Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-19 / 29. szám

RIPORTOK

Harminc évig rejtekhelyen élt

Dél-Spanyolországban, Mijas faluban senki sem ismerte fel azt a sápadt öregembert, aki 1969. április 11-én bizonytalan léptekkel haladt a piactéren. Az öregember, a hatvanhárom éves Manuel Cortes fodrász, aki valaha polgármester volt. A polgárháború befejezésekor eltűnt, feleségét özvegynek tartották. Manuel Cortes harminc évig tulajdon házában elrejtőzve élt. Április 11-én kimerészkedett rejtekhelyéről, kezében egy újsággal, amelyben az állt, hogy elévültek a polgárháború alatt elkövetett cselekedetek.

Manuel Cortes semmi mást nem tett, mint hogy a köztársaságpártiak oldalán Franco csapatai ellen harcolt. 1939-ben egy éjjel, amikor a köztársaságiak már elvesztették a harcot, és Franco kivégzőosztagai tisztogatási tévé- ; kenységgel voltak elfoglalva, Mijas köztársasági polgármester visszatért otthonába, hogy elbúcsúzzon feleségétől. Menekülni akart. Felesége azonban elrejtette egy üres kamrában. Manuel harminc évig maradt ott.

Senki sem tudott létezéséről. Julianna Cortes, a feleség, egyedül gondoskodott mindkettőjük megélhetéséről. Ruhát varrt a szomszédasszonyoknak és megtanult gyékényt szőni, amiben férje j is segédkezett. Az asszony több j üzletben vásárolt, hogy elkerülje az Illetéktelenek gyanakvását, hiszen nemcsak magának, hanem férjének is kellett élelmiszert és más cikkeket beszereznie. Maria I lányuk esküvőjén az apa a vejét, j egy soffőrt csak a kulcslyukon J keresztül láthatta.

Az első tíz év alatt Manuel Cortes időnként még csak kimerészkedett az utcára, de csak éjszaka, öregasszonynak öltözve. Ez is nagyon veszélyes volt, szüntelenül rettegésben élt. Rendszerint csak akkor nyugodott meg, amikor a legtöbbször lakattal lezárt kamrájában elrejtőzött egy faliszekrényben. Húsz éven át rejtekhelyét egyetlen pillanatra sem volt bátorsága elhagyni, még akkor sem, amikor éjjel észrevette, hogy a szomszédos szobában betörő garázdálkodik, és magával viszi a család ezüsttárgyait.

Hangja alaposan megváltozott, hiszen éveken át csak suttogva beszélhetett. Arca viaszfehér, mert nappal sohasem merte kinyitni a befüggönyözöt ablakot.

A külvilággal csak rádió és újságok útján állt érintkezésben. Így értesült arról is, hogy Franco tábornok győzelmének harmincadik évfordulóján közkegyelmet hirdetett az összes köztársaságiak számára. Három évtized után Cortes Ismét keménytalpú cipőt húzott, és kilépett az utcára. Felesége elkísérte Malagába, ahol Mijas egykori polgármestere jelentkezett a rendőrségen, és személyazonossági igazolványt kért.

A cenzúrázott spanyol újságok érdeklődéssel írtak az esetről, amelyet a nemzeti egyesülés szép példájaként és a rendszer nagylelkűségének bizonyítékaként emlegettek.

Az egykori üldözöttek teljes rehabilitálásáról azonban szó sem lehetett. Süket fülekre talált az az 1200 jogász, lelkész és író által megszövegezett felhívás, amellyel felkérték a kormányt, hogy az ! idős embernek legalább nyugdíjat engedélyezzen.

Egyébként még manapság is megbüntetik azokat, akik a kormányt és a rendszert egykori kegyetlenkedéseire emlékeztetik. így | járt Victor Manuel Arboloa plébános is, aki a Signo című katolikus újságban a következőket írta:

„Nem vagyok a guernicai, badajozi és a novarrai gyilkosok barátja.“

Guernicát a hitleri Kondor légió repülőgépei bombázták, Badajoz arénájában és a navarrai erdőkben pedig Franco alakulatai tömeginészárlást végeztek, a köztársasági foglyokat gylkolták.

A plébánost fenti mondatáért i félévi börtönbüntetésre és tízezer ^ peseta pénzbüntetésre Ítélték. Vé- ! dőügyvédje a madridi bíróságon kijelentette:

— A vádlottat elítélhetik, a történelmet azonban nem változtathatják meg. (Stern)

fo SZABAD FÖLDMŰVES

1969. július 19.

János bácsi bár már a nyolcvanadikat tapossa, még szereti hegyesre pödörni magyaros bajuszát. Pedergetés közben a múltat idézi:

— Más világ volt az fiam. Hej, azok a vásároki Az aztán igenl Nem sokat ér ez a mostani élet.

— Milyen vásárokba Jártak annakidején?

— Losoncra, Rimaszombatra, Feledre, sőt egyszer még Kékkőre is elkocsikáztunk. Az aztán messze volt! Éjfélkor indultunk, és früstökre értünk a hegyek alatt meghúzódó városkába.

— És hol járt még a vásárokon kívül?

— Hova a csudába mentem volna még? Azt a hatórás zötyögős kékkői utat is elég volt kiheverni. Igaz, tovább tartott, mert azok a fránya lovak a kocsmák előtt mindig megálltak.

* • •

Verőfényes szombat reggelre ébredtem a rozsnyói fürdőben lévő szállóban. Az óra kis és nagymutatója nyílegyenesen állt s máris róttam a zöld köntösbe öltözött, szemet gyönyörködtető tájat. Azt hittem, csak én vagyok koránkelő. Tévedtem, mert egy egész sereg ember már hamarabb köszöntötte a vén tüzes golyót.

— Honnan, honnan? — kérdem a jókedélyű emberektől.

— A Vág mellől, Vágáról — mondja mosolyogva egy kerekarcú fiatalember.

— Akkor megkínálhatnának pattogatott kukoricával.

— Azzal aligha, esetleg egy kis kolbásszal. — válaszolt nevetve Gyerok Árpád, a kiránduló csoport vezetője.

— Csak nem a CSEMADOK gombaszögi ünnepélyére jöttek?

— Sajnos, nem. ötnapos szlovákiai körúton vagyunk. Az utazási iroda megfeledkezett arról, hogy az országos dal- és táncünnepség megnézését is műsorba iktassa. Pedig valamennyien szívesen megnéztük volna a János vitézt. Igaz-e, emberek?!

— De meg ám! — mondják szinte kórusban. — Az ördög vinné az ilyen szervezést — teszi hozzá egy jóalakú menyecske. — A magyar történelmi Jellegű városokban is alig tartózkodunk. Pedig minket különösebben az érdekelne.

— Hányán indultak a nagy útra? — kérdem a vezetőtől.

— Hetvenkilencen. A másik csoport Domicén szállásolt. Akinek kedve szottyant, mindenki itt van. Igaz, néhánynak otthon kellett maradni, mert az állatokkal mégiscsak törődni kell.

— És a határban nincs tennivaló?

— Ha hiszi, ha nem, holt szezőn van. A kapásokat már rendbetettük. Az első kaszálás betakarítását már el is felejtettük. Ez az időszak a legalkalamasabb egy kis kiruccanásra.

— Terveznek még más kirándulást is az idén?

— Augusztusban egy csoport lehajózik a vén Dunán Budapestre és onnan ellátogatnak a Balatonhoz is.

Reggelizni invitáltak. Mint ahogy már az nálunk szokásos a vendéglőben, a kiszolgálás lassú, a személyzet kelletlen.

Vártunk, vártunk türelmesen, beszélgettünk az 1000 hektáros gazdaság ügyes-bajos dolgairól. Egyszercsak arra lettünk figyelemesek, hogy a szomszéd asztaltól egy fiatalaszszony sikoltva felugrik.

— Levestészta van a teában!

Mindenkinek elment az étvágya és

siettek az autóbuszhoz, hogy minél gyorsabban a Magas-Tátrába érjenek, amelynek csodálatosan szép ormai pótolják majd a reggeli bosszúságot. * * *

Balatonszabadi egyik zöldpázsitos utcáján autóbusz gördült végig. N. Z. olvasom a rendjelzőtáblán.

— Ezek meg kik lehetnek? — töprengek magamban. Nem sokáig kellett tűnődnöm, mert a busz néhány méterrel odább megállt, s a kiugrálók közül néhány an ismerősként üdvözöltek.

— Hova, merre? — kérdem az egyik sportvezetőt.

— Lezárult a futballidény és áthoztuk a gyerekeket. Hadd lubickoljanak egy kicsit a sokszínű Balatonban.

— S legalább megérdemlik a labdarúgók?

— Nagyon nem dicsekedhetünk. Fő, hogy meg tudtunk kapaszkodni a kerületi bajnokság „B“-osztályában. No de majd ősszel megnyomjuk a gombot. Igaz, fiúk?

— Az már szent — mondja határozottan egy magas fiatalember.

— Akkor az olyan előlegezett bizalom féle.

— Valóban az! Gondolom, ha erősítünk az ifiből és a katonaságtól is megjön a három kiválóságunk, jövőre nem kell rettegnünk a kieséstől.

— Olyan gazdag a sportszervezet, hogy többnapos kirándulásra is futja a Balaton mellett?

— Van ám jó keresztapánk. A közös irányítóinál nem kopogtatunk hiába. Adnak, mert a mi szövetkezetünk a legelsők között van a járásban.

• » •

Idestova három éve lesz, amikor a sőkszelőcei szövetkezet alakulásának 15. évfordulóját ünnepelte. Nemcsak hazai, hanem külföldi vendégek is résztvettek a nagy család bennsőséges összejövetelén. A hartai 10 ezer holdas szövetkezet képviselői is ott vendégeskedtek Sókszelőcén. Oláh Pál, a hartai szövetkezet elnöke, aki egyben országgyűlési képviselő, üdvözlő beszédében említette, hogy a barátságot el kell mélyíteni a két mezőgazdasági üzem között, és az lenne az üdvös, ha nemcsak a vezetőség, hanem a tagság is élvezné az együttműködés előnyét.

— Szép szavak — gondoltam akkor kételkedve.

Siófokon tudtam meg, hogy több volt annál.

— Hát te mi a csudát keresel itt? — ütött hátulról a vállamra valaki.

— Én is kérdezhetném tőled — fordultam hátra hirtelen, s kissé meglepődtem, amikor a veres üstökű, régen látott Struba barátomat véltem felismerni a „vállsimogatóban“.

— Hiányzott a Balaton, s így „leugrottunk“ néhány napra.

— Autóval?

— Dehogy. Saját autóbuszunkkal.

— S nem drága a szállás?

— Nem kerül az egy fillérbe sem. A hartai szövetkezetnek van egy nyaralója Balatonvilágoson. Az ő vendégei vagyunk. A szezónban minden hét végén lejár a tagság közül egy harminc tagú csoport.

— Kulákok lettünk — szól közbe Mitlík Kornél bácsi, aki utolsó mohikánként lépett a közösbe. — Saját buszunk van és a Balaton mellett töltjük a hét végét.

— És jő helyük van abban a nyaralóházban?

— Hát, aludtam már kényelmesebben is. A gumi matrac leengedett az éjszaka, s bizony a 72 éves vén csontjaimnak nem igen tetszett a kemény

fekhely.

— Körülbelül hányán próbálják ki a tagság közül a matracokat?

— Úgy háromszázan évente. De nemcsak nyaralni járunk ám ide, azt is megnézzük, hogyan gazdálkodnak a barátaink.

— És nem únják évről évre a Balaton melletti nyaralást?

— Már mondogattuk a vezetőségben, hogy másfele is kirándulhatnánk. De a tagságot megbolondítja e nagy tó selymes vize, és nem vágynak máshova.

— Kornél bácsinak is ez a véleménye?

— Majd megmondom, ha húsz év múlva újból találkozunk Siófokon.

— A magyar ember nem szeret kirándulni — mondogatták hajdanában. János bácsi 50 kilométernél nem jutott messzebbre a gömöri hegyek alatt meghúzódó kis falujából. S íme mostanában hazánk legszebb tájain és külföldön is egyre gyakrabban találkozunk dél-szlovákiai magyarokkal. Lám, Iám, ez a sokat szidott „jéerdé“ kiránduló nemzetet faragott belőlünk. TÖTH DEZSŐ

A vágai kirándulók egy csoportja a rozsnyói szálló előtt.

A sókszeloceiekkel Siófokon találkoztam.

Az alkoholmámor panoptikumában

Nem! Nem mutatványos bódé a nagyérdemű közönség számára, mérsékelt belépti díj melletti Nem vásári látványosság, mert a nyilvánosságot rendszerint kizárják. Pedig éppen a nyilvánosság egyes rétegeinek nem ártana, ha megszemlélnék a torzképeket. Józan fejjel, elrettentő például. Csak egyszer, egyetlenegyszer, akkor talán észbe kapnának, magukba szállnának, talán ki is gyógyulnának. Tartósan, vagy legalábbis jó időre.

Nem! Nem viaszbábokat mutogatnak itt, letűnt nagyságok felelevenített képmását. Mégis bábuk kerülnek ide, húsból és vérből való, de csaknem élettelen bábuk, akiket az alkohol ördöge sarkantyúzott kábulttá, magatehetetlenné. Akiket a palackba rekesztett szesz ledöntött lábukról. Vagy ámokfutókká őrjített. És akiket a kristályban mágikusan csillogó méreg megfertőzött. Akiket a talmi ragyogás megfosztott józan ítélőképességüktől és felelősségérzetüktől, akiket kivetkőztetett emberi mivoltukból.

Nem! Nem vagyunk az őspozsonyi Állami Kórház ideg- vagy elmegyógyászati osztályán. Még nem! De előbb-utőbb oda is eljutnak az ápoltak, hacsak időközben nem ütik agyon magukat. Nem tudni, rövidebb vagy hosszabb útat kell-e odáig megtenniük. Egyesek számára talán ez az utolsó előtti állomás. A poklok tornáca, a purgatőriumok egyike. Esetleg „ugródeszka“ az elvonó kúrához, vagy a börtönhöz.

Orvos barátomnak, hajdani iskolatársamnak köszönhettem, akibe nemrégen „beleütköztem“ az utcán, hogy megfigyelői minőségben betekintést nyerhettem a részben komikus, többnyire azonban tragikus Jelenetekbe. MUDr. F. E. szolgálati kocsiján elvitt az ún. kijózanító állomások egyikébe, ahol éppen éjjeli ügyeletes volt.

Lépteink kongása kísértetiesen visszhangzott a bolthajtásos folyosókon. Az orvos kopogtatására arasznyira kinyílott egy ajtó, majd szélesre tárta valaki, akinek láttán önkéntelenül megtorpantam. Tekintetem az egyik fekhelyre esett, ahol átszellemült mosollyal az ajkán olyan reszelésen hortyogott valaki, mint egy régimódi gözffirész. Megkérdeztem a marcona ápolót, mi a „bűne“ ennek a hálóvendégnek?

— Zagyva beszédéből ítélve feleségével lehetett kisebb nézeteltérése — válaszolta a Herkules-utánzat. — Fejsebéből következtetve pedig olybá vehető, hogy szende neje ellentámadásba lendült. Alighanem valamilyen berendezési tárgy keménység! fokát akarta megállapítani hitvestársa koponyáján. Emberünk bánatában leitta magát, elcsavargott hazulról, közbotrányt rendezett az utcán, bekísérték ide. Súlyos alkoholmérgezés, gyomormosás ... Fejsérülése nem veszélyes.

Miközben szánalommal vegyes részvéttel szemléltem a hitvesi együttélés csatát vesztett hősét, egyszeribe összerezzentem, mert egy hang üvöltött fel mögöttem:

— Engedjetek ki, gazemberek, mert biz’ isten...

Szavait nem fejezhette be az értelmiséginek látszó ember, mert őrzője kissé „körültapogatta“ csuklóját. Fájdalmas kiáltással visszahuppant fekhelyére. Barátom odasúgta nekem:

— Törzsvendégünk. Tehetséges mérnök, de egyszer havonta megszállja az ördög. Ilyenkor gyilkolni képes. Tettlegesség miatt többször büntették már. Most elvonó kúrára javasoljuk.

— És ha tombolni kezdene? — kockáztattam meg a kérdést.

— Erre nemigen kerül sor nálunk — vette át a szót a „szelídítő“. — Végső esetben van itt kényszerzubbony, rácsos ágy s miegymás.

Gjabb kiáltás hangzott át a másik szobából. — No — gondoltam magamban kissé megborzongva — ott már puhítanak valakitl — De barátom, mintha csak kitalálta volna eszmefuttatásomat, megnyugtatott:

—Ne gondold, hogy bántalmazzákl Csupán arra kell ügyelniük, hogy ne tegyen kárt önmagában a szerencsétlen... Húsz éve gépokcsivezető, űn. karambol-mentes sofőr... De tegnap lelkiismeretlen munkatársai leitatták a sárga földig. Ö meg kötelességérzettől indítva holtrészegen is leült a kormánykerék mögé és — embert gázolt fényes nappal. Iskolás fiút... A helyszínen kiszenvedett... Annyira-mennyire kijózanították, sajnos, későnl Most haját tépi bánatában. Őrjöng és üvölt. Ö is családos ember, négy gyermek apja ... Különben megnézheted, gyere!

A rácsos ablakon akkor szűrődött be az első hajnali napsugár, mintha az éjszaka rémeit akarná elhessegetni. Mintha aranymázzal akarná bevonni a komor cella sötétségét, hátha csak rossz álom volt az egész lidércnyomás?

— Ha bíró lennék, illetve törvényhozó — jegyezte meg orvos barátom epésen —, elsősorban azokat a címeres gazembereket helyezném lakat alá, akik leitatták ezt a derék embert, noha valamennyien tudták, hogy kocsivezető és „soros“.

Bent javakorbeli férfit pillantottam meg az asztalra könyökölve. Fekete fürtös fejét tenyerébe hajtotta. Belépésünkkor ránk emelte szomorú tekintetét, értelmet sugárzó, de kissé fátyolos szemét. Halotthalvány arcából megbánás, marcangoló önvád áradt. Idegesen rángatózó ajka újra sírásra görbült, majd keserves zokogás rázta a szép szál embert. És a kabátujjába fojtot hangfoszlányokből csak egyetlen szót vettem ki: Gyilkoltam!!!

Tejeskocsik csörömpölése, trolibuszok búgása szűrődött be az ébredő város utcáiról és visszazökkentett a keserű valóságba. Mert idebent sírva borult egy ember az asztalra, aki gyilkolt ..

• Gyilkolt az alkoholl KOZICS EDE