Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-28 / 9. szám

IRODALOM

Az asszony egy sörösüvegből locsolta fel a boltót, melyben megrekedt a petróleumszag, a fagygyü, meg a hőség. Kinyitotta a boltajtót, de a szekerek által felvert por mind beszállóit, ellepte az ostorokat meg a bádogdobozt, amiben a savanyú cukrot tartotta. Nekilátott a terelgetésnek, mérgesen csapkodott a ronggyal, aztán hirtelen abbahagyta. A nagy mozgástól még jobban klmelegedett: savanykás verejtéket nyalt le a szája széléről, blúza a hátához tapadt, szeme pilledten lecsukódott. Be kéne csukni a boltot, kiírni, hogy „rögtön jövök“, s lefeküdni hátul a hús szobában. Minek törje magát ebben a cudar melegben. Már ment is hátra, már nyomta le a kilincset amikor a szobából hangokat hallott. A férje hangja volt, meg azé a csóró kis lányé, aki nem tudni honnét szakadt a faluba, egyszeresük itt volt s pont az ő férjével állt le sugdosni.

Az üvegajtó a lefogott hangot is keresztül engedi, hányszor pisszentette le a férjét, hogy kihallatszik minden a boltba, csendesebbre fogja a hangját. Most bezzeg ügyel, egy szótagot se lehet elkapni abból, amit mond. S mtért nem a bolton keresztül jöttek, mért kerülték meg a ktsudvart? Persze, ott senki se látja őket. Tormáék ilyenkor kint vannak a földeken, az asszony meg a leeresztett zsaluk mögött hüsöl. Van esze, dolgozik rá az ura, meg az apósa. Nem mindenki olyan jóbolond, mint 6, hogy hajnal óta töri magát, aprójószágot, boltot, házimunkát, mindent egyedül lát el! Mennyivel jobb dolga lett volna, ha ahhoz az özvegyemberhez megy, aki évekig járt utána. Az aztán értett a bolthoz, ott nőtt fel a pult alatt, mindig kitalált valamit, amiből pénzt lehet csinálni. Már régen kibővítette volna a boltot, koporsókkal, meg kendőkkel, meg rőfárukkal, meg mindenféle üveggyöngyökkel, amiket csak a vásáron árulnak. Akkor hozzá járna az egész környék, nem furikáznának be mindenért a városba. Segítséget is venne, a Búzáék lelencét, az vesződne helyette. Az özvegy, aki derék, testes ember volt, látná el a bevásárlást, nem úgy, mint Mihály. „Mit eszel azon a hosszú nyakún?“ — kérdezte tőle az anyja, akt már akkor látta, hogy Mihályt nem lehet befogni a boltba, mert ugyan nagyra van vele, hogy ő kazánkovács, szakszervezeti ember! De ő erösködött, hogy neki Mihály kell, azt se bánja, ha csak este jár haza, mert három óra járás ide a gyár, ha

meg vicinálisra ül, hajnalban kell felszedelőzködnie. Nem tudja, mért kötötte magát Mihályhoz s mi húzza még mindig felé, amikor neki csak a gyár van az eszében, mintha 0 nem is létezne. Most meg már benn maradozik éjszakára is, hogy vigyázni kell a gépekre, ha meg idehaza van, munkások jönnek hozzá, szakadt ülepít, vásott cipőjű emberek, bezárkózik velük a konyhába s hiába jönnek hozzá a szomszédok, ki se dugja az orrát. Utóbb még elmarja az embereket, mind átpártolnak Fuszek Mártonhoz. Most meg ráadásul az a madárhúsú lány mászkál utána, itt a szeme láttára súg össze vele.

A keze alatt megcsikkant a kilincs. Rájuk nyit s ha úgy találja őket...

A szájpadlása mint a tapló, a nyelés is fáj, mintha megcsapta volna a torkát a huzat.

Gulyásék gyereke áll előtte, nem is látta, mikor jött be. Élesztő, mazsola... — hallja a kislány éneklő hangját s gépiesen kérdi: kalácsot süt az idesanyád? S már vágja is spárgával az élesztőt, mutatóujjával csíp le belőle, mint máskor, mintha nem egy vékony fal választaná el Mihálytól, amit a vállával roppant be, mert már nincsen ereje a csendhez, már olyan gyenge, hogy csak zúzni tud! Már látja, hogy betódulnak az üzletbe, idegen szemek sütnek rá s ő ott áll bódult fejjel s valami furcsa hang bugyborékol benne, amelyhez semmi köze, amely nem is az övé s most mégis elönti, átcsap rajta! Mit tudhat az a lány, hogy Mihály idehozza a saját fészkébe, idecsempészi a kerten keresztül, ahol a sövény eltakarja, mit tudhat, hogy már több mint egy órája pusmog vele s ahogy fülel, érzi, hogy gyorsul a lélegzetük, ő meg még mindig itt méricskél, csomagol, ahelyett, hogy a kezei közé szorítaná a nyakát.

Az ujfai megint a ktlincsen csúszkálnak. Mitőlt tart? Mért nem csinál már véget?

— Adjisten! — köszönt rá Pakula, a csendőr s egy másik csendőr is vele van, de ő már ki nem szolgálja őket, dűljön össze a világ, hordják szét a portékáját, mind egy szálig!

Egyenesen feléje tartanak, Pakula áthajol a pulton, úgy mondja neki: — Nem vásárolni jöttünk. — Visszafogja a hangját, két kemény szeme rápattan.

— Nem látott egy lányt errefelé? Fekete képű lány, kék perkálruhában. Errefelé vette az útját.

— Л bányatelept vasgyárban dolgozik — toldja meg a másik csendőr. — Három napja, hogy eltűnt onnan. Itt tekereg valahol, a bakter látta a Száraz-dűlőn.

En is láttam, akarja mondani s úgy érzi, harsogva mondja, hogy a bádogdobozok csörömpölnek tőle s a belseje beleremeg. Már érzi a mozdulatot, mellyel feltépi az ajtót, a két csendőr odébb löki, a szobába állnak, a felborult székek között, a lány blúza nyitva s langyos, sűrű szag árad belőle.

— Ha a bakter látta, magának is látni kellett — erősködik a csendőr.

— Láttam is — vágja rá hirtelen, egy percet hagyva még magának, amelyben felkészül1 a végső mozdulatra. — Nem is egyszer láttam — folytatja lázasan s Pakula int a másiknak, hogy jól nyissa ki a fülét.

— Mondja csak sorjában, mert ha elkapjuk azt a lányt...

— Ha elkapják? ... — Nem lesz elég egy perc, hogy átjárja a bosszú forró szele, cammogó, gyötrelmes percek kellene hozzá.

— Ha elkapjuk, úgy elintézzük, hogy nem látja meg többet a szülőanyját!

Az asszony felágaskodik, előre nyújtja a nyakát, mintha elébe akarna szaladni annak, amit hallani fog.

— Kiszedte a gépekből az alkatrészeket — mondja Pakula. — Eldugta a csavarokat. Éjszaka a telepen bújt meg egy csomó bitanggal együtt... Egyedül nem győzte volna ... Elhordták a gyárból, amit bírtak, fene tudja, hová. No, majd kivallja, ha elkapjuk. A fogával együtt köpi ki.

Az asszony szája kipattan. Sikkasztó, vad nevetés robban belőle, úgy nevet, hogy az állkapcsa belefájdui.

— Hallja-e — mondja Pakula és megrántja a derékszíját. Es sötétbe mosódó szemmel: — Nem érti, ml történt

— Értem én ... értem — csendesedik az asszony s Pakula húsos füléhez hajol. — Arra ment tegnap a sánta Szunyogék lucernásán át. Saját szememmel láttam. — Most meg öszszetapad a szája, vörösre guúlt képe lilás a visszafojtott nevetéstől.

— Mitől pukkadozik maga? — rivali rá a csendőr s mellen taszítja. — Nem érti, hogy bitangjára kerül a sok gép? — A levegőbe kaszál, mint aki már eleget mondott. — Akkor hurokra kerül. Aztán ne röhögjön máskor azzal a tyúkeszével, hisz fel se tudja fogni, mi történt.

Már messze járnak a csendőrök, az asszony melle méa mindig rázkódik, attól a vad örömtől, mely át- és átfutja, mintha villanyáram lenne a bőre alatt.

Mit tudhatják ezek a bugrisok, hogy honnan jött ez a boldogság ...

Hisz nem ölelkezett Mihállyal a kis fekete lány, csak gépeket szedett szét, csavarokat dugdosott el. Csak annyit tettek ... Éjszaka a jégverembe bújtatja, holnap továbbáihat.

Szép szelíd teremtés azzal a diószemével... Még az a perkálruha is jól illett neki.

FRANO KRÄĽ:

1048 február

о

чз

'O

N

X

c

CD

u

'Я

X

о

и

'Я

>

О

’S

DO

'Я

и

о.

а

NQ)

е

Я

X

Я

Я

Я

Ä

;Я

*27

'Я

я

и

Ä

Я

ем

СО

ТГ

СП

Я

я

SQ9

«*■»

и

:0

■м

ÖC

я

а

Hiába mondták volna: állj!

Nem létezett már akadály, s mi visszafordítná — erő, piros vérfolyók sodra hozta, a szenvedésünk megváltotta és millióknak élte volt az ára.

CSONTOS VILMOS:

Ki nem értette — félre hát, az útból el — ki útban állt, s elbukott az, ki szembeszállt.

Az élet árad feltörőn s az igazságot hozza már és hozza már a szebb jövőt.

volt akkor is

Tél volt akkor Is, — Február, S nyögte fagyát a föld.

A bujdosó csillag-sugár Még messze tündökölt.

A szomorúság asztalom Mellé ült, s faggatott: Kedvemet miért altatom,

És miért hallgatok?

Dolgos kezem, mely tettre nőtt, Bénán mért lógatom? Zsibbadtan bennem az erőt Elveszni mért hagyom? Meg-meg vonagló néma szám Nem akart vallani,

Pedig már tudtam: éjszakám Hajnalt fog bontani!

Már éreztem, hogy ajkamon ÚJ, vidám dal ered,

S erőmet is vissza kapom, Csillag, ha gyűlsz, — veled!

— S felgyűltél, ragyogtál, mire Február véget ért.

Zsibbadt testem ereibe Éltető szenvedélyt Csiholtál és bukfencet hányt Vérem, úgy lobogott,

És megfojtottam a homályt, Mely makacsai fogott.

Tüdőm kitágult, úgy szedett Megtisztult levegőt,

A szemem gyújtó fényt evett,

S a csontom új erőt!

És szóra nyílt, új szóra szám, Halld te csodálkozó:

A fagyos, havas Február Volt a csodát hozó;

Meleget adott, fényt adott, Erőt és életet,

Kigyújtotta a csillagot,

S fényében élhetek!

Ember és forradalmár

Szemelvények Gyurkó László

I.

könyvéből

Ä11, a gépkocsivezetője Írja, hogy Lenin, valamikor 1921-ben, bement a Kreml borbélyműhelyébe. Sokan voltak, leült, folyóiratot vett ki a zsebéből, olvasni kezdett. Persze előre akarták engedni. Lenül tiltakozott: „Nem, nem elvtársak, köszönöm, be kell tartani a sorrendet. Hiszen magunk állapítjuk meg a rendet. Várok, amíg sorra következem.“

Ilyen történeteket századunkban tucatjával terjesztenek minden nagy vagy nagynak hirdetett vezetőről. Az elmúlt korokban az uralkodó tekintélye megkövetelte, hogy életmódjában, szokásaiban is különbözzék alattvalóitól. Istentől rendelt bálvány mivoltéihoz a korona, a drágakövek, a paloták éppúgy hozzátartoztak, mint a korlátlan hatalom, a pallosjog. A trónszékhez fölvezető lépcsők azt a különbséget jelképezték, ami az uralkodót az egyszerű emberektől elválasztotta: a bálványnak nem lehetett emberarca, különben hogy imádhatták volna.

De a bálványok csak addig éltek, amíg az embereknek szükségük volt a bálványimádásra. A francia forradalom nem a királyt taszította le trónjáról, hanem a trónust detronizálta: az egyenlőségre tanította az

embereket, hogy a nyaktiló a király fejét is elválasztja a törzsétől. Az első új alkatú vezető, aki ezt a változást megérezte, alighanem Bonaparte volt, aki a szíriai visszavonuláskor korbácsával csapta arcul főlovószmesterét, amikor az megkérdezte, melyik lovát akarja lovagolni, holott a tábornok parancsba adta, hogy minden katona gyalog menetel, mert a lovakkal a sebesülteket szállítják. A bálványimádás és az egyenlőség szelleme azóta is küzd egymással. S ha semmi más, már az is jelzi, hogy a világ lassan megszabadul bálványaitól, hogy a közfelfogás egyre inkább megköveteli a vezetőtől az egyszerűséget, szerénységet, a jnim dennapi emberekhez való hasonlatosságot. A dél-amerikai diktátorok ércparipán lovagló képmása ma már inkább mosolyt fakasztó kivétel, még ha kegyetlen valóság is. A vezető ékessége korona helyett a jól szabott típusruhe lett: a tömeg a külsőségekben sokszor gyorsabban érzékeli a korszellemet, mintsem a lényeget megértené.

Persze más kérdés, hogy az egyszerűség mit takar. Hitler dísztelen egyenruhája, melynek egyetlen ékessége a vaskereszt volt, csak a Führer

puritán hajlamát, s nem az általa jelképezett rendszer egyenlőségre való törekvését példázta. A bálvány csak ruhát cserélt: a Harmadik Birodalom szellemét az emberek helyett gondolkodó Führerről szóló tanítás éppúgy tükrözte, mint a középkori kényúrra külsőségeiben is emlékeztető, türkizkék és hófehér egyenruhában pompázó Göring.

Ennél is gyakoribb, hogy a vezető csupán a közvélemény kényszerének engedve áldoz az egyszerűség parancsának. Ilyenkor a pennaforgató krónikások utódjának, a propagandagépezetnek jut a feladat, hogy a közfelfogás kívánalmainak megfelelően retusálja a vezető arcképét.

A retusálási fényképen is utálom, a történelemben meg különösen. Ezért viszolyogtam először Gil történetétől. Nem mintha tudatos ferdítéssel vádolnám a derék gépkocsivezetőt, de a legenda sokszor erősebb a valóságnál, s a maga képére formálja az emlékeket is. Csakhogy Lenin minél magasabbra emelkedett, annál konokabbul ragaszkodott hozzá, hogy semmiféle különleges jogok ne illessék meg. S a forradalom győzelme után ez az életelve szinte rögeszmévé vált. Ezért, hogy sokáig nem tűrt meg maga mellett testőröket, még egyetlen kísérőjének, gépkocsivezetőjének is megtiltotta, hogy fegyvert viseljen. Ezért, hogy a legkisebb ajándékot sem volt hajlandó elfogadni, s ha már semmiképp sem szabadulhatott tőle, azonnal elküldte valamelyik kórháznak vagy gyermekmenhelynek. (A klinci posztógyár munkásainak, akik egy vég maguk gyártotta szövetet küldtek neki, azt írta:

„Kedves elvtársak! Szívből köszönöm az üzenetet és az ajándékot. Titokban megmondom, hogy nekem nem kell ajándékot küldeni. Nagyon kérem, hogy ezt a titkos kérésemet minél szélesebb körben mondják el minden munkásnak.“) Ezért, hogy amikor kilencszázhúsz decemberében valahol az országúton elromlott az autója, a húszfokos hidegben begyelogolt a legközelebbi állomásra, s megtiltotta a leesett állú állomásfőnöknek, hogy különvonatot rendeljen: egy arra haladó tehervonaton tért vissza Moszkvába.

Egy levele nővéréhez, 1922 végéről: „Kedves Anyuta! A következő történt: kiderült, hogy ez a könyv a „Szoc. Akadémiából“ való, ahonnan tilos könyveket hazaadni. Velem kivételt tettek! Kínos helyzet állt elő — természetesen az én hibámból. Most különösen szigorúan kell ügyelni arra, hogy Gora gyorsan és otthon olvassa el a könyvet és visszaadja.“

Egy másik levél, Boncs-Brujevicsnak, 1918 májusából: „Mivel nem tett eleget annak a nyomatékos követelésemnek, hogy közölje velem, milyen alapon emelték föl a fizetésemet 1918. március 1-től kezdve havi 500 rubelről 800 rubelre, és mivel a fizetésemelés — amelyet ön a Tanács titkárával, Nyikoláj Petrovics Gorbunovval egyetértésben teljesen önkényesen rendelt el, megszegve a Népbiztosok Tanácsának 1917. november 23-i dekrétumát — nyilvánvalóan törvényellenes, szigorú megrovásban részesítem.“

Hogy egy százmilliós állam vezetőjének, a forradalmat követő teljes zűrzavar kellős közepén lelkiismeret-furdalást okoz, hogy szabálytalanul kölcsönzött egy könyvtári könyvet, mosolygásra késztet: bogaras szobatudósokra jellemző ez a pedantéria. Hogy idejét fecsérelve tehervonaton döcög haza Moszkvába, az már

inkább bosszantó. De hogy az életét is kockára teszi, olyan könnyelműség, ami a meggondolatlansággal határos. Miért tette hát mégis? Szemérmes ember volt, aki undorodott a hatalom minden külsődleges előnyétől, alkatilag gyűlölt minden kivételezést. De ez sem elegendő magyarázat: Lenin csontja velejéig népvezér volt, akinek magánéletét legalább annyira befolyásolták a politikai eszmék és megfontolások, mint a jellembeli adottságok. Rögeszméje nemcsak a szemérmes ember tiltakozása volt, hanem az államvezető megfontolt programja is. Az eszme, amelyet győzelemre akart vinni, a bálványoktól igyekszik megszabadítani az embereket, az elnyomás és a tőke, a butaság és a hazugság bálványétól éppúgy, mint az istenektől és cáratyuskáktól. Néhány év — mégha a történelem legnagyobb fordulóját is mondhatja magáénak — vajmi kevés, hogy kipusztítsa az emberekből a sok ezer esztendő alatt beléjük ivódott bálványimádatot, ami nem más, mint a szolgák hitvallása, annak elismerése, hogy csak bábok vagyunk a nagyobb hatalmak kezében. És a forradalomnak Oroszországban sokszor nem is a középkor szellemével kellett megküzdenie; az ellenség nemcsak a Tőke és a Tulajdon volt, nemcsak a fehérgárdisták fegyvere, hanem a megfenekedett aranyozású ikonok, a kancsukát némán és görnyedten tűrő hátak, a hagymakupolás templomok kövét koptató térdek. Ezekkel a hátakkal és térdekkel kellett megértetni, hogy az ikonok nem tesznek csodát, a vezetők nem forgathatnak többé kencsukát, s nem istenek, akiket imádni kell. Lenin keserves utat választott, hisz ha a tegnapnak és tegnepelőttnek gyökereit Is ki akarja tépni, a bálványimádást még legszebb, valóban őszinte formáiban, a hála, a szeretet, a megbecsülés jele-