Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-20 / 51. szám
IRODALOM á zstbptac, vagyis hogy más néven szegénypiac, arra való, hogy azon megláthassa mindenki, hogy milyen múlandó ezen a világon az egykor finom díványoknak, cifra rámás csizmáknak, hetyke kalapoknak, selyemmel kivarrott, de már foszladozó subáknak az élete. Azért szegénypiac, mert csakugyan szegény benne minden: az áru, a vevő és az eladó egyaránt. — Nono — mondják azonban mások —, lőhet ott vásárolni mást is, mert mindön van. Röndös szegénypiacon egészen föl lehet öltöztetni a koldust is... Azt is, vagy csak hogy azt. Nem bizonyos. A szegénypiacnak vannak bizonyos idejei, amikor gazdagnak látszik, mert az áruknak dús tömege vonul föl a vásárra. Ezek az idők úgy országos vásárok idején vannak, akkor sok ott a holmi és akinek van vásárlókedve és néhány forint a zsebében, kedvvel szemlélődhet a tárgyak között. — Van ugyan miben válogatni most ts — mondta Kismthály Péter, a juhász, akt új tarisznyát keres. Van tarisznya, nem lehet mondani, hogy ilyenkor ne volna. De Pétör hiába válogat és keres, mert nekivalót nem talál. Pétörnek szőrtarisznya kellene, itt meg csak bőrből valók vannak. Ki van terítve a földre, öregember ül mellettük a kisszéken. — Ez nem nekünk való — véli olyan fitymáló hangon Pétör, mintha azt mondaná: no, ebbe a kávéházba sem járok többet. Az öregember esdve tekint föl a hosszú juhászra a kisszékről, mivelhogy reménységét már belevetette, s úgy gondolta, hogy a felsőbb hatalmak akarata íme hozott elébe egy embert, aki vásárol egyet a tarisznyák közül. — Pedig — védi a holmiját — erős jószágok, ezt el nem pusztítaná kend. Nézze kend ezt a bőrt, micsoda tartós! Ezt a szíjat e! Ilyen régi, juhászos, cifra rézcsatot • manapság már nem is lehet találni. Ilyent már nem csinálnak. Ez nem gyári portéka, ha nem még röndös, kitanult mesterömbör munkája! Nézze csak! — Hát hiszen — húzódik Pétör —, ami azt illeti... — mivelhogy a csat ellen nem ts szólhatott. E csat ama régi csatok közül való volt, amelyek ma már nem táláltatódnak, és olyan szépek, hogy az valóságos ritkaság. Nohát! — szól elégülten a vénember. Es most némi furfangba kezd az eladás szempontjából. Azt mondja Pétörnek: — Ogy nézőm, maga fágeros embör. Nincs mit tagadni rajta, hogy Pétörnek tetszik az ilyesmi, hogy olyan vadászforma embernek tartják. Az szép, ha városon ilyesmit kilátnak az emberből. — Az-e? — mondja tehát. Ezen pedig az öreg kap: — No hát akkor... Nézze — s föllebbentt a tarisznya takaróbőrét — ebbe itt külön lyukak vannak varrva a patronoknak, hogy ebben azokat is hordhatja. Ilyent itt többet nem lát az egész piacon. De az egészön ... Pétör ingadozni látszik, kétfelé kételkedvén lelkében. A dolog csakugyan csábító. De másként... amúgy... hát már mégis ... Ebbe a gondolatba bele is fogódzik, hogy hát már mégis. — Hát már mégis — vágta vissza a csábítás ezen fokozott mértéke ellen —, a szalonnát csak nem hordhatom olyan tarisznyában, amelyikben azelőtt más a lábát viselte. Mély csalódás ül az öregember arcára: a baj, íme, csakugyan fölfedeztetett. A tarisznya, valamint a többi is, valóban ócska csizmaszárakból van összevarrva, csakhogy éppen a varrások helyét cifraságok igyekeznek, úgy-ahogy tarkítani. — Hát — védekezik a vén —, hát hogyisne. Honnan tudná ezt maga? De a juhász csak rámutat a gamós bottal az X-forma cifraságokra, amiket nem lehet eltakarni, s amelyek szörnyen nyilvánosan mutatják, hogy azokhoz valamikor a csizmafül volt odavarrva. No, itt már semmiféle tagadás, vagy beszéd nem használ, az öreg ennélfogva meg is haragszik. — Ügy hát? — süvít fel gúnyosan a kisszékről a juhászra — magának egészen új holmi köllene, ftnumfánum, drágálátos — aztán ingyenpénzért? Azt hiszi maga, hogy ha neköm telne új bőrre, varrnék én csizmaszárbul? Né! Mönjön innen, amerre akar, nagyságos uraknak én nem árulok. Majd akad azért ennek gazdája: valami szögény, becsületes embör. A juhász megy is odébb, belülről mosolyogva, hogy már mindjárt túljárt a városi ember eszén, az öreg pedig mérgesen néz utána, tűnődve önmaga és a tarisznyát során. Jaj, hát pedig ez így van, és hogy miért van így, arra csak annyit lehet mondani, hogy azért, mert másként nincsen. Akik a szégyenpiacról élnek, lebecsülik a szegénypiacot: miért becsülik le, ha arról élnek? Mert kell az, hogy legyen, mert arra nagyobb szükség van, mint sok parádéra, már — mint Várakozó Albert ts mondta — ami az életet illeti. Mert vannak, akik máshol nem bírnak venni, s ismét vannak, akik máshol nem tudnak eladni. Micsoda különös élet az, élni abból, amt már másnak nem kell, eladni azt, amt már másnak nem kellett, ismét egy olyan másnak, akinek még kell... ö, még nagyon kell, még használni akarja, s úgy lehet, használat után majd szintén idehozza, hogy talán még mindig akad akkor is olyan valaki, akinek kellent fog. Látnátok csak, ml mindent árul az, aki karácsonyra valami pénzmagra szert akar tenni. Nem is mi mindent, hanem hogy mi keveset. Megmosolyogni való dolgok ezek, részben bizonyára azok, míg másfelöl ott rejtőzködik mögöttük a súlyos szegénység gondja. Lám, nénémasszony onnan valahonnan a város széléről azt mondja otthon: — No, elmennék én is árulni a piacra. Talán a szomszédok is megnevezik, hogy ott ugyan ez mit akar árulni, mikor semmije sincsen. De azért csak elmegy a kisszékkel, a piacon leterít egy kopottas kendőt, s arra rárakja kincseit, várván a vevőt. E drágaságok: egy söröspalack, egy sósborszeszes üveg, néhány patikaszernek való tégely, egy pápaszemnek való tok bádogból, egy olló, két porcelángomb, amikkel valamikor a függönyöket akasztották félre az ablakon. Ez a bolti raktár, s az asszony várja a vevőt, délig, délután, mígnem sötétedik: hátha jön. Mert jó az Isten. Az ócska zsindelyléc egy szilánkjából s némi színes bolti csomagolópapirosból készült krajcáros babát, ócska kesztyű béléséből való nyuszit ts ott árulják; e krajcáros holmik viszik karácsony estéjén a szeretet világát apró gyermekek közé, olyan helyekre, ahol másként a sötét ntncstelenség szomorú kísérteié lakozik. A sötét... A sötétség valóban szomorú: félős és kietlen. Egy asszony keresgél az árusok csoportjában, a sorok között, lámpa után. Van eladó lámpa, hogyne volna, van sok. Némelyiknek talpa van üveggel, a másiknak az üvegből egykor volt virágos talpa letört, de üvegje van. Ez is drága neki. Csak olyan kell, amelyiknek a gömbje legyen meg, egy kis béllel, olyan négy-öt krajcár körül való árban. Azt meg is veszi, el is viszi. Majd arra kifelé, a kurtasarki szatócsboltban méret a lámpagolyóba három krajcár ára petróleumot, és e lámpa egy cseréptárnyérnyl föld közepébe állítva, lesz a világosságok világossága, a fényességek fényessége. Hát igen, valamit venni kell. De hogy valamit venni lehessen, valamit el is kell adni. Hogy nagyapó vehessen az unokáinak valamit, bizony be kellett fogni a dologba az unokákat. Mikor az ócska szűr már úgy elkopik, hogy semmire sem való, mikor már minden plhéje levedlett, akkor nagyapó fölaprózza az ócska szőrt, valami furfangos módon belőle madzagforma cérnát csinál. Azután fából tűket farag és megtanítja az unokákat, hogy ezekkel a fatükkel abból a madzagból mint lehet kesztyűt kötni, jó, alkalmas ujjatlan kesztyűket — aki akar, vehet, mert árulja éppen a nagyapó. — Hat hatos párja. Ahány hatos, annyi esztendeig eltart. Amott pedig a limlom között a biblia hever. Szerencsétlen, a szent könyvet hozod-e vajon ide? Nem, nem, ez csak régi otromba fazekasjáték, tmádságos könyv formájára csinált pálinkásbutykos, rá is van írva: „Ez az én mindennapi ájtatosságom." A bütykös ivócsücske már egészen elkopott, sok ajak ájtatoskodhatott belőle, míg ide, a ponyvára került. De itt nem igen kell senkinek, bár az asszony váltig kínálja: — Öt pénzért odaadom, pedig a szögény leiköm uramé vót... Fogős kérdés, hogy milyen asztalosok vannak. Mert ha valaki azt mondaná, hogy van bútorasztalos és műasztalos: én azt felelném, hogy jó-jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna asztalos és van szőke, én azzal sem lennék elégedett. A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná valaki, hogy van falusi asztalos és van városi asztalos. Keserű Mátyás falusi asztalos volt. Növendék koromban, amikor deák voltam, nyáron által gyakran Időztem a mester műhelyében. Szerettem őt, s nyilván ő is engem. A mesterség néhány titkába is beavatott, Nótát is igen sokat tanultam tőle, mert igen nagy énekes volt. Talán énekesnek még nagyobb, mint asztalosnak. Azonkívül kedvelte a betűt is, amivel jótékonyan hatott a falusi emberekre. S hiába hívták Keserűnek, mert vidám volt a maga különös módján. Különben pedig... \ földműves 1969. december 20. Node, jobb lesz, ha nem magyarázom tovább Keserű mestert, hanem elmondok egy rövid történetet, mely az ő természetét jobban elbeszéli. Nyár volt. Július vége. Már estére hajlott az idő. Csak ketten voltunk a műhelyben, s beszéd nélkül. Keserű mester ablakrámákat festett okkersárga színre. Én a gyaluforgácsot kígyóztattam, miközben azon töprengett az eszem, hogy vajon minek az illatához hasonlít a gyaluforgács illata. Mielőtt azonban kitalálhattam volna, hogy legjobban a gyaluforgács illatéihoz hasonlít, kinyílott az ajtó, s hát nagy térfoglalással egy fiatal emberke lépett a műhelybe. Kamasz emberke volt, vékony, szegény és szőke. A lábbelije poros, vastagon. A vállán hátizsák, s a fején egy gyengécske sapka. Könnyű volt látni, hogy a városból jöhetett, a poros úton. Ámbár a köszönése nem városi módra vallott, mert nagy hangon így .szólt: — Adjon az Isten jó napot! Keserű mester rápillantott az ifjú vándorra, de csak nézegette őt egy pillantással, s oda sem vakkantott neki. Hanem az ablakrámát szó nélkül tovább festette. Látván, hogy nem fogant meg a köszönés, azt gondoltam magamban, hogy ezek ketten nyilván régi ismerősök, csakhogy most haragban vannak. S én nem szóltam semmit. A jövevény letette szépen a hátizsákját, majd nagy tisztességtudással odament Keserű mesterhez, kinek az oldala mellett megállóit. — A mester úrihoz van-e szerencsém? — kérdezte. Keserő mester erre sem szólott semmit, hanem tovább festette a rámát, mintha csak a légy dongott volna a füle mellett. Annál is inkább, mert az ifjú emberke nem retináit, hanem tovább folytatta a szót, mondván: — Engedje meg, hogy bemutassam magam: Szeder Károly asztalossegéd vagyok! Keserű mester erre sem hederített semmit. — Szeder Károly vagyokl — nyomta meg a jövevény. De hát szó helyett ismét csak csendet nyert. Az iskoláját, gondoltam magamban, most mindjárt bőgni kezd ez a szegény Szeder segéd. De nem gondoltam Jól, mert csupán a vállát vonta meg, majd odajött egyenesen hozzám, mintha a váratlan csapásról fel tudnók lebbenteni együtt a fátylat. — Süket? — kérdezte tőlem. Én megráztam a fejemet, hogy nem süket. — Hát akkor?! Vajon mért nem szól? — Talántán — mondám neki — a szedernek még nincsen itt az ideje. ADY ENDRE: Karácsony Ma tán a béke ünnepelne, A Messiásnak volna napja, Ma mennyé kén’ a földnek válni, Hogy megváltóját béfogadja. Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék Szívükre mind az emberek, — De nincs itt bála, nincs itt béke: Beteg a világ, nagy beteg... Kihűlt a szív, elszállt a lélek, A vágy, a láng csupán a testé; Heródes minden földi nagyság, S minden igazság a kereszté... Elvesztette magát az ember, Mert lencsén nézi az eget, Megátkozza világrajöttét, — Beteg a világ, nagy beteg... Ember ember ellen csatázik, Ml egyesítsen, nincsen eszme, Rommá dőlt a Messiás háza, Tanítása, erkölcse veszve ... Oh, de hogy állattá süllyedjen, Kinek lelke vön, nem lehet! ... Hatalmas Ég, új Messiást küldj: Beteg a világ, nagy beteg!... JÓZSEF ATTILA: '\yr iwacsony Legalább húsz fok hideg van, szelek és emberek énekelnek, a lombok meghaltak, de született egy ember, meleg magvető hitünkről komolyan gondolkodnak a földek, az uccák biztos szerelemmel siető sziveket vezetnek, csak a szomorú szeretet latolgatja, hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, fa nélkül is befűt az emberektől; de hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég s az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé. — De engemet úgy hívnak I — védekezett a segéd. Hát erre én is megvonítottam a vállamat, hogy a nevéről s az egész dologról nem tehetek, s ilyenformán ismét csendbe borultunk, ami nem volt a legjobb. Láttam Szederen is, hogy bizony, mert rettentő szorongással nézett reám. Még a két karját is meg-megemelte néha, hogy lemerüljön a csend mélyébe. Látván e nagyon béborult állapotot, nagyon megsajnáltam a szegény jövevényt, s intettem neki, hogy jöjjön csak utánam. S jött. Amikor kiléptünk a szobából, bétettem magam után az ajtót s ránéztem Szederre, aki így szólt: — Hát ez rémítő helyzet! — Vegyen csak levegőt, bőségesenl — bíztattam. Szeder az árnyékos helyen kétszer is nagyot szippantott a friss levegőből. — No, jobban van-e? — kérdeztem. — Kicsit jobban — mondta. — Hát akkor ne búsuljon — folytattam —, mert segítünk valahogy a dolgon. Honnét jött, s mi járatban van? — A városból jöttem — válaszolta Szeder ifjú —, s az lenne a célom, hogy Keserű mester segédnek fogadjon. Mivel hát úgy hallottam, hogy egy segéd kéne neki. — Hely lesz, ha szót fogad nekem — kezdtem a tanítást. — Hajlandő-e szót fogadni? — De mennyirel — mondta serényen. — Hát akkor, hallgasson ide! — folytattam a tanítást. — Elsőben is, amikor belép a műhelybe, ne úgy köszönjön, ahogy köszönt. Mert ugyanis Keserű mester azt szokta mondani, hogy ő nem sekrestyés, hanem asztalosmester. Érti-e? — Értem, kérem. — Másodszor pedig az Istent hiába ne emlegesse, mert Keserű mester azt szokta mondani, hogy az neki eddig is sokba került. Érti-e? — Értem, kérem. — Harmadszor pedig: tud-e énekelni? — Tudok. — No, akkor csatát nyerünk! — szóltam boldogan, s azzal kihoztam a hátizsákot a műhelyből és Szedernek azt mondottam, hogy vegye a hátára ismét, s majd úgy jöjjön a műhelybe vissza, mintha nem is járt volna ebben a házban soha — Érti? — Értem! — Mindent? — Mindent! No jő, én előre mentem vissza a műhelybe s ott Keserű mesterhez így szóltam: — Hát mester bátyám, ha most jönni találna egy magának való segéd, felfogadná-e? — Ha nekem való jönne, azt igen — felelte ő. S abban a pillantásban megnyílott az ajtó, s azon félrecsapott sapkával belépett Szeder. A hátizsákját egy mozdulással ledobta a földre, majd megdörzsölte verejtékes homlokát s csak úgy általában így szólt: — Még az angyalokat is elnyeli ez
