Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-14 / 11. szám
pesti Duna-part sétányán mélázok a búcsúzó nap sugaraiban zuhanyozó Buda látképén, a vén Gellérten, a Vár és a Halászbástya főnséges kontúrjain, a Mátyás-templom égbetőrö óriási ceruzahegyén, s a mögöttük színpadi díszletként smaregdló hegyek dús vegetációján, a Hármas- Ihatár-hegyen, mely úgy fest púpjaival, akár valami antldivuláris szörny, meg a kék Duna nagy szürke vizéből kiemelkedő Margitsziget platánjain. Budapest panorámája Is mindig megejt — jóllehet majdnem őslakos vagyok —, ha mint természeti látványt nézem. Igazuk volt azoknak a hajdani törököknek, hogy „Dzsigerdilen“-nek nevezték el ezt a várost, ami annyit tesz, hogy „A szív gyönyörűsége“. ök csak tudták, miért. Gondolataim azonban, mint valami rejtelmes fluidum, kiáradhettak agyamból. — Hiába! Csak szép egy város ezl... Akárhányszor jövök, mindig úgy nézem, mintha sose láttam volna — visszhangozza egyszeresek mellettem valaki. Egy ismeretlen Idős bácsi. Magányos merengésemben észre se vettem, mikor ült le mellém. Hosszúhajú, cserzettarcú, jó hetvenes szép öregember, szeme szögletében ezernyi apró ránccal, arról árulkodván, hogy olyan ember, aki szereti a tréfát. Tekintélyt parancsoló régimódi bajusza, akár egy hófehér galambflóka két szárnya. Inkább csak udvariasságból kérdem: — A bácsi nem pesti? — Nem, Gyulára való vagyok, ott a pátriám. De minden évben fölruccanok Ide három hónapra — göcögősen nevet. — Ez az én munkás életem jutalma, ahogy az újság szokta írni. Kezd érdekelni a beszédes kedvű, derűs öregúr. — Nyugdíjas a bácsi? Erre már térdeit csapkodja, úgy hahotázik. — Eltalálta. Az vagyok; nyugdíjas. A saját magam nyugdíjasa... Ml ez? Csak nem irozlnál az öreg? Meg is tudakolom. — Saját maga nyugdíjasa? ... Tréfál a bácsi. Nem értem. — Azt elhiszem — kuncog elégedetten. — Saját találmány. Magam is nehezen fundáltapi ki. De van olyan fix, mint a nyugdíjintézet... — Még mindig nem értem. — Nézze, megának elárulom — mondja engedékenyen. — Magától úgysem tudhatják meg a gyerekek. Merthát az én nyugdíjam az, hogy évente három hónapig lakom mindegyiknél. Hárman vannak, két lány meg egy fiú ... — Derék gyerekek! — Azok, derék gyerekek, nem mondom — bólint. — De azért van benne egy kis suskus Is. Köztünk maradjon, magam csikartam ki belőlük. Anélkül, hogy tudnák ... Egy kis fifikával. Ámulattal nézek derűtől sugárzó arcára, elégedett, vidám szemeibe, melyek körül most összefutottak azok a huncut ráncok. — Fifikával? — Igen, azzal. Mert nézze, nem járna nekem az égvilágon semmiféle nyugdíj sehonnan, ha én magam nem nyugdíjazom magam. Cselédgyerek voltam valaha otthon az egyik uradalomban. Később a gépész mellé kerültem és kitanultam a gépészkovécsságot. Persze, csak úgy régimódra, papír nincs róla. De azért a kisujjamban van a gép. Egyszer aztán — már családos ember voltam — gondoltam egy nagyot: a magam gazdája leszek. Megvettem az uradalomtól egy kimustrált gépet. Potomért adták, olyan régimódi volt, még szénnel kellett fűteni. Nem tudom, látott-e már ilyet? No, ha látott, el tudja képzelni, miféle lehetett. De én addig mltettem-matattam rajta, míg olyan helyre egy masina lett belőle, hogy na. Azzal Jártam aztán nyomtatni a környékre, míg csak be nem kellett szolgáltatni. Már az új világban ... Pedig nem Is használták többé, elvitték ócskavasnak ... Elgondolkodik. Magam is hallgatok, ne zökkentsem ki a textusból. — Akkor már 60 éves voltam — vág bele megint. — Mert most 75 lennék. Mit csináljak? öreg embernek kívül tágasabb mindenütt. Rám meg különben is ferdén néztek, mint valami kapitalistára, mivelhát hogy volt az az öreg masinám, amit csak az imádság tartott össze, meg a kezem ügyessége. Még szerencse, hogy régebben építettem egy kis házat. Van egy holdnyl kertem, tele gyümölcsfával, mind magam neveltem őket. Olyan alma meg barack nincs is sehol a környéken! Annak hozadékából éldegéltünk kettesben az asszonnyal. Mert a gyerekek szétszéledtek, a lányok férjhezmentek, a fiam meg, aki mellettem tanulta ki a gépészetet, beállt a vasúthoz mozdonyvezetőnek. Nem volt sok, amit a kert hozott. De mi kell már két öregnek? IRODALOM Helyeslést várva néz rám, de én csak bólogatok. — Egy szomorú nap aztán, hat éve, hirtelen meghalt az asszony. Valami divatos nyavalya jött rá, oszt az orvos már nem tudott segíteni szegényen. Magam maradtam, akár az ujjam. Ez pedig tudja, megőrlője az öregembernek. A gyerekek ritkán jöttek haza. Dolgoznak. Ha meg szabadságot kaptak, inkább elmentek a Balatonhoz, vagy az Isten tudja hová. Hozzám legföljebb egy-két napra ha leruccant egyszer-egyszer valamelyik. Rúgott a keserűség. Hát ezért vannak az embernek gyerekei meg unokái? Hogy így éljen magában, mint a kivert állat? Ezen füstölögtem mindig. S akkor jött az a jő gondolatom. — Miféle gondolat? — csodálkoztam rá? — Hát a suskus, amiről a gyerekek nem tudnak — ül ki arcán az elégedettség. — Kaptam magam és megírtam nekik hogy én nem bírok így egyedül élni, mint valami agostyán remete. Azért hát — a gyászév is letelt — meg fogok nősülni. Harsogó vidámság tör ki belőle. — Nohát, lett erre olyan forradalom, hogy na. Mind beállítottak egyszerre a gyerekek, a vejeim, a menyem, az unokáim egy szálig. Olyan volt a ház, mint valami búcsú. És szörnyülködtek. „Hogy gondolhat Ilyenre, apa?“ Aztán: „Kinevetik a hetvenéves fejivei!“ Meg hogy: „Csúffá teszi magát!“ Végül: „Kit akar elvenni? Majd kiforgatja mindenéből, aztán elzavarjál" De én csökönyös voltam, akár egy öszvér. Csak kötöttem az ebet a karóhoz: nem tudok, és nem is akarok így egyedül tengnllengni, mint valami Lázár a szeméten. Meg hogy a házat, kertet sem bírom gondozni. Erre az egyik vöm, akinél most itt vendégeskedem, azt mondja: — Tudja mit, apa! Ha csak azért akar megnősülni, hogy ne legyen egyedül: nincs semmi baj. Adja el ezt a vityillőt és költözzék hozzánk! A pénzből majd veszünk autót, úgyis szeretnék egyet. Apa meg ott élhet nálunk élete végéig ... ? ? ? — nézek rá várakozó kíváncsisággal. — Ezt azonban már nem hagyta a másik vöm: „Mért éppen hozzátok költözzön apa? Nekünk jobban kellene a pénz építeni szeretnénk, hogy a sajátunkban lakhassunk. Ha apa eladja a házat, mi is odavezetjük.“ Aztán a fiam tette le a garast. Végül majdnem összeháborúztak rajtam. — Nem lehetett valami épületes jelenet — kockáztatom meg. — Hagyja csak! — legyint az öreg. — Nem rosszaságból tették. Csakhát ilyen az emberi természet. Tudtam én ezt jól, azért fundáltam ki az egészet. Márminthogy nősülni akarok. Eszem ágában se volt. Csak meg akartam ijeszteni őket, hogy majd az új asszony kezébe kerül a vagyonkám, így hát csak hallgattam, hallgattam a perpatvarukat. Mikor pedig láttam, hogy megérett a gyümölcs, kivágtam az adut. — Nem lesz ez így jó. gyerekek! Lám, máris hajbakaptatok. De meg ezt a házat én el nem adom semmi kincsért. Magam szereztem a két kezem munkájával, avval csináltam kertet is a puszta homokból, minden fáját Ismerem, magam ültettem őket, a rózsatöveket meg a leándereket pedig szegény anyátok nevelte, ajnározta. Én bizony nem válók meg tőlük ... De míg ti Itt veszekedtetek, kimódoltam magamban, hogyan lakhat jól a kecske is, és marad meg a káposzta is... Hát ió, hajlandó vagyok lemondani a nősülésről, ha elfogadjátok azt, amit javallok. Míg élek, három-három hőnapot töltök évente mindegyikteknél. Osszátok be magatok között, hogyan. A negyedik fertály, gyümölcsvirágzás és érés idején meg otthon szeretnék lenni mindig a kertemben. Ragyogó tekintettel néz rám: mit szólok salamoni ötletéhez? Megvallom, nem bírok szólni, elméssége teljesen lefegyverzett. — Szóval, ez az én saját nyugdíjam — kacag föl magával elégedetten. — A gyerekek belementek a dologba. Én meg most úgy utazgatok közöttük ide-oda, akár valami welszi herceg. Mert a másik vöm az ország túlsó felében lakik. Pécsett, fiam, a vasutas, meg már vagy a tizedik városban szolgál azóta. Mindegyiknél töltök három hónapot, eszem, Iszom, füstölők, sétálok, nézelődöm, tegnap is kirándultam abba az aquincumi muziomba, megvizitálni, hogvan is építkeztek hát azok a régi rómaiak. Most meg itt nézegetem ezt a szép panorámát. Aztán játszom az unokákkal és mesélek nekik, jó dolgom van mindenütt. Még a helvem is megfújják, ahová leülök. És nem unnak meg soha. Nem úgy, mintha folyton náluk laknék... A koronát azonban csak most tette föl elbeszélésére. — De ami a legfőbb: így én sem csalódhatom bennük ... Ez aztán annyira bölcs mondása volt, hogy nem is tudom, mit fűzhetnék még hozzá. Március a könyv hónapja. A Közép-Szlovákiában állomásozó szovjet egység szintén felkészült a kultúra fényének a propagálására. A megjelent új műveket külön állították ki és ebből választhatnak, vásárolhatnak majd a katonák. A kiállított új könyveket hadseregünk egyik tisztje nézegeti. —tt— Török Elemér versei: Az ég ha pirkad nem neked virrad aludj tovább úgyis mindegy terítsd magadra reményedet Bizonyosság Indul felém szülőföldem vén jegenyék közt ballag boldogan biztos menedékem a mindenségben e tenyérnyi hely a megújuló viharokban D Ember és forradalmár A forradalomban — ha tetszik, ha nem — ütni kell. Könnyű annak, aki, mint a rossz orvos, el fásul a sok haláltól, s érzéketlen lesz a szenvedésre. Sok köszönet nincs az ilyen vezetőkben: hűl tóhegyekkel árnyékolják be a forradalom útját. Mások nem bírják elviselni a szenvedést, s inkább a forradalomtól fordulnak el. Lenin a „pokoltón nehéz“ utat választotta, kínlódva, Gorkij szép képével: „lelkét a szárnya alá rejtve“ is vállalta, hogy üssön, amikor erre volt szükség. S épp kínlódása volt a biztosíték, hogy nem ütött fölöslegesen. Politikus volt hetedlziglen, aki egész életét, minden érzelmét a politikai harc törvényszerűségeinek rendelte alá. Csakhogy a politika számára mást jelentett, mint amit a közfelfogás e fogalomként számon tart: nemcsak taktikát és stratégiát, hanem elmélet és gyakorlat olyan egybeolvadását, amire aligha volt példa a történelemben. Mint az orosz értelmiségi forradalmárok általában, ő is az elmélettel Ismerkedett meg először, s ehhez az első szerelméhez haláláig hű maradt. Szabad Ideje Jelentős részében filozófiával foglalkozott, s még a forradalom alatt is azt panaszolta, hogy sosem volt elég ideje alaposan tanulmányozni Hegelt. A marixstákat az is megkülönbözteti minden más kor forradalmáraitól, hogy a leggyakorlatibb vezetőben is ott lappang a filozófus. Ideológikus korunk sajátossága, hogy igazán jó politika nincs tudatos világnézet nélkül, s a marxizmus alapja, hogy elmélet és gyakorlat, világkép és politika, filozófia és forradalmiság nem választható szét benne. A lenini utat kétféleképp is próbálták magyarázni: hogy olyan gondolkodó volt, aki a filozófiai tételeket ültette át a valóságba — s hogy olyan politikus volt, aki az elméletet alakította a gyakorlathoz. Egyik sem a teljes igazság. Lenin a piától utópiát, hogy a világot a filozófusok kormányozzák, olyképp módosította, hogy a filozófia kormányozza. Neki a filozófia nemcsak igazságra tanító tudomány volt, hanem módszer is az orosz valóság megismerésére és megváltoztatására, világnézet, mely úgy átitatta gondolatvilágát, hogy minden ítéletét és cselekedetét befolyásolta. A történelem egyik legritkább — ma még szinte utópisztikus — jelensége, amikor a kőt legellentétesebb alaptípus, a gondolkodó és a cselekvő ember, a legmagasabb szinten egyetlen személyben egyesül. A cselekvő és a gondolkodó Lenint nem lehet szétválasztani; életművét, a forradalmat, aligha valósíthatta volna meg roppant elméleti tudása és biztonsága nélkül. S ugyanakkor „politikussága“ óvta meg, hogy belemerevedjék az elméletbe; a marxizmusnak ő a „lelkét“ értette meg, hogy nem befejezett tanítás, hanem olyan gondolati rendszer, mely állandóan tovább építhető, amikor a létről gondolkodott, nemcsak A természet dielektikájá-ból indult ki, hanem a modern fizikából is, amikor a kapitalizmus törvényeit vizsgálta, nemcsak a Tőkéből tanult, hanem a legújabb társadalmi adatokból és statisztikából is. Marx próféciája saját tanításából benne testet öltött: a lenini út a valósággá változott filozófia. Lenin olyan gondolkodó volt, aki felismeréseit az igazságról elsősorban gyakorlatban fejezte ki. A legnagyobb filozófiai mű, amit az utókorra hagyott, a forradalom. Milyen jellemző politikájára, szemléletére kapcsolata legközvetlenebb munkatársaival! Nagyra becsülte őket, de soha nem hunyt szemet tévedéseik fölött. És ha politikai, elvi nézeteltérésre került sor, öszvérmakacssággal ragaszkodott Igazához, melytől legjobb barátja sem téríthette el. Márpedig nem volt olyan vezetője a pártnak, akivel ne került volna szembe alapvető kérdésekben. A végtelenül tisztelt Plehanovval szinte egész életében viaskodott, míg bekövetkezett a végső szakadás, amikor az orosz forradalmárok „gazdája“ lelkesen üdvözölte a világháborúba Induló orosz önkénteseket. Trockij már 1903- ban „a párt lerombolójónak“ nevezte Lenint, s bár a forradalomban csatlakozott hozzá, utána ismét jónéhányszor összecsaptak. Buharin a békekötés miatt lemondott minden pártós állami tisztségéről. Sztálinnal a köztársaságok egyesítésének ügyében kellett súlyos harcot vívnia. Zinovjev és Kamenyev a döntő pillanatban, a fegyveres felkelés előestéjén hagyták cserben. Lunacsarszkij zokogva rohant ki a Népbiztosok Tanácsának üléséről, amikor megtudta, hogy a vörös csapatok ágyúzzák a Kremlt, s tiltakozásul lemondott népbiztosi rangjáról. És mégis: ezek az emberek, akik újra meg újra szembekerültek Leninnel, voltak haláláig legközvetlenebb munkatársai. Akik leköszöntek tisztségükről, újra elvállalták, s Lenin sosem állta útjukat, ha vissza akartak térni. Amilyen könyörtelenül ócsárló, dühös Jelzőkkel sem fukarkodva támadta és szidalmazta őket, amikor összecsaptak, annyira becsülte tehetségüket, szolgálataikat. Politikus volt: mindig csak az igazság érdekelte, sosem az, hogy neki legyen igaza. Csöppet sem szégyelte bevallani, ha tévedett — mint a Tervbízottság ügyébenl Trockijjal szemben —, s ugyanúgy nem tartotta megbocsáthatatlannak társai sokkal nagyobb tévedéseit sem. „Zinovjev és Kamenyev októberi epizódja természetesen nem volt véletlen, de éppoly kevéssé lehet ezt személyes bűnéül* felróni, mint Trockljnak azt, hogy nem bolsevik“ -— írta még végrendeletében is. Hogy valakiből ennyire hiányozzék a bosszú és káröröm érzése, a vágy, hogy eltiporja és megsemmisítse ellenfeleit, ahhoz nemcsak politikai bölcsesség kell, hanem emberiesség is. S az emberszeretetet nem lehet * íréshiba a kéziratban, nyilvánvalóan: bűnükül“. megtanulni és nem lehet magunkra kényszeríteni. A sok példa közül talán a legjellemzőbb Leninre, ahogy 1919-ben Gorkijért küzdött. Azért a Gorkijért, aki az októberi napokban az ország színe előtt tömeggyílkosnak, a forradalom megrontójának nevezte őt. Lenin tudta, hogy Gorkij tönkremegy Pétervárott: tüdőbeteg teste nem bírja az éghajlatot, érzékeny lelke a volt cári város légkörét, az őt körülvevő emberek kiábrándultságát, kétségbeesését. Július 5-én levelet írt neki: „Kedves Aleksze] Makszimovics! Ejnye-ejnye, úgy látszik megrekedt Pétervárott. Nem jó dolog egy helyben maradni. Fárasztó és unalmas. Hajlandó lenne utazni egyet? Megszervezzük. „Három nap múlva távirat: „Nagyon kérem, jöjjön holnap, vagy legkésőbb csütörtökön. Sürgős megbeszélni valónk van.“ Ugyanaznap egy másik távirat a Nyizsnyij—Novgorod! Gőzhajózási Társaságnak: „Táviratozzanak, hol van a „Krasznaja Zvezda“ az üsszoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság hajója. Kérdezzék meg, nem várhatja-e meg Kazányban Gorkijt, és adhatnak-e egy fülkét neki. Nagyon kérem:“ Másnap feljegyzés Kamenyevnak „12-én vagy 13-án megérkezik Gorkij. Intézkedhetne-e, hogy adjanak neki tűzifát?“ Ugyanaznap a Krupszkájának írt leveléből: „Gorkij holnap érkezik ide, és nagyon szeretném őt kiráncigálni Pétervárról, ahol rossz idegállapotba került és besavanyodott. Remélem, hogy te és a többi elvtársak szívesen lesztek majd együtt Gorkijjal. Nagyon kedves fickó; egy kicsit szeszélyeskedik, de hiszen ennek nincsen jelentősége.“ Másnap távirat Krupszkájának: „Ma találkoztam Grokijjal, rábeszéltem, hogy utazzon el a ti hajótokkal, amiről már t 1
