Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-09 / 32. szám
í. RIPORTOK D elekeveredtem egy éjjelizene ** históriába, Illetve kettőbe. El kell mondanom, különben abba a beleső és titkos (de valóságos) gyanúba -kerülök — önmagam előtt, ami a legrosszabb —, hogy feltűnés nélkül öregszem. Mellesleg én sohasem adtam vagy pláne kaptam éjjelizenét. Azt hiszem, most elsősorban az Idei bolond május volt az oka. Április hővégi hajrával adta át a tavaszt, j,május meg egyenesen, szinte minden étmenet nélkül a nyárba nyargalt vele. Zöld lángba borította a fákat, amit aztán virágesővel próbált oltani. És van valámi a levegőben, ami se nem meteorológiai, se nem mezőgazdasági Jelenség hanem egyéb. Egyszer meg kellene már fejteni, micsoda. Mi az, amit az ember érez, amikor a májusi szél szembejön vele, a gyalog buktatóval, a felhőkhöz ágaskodó hegyek közé kanyargó vidéki úton. Feleségem az oka, hogy éjjelizenét kaptam. Illetve kaptunk, vagyis kapott ő — de nem tőlem. _ Ennek okáért nem árulhatom el, hol Játszódott le a roppant izgalmas esemény. Elégedjünk meg annyival, hogy április 30-án délután kezdődött, azaz alkonyodott már, amikor jóideje bent ültem az Ismerős kocsmában, ahová nejem utánam Jött. Mintha a bányászfeleségektől tanulta volna. Nekem ezúttal tökéletes alibim volt. Fáradtan érkeztünk a faluba, szállásunkkal éppen szemközt van a kocsma — cigarettát pedig csak ott lehet kapni. Ráadásul nem mindennapi esemény szemtanúi lehettünk. A csepegő víztartály alatt ugyanis egy klarinét ázott. Igen jól értették: ázott, más szóval dagadt-degedt. Elővették a szekrény tetejéről vagy a kredencfiőkból, letörölték róla a port, de száraznak, muzsikálásra még alkalmatlannak bizonyulván a kocsmáros a csepegő víztartály alá hegyezte. Ázott tehát a klarinét. A háromszor három méteres helyiségben á főasztal körül pedig a helybeli fúvószenekar gyülekező tagjai — majdnem azt mondtam: áztak. Egyelőre azonban még nem tartottak ott. Szidott régen látott, kissé ütött-kopott hangszereikkel a nyakukban vagy hónuk alatt, várták, hogy teljes legyen a létszám, illetve leszálljon az este, még pontosabban: megtörténjenek-e a rendelések az éjjelizenére. Valaki már megtisztelte őket a kocsma bejárata előtt tanakodó legények közül egy túr itallal. Hangszereiket a világért le nem tették volna; méltóságuk tudatában, csendben iszogattak. De csak módjával, mert a munka neheze még hátra van: hajnalig fognak muzsikálni. Legalábbis remélhesaját természetét ő is jól Ismeri. Épp ezért nyomban azzal kezdte, persze csak súgva, hogy szép ez a zenekar, különösen így, amikor együtt vannak, de még nem zendítettek rá. Hadilábon állnak ugyanis mind a tempóval, mind a félhangokkal; el-elmaradoznak egymástól fúvás közben, a félhangokat pedig vagy lefelé, vagy felfelé, de kikerekítik. így mondta, de közben észrevétlenül, fél liter rumot küldetett a tekintélyes mezőgazdászokból tőleg; mert így megy ez minden május első napjára virradólag, olyan régtől fogva, hogy már a zenekar tagjai is öregecskék egy kicsit. Ezt vettem ki a kocsmáros szavaiból, aki csak egy dologra nem akart válaszolni: kié a víztartály alatt dagadó klarinét. Zavartan legyintett, amiből csakhamar rá lehetett Jönni, hagy van még művészi szerénység. Az öreg klarinét mozdulatlan szomjúsággal szívta bizonyára sok dallamot elrezgetett fájába a vizet. Ekkor csatlakozott a várakozás kedvcsináló feszültségéhez a termelőszövetkezet Jóhumorú mérnöke. Aki nemcsak arról nevezetes, hogy életrevaló gazdasági ötleteit egy sarkutazó makacs kitartásával viszi keresztül, hanem arról is, hogy minden kedély-lehetőségben kanál. Ismerem már: amivel ő tréfál, azt szereti is; valósággal fél meghatódni, mert a MÍK ZOLTÁN: álló zenekar asztalára. Amit is azok, úgy ahogy volt, talán mindössze egyperces csendes tanakodás után, viszszaküldtek a bárpultra, a kocsmáros pedig, mint aki ért a szóból, a pult alá helyezett. „Majd később.“ Ez azonban egyáltalán nem Jelentett visszautasítást. Ugyanis némi hangolás után, a zenekar megtartotta az éjjelizene főpróbáját. Egyszerre rezegni kezdtek a szűk kis helyiség falai: rázendített a nyolc-tíz fúvós a Szeretnék május éjszakáján kezdetű elnyflhetetlen dalra. Olyan hangerővel, hogy a hiányzókat is pótolni tudták, ám ugyanakkor olyan áhítattal, hogy Charlie Chaplin is szerződtethetné őket, szavamra. Miért ne; énekelt már ő is, mármint Chaplin, úgy egy filmben, hogy be kellett ugrania az énekes helyett, de egy árva mukkot sem tudott a dal szövegéből. Tudja a csoda, hogy van ez. Régi dal, ócska dal, nem a philadelphiai filharmonikusok Játsszák, az embert mégis megcsapja valami meghatódás-féle. A mérnök kisfiúsán vigyorgott, feleségem is igyekezett elhessegetni magától a hangulatot. De tudtam, ha nekem nem sikerül, nem sikerül nekik sem. A kocsmáros abbahagyta a kiszolgálást: lopva a degedő klarinétra pillantott; a klarinét kétségtelenül emelte volna a muzsikálás művészi színvonalát. Letépni minden orgonát? Igen, min den orgonát; mindet vagy semmit Valahol itt van a hatás eltemetve Van ez olyan értelmes, mint egyné mely mai könnyűdalnak a szövege Ami ráadásul úgy harsog éjjel-nap pal, alkalom ellen és alkalomtól füg getlenül, hogy az ember legszíveseb ben nyáron is a téli fülvédőt hordaná miatta. A legjobb, ha semmit sem veszünk szó szerint. A letépni minden orgonát sem kell olybá venni. A szándék, a nemes indulat szép benne, meg az, hogy gyöngédnek nem éppen mondható hangszerekből árad: kényelmesen, ráérősen, mintegy történelemfölöttien, ú] és új nemzedékek fülébe, ki tudja, még meddig. Május lesz ezután is, remélhetőleg mind szebb májusok lesznek, orgonák is nyílni fognak következésképpen. De az egészben ettől függetlenül az a legfontosabb, hogy mindig lesznek szerelmes fiatalok. Otthon az éjjelizenére meg-megrezzenőn gondolkodó-készülő leányok — és zenekart nagytitokban megbízó legények. Akik egyelőre még csak kint tanakodnak a kocsma előtt. Itt ez a szokás — aki idevetődik, annak ezt a szokást is tisztelnie kell. Én ezzel napirendre is tértem a dolog fölött. Feleségem azonban nem tudott ilyen könnyen. Lámpaoltáskor egy egész éjszakára gondolkodnivalót adóan jegyezte meg — kiválóan értenek az ilyesmihez a nők —: „Látod, te még sohasem adtál nekem éjjelizenét.“ Erre nem válaszolhattam mást, mint azt, hogy soha nem voltam fúvószenekar. Éreztem azonban, hogy válaszom frappáns ugyan, de távol áll attól, hogy poétikus is legyen. Azzal aludtam el, hogy végeredményben rendelhettem volna én 1» éjjelizeuét. Csakhogy nem lehetett; feleségem folyton a sarkamban volt. ö a hibás, ha most elszalasztottam a lehetőséget. De immár mindegy, hallottuk, milyen; elég ez a város kőfalai közé szorított embernek, aki falun egy kis csendre vágyik. Aludjunk át egyik hónapból a másikba: néhány óra múlva május. Ahogy felrezdült szállásunk nyitott ablaka alatt az alkonyaikor hallott dal, ugyanattól a zenekartól, csak most már a klarinét síphangjától vezényelve, olyan örömös izgalommal ébrendtünk mindketten, mint akinek leghőbb vágya teljesült. Nekem első dolgom volt, hogy megnézzem az órát: hat perc múlva három. Hol az öngyújtó — mondom —, gyújtsd meg már az öngyújtót, nem elég egyszer, tartsd egy kicsit meggyújtva, hadd lássák, szívesen vesszük a kedves figyelmüket, úgy, de gyere el az ablaktól, mert az már nem illik, hogy lássák is a lányt, különösen, ha az nem lány, mert asszony. Egyáltalán nem éreztünk semmi bosszúságot, amiért felvertek bennünket első, légédesebb álmunkból. Olyan hangerőpróbával szállt a dal, hogy bizonyára a főutcán végig hallani lehetett, a szomszédok is mind felébredtek. De semmi kétség: ez nekünk szólt. Reggel első dolgom volt átmenni a kocsmába — ezúttal azért, hogy megköszönjem a klarinétosnak az éjjelizenét, illetve, hogy az esedékes honorárium felől puhatolózzam. Némi illenő fogyasztás után megtudtam: a dolog már el van rendezve. „Elrendezte a mérnök űr még az este.“ Hát ha már így alakult, elhatároztam: megvárom ott helyben a „mérnök urat“, amíg a hajnali munkábaindulás után benéz a kocsmába, hogy én is elrendezhessem vele a rendezni valókat tréfás-kedves ötlete ellenében Nem jött, de én azért sokáig vártam A „mérnök úr“ egész nap vetett; ta Ián akkor kelt, amikor a fúvőszene kar még Javában fúlta a falu vala melyik utcájában. Ragyogó volt az Idő: a nap az ekevasakon fénylett, kapák vasán, és azon a vizesüvegen, amit a fúvószenekar valamelyik tagja emelt szomjas ajkához. Komlósi Lajos: Horváth és Faragó egy nagy földmüvesszövetkezet irodájában dolgoztak. Nem sokat beszéltek egymással, mert a számvevőt munka lekötötte mindkettőjüket. Egy nap azonban estefelé Faragó megszólította Horváthot. — Te Pista, megint túlórázol? Szerintem helyesebb, lenne, ha az aszszony mellett lennél! Tudod, az aszszony... —- Mit akarsz ezzel mondani? Az én feleségem ... — Eh, a te feleséged! Pénz olvasva, asszony verve jó! Horváth féltékeny természetű volt. Mélyen elgondolkodott: Most tréfál ez, vagy tényleg van rá oka, hogy így beszélten? Ideges lett, de nem szólt egy szót sem. Amikor hazafelé ment, találkozott Faragóval, aki már messziről rákiabált. — El, ej, ilyen későn megyünk haza?! — Te, mondd csak — mondotta Horváth, — hogy gondoltad azt a dolgot az asszonnyal? — Hogy gondoltam, hogy gondoltam ...! Siess haza, nincs annak párja, ha éber az ember! Horváthot ettől fogva kínzó féltékenység gyötörte. Ha az asszony később jött haza, faggatta: hol volt, miért nem jött korábban, a faluban pedig minden lépését megfigyelte. Odahaza a jelenetek egyre-másra követték egymást. Legutóbbi beszélgetésük Faragóval pedig egyenesen olaj volt a tűzre. — Nem ts mondtad Horváth, hogy öcséd is van. De milyen jóvágású gyerek...! — Miket beszélsz? Ntncs nekem öcsém. De egyébként ts, honnan veszed. ezt a dolgot? — Csak úgy találgatom. Tegnap, amikor mentem haza, egy csinos fiatalemberre! láttam a feleségedet. Szakasztott olyan volt, min te. Gondoltam, rokon a fiú. Horváth úgy érezte, kifut a talaj a lába alól. Idegesen összekapkodta asztalán a papírokat és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Horváth egyik cigarettát a másik után szívta. Iszonyú érzések gyötörték. Ágaskodott benne az Indulat, s egész lényét fájdalmas, végtelenül keserű érzés hatotta át. Éppen az ablakon akart kinézni, hogy lön-e már az asszony, amikor kulcs zörrent a zárban. A felesége érkezett haza. — < a___aa m £ n , 1 -nJjT aJBaJI s ■ *v SZABAD FÖLDMŰVES 1969. augusztus 9. Amikor megpillantotta Horváthot ijedten kérdezte. — Hogy kerülsz haza ilyenkor, csak nincs valami baj? — Azf neked kellene jobban utáni! Horváth az ajtóhoz lépett és belülről ráfordította a kulcsot. — Most pedig megbeszéljük a dolgokat „édeskettesben". Hát halljuk csak, ki az a ftcsúr ...? Az asszony a vésztjóslóan feltett kérdés hallatára sztnte megdermedt. Csomagjait félszegen a kezében tartotta és egy szó sem jött kt a száján. — Szóval mégiscsak igaz, lám, zavarba jött a szépasszony! — De kérlek, azt sem tudom, miket beszélsz! — Érdekes, milyen feledékeny lettél egyszerre...! Hát majd én felfrissítelek egy kicsit. Mondd csak, kt az a ficsúr, aki a szoknyád körül Ólálkodik? Az a szépfiú, akivel tegnap ts a ház körül dtskuráltál? Jolán arca egyszerre elpirult és mélységes felháborodást tükrözött. — Nem szégyenled magad, te szerencsétlen! Az öcsém volt itt tegnap, öt kísértem ki a ház elé. — Nekem beszélhetsz, amit akarsz. Tudok mindent. De a szarvakat viselni nem fogom! Ezt jól jegyezd meg! Jolán az ajtó felé rohant, de a férfi elállta az útját. — Jgy nem lehet élni — kiáltotta az asszony! Nem elég az ember gondja baja. A szövetkezeti munka, a háztartás, a gyerek, és akkor még egy hisztériás férfi, aki jódolgában nem tudia, mit csináljon. Mondd csak, mit ayötörsz halálra?! Mondtam, hogy az öcsém volt itt, akarod, hogy Idehívjam? — Nem vagyok kíváncsi az öcsédre, meg rád se. Ha azt hiszed, nem leszek meg nélküled, nagyon tévedsz. Ilyen asszonyt, mint te, százával találok! — Hát akkord menj, és keress! • » « Az elválást követő napon Horváth kábultan, fájós fejjel ült le az íróasztal mellé. Az éjszakát a sógoránál töltötte, izgatták az este lepergett események, az ágy is, a szoba ts Idegen volt. Cigarettára gyújtott, és próbálta rendezni gondolatait. Gyakori volt az utóbbi időben a veszekedés. Horváth féltékeny volt, pedig nem volt rá oka. Jolán hiúságának még tetszett ts az elején, de később nagyon terhessé vált számára az örökös gyanakvás, a sok rosszindulatú ráfogás. Esténként szinte percről-percre be kellett számolnia egész napjának lefolyásáról: hol, merre járt, kivel és miről beszélt. Mindennek van határa, egyszer Jolán idegei is felmondták a szolgálatot. — Mi vagyok én, rabszolga? Akkor lettem asszony, amikor te feleségül vettélI Mit vallatsz itt folyton? Nem a bíróságon vagyunk! — Szóval így állunk, még neked áll feljebb? Az kiabál, akinek a háza ég, biztosan van valakid! Szelíd, csendes asszony voltál, most meg veszekedsz. Szólni is álig lehet hozzád! Ez volt közöttük az első idegesebb szóváltás. Az asszony megpróbálta másképp ts. Szép szavakkal, türelmesen magyarázta a férfinek, hogy csacsiságokat művel, hogy ntncs oka a féltékenykedésre. Emlékeztette nagy szerelmükre, fiatalkori meg fogadásaikra és Ilyenkor úgy tűnt, hogy a férfi kissé magába száll és felhagy az asszony örökös üldözésével. De ezek csak hangulatoknak, tiszavirágéletű felbuzdulásoknak bizonyultak, amelyeknek elfojtására elég volt az élet természetes sodrában felbukkanó bármily csekélység, amely minden aszszony életében többször ts előfordul: egy ismerős férfi köszönése, egy kíváncsi férfitekintet rávillanása, és akkor kezdődött minden elölről. Az Irodában nem ment a munka. Elkalandoztak a gondolatai. Hogy Is lesz ezután? Íróasztalán tornyosodtak a papírok. A lelkiismerete ts bántotta. Arra gondolt, talán mégsem kellett volna elrohannia hazulról. Mert lényegében mi történt? Olyasmi törte ketté az életüket, aminek a létezéséről a valóságban nincs ts meggyőződve. Kiment a folyosóra és kihalóit az ablakon. Kábultan, fásultan nézte a falu poros utcáját, amikor a folyosó jobb oldaláról beszédfoszlányokra lett figyelmes. Faragó hangját hallotta, amtnt valakinek magyarázott: — Öregem, micsoda emberek vannak! Itt van ez a Horváth, te, ha tudnád, hogy belógattam. Féltékeny, mint egy vad oroszlán, én meg csak húztam, paprikáztam, nézd meg, egészen belebetegedett. Ogy hallottam, nem is aludt otthon az éjjel... Horváth mélységes zsibbasztó fáradtságot érzett. Ügy tűnt, mintha zuhanna lefelé, valahová egy feneketlen mélységbe, zuhanna egyre csak lefelé. Gondolattalan és kábult, szerencsétlen és végtelenül boldog volt egyszerre, a szíve táján pedig a keserűség és bűntudat ébredés hasító fájdalmát érezte. Az íróasztalán heverő papírokat bezárta a fiókba, és elindult hazafelé. Észre sem vette, hogy az út nagyobbik részét szinte futva tette meg ... Nyaralók 6
