Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-19 / 29. szám
A fehértiszt felhúzta pisztolyá** nak kakasát, érájára pillantott: — Harminc másodpercet adok. A komiszár tudta, ez nem ijesztgetés, azzal is tisztában volt, hogy nem lesz határidő-meghoszabbítás. A fehérek visszavonulóban vannak ezen a frontszakaszon, nincs idejük sokat vesződni vele, hogy kiszedjék belőle, amire kíváncsiak. Vagy megszólal a félperc folyamán és beszél, vagy ... Azt is tudta, hogy nem fog beszélni, és erre a második eshetőségre is felkészült már, amikor vállalkozott erre a veszélyes feladatra, ö vállalta el, a komiszár, gondolta: hátha így önt még valami kis hitet, bizakodást az emberekbe, hisz olyan halál-hangulatban voltak már, mint akik tudják, mindegy: úgyis vége mindennek. Pesten románok, Szegeden Horthy ... Nem is igen lehet itt már csinálni semmit. Az ő vállalkozása is inkább csak olyan végtisztesség volt, gyászszertartás. — Harminc másodpercet adok. Mintha már percekkel ezelőtt hallotta volna ezt a mondatot, de ő tudja, hogy mindez érzéki csalódás csupán. Most, hogy ez a félperc jelenti az életét, végtelenül lelassul az idő, és isten tudja meddig fog az egész tartani. Egy, legfeljebb másfél másodperc telhetet él azóta, hogy a tiszt a szentenciát kimondta. Csaknem teljes félperce van még. Harminc másodperc, mint életének harminc éve. Háromszor tíz, mint valami háromrészes szárnyasoltár, ahol három jelenetből egy kerek egésszé összeállítva bontakozik ki egy történet. Az ő élete. Első szárny — ezt végig tudja gondolni az első tíz másodperc végéig. Egyetem és Klári. Hogy megrémült ő, amikor Klári bekopogott hozzá a sötét, sivár pesti diákszobába. Nem bírja tovább. Sem apjának részeg tivornyázásait, sem anyja kicsapongásait. Hogy odahaza az egész kisváros rá is úgy néz, mintha minden Dénes GYÖRGY: Hallottad már a kalász énekét Nyáridőben leglátogatottabbak a fürdőhelyek. A képen látható szálló a Balaton partján épült. Ez a korszerű hotel nemcsak kényelmet, lakáslehetőséget is biztosít, hanem a szemnek is gyönyörködtető. Hallottad már a kalász énekét, mikor a mennybolt kék ezüstben ég, és sűrű árnyék gyűl a fák alatt s a holt kövek is felparázslanak, mikor a földön átpiheg a nyár, és taftékzik az érett napsugár? s át-meg átnyögtem ordas kínodat, és álltam Dózsa vastrónfa alatt, mikor fejébe nyomta a nehéz vaskoronát a lelketlen pribék, s míg dacos szíve bokros lánggal égett szemen köpte a gyáva csőcseléket. Paraszt testvérem hadd köszöntselek, ki ősidőktől egy voltam veled, kinek a lelke lelkeddel rokon, s a te fájdalmad lángol arcomon. Kt veled bízik, veled sír, dalol, veled tér meg a tűző nap alól. Hogy megszegje a kenyeret, s szelíd béke virrassza csöndes álmait. Hallottad már a búza énekét, mikor a vas a sűrűjébe tép, s a verejtékes földön vértelen harcból kiált a forró értelem, a tiszta vágyban felmarjult tenyér, az élet izzó heve: a kenyér? Paraszt testvérem, hadd köszöntselek, kt ősidőktől egy voltam veled, m d b d fw z járókelő azon igyekezne, hogy egy pillantásba sűrítse össze mindazt a megvetést, ami ennek a két embernek külön-külön kijár. „Vagy segítesz rajtam valahogy, vagy ott a Duna ...“ Ű ismerte Klári helyzetét. Tudta, hogy lelkileg roncs már. Hogy a skizofrénia lenne egyetlen logikus következménye annak az életnek, amit már tíz éve él tönkrement szüleinek végvonaglásszerű tombolásában. Ezért szerette azzal a különös, talán nem is egészen férfiúi szerelemmel, talán inkább apailag — bár a lány idősebb volt nála pár hónappal. Mikor a legutóbb otthon volt, akkor is bíztatta, bátorította: ö is csak úgy tanul Pesten — ha a barátai nem segítenék, rég abba kellett volna hagynia. Most Klári azt mondta: tovább nem bírja. Vagy segít rajta, vagy ott a Duna. És ő segített. Az egyik professzor kedvelte őt — nagy jövőt jósolt neki, mint kutatónak, ö is bizalmat érzett iránta, meg merte kérni, hogy tegyen valamit. És többet tett, mint amennyit reméltek. Berendelte Klárit, kissé elbeszélgetett vele — és maga mellé vette titkárnőnek. Ő pedig pár hónap múlva szörnyülködve szögezte le magában, hogy Klári kiérdemelte a pillantásokat, amiket a városukban előlegeztek neki a járókelők. Ű és a prof... Az öreg prof... Bele lehet őrülni a dologba. Még szerencse, hogy őt behívták katonának és kivezényelték a frontra. Gölyőfütyüléskor nem kapkodta a fejét, mint a többi harctéri újonc. Bár feléje tévedne a fütyülő halál. Elkerülte. — És a komiszár úgy érezte, hogy körülbelül most telhetett le az első tíz másodperc. Középső kép a szárnyasoltáron. Legnagyobb, legszínesebb, — mint az ilyen triptichonoknál szokás is. Hadifogság, oroszországi tábor. Az egész tábort felpezsdítő, felbolygató, meghipnotizáló hír: forradalom. Nemsokára egy agitátor keresi fel őket, katonákat toboroz közülük a forradalom védelmére. Vele is beszél, bemutatkozik nekik: Kun Bélának hívják. A komiszár úgy érzi; másodpercenként tizenöt-húsz ■ kép is felvillan előtte az akkori időkből. Fel se vette azt a comblövést, amikor a zendülő cseh légionisták ellen küldték őket. A moszkvai eszerlázadás leverésénél a lapockája mellett sebesült. Legtovább Kazány elfoglalásánál időztek gondolatai, — talán egy teljes másodpercig. Nem azért, mert bravúros haditett volt. Elfogtak egy kémet, fiatal nőt. És az egyik bajtársa ráismert: egykori menyasszonya. Rég tudott róla, hogy a fehértisztek ringyőja lett. De nem mondta meg, hogy valami köze van hozzá, csak amikor már kivégezték. Mert a bajtársa is tagja volt a forradalmi törvényszéknek és gondolkozás nélkül szavazott igennel. Ű akkor megint Klárira gondolt és úgy érezte: nem tudná ugyanezt megtenni, akárhogy is volt, bármi is történne. De amikor — vagy egy év múlva — csakugyan meglátta Klárit, hirtelen indulatában mégis pisztolyához kapott — hanem ez már a szárnyasoltás harmadik részén van és úgy érzi, a másik tíz másodperc is lejárt. Harmadik szárny ... Hazajött harcolni, az itthoni forradalomba. „Komiszár elvtárs, egy nő keresi“. — „Eresszék bel“ — „Bolond vagy Géza, csak nem fogsz rám revolvert?“ — „Azonnal takarodj inneni“ És akkor Klári könyörög, rimánkodik, hogy maradhasson. „Te azt hiszed, mindenben én vagyok a hibás, minden csak rajtam múlott?... Nem tudod elképzelni, hogy voltak külső erők ... Hát nem látod rajtam, hogy milyen görcsösen kapaszkodom belétek, mert ti el akartok égetni mindent, mindent; ami volt: apámat, anyámat..." — „És a professzort?“ — „És a professzori“ Most pedig... Klári talán elsőnek fogja megtalálni őt, hátában a fehértiszt golyójával. Ott van ő is a támadásra készülő vörösgárdánál, azon a dombon túl; legkésőbb egy óra múlva itt lesznek. Legalábbis Klári biztosan itt lesz már: ez a hihetetlenül vakmerő aszszony-katona messzire világító, lobogó szőke sörényével biztosan megint az előrenyomulás első sorában támad. Győzni fognak. Látja, felmérte itt is az erőviszonyokat. Ezt az ütközetet még megnyerik. Aztán? Aztán? Ahogy kimondta magában, gyorsan vissza is szívta az „aztán“ szót. Ennél a mai biztos győzelemnél akart maradni. Különben is úgy érezte, hogy új gondolatsort már nem érdemes kezdeni: a huszonnyolcadik vagy huszonkilencedik másodpercnél járhatnak. ... Moszkvában ekkor szünetet tartott a gyűlésező Honvédelmi Tanács. Lenin behúzódott az egyik ablakmélyedésbe és blokkjában a határozatot fogalmazta, Minden rendelkezésre álló erőt be kell vetni az ellenforradalmi egységek ellen. Voronyezsben, Tambovban és Penzában bevezették az ostromállapotot. Bállá László, Ungvár Emberek, tévedések, tragédiák |y|ínt a csendes-óceáni flotta parancsnokét, 1938 decemberében első ízben behívattak Moszkvába, a Haditengerészeti Főtanács ülésére. Alighogy megérkeztem, N. P. Frinovszkij fogadott, az új népbiztos. Mindnyájunkat meglepett kinevezése. Frinovszkij elődje T. A. Szmirov nem rendelkezett ugyan haditengerészeti ismeretekkel, de jól ismerte a hadsereget és a flottát: éveken keresztül politikai biztosként működőit. Frlnovszkijnak sejtelme sem volt a flottáról. Azelőtt az NKVD-ben dolgozott Teljesen érthetetlen volt, miért éppen őt nevezték ki népbiztosnak akkor, amikor megkezdődött a nagy tengeri flotta kiépítése. Később meggyőződtem arról, hogy Fr<novszkijnak a különféle tengerészeti kérdések megoldásában kénytelen volt teljesen helyetteseire támaszkodni A Haditengerészeti Főtanács ülésén sokat beszéltek a hajóhad építéséről. A pártnak és a kormánynak a flottáról hozott határozata új fejezetet nyitott a tengeri erők életében. Abban az időszakban egyre feszültebb lett a nemzetközi helyzet. Az összes politikai események fókuszává vált Spanyolországban ádáz harcok dúltak. Franciaország és Anglia egyre inkább behódolt Francónak. Megijesztette őket a tömegeknek a küz delmek folytán egyre jobban erősödő balratolódása. A fasiszta Olaszország és Németország nyíltan „fojtogatta“ a Spanyol Köztársaságot, és újabb agresszív terveket szövögetett. Hitler Kelet „tágas életteréről“ kiabált. Ilyen helyzetben kockázatos volt a hajóépítés nagyszabású távlati tervével foglalkozni. Egy nagy flotta nemcsak hajókból, hanem ftottabázisokből, dokkokból, hajójavító-műhelyekből és sok minden másból áll Létrehozása sok időt és óriási anyagi eszközöket igényel A kormány tagjai felszólalásaikban gyakran hangsúlyozták, hogy ennek vagy annak a hajónak a tervét J. V. Sztálin személyesen hagyta jóvá. Ezzel értésünkre adták, hogy az ilyen terv már nem szorul megvitatásra. Az ülések több estén át tartottak Ezenkívül a népbiztosságon mindennapos ügyeinket is intéztük. A moszkvai hivatalokban akkoriban késő éjszakáig dolgoztak. A népbiztosnál az éjfél után két órakor tett látogatás megszokott dolognak számított. A Főtanács nem tárgyalt meg minden olyan kérdést, amely bennünket nyugtalanított. Frinovszkij szőkébb körben tudtunkra adta, hogy találkozunk a kormánnyal, s fontos utasításokat kapunk a jövőre vonatkozólag. Amikor a tanács befejezte munkáját, találkozót rendeztek a párt és a kormány vezető képviselőivel. A Gránit-teremben kaptunk ebédet. Nagyon ünnepélyes volt a hangulat. A jelenlevők többsége — fiatal flottaparancsnokok — első ízben látták J. V. Sztálint. Dicsértek bennünket, azt mondták, hogy rendkívüli távlatok nyílnak a hajóhadak előtt. Ünnepi tósztok hangzottak el:, felköszöntötték J. V. Sztálint, a tengerészeket, a flottaparancsnokokat. Mi heves tapssal válaszoltunk. — A kezünk is belefájdult. Az, ami a Kremlben történt, fokozta a kedvünket, lelkesített, mélyen emlékezetünkbe vésődött. Később sokáig emlegettük ezt a fogadást. Hazafelé menet úgy éreztem, hogy ezentúl még inkább kész vagyok minden erőmmel teljesíteni azt, amit tőlem várnak. De azok a kérdések, amelyek végett Moszkvába utaztunk, és amelyek a nagy tengeri flotta építésének tervével kapcsolatban vetődtek fel bennünk, mintha háttérbe szorultak volna. Moszkvából január elején utaztam el. Enyhe volt az idő. Irkutszkban mínusz negyvenöt fokot mértek. Nagy tervekkel érkeztem vissza Vlagyivosztokba, de nem sokáig maradhattam ott: 1939 február végén újra Moszkvába kellett utaznom a XVIII. pártkongresszusra. Megint kilenc nap — vonaton. Repülőgépet csak kevesen vehettek igénybe ilyen útakra. Együtt utaztam G. M. Sternnel. Sok mindenről beszélgettünk útközben. Újra felidéződött bennünk Spanyolország, melynek tragédiája azokban a napokban érte el tetőfokát. A republikánusok visszavonultak Franciaország határaihoz. Beszélgettünk a szovjet katonai vezetők letartóztatásáról. Legjobban természetesen az szomorított el bennünket, hogy bezárták K. Blüchert. Kételyek kínoztak bennünket. Röviddel azelőtt eltávolították funkciójából Jezsovot. Néhányan felmentést kaptak az elítéltek közül, a törvénysértések valóságos méreteiről azonban még mit sem tudtunk. A kongresszus március 10-én kezdődött. Ünnepi hangulatban léptünk be a Kreml Kongresszusi Palotájába mindazokkal a küldöttekkel együtt, akik az ország legkülönbözőbb részeiből érkeztek. A nyugtalanító gondolatok szertefoszlottak. Sternnel a tengermelléki terület képviselői között foglaltunk helyet, de kis idő múlva — nagy csodálkozásunkra — a nevünket hallottuk, amikor a kongresszus elnökségének javaslatát terjesztették elő. Egymásra is néztünk: talán rosszul hallottuk? De nem, a szomszédaink már sürgettek: — Menjetek! menjetek!... Bizonytalan léptekkel mentünk előre, leültünk az utolsó sorban a tribün mögött. Az elnökségbe való megválasztásunkat a Távol-Kelet iránti figyelmesség megnyilvánulásának tekintettük. Szabad óráimban, amikor a kongresszus nem ülésezett, a népbiztosságon tartózkodtam, és tudakozódtam a Csendesóceánról érkező hírek felől. A népbiztosságon különös volt a légkör. M. P. Frinovszkij ott volt a kongresszuson — láttam őt az elnökségből —, de a népbiztosságon nem mutatkozott. Ott már olyan hírek terjengtek, hogy csakhamar felmentik őt funkciójából. A folyó ügyeket P. A. Szmirnov-Szvetloszkij, a népbiztos első helyettese intézte. A kongresszus vége felé az egyik napon hozzám jött V. M. Molotov. — Nem szándékszik felszólalni? — kérdezte. Tagadólag ingattam meg a fejem: — A népbiztosom felszólalását várom. — De lehet, hogy ő sem szándékszik . Tanácsolom, gondolkozzon rajta. Este a beszélgetésről említést tettem Sternnek. — Valami oka van ennek — jegyezte meg. — Én mindenképpen előkészíteném a téziseket. Azonnal hozzáláttunk a tézisek gyűjtéséhez.
