Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-19 / 29. szám
KULTORA A gombaszögi találkozóról Ez évtől kezdődően a CSEMADOK Központi Bizottsága az országos jellegű dal- és táncünnepély szervezését két helyen biztosította. Zselíz visszakapta eredetileg meghatározott jellegét, népművészeti fesztivál címmel, Gombaszög pedig maradt, mint dal- és táncünnepély. Gombaszögön az utóbbi években kialakult egy ma már szintén hagyományosnak mondható törekvés, a népművészet és a hivatásos művészeti ágazatok párhuzamos bemutatása táncban, zenében, énekben, vidám paródikus előadásokban, és ahogy most láttuk, színjátszásán is. A látványos, bár kellemesen szórakoztató műsorszerkesztés következtében a hagyományos népművészeti formák Gombaszögön mellérendelt szerepet kezdtek kapni. Ennek következtében határozott úgy a CSEMADOK KB, hogy a sajátosan népművészeti hagyományokat ápoló hazai együtteseink számára ismét Zselízen rendezi meg az országos bemutatókat, folytatva ami tíz évvel ezelőtt megszakadt. A határozat helyességét már ez az év is bizonyította, hiszen a Zselízi Országos Népművészeti Fesztivál színvonal tekintetében méltó folytatása volt az előzőnek. A Gombaszögi Országos Dal- és Táncünnepélyre rövid két hét után került sor Zselíz után Mint minden szabadtéri előadást, a gombaszögit is elsősorban az időjárás szeszélye határozza meg. Ezidén, a tavaly elmaradt Magyar Állami Operaház előadása ígérte a rendezvény fénypontját, majd a Zselízen szereplő népművészeti együttesek legjobbjai és a hazai, valamint a magyarországi népdal- és táncdalénekesek fellépése. A nagy találkozót megelőzően egyformán izgultak a fellépésre készülő szereplők, rendezők, és a sokezernyi tömeg, amely már élőre biztosította belépőjegyét a kétnapos előadásokra. Pénteken még bíztatott a napfény, és e bíztató, szép időben került sor Rozsnyón, szinte a gombaszögi találkozó nyitányaként a város szülöttjének, a kiváló pedagógusnak, a haláláig küzdő embernek, A közönség a rossz idő ellenére is érdeklődéssel figyeli az együttesek fellépését A Csallóközi Népművészeti Együttes, mint mindig, a gombaszögi ünnepélyen is nagy sikerrel szerepelt Czabán Samu mellszobrának leleplezésére. A rozsnyóiak méltó keretek között emlékeztek meg a „Veszedelmes Emberről“. Az ünnepségen megjelent Győry Dezső, neves csehszlovákiai magyar költő, ma Budapesten élő író, aki A veszedelmes ember címmel írt regényt Czabán Samuról. Szombaton délután pedig a városban befejeződött ünnep után megkezdődött a szinte zarándokút Gombaszögre, ahol még pihentek a Kukorica Jancsi pelsőci birkái (onnan kapta kölcsön a nyájat), de már a díszletezők szorgalmasan készülődtek, amikor a Pozsáló felől tornyosulni kezdtek a fellegek, talán a gonosz mostoha haragjára. Ám az esőt szinte megállította, majd a felhőket is elzavarta Juliska és Jancsi belépője, ahogy felcsendült Kacsóch Pongrácz muzsikája. És a közönség végig tapsolta az előadást, a már csillagos ég alatt, ahogy a János vitézből kivetkőzött Kukorica Jancsi Bagó kíséretében visszavezeti Uuskáját a Tündérországból a földre. A mese után pedig a gombaszögi közönség kezdte meg a maga szórakozását, játékát a gömörhorkai Sony Bony tánczenekar mellett, ahol sok Jancsi és Iluska talált egymásra a reggelig tartó táncmulatságon. Vasárnap reggel népviseletbe öltözött lányok és fiúk készülődtek a fellépésre. Az sem riasztotta el őket, sem a zarándokló közönséget, hogy ismét felhők tornyosodtak, a változatosság kedvéért most Szilice felől. Rózsa, rózsa ékes vagy! Ezzel a címmel kezdődött a délelőtti műsor, amelyet a rozsnyói és szepsl egyesített vegyeskar nyitott meg Kodály és Suchoií kórusműveivel. Majd a Quittner János vezette Csallóközi Együttes mutatta be színvonalasan a táncait: Bodrogközi variációk, Gömöri esték, Lakodalmi hangulatok. De ugyanilyen színvonalas volt a lévaiak, a nyitraiak, az érsekújváriak, a színaiak, a féliek bemutatója is. Hazai koreográfusaink, tánckörvezetőink: Bura István, Szakái Katalin, Szombath Marianna, Erős Pálné, Czingel László szenvedélyes ügyszeretettel, hozzáértéssel és komoly felkészültséggel dolgoztak a siker érdekében. A közönség nem is maradt adós, bőven jutott taps minden fellépő csoportnak. őszintén gratulálhatunk minden táncosnak, vezetőiknek a szórakoztató müsosért, hogy nemcsak Zselízen, de Gombaszögön is kivívták a közönség elismerését. De elnyerte a közönség tetszését Balogh Matild népdalénekesünk is, aki mint a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énnekkara tagja vett részt a gombaszögi nagy találkozón. Délután, az eső szüneteiben léptek színpadra a hazai és a magyarországi nép- és táncdalénekesek. Még a rossz idő ellenére is sok tapsot kapott minden fellépő énekes, és nem az időjárás, hanem az este vetett véget az előadásnak. Megállapíthatjuk összegezésül, hogy a CSEMADOK Központi Bizottsága kitűnően szerkesztett műsorral várta a közönséget Gombaszögön, és a csehszlovákiai magyarság nagy népi találkozója, még a rossz idő ellenére is sikeres volt. Csak azt lehet kívánni, hogy jövőre is maradjon meg ez a szándék, a lelkesedés, a szereplők, rendezők és a közönség részéről. Ha ez megmarad, úgy nem kell egyéb, mint napfényesebb idő, mint most volt. Gy-F-Cz f Evadvégi kérdőjelek avagy mi van a fátyol mögött ? Manapság számtalan Igaznak tűnő nézet hangzik el, hogy befolyásolja színházunk magatartását. S éppen ezért a műbíráló sem lehet annyira szubjektív, hogy a maga színházeszményét kérje számon egy-egy bemutató alkalmával. Mert mi mással érvelhetne a MATESZ, mint csupán azzal, hogy közönsége elsősorban szórakozni akar és azt az ütőkártyáját is kijátszhatja, hogy színházának bevételre van szüksége. Bár azzal is érvelhetnek, hogy színészei (mivel megunták már a beskatulyázást és a komolykodó maszkot) mókázni, komédiázni akarnak! S íme, itt van most ez a modernkedő vígjáték-montázs, amellyel muris „házibulit“ lehet csapni. Nosza, teremtsünk hát játékos hangulatot, hogy a néző, — az istenadta közönség — kedve szerint élvezhesse a handabandázást és úgy szurkoljon kedvenceiért, akár egy focimérkőzésen. ' n Bíráltuk a színházat, hogy nem elég korszerű, erre „leakasztotta“ ezt a divatosnak tűnő jazz-darabot, — mondván, hogy a derű árasztása, a nevetségesség tudatosításával is fontos feladatai közé tartozik. De megfeledkezett arról, hogy minél vígabb egy vígjáték, annál komolyabban kell venni annak koordináló vonalvezetését. No, de ha hiányzik a vígjátéki érzékű rendező, akkor ml a tennivaló? A Handabasa előadásának kapcsán felmerült konfliktusok noszogatnak arra, hogy megkeressük az elénktárt zenés komédiában a lényegest, és ennek során a főszereplő hőst, jóllehet, hogy a tankönyv szerint is éppen az ő jelenléte a fontos. Ez esetben viszont úgy tűnik, hogy a színpadról több ösvény vezet a nézőtér felé, sőt azon túl valahol a pénztárban keresvén a sikert mozgósítván a nézőt is mókás, sztriptízt ígérő produkciójához. Az első Ilyen út, Vörösmarty gyalogúba, pontosabban az a forrás, ahonnét Györgey Gábor merít ihletet szuverén „colláge-komédiájához“. A másik átlag-út a zeneszerzőé. A harmadik viszont a zenészeké, akik a rendező jóvoltából cigarettázhatnak és sört is ihatnak a nézők szeme láttára. De van a rendezőnek is útja, amelyet nem Igen tudunk megtalálni, me^t a szereplők útjai és utacskái egyénileg Is kreálnak látnivalókat, olykor meglepően jól reagálható helyzeteket, önként adódó szituációkat. S így ez a sok út, noha a színpadról sugárzik, nem talál a célba. Az egységnek hiányát több vonatkozásban is érezni. Szinte valamennyi szereplő más-más stílusban játszik és ha ezen belül a Jó és a jobb alakításokat, részben a rendező (Konrád József) érdemének is tekinthetjük, ez nem mond ellent az összjáték pontatlanságának, díszharmónikus mivoltának. Boldoghy Kató (Vilma) jellemábrázoló tehetsége most is kitűnő alkalmat teremt a siker érdekében. Dráfi Mátyás karakterfigurája Halmai szerepében mentes minden fölösleges szentimentalizmustól. Csendes László (Guta) és Várady Béla (Kacor) pompás bravúrjának lehetünk tanúi. Boráros Imre a megszokott színvonalon játsza Rigó szerepét. Kitűnően mozog, bájos és kellemesen énekel Szabó Rózsi (Lidi). Meglepetés Lengyel Ilona mókázó kedvű Katicája. Sajnálatos, hogy az egyébként hangulatos kosztümök (Nagy Eszter) stílus-egységét éppen az ő jelmeze zavarja meg. Siposs Ernő (Ligeti) hiteles figurát formál. Árnyalt játékkal rajzolja meg a Nagymama alakját Udvardi Anna. S így a főszereplőktől az epizódistákig, a díszlettől a jelmezig, a dramaturgtól a rendezőig mindenki szabadra engedte a gyeplőt. Hadd lássa a világ, hogy a MATESZ vígadozni is tud ha kell, ha ezt a ma közönsége így kívánja, ha ezt óhajtja a néző... Kérdés csupán szükséges-e? Persze fölösleges lenne azon tűnődni, hogy kell-e vagy nem kell a zenés műfaj! Pardon. Nehogy valaki félreértse írásunkat. A stílus-egység, a műfaj egysége nem azt jelenti a mi koncepciónkban, hogy különböző elemek ne keveredjenek egy-egy előadásban. A színpadon megfér a romantika és az abszurditás is, az irónia és az idill is. A műfaj egysége tehát azt jelenti, hogy „az igazi zenés komédiát csak a szöveg, a zene és a játék harmóniája teremtheti meg“. S éppen ez az, amit hiányolunk még akkor is, ha a színház szem előtt tartja a „handabandázó“ finansziális szempontok mellett az igényességgel megalkotott szórakozást ígérő princípiumát is. A szerző — mint ahogyan azt a műsorfüzetből megtudjuk — úgy fog emlékezni „jókedvű darabjára“, mint egyik legderűsebb, legtöbb játékos gyönyörűséget őrző irodalmi kalandjára. De közben nem figyelt arra, hogy a néző is csak kalandnak veszi majd írását. Sőt, a szereplők is és a színházak is „sikerre“ hazardíroznak majd. Elvégre miért ne tennék? Minden relatív. Egyéni úton halad Vilma, az okos és látványos leány, aki megveti a szerelmet, de bármikor hajlandó „vetkőzni“ is. Szívesen elkalandoznak a játék során a különben komikai tehetséggel megáldott szereplők is. Kalandozik a zeneszerző (Stark Tibor), a rendező, sőt a szívderítő és sajátos ízekkel szatirizáln! tudó Várady Béla és Csendes László Is, akinek a jelenléte már magában is rangot biztosít. Görgey vígjátéka nem commedia deHarte. Nem egy rögtönzött vígjáték, amelynek csak a vázlata van megadva, hanem egy „szurevén“ munka, amelynek pontos szövege vanl S ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A függöny viszont legördül anélkül, hogy a színpadon lézengő „aranyifjak“-nak a társadalom dolgos tagjává való átváltoztatásában az igaz és elhihető magatartás jeleit is felfedezhetnénk. Bár a szereplőkben meg van az akarat, hogy optimista hangulatot teremtsenek, mégis sablonos az előadás és csak felületi tükröződésben vetítődik felénk a mondanivaló tartalmi konglomerátja. -le-Nyikolaj Kuznyecov admirális emlékirataiból Másnap az elnök mindkettőnktől megkérdezte, ne jegyezzen-e fel a felszólalók közé. Szót kértünk, és attól a pillanattól kezdve nyugtalanok voltunk. Nem tréfadolog: a kongreszszusi emelvényről kellett beszélni, a legmagasabb fórumról, amit csak el lehet képzelni. A szünetben hozzánk jött J. V. Sztálin. Felém fordulva átadta nekem a kezében tartott papírt: — Olvassa el. M. P. Frinovszkij jelentése volt, melyben kérte, mentsék fel népbiztosi tisztsége alól, „mivel járatlan a haditengerészeti kérdésekben 41 — Érti? — kérdezte Sztálin, amikor ismét elsétált mellettünk. Nem volt időm válaszolni. Egy dologban biztos voltam: Frinovszkij nem szólal fel a kongresszuson, s nekem valószínűleg szót adnak. Jól emlékszem, hogyan jelentették be: — Solohové a szó Előkészül Kuznyecov ... A kongresszus záróülése előtt a központi vezetők tanácskozásán előkészítették a párt új Központi Bizottságának javaslatát. A névsorban szerepelt Stern, s az én nevem Is. Megint csak arra gondoltunk, milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak a Távol-Keletnek és fegyveres erőinek. A kongresszus után igyekeztem volna vissza Vlagyivosztokba ugyanis sürgős munka várt rám De oem utazhattam el. — Egyelőre maradjon Moszkvában! — mondta P. A. Szmir-nov-Szvetlovszkij. • Azt azonban nem közölte velem, miért kell Moszkvában maradnom. Aznap este, pontosan éjszaka felkeltettek az ágyból és közölték velem, hogy azonnal menjek a Kremlbe. Gyorsan kellett öltözködnöm, a gépkocsi a szálloda bejárata előtt várakozott. J. V. Sztálin fogadott. Mikor beléptem a dolgozószobájába, egy hosszú asztal mellett állt. Előtte valamilyen papírok feküdtek. Nem szólalt meg mindjárt. Nyugodtan kiveregette pipáját a hamutartó szélén, feltűnően hosszú, piros ceruzát vett a kt>7*he. és valamit ráírt a legfelső papírra. Azután figyelmesen végigmért: — No, foglaljon helyet. Bizonytalan léptekkel az asztalhoz mentem. J. V. Sztálint nem első ízben láttam, de azelőtt sosem beszéltem vele hoszszabb ideig, és nem volt alkalmam, hogy közelről jobban szemügyre vegyem. Majdnem olyan volt, mint a képeken, de mégsem teljesen olyan; azok alapján magasabbnak, erősebbnek képzeltem. Halk beszédéből, lassú mozdulataiból ki lehetett érezni nagy biztonságát és azt, hogy tudatában van saját erejének. Egy kis ideig gondosan fürkészett, s beismerem, súlyos tekintete zavarba hozott. Azelőtt csak gondolatban beszélgettem Sztálinnal. Előfordult, hogy mint parancsnoknak nem sikerült valamit kiharcolni a flotta számára, vagy valamilyen utasítást kaptam, amellyel nem értettem egyet. Ilyenkor arra gondoltam: „Csak jutnék el Sztálinhoz, megmagyaráznám neki, megértene és segítene.“ Most nála voltam. De nem számolhattam be neki semmiről, ö kérdezett, s én feleltem kérdéseire. Kérdései a csendesóceáni szolgálatra, a mi flottánkra és arra vonatkoztak, hogyan dolgozik a népbiztosság — az én véleményem szerint. J. V. Sztálint valamilyen okból különösképpen érdekelte, mi a véleményem L. M. Gellerről és I. Sz. Iszakovról. Nagyon tiszteltem «gyiket is, másikat is. Tapasztalt parancsnokok voltak, és nagy tekintélyük volt a tengerészek előtt. Mindezt közöltem Sztálinnal. — Hogyan vélekedik a Moszkvában folyó munkáról? — kérdezte beszélgetésünk végén. Beismerem, erre vonatkozólag akkor még nem volt határozott nézetem. — Sosem dolgoztam a központban, nem is igyekeztem ide kerülni, s ezért nem Is gondolkoztam rajta... — No menjen — bocsátott el J. V. Sztálin. Amikor ugyanazon a gépkocsin, amely a Kremlbe szállított, visszaérkeztem a szállodába, reggeli három óra volt. Másnap meghívást kaptam a Haditengerészeti Főtanács rendkívüli ülésére. A programot a meghívón nem tüntették fel. • Az ülést P. A. Szmirnov-Szvetlovszkij nyitotta meg és átadta a szót A. A. Zsdanovnak, aki bejelentette, hogy a napirenden egyetlen kérdés megtárgyalása szerepel: — Megvitatásra javaslom, hogy megfelel-e tisztségében Szmirnov-Szvetlovszkij, a népbiztos első helyettese. Szmirnov, aki az elnöki székben ült, elkomorodott, és lehajtotta a fejét. A vita elmaradt, a tanács tagjai nem is vártak kérdéseket. Újra A. A. Zsdanov beszélt. A Központi Bizottság úgy vélekedik, hogy a népbiztosság vezetőségét fel kell újítani. A népbiztos első helyettesévé Szmirnov-Szvetlovszkij helyett Kuznyecov elvtársat javaslom. Mi a véleményük? Zsdanov rám nézett. A tanács többi tagjai is felém fordultak. Mindnyájan meggyőződésük ellenére támogatták a javaslatot. Még aznap piros borítékban kézbe kaptam az új tisztségbe való kinevezésemet. Elmentem Szmirnov-Szvetlovszkijhoz. Faggatni kezdett efellől, miért is váltották le. Természetesen erről én sem tudtam többet, mint ő. Megállapodtunk, hogy a hivatal átvételét másnap kezdem meg. Reggel találkoztunk, ahogyan megegyeztünk. Dolgoztunk egy keveset, aztán úgy határoztunk, hogy a munkát holnap folytatjuk. Számításom szerint a hivatal átvétele három napig tarthatott volna. Szmirnov-Szvetlovszkij reggel nem jött be a népbiztosságra. Vártam egy órát, kettőt... Többet sohasem láttam őt. Egyszerűen átadták nekem a páncélszekrény kulcsát. A népbiztos első helyettese lettem, de maga a népbiztos még mindig nem volt sehol. Azt mondták, hogy Frinovszkij vidéken üdül. Közben dolgozószobája asztalán hatalmas iratcsomó halmozódott fel, mint elintézésre váró ügy. Elmentem A. A. Zsdanovhoz tanácsot kérni, mit tegyek. — Intézkedjen egyedül, s igen fontos és kétes kérdések esetén hívjon fel — mondta. — Segítünk. Így kezdődött a munkám Moszkvában. K. J. fordítása. (Folytatjuk.)
