Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-20 / 51. szám

IRODALOM

Komlósi Lajos

TISZTASÁG

A hóban tisztaság és szűzi fehérség hull.

Fejkendős nénik

és tülkölő autók sietnek a hóban. Gázlámpák festik lilára a havat, latyakká olvad a cipők talpán a fehér pelyhek csodás csipkéje.

A város párákkal,

sűrű cigarettafüsttel

és félmillió lábbal

tarolja a hó felhér szőnyegét

A mentő- és riadóautók

fekete nyomokat hagynak benne

Majd munkások jönnek

és lapáttal dobják kocsikra

a tél virágának fehér szirmait.

Mégis esik.

Nagy pelyhekben hull a hó.

Újra és újra elindul az ónszínű egekből, a magasságok békés ormairól, mint a költök éneke a szívek felé.

Ha rálépnek, akkor is,

ha a csatornák csövébe kerül, akkor is,

mert kell a fehérség,

kell a tisztaság.

Alig sötétedett még, mikor a kávéházat bezárták.

— Menjen hazai — mondta a pincér. — Karácsony estéle van. Ilyenkor mindenki hazatér a családjához.

Haza, a családjához.

De hová menjen ö? Hol van ö otthon? A ház, ahová egykor hazajárt, olyan távol került tőle... Míg a kormos utcákat rója, újból megrohanják a keserű emlékek.

Két évi munkára irta alá a szerződést a bányavidéken. Hét végén járt csak haza a kis gömöri falujába, ahol felesége és hároméves kisfia várta. Mindig ünnep volt számára a hazautazás. De azon a karácsonyelőtti napon külön öröm röpítette hazafelé. Már a vonatban elképzelte, hogyan ugrik majd nyakába Pistike és csókolja fülébe a minden hazatéréskor elhangzó kérdést:

— Apud, mit hoztál?

A vlllanyvasutat elrejti majd, hogy annál nagyobb legyen az öröm, mikor a fiú megtalálja a karácsonyfa alatt. Az asszony is megörül a halványkék bécsi pulóvernek. A halványkék a kedvenc színe.

Míg szaporán kattogtak a vonat kerekei, egyre ízlelgette és számtalanszor átélte a hazatérés örömét. Ügy döntött, az ünnepek után már nem megy vissza a bányavidékre. Letelt a két év és valamicske pénz is összegyűlt. Otthon keres majd valamilyen munkát. A gyerek is cseperedik lassanként, szükség lesz az apai szigorra.

Megérkezett a vonat. Még ött kilométer az út hazáig. Az autóbuszra ismerősök szálltak fel. Falubeliek.

— Mi újság otthon? — kérdezte szokásosan.

Fel sem tűnt neki, hogy ímmel-ámmal válaszolnak:

— Ml újság lehetne egy eldugult faluban?

Hazaérve már az utcán meglepte, hogy új házuk minden ablaka sötét.

— Vajon hová mehettek? — kérdezte meghökkenve csak úgy, önmagától.

Ijedten nyúlt a villanyóra szekrényébe. A kulcs ott volt. Remegő kézzel kereste a zárat. Az előszobában hideg fogadta. Hideg mindenütt. A hálószoba üresen tátongott. Az ebédlőben csak a bútor egy része. Az asztalon egy vázához támasztva leragasztott levél fehérlett. Feltépte a borítékot... A levélpapíron az ismert gyöngybetúkkel ez állt:

„Elmentem. Ne keress. Pistikéről gondoskodom.“

Megtántorodott. Miért tehette? Miért? Sokáig, hónapokig égette még ez a kérdés.

Azon az éjszakán nem aludt. A fagyos, téli reggel ott találta a széken ülve, ahová a levéllel a kezében lerogyott.

Alig ptrkadt becsukta az üresen maradt lakást, gyalog Indult vissza a szomszéd faluba, a vasútállomásra. Felszállt az első vonatra s este már a bányászváros kormos utcáit rótta.

Az első hónapokban szinte kábultan várta a hazulról érkező híreket. De az asszonyról semmi hír nem jött. Szófián ember lett. Kávéházról-kávéházra jár, megnéz minden asszonyt. Az övét keresi... Kovács Zoltán

a fene por, míg az ember a városból

ide kijönl

Látván, hogy igen jól kezdi, még adtam egy kicsi zabot a jó kedvének, szólván:

— Tán elébb köszönne, ha bemégy egy házbal

— Nem sekrestyéshez jöttem — folytatta Szeder —, hanem Keserű Mátyás mesterhez.

— No, gondoltam, Igazán Jó csapáson megy a dalog, s így fűztem tovább a szót:

— Az Űr jóságos és mindnyájunknak közös atyja, mért nem köszön hát az ö nevével?

— Én sem vagyok sekrestyés — vágta ki Szeder. — Hanem asztalossegéd!

— Maga asztalos?! — csaptam iá örömmel.

— De mennyire!

— Helyet szeretne talán? — tudakoltam tovább.

— Én ezt — folytatta Szeder —, de csak olyan helyet, ahol a mester is úgy gondolkozik ahogy én.

— Hát maga hogyan gondolkozik? — kérdeztem.

— Én úgy, hogy nem hiszek semmiféle hókusz-pókuszban — hirdette Szeder. — Aztán óvakodom az alázatos szemforgatóktól. Nem különben a szektárius szellemektől!

Nagyokat bólogattam erre, miközben szemmel tartottam Keserű mestert, aki egyre vidámodva festette a rámát. S folytattam is, szólván:

— S mit szeret, ha szabad kérdeznem?

— Én a vidámságot, s különösen az éneklést! — mondta Szeder, én meg megbíztatam, hogy énekeljen egyet.

Hót erre mindjárt széjjel vetette a két lábát a segéd ifjú és kántorosan azt a dalt kezdte énekelni, hogy „Ha férfi lelkedet egy nőre feltevéd ..."

Midőn a dal végét jól kiterítette, akár a páva az ő farkát, intettem neki, hogy a kabátját vesse le, s az inge ujját tűrje fel. Szeder ezt meg is cselekedte gyorsan, mire én odavezettem öt Keserű mesterhez, akihez így szóltam:

— Mester, bátyám!

— No, mi az, fiam? — kérdezte Keserű mester.

— Adja hát oda az ecsetet ennek a legénynek.

Oda is adta rögtön.

Szeder pedig a kezébe ragadta az ecsetet, s miközben egy új dalba kezdett, úgy festette tovább az ablakrámát, mintha esztendők óta ebben a műhelyben dolgozott volna. Én magam, s Keserű mester hátrább húzódtunk s onnét néztük a kellető munkát.

— Milyennek találja, Keserű bátyám? — kérdeztem végre.

— Istentelen fickó, de jól dolgozik — felelte Keserű Mátyás.

— Hát akkor felfogadja segédnek, ugy-e?

— Fel én!

Több szó már nem is esett, hanem belé álltunk mi is a dalba és énekeltünk. Együtt, mind a hárman. S boldogan és nagy örömmel, ahogy csak az angyalok tudnak.

A karácsonywárás legtöbb ember” nél különleges lelki izgalmat vált ki. Érthető, hiszen a szülők már előre látják a feldíszített karácsonyfa körül tapsikoló, örömtől átszellemült gyermekarcokat, a nagyapók a megemberesedett unokákat, akik az ünnepre érkeztek a meghitt családi körbe.

A boldog karácsonyi ünnep kívánság valóban őszinte, s talán ezt a szeretetet fejezik kt az enyhe télidőben ez arcokat simogató szállingó, kergetőző hópihék is.

Sok-sok ilyen kellemes karácsony estére emlékezünk Ha azonban egy negyed századra visszatoljuk az idő kerekét, akkor millióknak borul el a tekintete, és van akinek az emlékezéstől reszketni kezd az Ina, s akaratlanul mély sóhaj hagyja el az ajkát.

Egy Ipoly-menti dombok közt meghúzódó falucska lakói 1944-ben szintén rettegve várták a szeretet ünnepét. Már hetek óta hallották az ágyúk reszkettető moraját. A harci zaj távolból és a csukazöld egyenruhások belülről zaklatták a békés falusiak életét.

— Kikirikfl — ismételgették szinte naponta a nép nyelvét nem tudó, hidegszemű németek, s a gazdasszonyok kénytelenek voltak egymás után megszabadulni a család élelmezése szempontjából nagyon is fontos tojóktól.

December 24-ét jelezte a sokat forgatott rongyos naptár, amikor az évszázados „barátaink“ a kisbíróval egyetemben különös szorgalommal járták a házakat, gyűjtötték a szárnyasokat, hogy méltóképpen megünnepeljék a szent estét. Azon a napon nem gyermekkaoajtól volt hangos az iskolaudvar, hanem a tyúkok kotkodácsolásától. A demizsonok búbánat felejtővei voltak tele, hogy a csodafegyver várományosai valóban otthonosan érezzék magukat.

*

A Balázs családban kétszeres volt a rettegés. A kétéves Béluci napok óta lázasan hánykolódott ágyacskájában. A fiatal, bogárfekete szemű édesanyja, és a töpörödött, fonnyadt arcú anyós mindent elkövettek, de a makacs láz nem akart elmúlni. Se orvos, se orvosság, s így tehetetlenül nézték a kisfiú szenvedését. A közeli városkát, ahol patika és orvos volt, már két hete elfoglalták az uk-' rán egységek. Nincs keservesebb egy szülőnek, mint tehetetlenül nézni ártatlan gyermeke vergődését.

A formás alakú, szép arcú menyecske, míg kis csemetéjének kezét simogatta, gondolatban messze kalandozott. Férjére gondolt, akivel mindössze három hónapot élt együtt és már több mint egy éve nem kapott hírt felőle. Reszketve emlékezett fia apjára, aki még nem ölelhette keblére vérének magzatát. Hol lehet?... Él vagy már őt Is elsodorta a háború vérzivatara? Hol sebesülten látta képzeletben a kórházi ágyon, hol holtan, elhagyottan a végtelen mezőn. De azért szíve mélyén bízott, hitt a szélesvállú, komoly arcú Lacijában.

— Majdcsak hazasegíti az Isten! — bíztatgatta özvegy anyósa, akinek majd megszakadt a szíve egyetlen fiáért.

A gondos anyai kezek éppen a vizes ruhát cserélték ki a forró testecskén, amikor a bíró és egy SS főhadnagy beállítottak.

— Te Julcsa, — kezdte a falu feje — a tiszt úréknak karácsony estet rendezünk. Már össze is szedtünk miegymást. Sütni, főzni kellene... A vacsora az iskolában lesz. Eljöhetnél... Van akt a te főztödet szeretné enni — kacsintott fél szemével a német felé.

— Hogyan mehetnék én, János bácsi? Szegény szentem már egy hete fekszik lázasan.

A magas, halszemű tiszt, nem vette le tekintetét a kipirult arcú, karcsú asszonykáról. A község feje kért, könyörgött, míg a főhadnagy le nem intette.

— Ott kell lennie — jelentette ki ellenállást nem törően.

A bíró újból a torkát köszörülte és ékes szólamokkal magyarázta az asszonykának, milyen nagy megtiszteltetés, hogy résztvehet barátaink ünnepi vacsoráján. Meg aztán ne fél fen, ott lesz Mariska, Márta, meg a Kocsis Józsi felesége is.

Hiába volt minden bíztatás, a fiatalasszony ellentmondóan csóválta a fejét. Később azonban, mikor az SS megérttette a bíróval, hogy másnap orvost kerít és megvizsgáltatja Bélucit, az asszonyka már tétován nézett anyósára.

— Menj csak, lelkem.-Majd vigyázok én a kis bogaramra.

A beleegyezés után a német tiszt szemében megvillant a megelégedés fénye, s még sokáig bámulta a helyre menyecskét.

Egész nap sürögtek-forogtak a lányok, menyecskék. Elkészült a nagyszerű húslevs, hurka, kolbász, disznósült, fonott diós, mákos kalács és sok másfajta ízletes falat. Az asszonyok estefelé hazaszaladtak átöltözni. Juliska szorongása felengedett, amikor nyugodt alvás közben találta kis betegét. Óvatosan csókot lehelt a láztól piros arcra, majd boldog karácsonyt kívánt anyósának és sietett vissza.

Az utcán megszaponázta lépteit, mert valahogy fojtogatta a sötétség. Milyen mások voltak azelőtt a karácsonyoki Most minden ablak sötéten bámult, és nem hallatszott Innen Is, onnan is a gyerekek karácsonyi köszöntője. Nincsenek feldíszített, gyerekszíveket örvendeztető karácsonyfák. Talán csak az iskolában van egyetlen egy, mennyezetet verő.

*

Negyvennégy őszén az első hadsereg parancsnokságénak a felhívása után sokan átálltak a szovjet egységekhez, legtöbben azonban hűek maradtak esküjükhöz. Balázs Laci szakaszvezető és még jónéhányan úgy gondolták, számukra végétért az értelmetlen háború, és csak egyetlen céljuk volt, visszajutni szeretteikhez. Ezért Laci is otthagyott csapot-papot, civilruhát szerzett, s keserves, életveszélyes bújdosás közepette igyekezett hazafelé A kevesek közül neki sikerült. A gyorsan előrenyomuló szovjet egységek az Ipoly völgyében érték utói. Néhány kilométerre volt már csak szeretteitől, de ott a németek makacsul ellenálltak, s így megtorpant a szovjet csapatok előrenyomulása. Már Ipolyság, Léva is elesett, de a falujából még nem sikerült kiverni a befészkelt nácikat.

Hosszú nappalok, álmatlan éjszakák következtek számára. Ismerőse, akinek a szénapadlásán meghúzódott, csillapltgatta, de mindhiába. Érthető, hiszen közel három éve nem látta rajongásig szeretett édesanyját, drága feleségét és kisfiát, akiről a Dón kanyarban értesült, hogy szerencsésen megszületett. Mindössze hat kilométerre van tőlük, és nem tud odajutni, hogy végre átélje a százszor megálmodott pillanatot.

Karácsony előestéjén aztán már nem használt ar okos szó, s mihelyt sötétedni kezdett, nekivágott az életveszélyes útnak. A járást jól ismerte,

s az erdőn keresztül kúszva-mászva

haladt előre. Egy erdősáv közel a kertjük végéhez húzódott. Ott, a közelben kezdett igazán a szíve a torkában kalapálni. Amikor kibontakozni látta falucskájának körvonalait azt hitte, menten összeesik. Csak a kertjükben lélegzett fel, s fújta kt

magát az öreg szilvafához támaszkodva.

Reszkető kézzel kopogtatott a

tölgyfaajtón.

— Nyitom Juliskám, nyitom — hallja édesanyja halk, kedves hangját.

— Hol lehet a feleségem! — ütötte

mellbe a féltékenység Lacit. —

Anyám! Édesanyám, én vagyok! — kiáltotta mielőtt kitárult az ajtó.

Laci ölelte, csókolta az öregaszszonyt, aki sokáig nem tudott felocsúdni a meglepetéstől.

— Fiam, fiacskám! — sírta jó sokára, s aztán a boldogságtól zokogni kezdett.

Béluci felébredt nagyanyő sírására és ő is rátette. Az apja odarohant, hogy először lássa, érezze fiát. Karlaiba kapta, csókkal borította el a lázban égő arcsocskát. A gyerek még jobban megijedt és rekedten ordítva, rúgkapálva igyekezett szabadulni az érzelemtől reszkető, erős férfikarokból. A nagyanyja sietett a kapálódzó lázas Bélus segítségére és sikerült megnyugtatnia.

— Hol van?... — kérdezte komoran, maga elé meredve a férfi.

— Mindjárt elmegyek ért© — kezdett szedelőzködni az- öregasszony.

— Azt kérdeztem, hol van?! — mondta durván a fia.

— Az iskolában van valami — szaladt ki az anyja száján.

— Itthagyta a beteg gyermekét?! — kiáltott fel rekedten.

— ö nem akart, de a bíró...

— Szóval nem akart, — s választ sem várva kirohant a sötét éjszakába.

Vad dühhel sietett előre a sötétségben. Az még csak fokozódott, amikor az iskola irányából éneklésfélét hallott.

A tudás bölcsőjének ajtajában behúzódva állt az őr. Csak akkor vette észre Balázst, amikor az egy-két lépésnyire volt tőle.

— Halt! — kiáltotta ijedten a szolgálatos és a nyakában lógó géppisztolyhoz kapott. A jövevény azonban oly dühvei vágta álion a németet, hogy az menten összecsuk lőtt, aztán se látva se hallva berontott az ünneplők közé.

A felesége meg a többi asszony már az asztaloknál ült a mulatozók között. Az SS főhadnagy Juliska többszöri ellenkezésére is átkarolta az asszonyka vállát, és úgy fújta a nótát.

A látottaktól Laci előtt elsötétült a világ, s mielőtt megakadályozhatták volna, hátulról öklével a tiszt fejére vágott.

A főhadnagy tántorogva, Juliska pedig villámgyorsan ugrott fel.

— Lacii — kiáltotta sikoltva, és a nyakába akart ugrani az elszürkült arcú férfinak. Az azonban durván ellökte magától... Többre nem maradt ideje, mert a földre tepertők, ütötték, rúgták, ahol érték. Laci kisváratva hátrakötözött kezekkel, eszméletlenül feküdt az egyik sarokban.

A főhadnagy a bírót vonta felelősségre. Ekkor aztán kiderült Laci kiléte.

— Nyomorult, gyáva szökevények! — ordította az SS-tiszt. — Agyon kell mind lőnil Agyon is fogjuk utolsóig ezt a csürhét! A felszabadító csapatok nemsokára ide érnek és akkor majd megmutatiuki Holnap fut a ruszki a környékről, ahogy csak a lába bírja, ezeket a patkányokat pedig kiirtjuk — köpött Laci előtt.

Juliska kétségbeesetten térdelt ájult férje mellett Az SS, ahogy befejezte szónoklatát, odasietett, és felrántotta az asszonyt.

— Most aztán fizetek a hazaárulónak! — S máris vonszolta a halálra rémült Juliskát a tanítói szoba felé. A menyecske hiába sikoltozott, a gonoszul vigyorgó főhadnaggyal szemben tehetetlennek bizonyult. Segítségére pedig senki nem sietett.

A kis szobából még hallatszott a sikongás, dulakodás, amikor nyikorgóit és kinyílt a tanterem ajtaja és géppisztolyok csöve tolódott előre. Fakóruhás katonák léptek előre ... A németek hihetetlenül bámultak a (övevényekre és menten ajkukra fagyott a bárgyú mosoly. S egv szovjet szerzsant parancsára a kezek magasba emelkedtek.

Karácsony este volt, 1944-ben.

Az ünnepi est csendjét itt-ott felhallatszó géppisztolyok ropogása zavarta meg. TÖTH DEZSŰ