Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-21 / 8. szám
IRODALOM ketone harmadik hete vándorol már s elfáradt. De hol van még Pest?l Valahol a Balaton körül Jár, a kora tavaszi fényben néha lde-ldecslllan a temérdek víztükör távoli képe. Ezen a kis falun különös, borzongó érzéssel ment keresztül az Imént; egyetlen lélekkel sem találkozott. A kertekben csirkék, tyúkok, az úton libák — s a házak némán, zárt ajtóval, csukott zsalugáterrel... Borzongató volt, akár egy elátkozott falu ... Restelkedik, de a falu közepe táján futásnak eredt, úgy nyomasztotta ez a furcsa, baljós élettel teli élettelenség. A falu végén aztán mindent megért. Szalad még, amikor hirtelen énekszó üti meg a fülét. Arrafelé fordul. Apró dombocska emelkedik jobb kéz felől, s azon a falu temetője. Rengeteg asszony és gyermek egy frissen ásott sír körül, néhány öregember, s egy-két suttyó legényke. Megáll, s most meghallja a szertartás szavait. \ — Cirkumdederunt me... — énekli a pap; s a kántor válaszolhat. Lassan megindul feléjük, a süppedt, öreg hantok közt. A friss sír körül hárman állnak; egy hetvenéves forma öreg bácsi, egy öregasszony, bizonyára a felesége, s egy harminc év körüli fiatalasszony; mindhárman feketében. A kőt aszezony zokog, szemük ki sem látszik a kendőből. Az öregember szeme száraz, s szinte tébolyultén tapad a koporsóra, amelynek falára ezt festették: Galambos Ferenc, élt 12 évet. A pap befejezi a szertartást, a halottat beszentelte, s jelt ad a sírásóknak, hogy eresszék le a koporsót. A két sírásó lassan engedni kezdi lefelé a kötelet. Az öregember hirtelen odaugrlk hozzájuk, megragadja egyikük karját és felordít: a felhoz támaszkodik, szeme az öregen. Eszti meg ót nézi: érzi magán a tekintetét. Az öreg nyugodtan, tempósan beszél; most teljesen épeszű ember benyomását kelti, nem úgy, mint az Imént, a temetőben. — ... jöttek aztán a gyerekek, és hozták a kicsi Ferkót... De nem lehetett már megismerni... Azt mondják, katonásdlt Játszottak az elszórt fegyverekkel..— Sóhajt. — Azt mondják, nem robbannak... — Legyint és megint sóhajt. — Mindjárt meleg lesz. Egy kis meleg, ez kell most magának, Károly bácsi, átfázott odakint. Egy kis meleg... — S míg ezt mondja, ragyogó, Ígéretes pillantását le nem veszi róla. Ez az utolsó néhány szó Is Inkább neki szólt már, mint az öregnek. Eddig az öreget figyelte, most fordul csak a fiatalasszony felé. Az állja pillantásét, s végül egy cseppet elmosolyodik. Finom ez a mosoly, melegség bujkál benne — s mégií érzi, hogy felkínálkozás. Maria jut hirtelen eszébe, Maria Sacchl. Darab Ideig egymás szemébe néznek, ó aztán Ismét az öreghez fordul. Bólint; s mintegy folytatni a beszélgetést, azt mondja szórakozottan: — Játszottak... Az öregen megint erőt vesz az eszelős Izgalom. A szék karfájára csap. — Ezért Is nem engedtem eltemetni!... — Felköhög, csúnyán, mélyről. — Pedig eltemetik, tudom, a bitangok... Tesz- ’ nek az ilyen vénemberre, túljárnak az eszén... — Most már görcsös köhögés rázta egész testét. — De nem engedtem, és ez Itt a fontos! Az én engedélyem nélkül az egész nem számít! Eszti döbbenten nézi az öreget, ö már ott Is van mellette, veregeti a karját, hogy megnyugtassa. Léptek koppantak odakint, nyílik az ajtó, я belép az öreg Galambosné a menyével. Az öregasszony már kintről 'hallotta az embere köhögését, s odaszeladt melléje. — No, öreg! No... öregem... — s lassan feltámogatja, bekíséri a szobájukba. Szemével közben Int Pirosnak, s odasúgja: — Nem engedem! Nem enge dem 1 A fiatalasszony még fuldoklóbban zokog; az öregasszony odaugrlk a férfi mellé, átöleli a vállát. — No, öreg, no ... Az öregember tombol. — Nem engedem! Hogy állok az apja elé, ha megjön? Hogy vigyáztam én a fiára? Nem engedem eltemetni! A pap is ott van már mellette, megfogja a kezát. — Nyugodjék meg, Galambos bácsi. A halottakat el kell temetni... ez az élők törvényei — Mért nem én fekszem ott?! Az vón az élet törvényei Hogy az unokák temessék el a nagyapákat Ez az élők törvénye! Ha én tudom, az Úristen mért nem tudta?! A pap fejét csóválja. — A teremtmény nem lázadhat fel a Teremtó akarata ellen... A Mindenható adta, és most visszavette... — Nem engedem! Nem engedem! — üvölti eszelősen az öreg. Most már a menye Is ott van mellette: két asszony Igyekszik tartani. Az öreg segélykérőn forgatja körül pillantását — s most meglátja őt. Kitépi magát az asszonyok karjából, odaugrlk hozzá, megragadja kezét. — Maga segíthet nekem. Maga hivatalos ember. A katona szomorkás mosollyal Ingatta fejét. — Ne tagadja! — kiáltja lázasan az öreg. — Látom a ruháján! Ne engedje a gyereket eltemetni! Véglgplllant magén: vedlett katonaköpeny volt rajta; a táborban kapta, a felszabaduláskor, mert az egy szál civilruhán kívül, amiben letartóztatták, s elvitték hazulról, n^m volt semmije. Április vége volt, amikor-a tábort felszabadították; nem mert köpeny nélkül nekivágni az útnak. — Mit csináljak hát, Galambos bácsi? — kérdezte az öregtől és kérdőn pillantott a papra. — Parancsolja meg nekik, hogy hagyják abba! Maga hivatalos emberi A pap Int neki, hogy vezesse el az öreget, a szemével mutatja, kíméletesen. Bólint.. Aztán azt mondja az öregnek: — Menjünk, Galambos bácsi. Menjünk ... 1 Elintézünk mindentl... Az öreg arca felderül. — Tudtam! Tudtam én azt, fiam! Láttam én, hogy maga segít rajtam! 1 Megveregeti az öreg kezét, belekarol, s lassan, óvatosan, hogy a bácsi észre ne vegye, elindul vele, kifelé a temetőből A felesége meg a menye itt áll mellettük — s mert hisz ez az Idegen nem tudhatja, hol a Galambos-porta, a fiatalabbik asszony elindul utánuk. — Maradj, Piros — szólt rá egy másik menyecske, s már lép Is a nyomába. — Itt most a te helyed, a fiad temetésénl Majd én hazaviszem óketl — Köszönöm, Eszti — sóhajtja az asszony, s fordul vissza a fia sírjához. — Tudtam én, kinek kell szólni! — dünnyög! elégedetten az öreg. — Tudtam énl Egyik karjába 6 karol, másikba a csinos, piros arcú menyecs’ e, így lépkednek a falu felé. A temető szélénél járnak, amikor felhangzik mögöttük az asszonyok gyászéneke. * * # Az öreg Galambos a kemence mellett ül a konyhán, pipa a szájában. A menyecske lángott éleszt a tűzhelyben. A katona — Az ágyátl A fiatalasszony besurran előttük az ajtón; a két öreg utána. A konyhában most egyedül maradtak ketten. — Nem éhes? — kérdi Esztt. — Nem — feleli, de bizonyára látni rajta, hogy nem mond Igazat. — Pedig messziről jöhet... — Messziről. — Katonaságtői? — Intemálótáborból. — ö. Honnét? — Németországból. — És mióta? — Három hete. — Fáradt? Bólint. Aztán elmosolyodik. — De nem ettől a három héttől. Az előtte levó esztendőktől. .. rsztl sóhajt. — Abba én Is belefáradtam. Várni, mindig csak várni... — Az urát? A fiatalasszony bólint. — Esztendős házasok se voltunk — mondja égő szemmel, belemélyedve a tekintetébe. Ezt most már nem lehet félreérteni. Az öreg Galambosné kijön a szobából a menyével: halkan teszik be maguk mögött az ajtót. Az öregasszony odalép hozzá, a két kezét nyújtja. — Az Isten Is megáldja a Jóságáért! Nem Is tudom, ml lett volna, ha szegény öregemet haza nem vezeti... Jókor vezé reite erre az úrlstenl Merre Igyekszik? — Hazafelé. Budapestre. A fiatal Galambosné sóhajt, elfordul. Az öreg néni feléje bök a fejével. — Mi már hiába várjuk a miénket... Piros hirtelen visszafordul, merev arccal, mint aki nem akar erről hallani. — Vacsorát kellene csinálni, kedvesanyáml A vitéz úr Is biztosan éhes. — Köszönöm — tiltakozik, s mosolyog a megszólításon. — Van elemózsiám. — Azért egy kis meleg ételt.. Jót tesz az! — szíveskedik az öregasszony. Aztán megkérdi: — Tessék már mondani, mikor lesz vége ennek az Istentelen tlprődásnak? Ingatja ,fejét. — (Most már hamarosan. Németország szívében . folynak a harcok. Nem húzzák sokáig! — Hallja! — méltatlankodik a néni. — Már eddig Is elég sokáig húzták! Mennyi _ vér, fiatal élet, hiába ... — Újból Int a menye felé. — Mint á mienk Is... — Talán fogságba esett — mondja biztatón. — De a hivatalos értesítés ... — vág közbe Piros. Legyint. — Ilyenkor is azt írják... Aztán egyszer csak beállít! — Adná a mindenható! — sóhajt a néni. Egy pillanatra elréved, majd körülnéz. — No, eszünk! Aztán nyugodni térünk. — Felsóhajt. — Elég volt a mai napból... — Hirtelen ránéz. — Csak azt tudnám, mágiát hol altatom ... Eszti arcán feszült figyelem, s a remény cslllanása, Jól látja. — Magukkal alhatlk bent, kedvesenyám — mondja Piros. — Én megelszom Itt a konyhában. Tiltakozik. — Miattam ugyan ne ... — kezdené, de Eszti csillogó szemmel közbevág: — Eljön milhozzánkl Terus néném, minálunk van helyi A két Galambosné ránéz. Aztán az öregasszony tétován megvonja a vállát. — Itt alszik! — mondja Piros keményen és ránéz Esztire. Az elfordítja fejét, odalép a tűzhelyhez. — Mit esznek? — kérdi zavarban. — Segítek Pirosnak.. • l — Hagyd csak — legyint az öregasszony. — Terus nénémre Is ráfér máiba egy kis kímélés! — mondja buzgón Eszti. Háttal áll most, arcát nem látják, a tűzzel bajlódik. Anyós és menye némán összenéz. Piros felsóhajt. — Teritek — szól végül. — Négynek! — mondja anyósa s fejével a tűzhelynél álló Esztt felé bök. Ebben a pillanatban halkan kinyílik az ajtó s egy szigorú arcú néni lép be odakintről. —■ Jó estét — mondja csöndesen. — Nem láttátok a menyemet? Most észreveszi a tűzhely mellett Esztit. Az megfordul, s riadtan mered rá. Az öregasszony nem szól, csak nézi, nézi*, majd szemének egyetlen parancsoló rebbenésével Int, hogy kifelél i Eszti némán a kendőjéhez lép, magára borítja, s engedelmesen kisurran az ajtón. • * * Hajnalban kilép a vendégszerető ház kapuján, csendesen beteszi maga után az ajtót. Batyuja a vállán, elindul az úton. A temető felé tart most Is, akár tegnap délután. Ahogy a falu utolsó házait elhagyja, s még mélyebb csendet lehellnek rá a földek, egyszerre léptek neszére figyel fel. Valaki követi! Megáll, megfordul, Eszti jön mögötte; s ebben a pillanatban 6 Is megáll. S most megipt egymás szemébe néznek. Tűnődőn, szomorú mosollyal nézi. A felesége Jut eszébe. Sóhajt, megfordul, indul tovább. Az asszony tesz még egy két tétova lépést, aztán megáll, leejtett karral, reménytelenül. Zsongó rendet! Zsongó rendet akarunk végre, mint a méhkasokban Indul tavasszal az élet. Váljon valóra végre az ígéret: A fagyok halála és a vthar-múlás. — Legyen érdemes kertünkben vetni, s nem falni attól, hogy nehéz lábak a bimbót ringató rózsafákat földbe tiporják. Ne törfék, tépjék a virító ágat kegyetlen kezek rosszat-akarón — mindenki tudja, érezze, higgye: Kertünk termése minket illet, s magunkat lopjuk, , ha vihart idézünkI Zsongó rendet akarunk végre! Mint a méhkasokban egy az akarat, cél és irány — egy a hit és erős, de nem korcs, silány folyton újrakezdés, rptnt avatatlan kertész kezenyomán a mindig visszametszett vezérhajtás félrenóvése. Rendet akarunk végreI Zsongó, igyekvő, őszinte rendet — Ahol a rossznak körmére vernek, hogy ne roritsa, ne dúlja állandóan, újra a lóban bízók születő hitét! NAGY OLIVER
