRODALOM Лтшт/у/ ши r t я. ti' ► Csehszlovákiában lárván, módom nyílt, hogy elkalauzolhassam feleségemet gyermekéveim tájaira. A torokban szorongó érzést, a lélek hirtelen felvlllanyozódását, a tettre kész beszédesség kipattanását, midón Lovlno-bánya felól a ostllagfényes úton leereszkedtünk — hosszadalmason nem ecsetelném most. Az alatt a néhány'óra alatt, amit Losoncon töltöttünk, újra éltem a gyermekkort, szédelegve jártam csodás-színes kavargásában, s egy kicsit szomorkásán is, a megfakult köveket az összezsugorodott tereket, a megrövidült utcákat látva. / A Búza-tér valahogy mégse lett kisebb, ezen csodálkoztam Is. A hangulatból persze sokat vesztett. Azokból a földszintes házakból, amelyek mintegy keretbe fogták, alig áll egykettó ( tanút, hogy gyermek voltam itt), azok is az összerogyás szélén leomlott vakolattal, hallatlanul megöregedve, ezer ránccal képükön. Az Apolló mozi például, melyet ránézésre is a szentlélek tart; mozi rég nincs benne, lebontása napirenden. Udvarára húzódott be mindig az a rendSrcsapat — mintegy diszkréten, mintegy meghúzódva a demokratikus látszat mögött —, melyet május elsejéken minden eshetőségre kivezényeltek. A másik történelmi épület a tér ellenkező sarkában immár csak volt, az a kopottsárga, hosszú, földszintes ház, amelyben önérzetem először tiltakozott a katonás hangnem ellen, amit itt használtak velünk a leventefoglalkozáson, kik a gimnázium humán fészekmelegéból jöttünk. A puskafogás elemeire, melyeket úgy vertek belénk, ahogyan a kutyákat idomítják — már nem emlékszem, csak az arcpirító megalázottságra. Régebben, harmincnyolc előtt az iskolai szabályzat előírta, hogy kerüljük ezt az épületet, mint leprás telepet, közelében játszanunk sem volt szabad. Néhány fúvószenekar hangjai szüremlettek ki a tiltott épület falat mögül, s május elsejének reggelén itt gyülekeztek az első csoportok, piros szegfű a gomblyukban, az asszonyok kosarában záptojás meg erőspaprika — a rendőrök ellen, a falnak támasztott táblák munkát és kenyeret követeltek, s ugyancsak a falnak támasztva, a védőköpenyből kigombolva a hímzett arany betűkkel redőt közé rejtve, a rúd fején dús szalagokkal, melyek közül a legszebbet úgy mondták, maga Lenin kötötte — a tűzpiros selyemzászló. Amint mondom, ez az épület nincs meg, helyén karcsú palota, többemeletes, a beton könnyed lendületével tör az égnek. A tér fátlan kockakőrengetege, mely a nap hevétől, s a tarka emberedé harci morajától anynyira fel tudott forrósodni, Immár megbontva, parkosított részletekkel, s oda a hajdani kopaszság fensége, lenyűgöző hatása. Az embernek sűrű ködből kell kibányásznia a korai emlékeket, de ebből a ködből kiemelkedik egy-egy világos pont, éles kontúrokkal. Hogy örvendeztem, midőn két évvel ezelőtt felfedeztem, hogy egy Ilyen világos emlékpontom, melynek színét, ízét, hangulatát sokszor szinte jelenvalónak érzem — talán történelmet rejt. Ha ez Igaz — kiáltottam fel annyt esztendő után is izgalommal — az az 2 ш Gű U* Ui atmoszféra, mely talán csak az én birtokomban van már, és amelyet a történelem papirosból való lápját úgysem adhatnak soha vissza, kétszeresen féltett ktncsem lesz, tárgyi emlékénél ts több, melyek régi korokat láttak, de amelyeket hiába tapintunk meg, a kor életmelege nincs már rajtuk. Kun Béla — dátum szerint — éppen akkor járhatott Losoncon teljes Inkognitóban az illegális magyar párt tanácskozásán. Egy zárójeles mondat a felesége emlékezésében. Mire emlékszem én? — Hatéves voltam — anyám Támadta a fehér ruhácskát, apám sétapálcával karján várt, ujján vastag jeggyűrűje, ünnepi alkalmakkor húzta csak fel. Ünnepi alkalom volt az is, ha apám sétálni vitt. Az ö ruhája halványsárga volt', kalapja ts ilyen, nyárias. Es a szegfű ott volt a gomblyákában. A Búza-tér kockakövei, mint megannyi kályha, öntötték a fullasztó forróságot. S tele volt a Búza-tér ünneplő ruhás emberekkel, akik a tér közepe felé fordultak arccal. Ott állott asztalokból az emelvény. Ide a szélekre csak a falakról visszaverődő szófoszlányok érkeztek, melyeket a pisszegések nyeltek el. De itt kt lehetett bírni a forróságot, mert itt már rttkábban álltak, kis utcák és meghitt terecskék képződtek a csoportok között, járkálni lehetett és fagyialtos kocsik is cirkáltak itt. Zmrzlina — suttogta a icukrászfehérbe öltözött fagyialtos. S apám az avíttságból megsötétedett és tapadássá vált bukszája mélyéről ötven fillért kotort elő. Kíváncsian néztem a rendőröket, kik jámboran ácsorogtak az Apolló mozi udvarán, fehér kesztyűjük és sisakjuk vakított, mint mikor messztre tükröznek. — Ne bámészkodjI — szólt rám apám, s beljebb húzott, ahol mind nagyobb sűrűben kellett utat törnünk. — Most ml következtünk. Már ott voltunk elöl, a zöld asztaloknál megálltunk, melynek jelenése valószínűleg a gyűlés után következett. Egy asszony beszélt hevesen, indulatosan. Néha megállt, hogy szétomlott haját visszalgazltsa, néha lenyúlt a szódás üvegért, s töltött magának. De legfőbb gyönyörűségem a tűzpiros selyemzászlóban leltem, melyet egy férfi némileg meghajtva tartott az asztal sarkánál. Ha jött egy lágy fuvallat, a zászló meglebbent, félkörben rakott aranybetűi hol a hullámhegy tetejére kúsztak, hol pedig elmerültek a hullámvölgyben. A gyermektudat aligha öltöztet fel egy színt történelmi, vagy más eszmei jelképekkel, a puszta, önmagáért való színnek kell hatnia — ahogy tud. De az érzelemvilág mezőt viaszlágyak még, szinte érintetlenek, s különösen fogékonyak. Az első színérzékelések egy életre otthagyják hangulati nyomukat. A tűzpiros zászló magához vonzott, mint pillét a fény, megbabonázottan tátottám rá számat, s mikor apámmal hazafelé ballagtunk, még mindig vissza-visszanézegettem. Otthon lázasan kutattam anyám rongyosfiókjában, piros anyag után, hogy magamnak zászlót nyiszáljak. Bánatos voltam, hogy tűzpirosát nem találtam, csak valami fakó rózsaszínt, és hiába sírtam, anyám nem értett meg, mondván: ez ts piros. Ňos, e zászlóélményemet tavaly n*t elmeséltem. Nem ts ott. Vilkén, Losonc szomszédságában. Csehszlovákiaszerte ekkor tartották a terménybetakarítás ünnepét, kulturális seregszemlékkel és spartakiádokkal. S Vükére gyűlt a környék parasztsága. Mi is csak útbaejtettük tulajdonképpen Losoncot. Megható volt a népi természetességgel díszbe öltöztetett országút, az augusztusi eperfák kopaszodó ágai felszalagozva színes krepp-papírral, a zöld gallyakból rögtönzött díszkapu a legelő partján, s fölötte gyermekkori hangulatokat idéző, abban a régi-régi iskolapadban rajzolt betűtípusból — a jelmondat: Dalol az Ipoly-völgyA legelő fenséges kopársága, fátlan tágassága, melynek tikkadt buckái mint megannyi kockakő remegtek a forróságban, s ennek a nyomasztó, holt térségnek megnyugtató föloldódása az ünneplőbe öltözött embercsoportok eleven bokraiban, melyek közt kedves utcácskák, meghitt terecskék képződtek — felborzongatták benném a régi Búzatéri májusokat. Mondom ezt a veteránoknak, akikkel ott álldogáltunk. Öreg losond munkások, kezük úgy lóg ünneplőjük ujjúból, mint a vén fűz göcsörtös gyökere, amelyről felül lekopott a föld, arcuk Is Hyen földszínű, meggyűrt, becsavarodott, mozdulatlanságában csaknem holt anyag, benne a szemük tört fénye, mint a melengető őszt napocska. Igen, ők is emlékeznek a Búza téri májusokra. Az utcákon kanyargó végehosszlg érő, lármás menetre, a táblákra, melyeken éppen ezekkel a régi típusú betűkkel a munkát és kenyeret követelték. — Ktprédikálták a templomban, hogy a sátán menete vagyunk — emlékeznek — s azért látszunk csak olyan hosszúnak, mert hármasával vonulunk ...az ördög zászlaja alatt. A tűzpiros zászló?! — Es mondom, mesélem az én gyerekkori találkozásom a tűzpiros zászlóval. Csak hallgatják, csak mosolyognak, míg Végig elmondom. Majd megrándul hamiskásan egy bozontos szemöldök. — Aztán tudja-e, hogy az a zászló ma Is megvan? Ezt nem tudtam, nem ts mertem volna gondolni, annyi Zavaros időkön át. — Meg bizony. Menetelt mögötte az egyház ts. Mégpedig ornátusban. Igaz, hogy a református. Harmlnnyolc után volt. A losond párt is föld alá kényszerült. S a tűzpiros selyemzászlónak, melyre Lenin küldte a legszebb szalagot, Horthy rendőrkopól nyomára bukkantak. Ami ez után következett, az Mikszáth vagy Jókai tollára kívánkoznék. Egy vörös Dugovlcs — most ts mosolyog szerényen a veteránok közt, nevét sem árulná el, minek az — hóna alatt a vörös zászlóval, mely nem kerülhet ellenség kezébe, a szomszéd házak egyikébe menekült, hol egy munkáscsalád halott gyermeke ravatalon feküdt. Mikor üldözői elfogták, a zászlót nem találták nála. Es hiába tették tűvé a gyanús prolinegyedet, a zászló nem lett meg. Es negyvenöt után kiástak egy sírt a református temetőben. A koporsó korhadt deszkái közt csak egy összehajtott zászló volt, egy tűzpiros selyemzászló. Lenin szalagjával. Egy jeltelen helyen, hol a dús fű közt terítve lila foltokban virított az ibolya, ugyancsak ásni kezdtek, a kisfiú maradványait átvitték a sírba, • hol éveken át csak a közhit szerint feküdt, s a kopjafa tanúsága szerint, melyen neve állt. A proletárgyermek így fedezte halálában Is a zászlót, melyet református szertartás szerint kimentettek a proltnegyedből, míg a gyermeket éjnek idején, könnyes némaságban elásták, a hőslelkű szülők. — így volt — mondják a veteránok. — A zászló ma is megvan. Őrizzük. K LÜ MAJAKOVSZKIJ: Kis májusi dal A télen át csupasz fa, nézd újra friss. Megyünk az új tavaszba. Én is, te is, mi is. Május gyolcs vászna libben, meg-meglegyint. Vidáman, Ifjú hitben megyünk, megyünk, megyünk. Kezünkben lobogó tűz örömet oszt. Mindenre lobogót tűz: Pirost, pirost, pirost. Édes tavaszban mosdó friss tereken ütemre lépni most jó nekünk, neked, nekem. JÓZSEF ATTILA: A legutolsó harcos Valami forró, nyári éjszakén Gyárfüst ölelt át lomha földszagot S a legnagyobb lélek szökkent belém: Az utca és a föld fia vagyok. Ma hat földrészre nyílik bimbaja — Szép szívem óriás, piros virág És villamos hullások lengetik Világbalengő, kitárult szagát. Börtön, kaszárnya, templom nem elég, Hogy a hegyekről ledobja szavam És minden ige fölöttem lebeg És minden más szándék szándéktalan. Ha én sírok a világ vére hull, Ha káromkodok, minden trón remeg, Ha nevetek, az Isten is örül S tavaszba szöknek akkor a teleki Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk Akár csodáltán, új, legszebb csodát — Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az Arcunkról ömlő, lelkes lavinák. Minden jövendő tűz is bennem él, Hogy az utolsó harcos én legyek, A simogatás az én lobogóm S minden megindul, hogyha én megyek A lelkesedés zengő süvegét Égig hajítják a görnyedt napok, Ha szívetekben a tükör leszek: Az utca és a föld fia vagyok. FRAŇ KRÄĽ: Május 1945 Már dong a léptünk. Az ágyűdörej vad zenéje gyorsítja ritmusát. A keleti testvér segélye ez, mely tűzzel írt és rút fekélybe váj, mely fasizmust öl és életet ád Bajtárs előre csak, meg ne álljl A gyötrő éjt a reggel váltja fel. A szellem börtönét a szárnyalás. A tövis útját friss viráglepel. Vidám tavasz a téli borzadályt. A napsötétet forró napsugár. Bajtárs előre csak, meg ne állj!
