Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-07 / 10. szám

BEL- ÉS KÜLPOLITIKA LENIN ÉS AZ AGRÁRKÉRDÉS | Mindenekelőtt meg kell határoz­­hunk, mit is jelent ez a kifejezés: agrárkérdés? Az agrárkérdés azoknak a problémáknak az összessége, ame­lyek összefüggnek a mezőgazdasági termeléssel, a földtulajdonnal, a fa­lusi osztályokkal és až osztólyharc­­cal, valamint az ezzel kapcsolatos problémák elméleti és gyakorlati megoldásával. Az agrárkérdés egyike a legrégibb problémáknak, hiszen a földművelés az ember egyik legősibb mestersége, már az emberi civilizáció őskorában megkezdődött. A középkor­ban alapját képezte a feudális társa­dalmi rendnek, az osztályelkülönülés­nek és forrása volt a rendszer gaz­dagságának. Természetes, hogy a különféle gaz­dasági alakulatokban ennek a kérdés­nek különböző a tartalma és a jelen­tősége. A polgári társadalomban az agrárkérdésnek két oldala van: öko­nómiai és politikai. A földművesek ebben a társadalmi alakulatban nem képeznek egységes tömeget, osztá­lyokra tagozódnak. Az egyik oldalon tömörül a falusi szegénysiég, a föld­nélküliek, amely a falusi lakosság legkizsákmányoltabb rétege. Ezek fe­lett helyezkeidik el a kisparasztok tömege. Legfelül foglal helyet a nagy­­birtokosok és a falusi gazdagok ré­tege. Ez csak általában van így, mi­vel egyes kapitalista országokban a középparaszti-réteg hiányzik, mint pl. Angliában, az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában, amely országokban már régebben elvesztet­te földtulajdonát. Lenin sokat foglalkozott az agrár­kérdéssel. A proletárforradalom elmé­leti megalapozója és a bolsevik párt gyakorlati vezetője számára ez a kér­dés alapvető jelentőségű volt. A cári Oroszország földművelő jellegű or­szág volt, sajátosan központosított Iparral. A parasztok az ország lakos­ságának 90 százalékát alkották és tömegeik a burzsoázia, de az ipari proletariátus tartalékát is képezték. Az orosz földműves katonai egyen­ruhában harcolt a frontokon és rend­őri uniformisban a cár uraimét segí­tett fenntartani. Az agrárkérdés meg­oldása döntött abban, kivel halad a falusi tömeg, kinek lesz a szövetsé­gese, a proletariátusnak vagy a bur­zsoáziának. Ezenfelül Lenin nagyon jól tudta, hogy az agrárkérdés meg­oldása dönti el a szovjet állam to­vábbi létezésének kérdését. Hogyan látta Lenin az agrárkérdést és megoldásának módját? Mindenek­előtt osztályszempontból. Visszautasí­totta azt a nézetet, hogy „az egész falu egy család“. Kinevette a hazug, ki­gondolt elmélete­ket, hogy a falu la­kosságának érde­kei közösek, vagy pedig hogy az ag­rárkérdést „termé­szetes módon“, a kiválasztódás oldja meg, vagyis vala­milyen biológiai ki­választódással, amelynél az alkalmat­lanok elpusztulnak, az alkalmasak még jobban megerősödnek. Megállapí­totta, hogy a nyomor forrása nem va­lamilyen „természettől adott“ folya­mat, hanem a kegyetlen kizsákmá­nyolás, az elnyomás és a kirablás következménye. A burzsoá teoretiku­sok még mindig az előbbi elméletet hirdetik. Mindezek figyelembe vételével fel­merült a kérdés: hogyan lehet meg­szüntetni a falu örök szegénységét, elmaradottságát és kiszolgáltatottsá­gát? Hogyan lehet a dolgozó földmű­vest felemelni, módot adni neki arra, hogy kulturált módon élhessen, ki­tudja használni a civilizációt, és a főiskolán való tanulás útján elsajátít­sa a tudományos ismereteket? Ennek egyetlen módja a föld közös megmű­velése és a nagyüzemi mezőgazdasági termelés bevezetése. A nagyüzemi termelés módszerét a kapitalizmus Is kialakítja, de ösztö­nösen, és a termelők közti könyör­telen konkurrencia útján, a kis- és középparasztok tömegeinek elszegé­­nyesítése és tönkretétele útján. A sze­rep, amelyet az állam ebben a folya­matban betölt, különböző, de bizo­nyos, hogy a burzsoá állam mindig a tőke oldalán áll. A 19. században Angliában a parasztokat elkergették földjeikről, hogy nyomorbérért mun­kásokat verbuváljanak az iparnak. Amerikában a 20. század harmincas éveiben tönkretették a farmereket és ma a Német Szövetségi Köztársaság­ban, Franciaországban, Ausztriában és Olaszországban rendőröket külde­nek az elégedetlenkedő kisparasztok ellen. Csehszlovákiában az agrárkérdés­nek hasonló vonásai voltak, mint a forradalom előtti Oroszországban, de voltak eltérő vonásai is. Csehszlová­kia nyugati részén, a cseh és morva területeken a falu kapitalista átalaku­lása előrehaladottabb volt, mint Szlo­vákiában. A cseh és morva földműves eben az időben, a II. világháború befejezése után sokkal kulturáltabb volt, nagyobb mértékben használta a civilizáció vívmányait, a gépeket, az ipari trágyát, a mezőgazdaság-tudo­mány vívmányait, mint a szlovák vagy magyar földművelő. A cseh és a morva földműves életszínvonala lé­nyegesen magasabb volt, ennek elle­nére alapvonásaik megegyeztek. Az osztálytagozódás az egész országra érvényes volt. Kikerülhetetlenül felvetődött a kér­dés: hogyan oldható meg az agrár­kérdés Csehszlovákiában? Az első lépések a földéhség kielégítése, ez­által a falusi dolgozók megnyerése a munkásosztály szövetségeséül, ugyanazok voltak, mint a forra­dalom utáni Oroszországban. 1948 februárja után a hatalomra került munkásosztálynak döntenie kellett, milyen útra vezeti legközelebb álló szövetségesét, a földműves osztályt. Erre az volt az egyértelmű válasz, hogy a szövetkezeti nagyüzemi mező­­gazdasági termelés bevezetésének és a mezőgazdaság iparosításának útjá­ra. Megválaszolatlan maradt azonban az a kérdés, amelyet annak idején még Engels tett fel: Mennyi időt kell hagyni a földművesnek a meggondo­lásra, és milyen formájú legyen a szö­vetkezetesítés, a földek egyesítésének a módja? Különfélék voltak a nézetek és a hozzáállás. Lenin a kollektiviaációra, vonatko­zólag több jellegzetes feltételt jelölt meg. „A munkásosztály csak akkor nyerheti meg céljainak a földművese­ket, ha sikerül bebizonyítania a föld társadalmi, közös megművelésének előnyeit.“ Csehszlovákia Kommunista Pártja a falu szövetkezetesítésének lenini módja mellett döntött. Alapelv volt az önkéntesség. Itt ki kell hangsú­lyozni, hogy ez nem azonos az ösztö­­nösséggel. A falu szövetkezetesítése, az agrár­kérdés lenini megoldása megköveteli a céltudatos és tervszerű eljárást, a munkásosztály széleskörű aktív segít­ségét, és az ökonómiai előfeltételek kialakítását. A nagyüzemi termelés hatalmas beruházásokat igényel, épü­letekre, gépekre és vegyszerekre van szükség. Ez csak a kérdés egyik olda­la. A másik probléma az, hogy a kor­szerű termelési mód következtében a falusi dolgozók egy nagy része fe­leslegessé válik. Hogy ez az ésszerűt­len munkaerő-pazarlás elkerülhető le­gyen és a szövetkezetesítés ne okoz­zon munkanélküliséget, a munkás­­osztálynak gondoskodnia kellett ele­gendő munkaalkalomról más ágaza­tokban: az iparban, a •szolgáltatásban stb. A kérdés komolyságát jobban megértjük, ha azokra a nehézségekre gondolunk, amelyek Jugoszláviában, sőt nemrég a Lengyel Népköztársa­ságban fennállottak ezzel a problémá­val kapcsolatban. Röyfrlen szólva, a szövetkezetesítés ütem* és sikere sok tényezőtől függ, amelyeket a győztes proletariátusnak kell biztosítania, amit Lenin még jóval a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom előtt meglátott. -pík-Jubilál a szlovákiai takarmányipar TÁRSADALMI ÉRDEKRŐL VAN SZÓ Mezőgazdasági üzemeink legtöbbje már két évtizedet hagyott maga mö­gött, a szlovákiai takarmányipar pedig az idén ünnepli megalakulásának tizedik évfordulóját. A két fél kölcsönösen egészíti ki egymást, hiszen ga­bonafélék nélkül takarmányipar sem létezhetne, s ugyanakkor ma már mezőgazdasági üzemeink a takarmánykeverékek felhasználásával egyre jobb eredményeket érnek el az állattenyésztésben: A jubiláló takarmányipar kiöregedett malmokban kezdte a termelést, ami a teljesítményre is kihatással volt. 1962-ben például csak 480 tonna takarmánykeveréket állítottak elő, tavaly pedig már 1 millió 267 ezer ton­nát adtak át a mezőgazdasági üzemeknek. Figyelemre méltó az is, hogy míg 1964-ben 26-féle takarmánykeveréket készítettek, addig tavaly már 68-félét, s az idén még tovább növelik a választékot. A takarmányipar és a mezőgazdaság dolgozói a tíz év alatt jól megér­tették egymást. Ezt az állítást számok is igazolják. Pár éve még egy kiló sertéshús előállításához 6—5,5 kiló szemes takarmány kellett, most pedig már csak 4,2—3,8 kiló. Egyes szövetkezetekben még ennél is kevesebb. Az évi megtakarítás 200 ezer tonna szemes takarmányt jelent. Csökkent a vá­góbaromfi és a tojás előállításához szükséges takarmánymennyiség is. Az e téren elért csökkenés évi 110 ezer tonna megtakarítást jelent. Persze előfordulnak még a takarmányiparban is fogyatékosságok, amelyeket szub­jektív és objektív okok befolyásolnak. Például nem kapják meg idejében és megfelelő mennyiségben a külföldről vásárolt alapanyagot, aminek a takarmánykeverék minősége látja a kárát. Ugyanakkor — mint az elmúlt év is bizonyította — a keverők sem mindig biztosították a piezőgazdasági üzemek folyamatos ellátását. A dolgok kárára volt az is, hogy a kutató­­intézetek által kipróbált előállítási recepteket gyakran megváltoztatták. A gazdaságosság is nagy szerepet játszik. Éppen ezért úgy a mezőgazda­ságnak, mint a takarmányiparnak arra kell törekednie, hogy a takarmány­­keveréket ömlesztett állapotban lehessen szállítani, s így csökkenteni az önköltséget. A napokban a szlovák takarmányipar dolgozói megtartották első takar­mányozási konferenciájukat. Itt a minőségi mutatók növelése került elő­térbe. Beszámoltak arról, hogy Zvolen—brezini üzemrészleg hollandiai szabadalom alapján megkezdte a csehszlovák Nukamel .különleges takar­mánykeverék előállítását, amely a borjak 160—160 kilóig való nevelése terén jelent majd úttörőmunkát. A napi súlygyarapodás az eddigi tapasz­talatok szerint több mint 1 kiló, és ehhez 1,5—1,6 kiló Nukamel takarmány szükséges. A hústermelés és az állati termékek előállítása terén vannak még tehát hibák. Elsősorban is szükséges lenne, hogy a mezőgazdasági üzemek és a takarmányipari — illetve a mezőgazdasági terményfelvásárlási vállalat — szavatolási szerződést kössenek. Ugyanis, ha például a sertések napi súly­gyarapodását Szlovákiában 5 dkg-mal növelnénk, az évente 16—18 ezer tonnával több sertéshúst jelentene. Ha az évi tojáshozamot tyúkonként 20-a! növelnénk, 36 millió tojással több jutna a piacra. Továbbá 250 ezer malaccal több lehetne, ha a kocáktól évente kettővel többet választanának el, mint a múlt évben. Ez azt is eredményezhetné, hogy a malacellátás terén Szlovákia önellátó lehetne. Mindehhez persze szükséges, hogy a takarmányipar növelje- szervizszol­gálatát, tanácsadói testületét és hogy a mezőgazdasági dolgozók ragasz­kodjanak a tudományosan kipróbált takarmányozási technológiához, mert nemcsak vállalati, hanem társadalmi érdekről van szó. Németh János FEBRUÁRI ÜNNEPSÉG PRÁGÁBAN Az ünnepi zászlódlszt öltött Prágában február 24-én meg­emlékeztek a februári fordulat, a burzsoázia felett aratott győ­zelem 22. évfordulójáról. Elő­ször a prágai vár Spanyol-ter­mében a népi milícia képvise­lői találkoztak a párt- és állami vezetőkkel. Jelen volt Ludvík Svoboda köztársasági elnök és Ľubomír Štrougal miniszterel­nök is. Felolvasták Gustáv Hú­súknak, a népi milícia főpa­rancsnokának napiparancsát, amelyben méltatta a népi milí­cia eddigi áldozatos tevékeny­ségét, kiemelte a konszolidá­cióban betöltött szerepének fon­tosságát, majd a párt első tit­kára kollektív és egyéni kitün­tetéseket adományozott. A fővárosi dolgozók, vala­mint a népi milícia, a nemzet­­biztonsági testület és a néphad­sereg egységei, a párt és a kor­mány vezetőinek jelenlétében délután ünnepi felvonulást és nagygyűlést tartottak az Óváros terén. Itt Gustáv Husák elvtárs, a CSKP Központi Bizottságának első titkára mondott beszédet. Párhuzamot vont az 1948-as és 1968-as politikai események kö­zött, és megállapította, hogy mind a két esetben osztályharc folyt a szocializmusért, a mun­kásosztály hatalmáért és az or­szág külpolitikai irányvona­láért. Mig azonban a párt 1948- ban egységesen lépett fel és mozgósította a munkásosztályt, addig 1968-ban a párt revizio­nista szárnya lehetővé tette a szociaiistaellenes erőknek, hogy becsméreljék a CSKP egész po­litikáját, meggyengítsék eszmei egységét és akcióképességét, valamint a csehszlovák—szov­jet szövetséget. Belpolitikai kérdésekről szól­va rámutatott arra, hogy a po­litikai hatalomért vívott harc sikeres befejezése után türel­mes magatartást kell tanúsíta­ni a megtévedtek megnyerése végett. Gromikó Berlinben A Német Demokratikus Köztársa­ság kormányának meghívására a múlt héten hivatalos látogatásra Berlinbe érkezett Andrej Gromiko, a Szovjet­unió külügyminisztere. A szovjet külügyminisztert az Ál­lamtanács épületében fogadta Walter Ulbricht, az NDK államtanácsának el­nöke és Willi Stoph, az NDK minisz­tertanácsának elnöke. A Szovjetunió és az NDK közötti barátsági, kölcsönös segélynyújtási és együttműködési szerződés szelle­mében folytatott szívélyes beszélgetés során teljes egyetértés mutatkozott valamennyi megtárgyalt kérdésben. Gromiko kedd délután Falúinak, a szovjet külügyminisztérium kollégiu­ma tagjának és Abraszimov berlini szovjet nagykövetnek kíséretében lá­togatást tett Otto Winzernél, az NDK külügyminiszterénél, s ekkor sor ke­rült a két külügyminiszter közötti első véleménycserére. Az NDK fővárosában nagy jelentő­séget tulajdonítanak Gromiko tárgya­lásainak. A Neues Deutschland keddi vezércikke hangsúlyozza: jő barátok között szokás, hogy kölcsönösen vé­leményt cseréljenek az időszerű kér­désekről és összehangolják politiká­jukat. „Az európai biztonság megér­tett kérdéseit figyelembe véve, ter­mészetesen különleges jelentősége van a szovjet politikus látogatásá­nak“ — állapítja meg a vezércikk. Politikai megfigyelők rámutatnak, hogy Gromiko a közelmúltban hosz­­szabb megbeszélést folytatott a Szov­jetunió és az NSZK közötti erőszakot kizáró szerződés lehetőségéről, to­vábbá más problémákról. A Német Demokratikus Köztársa­ság és a Német Szövetségi Köztár­saság képviselői még nem folytattak közvetlen megbeszéléseket a kapcso­latok normalizálásának kérdéséről. Előkészületi szakaszban vannak a kormányfők találkozójának megvaló­sítására irányuló tárgyalások. Eköz­ben az NDK sajtója ismételten alá­húzza, milyen döntő jelentőségű az európai béke és biztonság számára a két német állam viszonyának szer­ződéses rendezése a nemzetközi jog alapelvei szerint. Ezzel összefüggés­ben felhívják a figyelmet az NDK ál­lamszerződés-tervezetére, amely — mint hangsúlyozzák — megfelelő alapot nyújt a megállapodás megkö­téséhez. (MTI) harminc­egyedik... Mariano Rumor kizárólag ke­reszténydemokrata kormányának senki sem jósolt hosszú életet. Maguk a kereszténydemokraták sem ... hiszen parlamenti többsé­gük csupán a szocialisták (PSI), a szociáldemokraták (PSU) és a republikánusok (PRI) jóakaratától függött. Rumor kormánya tehát átmeneti jellegű megoldás volt, törekvéseinek homlokterében lé­nyegében a középbal koalíció fel­újítása állott. Vitathatatlan, hogy az olasz po­litikai élet a második világháborút követő negyedszázadban válság­jelenségekkel küzd, jelenleg sor­rendben a harmincegyedik kor­mányválság áthidalásán munkál­kodnak a politikai pártok vezetői. Nos, szó se róla, szép teljesítmény, viszont a kulisszák mögé tekintve teljes meztelenségében bontakozik ki előttünk az olasz dráma, amely­nek alaptónusát és feszültségét a szociális kérdések megoldatlansá­gában keli keresnünk. És itt, ezen a ponton szükséges feltétlenül meggyőzni józan ítélőképességün­ket. A külső jelek ugyanis — a sorozatos kormányválságok — nem okozói az áldatlan szociális hely­zetnek, hanem éppen ellenkezőleg, az életszínvonal kapitalista vi­szonylatban is rohamos csökkené­se a legkülönbözőbb kormányok megbukásának a kiváltója. Az Olasz Kommunista Párt, a­­melynek politkai koncepciója egy­értelműen hitet tesz a dolgozó nép, a munkásosztály érdekeinek vé­delme mellett, többször nyíltan feltárta a válságjelenségek okait, s a jelen helyzetben is rámutatott: a középbal koalíció felújítása nem vezethet célra, a helyzet megol­dása az ország legprogresszívabb erőinek összefogását teszi szükség­­szerűvé. Politikai megfigyelők ugyanakkor már több ízben hang­súlyozták, hogy az olasz kommu­nisták kizárása a kormányból az OKP nyilvánvaló diszkriminációja, a politikai helyzet labilitásának egyik legfőbb momentuma. A jelek ismét arra vallanak, hogy a bur­zsoázia érdekeit kiszolgáló politi­kai pártok „nagyvonalúan“ elsik­lanak a diagnózis felett, s az or­szág igazgatásának gyeplőjét a legkülönbözőbb mesterkedések árán is a kezükben tartják. Mariann Rumor tehát, aki az „új“ középbal kormány megalakí­tására kapott megbízást, kísérlete­zik, illetve maratoni tárgyalásso­rozatot folytat a szocialisták, szo­ciáldemokraták és a republikánu­sok képviselőivel, az új kabinet összetákolását illetően. Kétségte­len persze, hogy Rumor esetleges új kormánya, illetve annak leendő programja távolról sem tartalmaz majd új elemeket. A középbal koa­líció sorsa már előre meg van pe­csételve, mint annyiszor a múlt­ban, útja törvényszerűen zsákut­cába vezet. S bár a kormány mind ez ideig meg sem alakult, egyes „rosszmájú“ politikai megfigyelők és kommentátorok máris felteszik a kérdést: mikor bukik meg az új Rumor-kormány? S ez a kérdés, bár csipkelődve hangzik el leg­többször, egy egész sor veszélyt rejt magában. Mert nem lehet nem tudni, hogy a szélsőjobboldal moz­golódása, az egyre sűrűbbé váló terrorcselekmények, az ország ha­talmi szervei, beleértve a hadsere­get is. erőteljesen a baloldal ellen fordultak. Erre vall a sztrájkoló munkások ezreinek letartóztatása, a progresszív programot hirdető szakszervezetek jogainak megnyir­bálása, a haladó értelmiség meg­félemlítése stb. Tehát a politikai arénában a „más“ erők is hallat­ják hangjukat, olyan csoportosulá­sok, melyek a „görög megoldás“ felé hajlanak. Ez viszont nyílt fasizálódást jelentene. Az olasz fasiszták ugyanis nemcsak a mi­lánói és római utcákon, tereken tűnnek fel, hanem befolyásos szer­vekben is jelen vannak. Plasztik­bombák robbanását — a magate­hetetlen középbal koalíció erőt­lenségéből eredően — egykönnyen „valódi“ politikai bomba robbaná­sa is követheti, amely tragikus lehet az ország számára. Tehát jó lesz odafigyelni az or­szág haladó erőinek, elsősorban az Olasz Kommunista Pártnak a hangjára. Amíg nem késő!... IP.)

Next

/
Thumbnails
Contents