Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-26 / 30. szám
RIPORTOK gánytelepülésre, hanem csak azokra a pérőkra, ahol nagyon megállt a múlt. Emlékszik még a ml pérónkra? Tudja, nekem rendes lakásom volt. Mégse bántam, amikor a földdel egyenlővé tették a város szégyenét. A szerdahelyi cigányok alig egy évtizede laknak rendesebb körülmények között, s máris nagy lépést tettek előre. Világos, legtöbb helyen szépen berendezett szobákban tanulnak a csemeték. Az lesz a gyors fejlődés záloga, ha minden cigánygyerek érti majd a betűvetés mesterségét. A Cigány-Roma Szövetségnek aztán már csak az lesz a fő feladata, hogy művelődési és szórakozási lehetőséget teremtsen valamennyiünk számára. Emellett természetesen védeni is kell a cigányszármazásúakat a munkahelyeken, mivel még sok helyütt jogtalanul elnyomják őket. Persze, arra is nevelni kell a cigányokat, hogy becsületesen dolgozzanak és... — Nagyapa kérek egy fagyit, szólt közbe Pityu. — Ejnye, ejnye megint nyalánkság ebéd előtt, csóválta fejét Gyula bácsi. No itt van két korona ... Különben megérdemli, jól tanul — néz büszkén az elfutó unokája után. — Hozok is neki olyan ajándékot Pre- Sovből, hogy megemlegeti. — Ilyen nagy útra készül? — Emlékérem átvételre hívnak. Annak idején a Vörös Hadseregben harcoltam, és részt vettem a Szlovák Tanácsköztársaság megalakításában is. Szegény megboldogult anyám arról a vidékről származott. így Keszthely után, ahol születtem az a vidék volt a szükebb hazám. — És hogy került Dunaszerdahelyre? — Nagy annak a sorsa, vakarja meg tarkóját az öreg. Már említettem, vöröskatona voltam. Tizenkilenc nyarán azt a feladatot kaptuk, űzzük el a románokat a Tiszától. Ki is vertük őket és úgy megindultunk előre, hogy már Eperjest is elhagytuk. Sóváron a menekülő olasz légionáriusok közül ötöt el is fogtam. Egy kicsit értettem a nyelvükön, mivel olasz fronton szolgáltam. A kihallgatás után megkérdeztem Csorna János ezredparancsnoktól, mit csináljak velük? — „Lövesse agyon őket“ — hangzott kurtán a parancsnok válasza. A szerencsétlenek könyörgésre fogták a dolgot. Az egyikük fényképet mutogatott öt gyermekkel. Megsajnáltam őket. De azért nem úszták meg szárazon. Ingre, gatyára kellett vetkőzniük s úgy engedtem útjukra, közben megfogadtattam velük, hogy soha többé nem fognak fegyvert a Vörös Hadsereg ellen. Az elkövetkező napokban tovább vonultunk előre, s már Szablnovba értünk, amikor jött a parancs a visszavonulásra. Nem értettük, de a parancsot teljesíteni kellett. Miskolcra irányítottak, ahol már Horthy pribékjei vártak ránk. A parancsnokokat rögtön elvitték és minket, büdös kommunistákat, elkezdtek pofonokkal támogatni. Mivel akkor még nem Igen tudtam a szó értelmét, megsértődtem és amúgy isten Igazában visszavágtam. — Kontrára-re ... — Persze azt követte a cupkontra. Az ujjalm végét harapófogóval lecsipkedték s mivel semmi különösebbet nem tudtam mondani, úgy összevertek, hogy csak tíz nap múlva tértem magamhoz. A tárgyaláson, mint veszedelmes kommunistát 30 hónapra elítéltek. Hogy mi az a kommunista, a miskolci katonai börtönben tudtam meg. Az embertelen rabságból 1923-ban szabadultam. Pénzem nem volt, így potyautasként értem el a Csehszlovák határt. Ott éjnek idején sikerült átcsúsznom, s egy ideig a nagyudvarnoki zenészeknél húzódtam meg. Onnan Tornára, majd Kassára mentem, ahol a testvérem figyelmeztetett: Eperjesre ne menj, mert ott letartóztatnak. Kassán kaptam aztán valamire való ruhát, anyám vett egy hegedűt s elindultam szerencsét próbálni. Eleinte Iglőn muzsikáltam, aztán Pozsonyba kerültem. Onnan hívtak meg 1928-ban Dunaszerdahelyre „zsidó bált“ muzsikálni. Ott ismerkedtem meg az aszonnyal és így kerültem Csallóközbe. — És ott békénhagyták? — 1944-ig. Akkor egy éjszaka körülfogták a pérót, először hozzám rontottak be s lehordták mindenféle piszkos kommunistának. „Nem voltam én a pártban, mondtam. — Én csak zenész vagyok“. Nagy pofon volt a válasz. Később valamennyiünket összeszedtek és a zsinagógába hurcoltak. Onnan Vasmegyébe szállítottak. Háromszáz közül húszunknak sikerült meglógni. Amíg hazajutottunk, sok nehéz napot éltünk át, — tette hozzá felhős arccal. — Mennyi gyereket nevelt fel? — Heten vannak, mint a gonoszak, — válaszol vidáman. De nehogy félre értse. Rendes gyerekek azok, megállják a helyüket az életben. Gyula, a legnagyobb fiam a Gellei Gépállomás dolgozója, emellett saját zenekara van. Irén, a legidősebb lányom, kerületi bíró és járási képviselő. A férje hajóskapitány. Pista, fő villanyszerelő egy cementgyárban. Béla, esztergályos Havafovban. Tibor szintén abban a városban főplncéreskedík. Józsi, a legkisebbik fiam a helyi Duna Szállóban szakács. Éva meg Banyák Pista cigányprímás felesége, övéké ez a kisbetyár unokám. — S belőlük mennyi van? — Tizennégyen vannak. Hét ma-Banyák István népi zenekara csárdásokat játszik. Móricz Zsigmond a harmincas évek elején ellátogatott egy kisalföldi város pérőjába. Nagy nyomorúságnak, nincstelenségnek volt a szemtanúja, amelyet „Mai cigánykérdés“ cim alatt meg is Irt a Nyugatban. Megírta, hogy vannak családok, ahol rongyokba burkolózva 11-en alusznak egy szűk odúban, s húst legtöbb esetben csak dögből esznek. A mélység lakói kilátástalan helyzetükben a prostitúcióban találják meg minden örömüket. De a neves fró azt is meglátta, hogy vannak már közöttük olyanok is, akik „ablakot nyitottak“ a szellem napvilágának és harcias elszántsággal teremtenek kultúráltabb jövőt családjuk számára. Eggyel azok közül beszélgettem, aki hányatott sora ellenére társadalmunk segítségével kultúrált emberi életet „varázsolt“ gyermekei számára. Az unoka megszomjazott. A nagyapa nem tudott ellent mondani a kedvesarcú, nagy bogár szemű Pityunak és a legényke kisvártatva a dunaszerdahelyi „Kulacs“ elnevezésű szövetkezeti vendéglátó „kávéházában“ szürcsölte a pirosán pezsgő málnaszörpöt. A 72 éves Csabi Gyula, a nagyapa, még mindig keménykötésű férfi. Csak a ritkuló deres üstök, a homlokán elmélyülő barázdák árulkodnak az Idő múlásáról. Gyula bácsi régi ismerősöm. Jőnéhány évvel ezelőtt, mint zenészember fiával, vejével sokat fáradozott a csallóközi táncegyüttes sikeres szerepléséért. Mostanában már csak saját kedvetelésére veszi elő néhanéha a szárazfát. — S nem hiányzik a zenekar, kérdem kíváncsian? — Van nekem elég elfoglaltságom. Tagja vagyok a cigányszármazásúak sorsát irányító járási bizottságnak, azonkívül rendszeresen ellenőrzőm, hogy járnak-e a gyermekeink iskolába. — És az eredmény? Dunaszerdahelyen már sikerült elérni, hogy a szülők kötelességüknek tartják gyermekeiket iskolába küldeni. Gondolom ez másutt is hasonlóan megy majd, ha a most alakuló Cigány-Roma Szövetség megkezdi munkáját. — Dunaszerdahelyen Is alakítanak szervezetet? — A 14 tagú előkészítő bizottság — amelynek én Is tagja vagyok — már szorgalmazza a szervezet létrejöttét. — Gyula bácsi miben látná a szervezet fő küldetését? — Szerintem a legelső közé tartozhatna a nyomortanyák felszámolása. Nem gondolok itt minden ci-Még majdnem hajnal van, a víz lustán locsog, messzebb a hajó motorja már dohog; a gépész a hajókorlátra könyökölve nézi a vizet, amely az éjjel kitisztult, villámló kis halak bámulnak a hajóra. A hatalmas motor, mely megrázza a hajó testét, kihagy egy ütemet, mintha köhintett volna. A hajógépész besiet és megnézi, kezével tapogatja, simogatja a langyos acél-testet. Két horgász áll a vízben, csak úgy feltúrt nadrágszárral, s be-behajítják a vízbe a csalit, hátha valami zsákmány akad rá. Egyikük jobbkezével integet a két iskolás kislánynak, hogy ne jöjjenek közelebb, cssstl, mutatóujját a szájára teszi: csend kell a horgásznak és a táplizőnak, ámbár erre nincsenek efféle szerszámmal halászó emberek. Csak vizenjárók vannak. A brigád két motoros hajójára száll, halszag fogadja őket. A motorok dübörögnek, a jó másfél kilométer hosszú hálót bedobják a vízbe. Két kötél tartja a vizen, a hatalmas varsa — hiszen majdnem az — elnyúlva úszik a két motoros bárka után, a halászok pedig a hálóvetés után megpihennek. Nézik az eget, a vizet, várják a szelet, a napkeltét figyelik. Csak a halakkal nem törődnek. Azokat bizonyosan kifogják, azaz befog^ SZABAD FÖLDMŰVES 1969. július 26. ják ebbe a hatalmas zsákba. A hegyekről most feslik le a kék köd, a jegenyefák csúcsai imbolyognak a feltámadó szélben, pirkad, arcot mosó üde vízszag csapódik a tóról. István ma a szakács. A hajón főzött halászlevet soha nem lehet megúnni. Minden halász, megtisztítja a maga részét, s beleveti a kondérba. Mindenki a legszebb és a legjobb, valamint a legnagyobb halat teszi a kondérba. István azonban ráér. Kisebb sügéreket is dob az edénybe, meg compókat, a süllők, harcsák, csukák amúgy is sötéten úszkálnak a paprikás lében. Balin Is kerül, csak keszeg nem, mivel tán még a csukánál is szálkásabb, és már a hajón nincsenek öreg halászok, akik úgy ették a halat, hogy kezükkel szájukhoz sem értek: nyelvükkel tologatták ki szájuk másik szegletén a szálkákat. Az éjjeliőr a parton újságolta: a másik brigád tegnap harmincöt kilós harcsát fogott. — „Akkora feje volt, mint a borjúnak, majdnem olyan vastag, mint a derekam“, — mondja és végignézi magát. Elég „keszeg“ ember. Dohog a motor, sustorog a víz. A Badacsony teteje már kikászálódott a ködből. Tihany csendesen áll a párás szürkületben. István a hálóra gondol, és kis kukoricaföldjére, melyet részért kapálgat; kaszálni is elmegy, és sajnálja a selymes, jószagú szénát, amelyet senki sem vesz meg. Nehezebb lett az állattartás, kicsiben csak a háztájinál fizeti ki magát. A hal most a kenyér, és kenyér mellé hal van, bor és sör nélkül, mivel hajóra szálltak, minden szeszes italt a parton hagytak. Remeg a perionháló, lent a mélyben már dagad, duzzad a teste, de a motorosok csak úszkálnak, megjárják a vizet, kanyarulnak, a hálóba kerítik a zsákmányt, mivel a halat ki kell fogni, a vadat el kell ejteni, mint régen is csinálta a vadászó-halászó ember. A les izgalma és gyönyöre itt nincs jelen. A hajók motorjai dohognak, a háló feszül, a tartókötél remeg, és a mélyben egyre duzzad a zsákmány. Csend van a vizen, csak a ragyogás nyújtózik végig a Nagy Vizen s gyenge szél suhan néha a vízfodrokon. Elkészült a nagy kondér halászlé, csupa jóízű, finom csípősség, meg nem únható falatok. Délről vág a szél, meleget hajt maga előtt, de Keszthely felől már kászálódik a nyugati szélfuvallat, amely esőt hoz. Aki értője és érzője, az tudta — esőszagú az erősödő nyugati szél, amely egész délután erősebben ráver a tóra. A hajó előtt halak ugranak a magasba, néha mintha hangot is hallatnának. A hajók megjárják a vizet, a háló megmeríti a tavat, húzza, szippantja magába a halak ezreit. Mázsa számra öntik a vízbe a pírinyó halakat, tonnaszámra fogják most ki a derekasakat, valamint a mélyben meglapuló csendben megöregedett vénségeket, melyek csodálkozva tátognak majd az esti levegőn. öregebb halász viszi a szót — a halakról: Nagy gonddal kell a vízbe eregetni a csukát és a harcsát, hadd zavarják meg a pontyokat, el ne hízzanak. Kell a rablóhal a szelíd hagyar és ugyanennyi cseh unoka. Bizony ha összejönnek, fogy ám a kenyér. — Néha-néha hazalátogatnak a' gyerekek? — A távollakó háromnak már vari autója s így nem okoz gondot nekik. Pista, a vöm is most készül venni, ök autót vettek, én öregségemre házat építettem. A blokk, ahová kerültem a péró felszámolása után, egy kicsit sivár volt s vágytam egy kis kertecskére. — Menjünk már — sürgeti a tüzesszemű kis legény a nagyapját. Elmentek, mert várta őket a friss húsból készült vasárnapi ebéd. Elgondolkozva, hosszan néztem az unokája kezét fogó ember után, aki kiemelte családját a szellemi sötétségből s azok már soha többé nem tartoznak a mélység lakói közé. Dunaszerdahelyen nemcsak a Csabi családban vannak derék, megbecsült emberek, hanem a többiben is. Zenészek, orvos, mérnök emelkedett ki az elsüllyedt világból. Este a Duna Szállóban a jól ismert Banyák István zenekarának a muzsikáját hallgatom. Ez a cigányzenekar a műkedvelő népi együttesek mellett nőtt, fejlődött hírnevessé. Nevük, jövőjük van. Néhány nap múlva Nyugat-Németországba készülődnek, hogy ott is meghódítsák a vérpezsdítő zenéjükkel a közönség szívét. TÖTH DEZSŐ lakra, de nem kell a háború a szelíd emberiségre — teszi hozzá. S hogy el ne felejtődjék, megemlítik, legjobb lenne, ha ezerannyi halász és méhész volna a világon. Azok békéstermészetű emberek. De például a vadászok már nem ilyenek, — teszi hozzá mosolyogva. Ismerek vadászt, akit a falu kutyái majd kimartak a helységből — megérezték a puskapor szagot, akárcsak a hentesek fehér kötényén is megérzik állat-társuk vérét. Száz sző is esett a vietnami háborúról. Egymarokra fogva ez volt mondanivalójuk veleje: brutális az amerikai háború Vietnam ellen. Nincs semmiféle jog arra. hogy a „teológiai antikommunizmus“ elpusztítsa ezt a távoli és szép országot. A polifikai és erkölcsi igazságot védők helyébe azonban a tábornokok, a hivatalnokok, üzletemberek, nagyiparosok és az expertek léptek. És ez a tragédia. A hegycsúcsokra ereszkedik a Nap. A hajók egymás előtt kereszteznek, bezárják a hálót, s viszik a part felé, ahol íme kiömlik a zsákmány. Jó negyven mázsa. A háló hátsó részén kisebb zsák van, abba zsúfolódnak a már lassan mozgó halak. Badacsony felől dohog a „Keszthely“, az alkonyban felvillan lámpája. A sötét fasorok aludni térnek, lombjuk között felszikráznak a lámpák. A tengerre szállt harminc halász partot ért. Morvái Gyula
