Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-07 / 10. szám
IRODALOM Bocsorral, a szűkszavú, vörös hajú erdésszel megegyeztünk, hogy vásárolunk tőlük mindennap három liter tejet. Ági, a lánya lehozza majd. Megeskettem a feleségemet, hogy most aztán nem hallgat meg semmilyen családi problémát, és tanácsot akkor sem ad, ha kérnek! Szemben a szigeten kel a nap, de a reggelt az jelenti, amikor elindul hozzánk a komp, tejeskannákkal, asszonyokkal, öregemberekkel. Nemcsak a csarnokba viszik, hanem Leányfalura, az üdülőkbe, s házakhoz is — persze drágábban mérik, mint a boltban. A magunkfajta fogyasztót becsülik, állandóan itt lakik, nem húz be Pestre a költöző madarakkal. Hogy miért kellett megesketnem feleségemet? Furcsák a szigeti nők — a fiatalja modern ruhában jár, a harmincon felüliek zsinóros, harangos szoknyában, feszes rékliben — s az igazat meg kell mondani, bőbeszédűek, közlékenyek. Egyik fiatalasszony mindennap zsugori anyjára panaszkodott, hogy az unokája elől is eladja a tejet, autószerelő veje keresetét fillérig elköveteli, s dolgoztatja szakadásig a fiatalokat, de még a mozit is pazarlásnak tartja, hogyan lehet Így élni? Feleségem legközelebb leteremtette a nénét, mikor az jött a kannával — el is maradtak tőlük hamarosan. Egy falusi lányt nem engedtek férjhez menni az öregek, panaszkodott a feleségemnek, s végül elárulta nagy bizalmasságban, hogy az ő anyja bizony vizezi a tejet. A következő családban más volt a hiba: feleségem egyre kapacitált, hát válőperes iratokat fogalmaztam a tejesasszonynak. A házaspár kibékült a harmadik tárgyaláson — együtt jöttek hozzám, perszüntető iratért —, elköltöztek az öregektől. Minek részletezzem? Elterjedt a szigeti faluban, hogy a Leányfalun élő írók összeveszítik a becsületes falusiakat, nem érdemes belépni a házukba. Nos, Ági, az erdészlány szögletesen karcsú volt és vörös hajú, és 17 éves. Minden reggel nehéz kannákat cipelt lefelé az erdőből. A szakadék partján bukkant ki, kertünk sarkánál. Mély szakadék határol bennünket, olvadáskor, esőzés után olyan áradat zúdul a meredek lejtőn, betölti a szakadékot és zúg mint egy fiókfolyam. Télen viszont, ha befagynak az erdei vizek, itt vonulnak inni a vadak a Dunához. Házunk árnyékban van, elsiklanak felette a goromba viharok, de az erdő hullámzása, recsegése betölti a szeles éjszakákat. Ági az erdőből jövet betette a kerítésen a mi kis kannánkat, aztán cipelte a tejet a csarnokba. Hazafelé bejött a kannáért. Figyeltem, egyelőre csak a szokásos női barátkozás: feleségem krémet ajánlott Áginak a rítkás szeplők ellen, a lány hálából gombát, mézet hozott. Azt hiszem, a nők közömbösen nem is tudnak egymás mellett élni. Ági mindig tovább maradt, néha egy óra hosszáig is hullámzott be hozzám a konyhából a női nevetés. A zömök, zöldkalapos, ősz erdész beszólt egyszer, hogyan vagyunk megelégedve? A tej zsíros volt és sűrű, őrizte az erdei füvek Illatát. Az erdész a kertben másra fordította a szót, igaz-e, hogy Ágit a Vízművek új technikusa lesi a mi kertünk sarkánál és kísérgetl is... Bizonykodtam, hogy senki sem kísérgetl a lányt, feleségem azonban hallgatott. Felleges arccal jött be szobámba az erdész távozása után, ilyenkor nem tanácsos vele ellenkezni sem. — Ide hallgass! Ági sorsát nem lehet közömbösen nézni! Mégis beütött hát a tejeslányokat kerülgető mennykő! — Szívem, megállapodtunk, hogy nem avatkozol a tejeslányok magánügyeibe. Feleségem erélyesen leintett. ... Úristen, ha ezt a kritikusok látnák! — Három kilométerre van az erdészház odafent, annyit mászkálsz, legalább láttad már? — Valami rémlik... Láttam messziről. — Leányfalu nyaralóhely, itt vagyunk Budapest peremén, de Ági, az erdészlány, a múlt században él. Mindent elmondott nekem. Nem tanulhatott, mert az erdőben laknak, anyja nehezen tud járni, segítségre van szüksége. Apja az erdőt járja, sok itt a fatolvaj és vadorzó. Minden szórakozása, hogy időnként lejöhet moziba. Apja kíséri puskásán, és vár rá az erdőszélen. — Biztosan akadna más is, aki elkísérné az erdészlányt. Talán az a technikus, akiről szó volt. Feleségemet nem lehetett megállítani. — Panaszkodott nekem a lány, szeretne a KISZ-be járni táncolni. De nem engedi az apja. Végre is tizennyolc éves. Erdőben él... a mai korban. Segítenünk kell rajta. Szomorkásán gondoltam feleségem eddigi tevékenységére — családi dolgokban —, s összeszedtem minden erőmet. — Megállapodtunk, hogy nem avatkozunk efféle ügyekbe... Jelentse be Ági, hogy udvarlója van, és kész. — Csakhogy az erdész le akar lőni minden fiút, aki megközelíti az erdészházat. A lány még kirándulókkal sem válthat szót. Ez nem szimpla családi ügy. — Még mindig nem értem, mi közünk az egészhez? Feleségem járkált a szobában, és nőkre jellemző módon, hirtelen máshová ugrott a beszédben. — Különben az a gyanúm, kissé furcsa lány ez az Ági. Sokat beszél az állatokról. A fordulat meglepett. — Hát ezzel mit akarsz? Az erdőben él, ismert az állatokat. — Mostanában rendre hiányzik a tejből egy-másfél liter. Azt mondja Ági, hogy neveltek egy őzet, aztán párt kerítettek neki, s akkor megszökött, mostanában kísérgeti őt az erdőben, annak adja a tejet. — Megható történet, azt hiszem, már filmen is láttam. Feleségem leintett. —• Ági ritkán jár moziba. Sokat olvas ... Kölcsönöztem neki könyveket. Felhorkantam, ebben nem tudunk megegyezni húsz éve, rengeteg könyvünk, eltűnik, nem hozzák vissza a kölcsönkérők. Feleségem szerint a magánkönyvtárnak nincs létjogosultsága, akárki kaphat tőle könyvet. így folytatta: — Áginak odaadtam Kuprin könyvét, kíváncsi voltam, mit szól az erdei lány históriájához, akit boszorkánynak tartottak anyjával együtt. Ági szerint a mai korban ilyen lányok már nincsenek. Oleszjának is el kellett volna mennie a városba a szerelmével. No de én nem is ezt akartam mondani. Ági lejön táncolni szombaton, s mivel éjjel esetleg nem mehet haza, itt alszik nálunk. Ne félj, a szobádat nem füstöli tele, mint kedves vendégeid. Megadtam magam. Ági azonban nem jött hozzánk szombaton. S reggel megláttam a szakadék partján a puskás erdészt, a modern öltözetű technikust kísérte, itt vált el tőle, a kertünk sarkánál. Amint a fiú eltfyit, azt mondta nekem az erdész. — Már harmadszor kaptam el a ház körül. Bizonykodott, hogy fatolvaj, jelentsem csak fel. Baltája sincs, az ilyen lakkcipős nem cipeli a vállán a fát. Ha még egyszer meglátom, rálövök. S uram, nem adunk el több tejet. Nincs, aki lehozza az erdőből. Majd sajtot érlelünk, mint azelőtt. — Semmit sem szólt az elszámolásról, biccentett egyet és elment. Feleségem szeppenten riadozott, mikor néhány nap múlva rőzseszedő asszonyok hozták a hírt az erdőből, hogy Ági, az erdészlány megszökött a technikussal, alighanem Pesten laknak. Egyszer aztán megjelent az ösvényen a fájós lábú erdészné — gyászkendőben is fiatalnak látszott —, cipelte a tejeskannákat a csarnokba, s mlhozzánk bejött visszafelé a pénzért, kérdezte, mert Ági úgy mondta, a mi címünkre ír majd az anyjának. Eddig tart az erdészlány története. Ember és forradalmár Szemelvények Gyurkó László könyvéből II. Mondják,Ihogy a túlfeszített műnka okozta idő előtti . halálát. Pedig nem tartozott a savanyú megszállottak közé, akik csak munka közben érzik jól magukat. Tudott pihenni, s tudta, hogy a pihenés életszükséglet. („A farniente — a magányosság —, a számomra ez a legjobb pilhenő; a fürdők, a séták.“) Szibériai száműzetés© idején úszott, halászott, vadászott, az emigrációban sokat kerékpározott, megmászta az Alpokat, a Tátrát, bekóborolta a svájci és lengyel hegyi falvakat. Még a halála előtti években is gyerekes izgalommal kutatott ismeretlen tájak után, naphosszat cserkészett az erdőben, kedvvel és lelkesen métázott. Mégsem sajnálta az időt olyan apróságokra, melyeket egy minisztériumi tisztviselőnek kellett volna elintéznie, holott, ha valamelyik látogatója késésével néhány percét elrabolta, bosszúsan ráncolta a homlokát. Csodát nem remélhetett, nem hihette, hogy a százmilliós birodalomban egymaga elintézhet mindent, amit a cártól örökölt impotens vagy ellenséges államszerkezet nem intéz, vagy rosszul Intéz el. Az is valószínűtlen, hogy pusztán barátságból tett meg mindent, hogy Gorkij hasznos és helyes, de a forradalom szempontjából harmad- és ötödrangú kívánságai teljesüljenek. Tudta ö jól, hogy amit Gorkij csinál, az valóban csak kapkodás. Nem az apróságokról volt szó, hanem megint csak a bennük megtestesülő alapvető elvről. A forradalom örökölte a cári Oroszország egyik legszörnyfibb rákfenéjét, a „nyicsevót“ is. Hisz az „apróságokkal nem érünk rá törődni“ erről a tőről fakad. Ahol az élet értelmetlenné silányul, az emberek nagy része a közömbösségben, a semmittevésben keres menedéket, hisz a tettek kudarcba fulladnak. Márpedig Leninnek olyan országban kellett úrrá lenni a történelem során még nem látott káoszban, olyan országban kellett építenie az egymással való törődést hirdető társadalmat, elhol a nemtörődömség érthetően nagyon mély gyökeret vert. A forradalmi Oroszországot az álmos Oroszországból kellett megteremteni. És mi lehet a „nyicsevóból“ a forradalomban? Az a szemlélet, mely minden részhibát közömbösein és lelkiismeret-furdalás nélkül a jó irányú egész számlájára ír. Elkergettük Kerenszkijt, megvertük Kolcsakot, kit érdekel a parasztok lova, a katonafeleségek panasza: az „apróságokkal nem érünk rá törődni“ mögött ez Is lapul. Amikor egy országban minden a feje tetejére áll, az utcasarkon gépfegyverek szólnak, amikor nem lehet tudni, melyik város a mienk, s melyik az ellenségé, a hibák, a tévedések — még súlyos hibák és súlyos tévedések Is — elkerülhetetlenek. De jaj annak a vezetőnek, aki ezt a törvényszerűséget Ismerve közömbösen beletörődik a hibákba. Csak a hibákat látni, csak azokkal törődni veszedelmes ostobaság, de veszedelmes a hibákat semmibe venni Is. És még veszedelmesebb elfojtani a hibákra figyelmeztető hangot, mert a némaság a legjobb tápanyaga a forradalmakat fenyegető buktatónak, az önkénynek. Butaság és kóros becsvágy, korlátoltság és cezarománia, vakság és lelklismeretlenség szülik a hatalomnak ezt az eltorzulását, mely käotikus helyzetekben különlegesen dúsan burjánzik. Amikor a törvények egyik napról a másikra érvényüket vesztik, s új törvények még nincsenek, vagy nincs hatalom, mely érvényt szerezne nekik, az önkény mindig fölüti a fejét, s amelyik forradalom nem tud kíméletlenül leszámolni vele, annak rendszerint vesztét okozza. Lenin, aki sorsdöntő pillanatokban, roppant eredmények elérése közben Is meg tudta őrizni érzékenységét a legapróbb hibákra is, minden hiba közül a hatalomra való visszaélést gyűlölte a legjobban, az önkénytől féltette leginkább a forradalmat. „A jelek szerint Bulatovot azért tartóztatták le, mert hozzám fordult panaszával — táviratozta tizenkilenc nyarán Novgorodba. — Figyelmeztetem Önöket, hogy ezért a kormányzósági Végrehajtó Bizottsági elnököket, a Rendkívüli Bizottság elnökét és a Végrehatjó Bizottság tagjait le fogom tartóztatni, és azon leszek, hogy. főbe lőjék őket.“ Az önkény ellen főbelövéssel védekezni — ez Lenin útja. Mert nagy tévedés azt hinni, hogy ez az emberszerető ember a Buddhák és Jézusok szelíd családjába tartozott. Ha kellett, éppolyan könyörtelen volt, mint amilyen emberséges, ha lehetett. Követelte, hogy a Nyizsnyij—Novgorod-! felkelés megelőzésére „azonnal ét kell térni a tömegterror módszerére, százával agyonlőni, illetve eltávolítani a városból a katonákat leitató prostituáltakat, a volt katonatiszteket stb.“ Követelte, hogy az új büntető törvénykönyvet egészítsék ki, mert „a bíróságnak nem szabad kiküszöbölnie a terrort, önámítás és csalás volna, ha ezt ígérnénk, megindokolni és törvényesíteni pedig elvileg világosan, hamisítás és szépítgetés nélkül kell. Minél átfogóbban kell mefogalmazni, mert csak a forradalmi jogtudat és a forradalmi lelkiismeret szabja meg többé-kevésbé széleskörű alkalmazásának feltételeit.“ Zinovjevnak írta tizennyolc júniusában: „Csak ma hallottunk a КВ-ban arról, hogy Pétervárott a munkások Volodarszkij meggyilkolására tömegterrornai akartak válaszolni, és hogy maguk (nem személy szerint Ön, hanem a Központi Bizottság pétervári tagjai és a Pétervárí Bizottság tagjai) visszatartották őket. Kategorikusan tiltakozom! Kompromittáljuk magunkat: tömegterrorral fenyegetőzünk még a Szovjet határozataiban is, mikor pedig tettre kerül a sor, fékezzük a tömegek teljes mértékben helyes forradalmi kezdeményezését.“ Tömegterror: ez nemcsak azt jelenti, hogy Bugyonnij lovasai ott kaszabolják az ellenséget, ahol érik, hogy a cáricini csatában nincs kímélet, hogy aki a forradalom ellen fegyvert fog, annak számolnia kell az erőszakos halállal — jelenti a falhoz állított tűszokat, a puszta gyanú, esetleg csak származás vagy foglalkozás alapján kivégzetteket, az indulatok viharában fölkoncoltakat is. Az ártatlanul kiontott vér átkát minden forradalomra ráolvassák: olyan öncsalás ez, mely mindmáig elpusztíthatatlan. Hogy nap mint nap hány ember hal éhen a világon, azzal senki sem törődik. A közlekedési balesetek tízezernyi áldozatát léleknyugalommal elkönyvelik, mint a technikai fejlődés szükségszerű velejáróját. Még a háborúk véráldozaba is t > Édesanyánk őszi legelők, harmatba öltözötten, őszi legelők, jelettük ködtakaró ... Látlak titeket, anyák, fiaitok felnőttek. Elszálltak. S most úgy álltok, mint fa nélkül a karó. A múlt felé fordultok. Előttetek libeg a múlt öröme s búja, és azt élitek, s a fövő számotokra nem is létezik tán, mikor végigsimíttok egy régi kis kabátkán. — Anyám, édesanyám, mondd el nekem, hova tekintesz szüntelen? — Oda tekintek én, hol legboldogabb voltam. Most már dehogy kellek vasalni ingedet, már meg se engeded, hogy fésüljem hajad, hogy én mosdassalak, tanáccsal ellássalak ... őszi legelők, harmatba öltözötten, s napfény, mely a ködön átküzdötte magát... A nagy fiúk, kik de sok ruhát kinőttek, bús édesanyjukat most magukhoz 'hívják: — Édesanyám, гейт ott nem találsz, emlékeidnek ligetében. Itt vagyok harcok közepén, viharban, zúgó szélben. Tudom, hogy nem gondoltam rád. Csak a munkámnak éltem. De nélküled zord a világ: Érted most visszatértem. jöjj velem, édesanyám, láss engem felnőve, s ne álmodj hátrafelé, de velem, előreI
