Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-06 / 49. szám
IRODALOM /Lányit beszéltek arról, hogy ilyen okos a kutya, meg olyan hűséges, s különben is szeretem az állatot, ezért elhatároztam nekem is lesz kutyám. Nem közönséges, nem valami korcsivadék, hanem fajtatiszta kutya. Kollégám úgy áradozott, hogy már-már valósággal elhittem, miszerint az ő kutyája a gazdája szavát is érti, csak még jelelni nem tud. De mit lehet tudni, annyi csoda történik manapság a világban, hátha Jack London beszélő kutyájának históriája is megismétlődik, de most nem az író fantáziájában, hanem a maga materiális valóságában. — Nos, ha kölykei lesznek a kutyádnak, én vennék belőle egyet — mondtam félig komolyan, úgy nyár derekán barátomnak. Meg ts feledkeztem az egészről, hiszen az embernek más dolga ts van a kutyakérdésen kívül, de úgy karácsonytájt — igen, jól emlékszem, ekkortájt, mert hideg is volt, meg már a karácsonyfát is megvettem — reggel az irodában, miután megmelegítettem elgémberedett ujjaimat, .betoppan a koma, hóna alatt kinézhetetlen csomaggal. íróasztalomra teszi a pakkot, kibontja, s előtűnik egy nagy fejű bumfordi, esetlen kis jószág. Néhány-hetes kutyakölyök. Eppenhogy elhagyta az anyja. — Atyaúristen — gondoltam, csikorgó télen ilyen pindurnyi jószág. Hol tartsam, hogy ne vegye meg az isten hidege? De nemhogy szólni, hanem még gondolkodni se nagyon volt időm, amikor kollégám ennyit mondott: — Valódi fajkutya, farkaskölyök, bárcáfa is van az anyjának, meg az apjának. Ötven forint az ára. Nem sokalltam. Estig leborítottam a papírkosárral, aztán begöngyöltem a rongyokba, hónom alá csaptam, s egy fajkutyatulajdonos önbizalmával indultam haza. Anyám örült a kis jószágnak, hiszen ha már a fia alig van otthon, legalább egy ilyen kis maszat sürgölődjék körülötte. De hova tegyük? — mindjárt felmerült a hamleti kérdés. Agyam gyorsan megvilágosodott, kiszaladtam a hatalmas hóesésben az alsóudvarra és a fásszínből behoztam a ládát. Rongyokkal gondosan kibéleltem, finom falatokat készítettem a Fickónak — mert közben el is kereszteltem — a láda tetejére meg rácsot tettem. A kutya után én is megvacsoráztam, s kitettem a ládát az előszobába. Ide nem ért be fagy, a jól bélelt ládában olyan helye volt a kis vakarcsnak, hogy az anyja vacokjában se különb. Egy kicsit vinnyogott ugyan, biztosan eszébe jutott az anyja, de aztán elhallgatott. Én még olvasgattam a szobában, majd boldog fajkutyatulajdonosként elszenderedtem. Nem tudom mennyit aludhattam, de még messze volt a reggel, mire éktelen vinnyogásra ébredtem. A fájdalmas vinnyogás áthatolt a falakon, az ajtón, hiába akartam elaludni, hogy majd abbahagyja, nem sikerült. A kutya kitartóan vinnyogott. Csak úgy egyszál pendelyben kiszaladtam az előszobába, de a kutyának a ládában már hűlt helye volt. Körbe-körbe szaladgált a fal mentén, összepiszkolta a padlót, amit pedig anyám az este felsikált. Csitítgattam a kts jószágot, biztosan a testvére hiányzik neki. Vtsszatettem a ládába, rá a rácsot, a rácsra egy nyomatéko't, bementem, lefeküdtem, elaludtam. Ismét éktelen vinnyogásra ébredtem. Kezdődött az egész elölről: ki az ágyból, előszoba, kutyaládafedele lerúgva, Fickó pedig körbekörbe a fal mentén... Azon az éjjelen még kétszer keltem fel, egy csecsemővel sem lenne ennyi baj. Hajnalfelé fogtam a dögöt ládástól, ki a fásszínbe, ha nem volt jó a védett helyen, itt vinnyoghatsz kedvedre. Néhány órát még aludtam. Reggel a rongyokbabújt jószág úgylátszik elfelejtette az éjszakát — én nem! — mert pacskolta a kezemet, mikor kikotortam a ládából. Anyám azt mondta: — Majd én viselem gondját ennek az ártatlan kts jószágnak, s azzal tejet melegített, megetette a kutyát, betakarta, még a fásszín nyílásait is elfödte, nehogy a szél bekavarja a havat. Az irodában kollegám viszont azzal fogadóit: — Komám, elhoztam a másik kölyköt is, az éjjel nem tudtunk aludni, állandóan vinnyogott a testvére után, ezért nem kell fizetni. Hát mit tehet az ember, ha még nem gyakorlott kutyatulajdonos? Vagy ismét egész éjjel hallgatom a vinnyogást, vagy hazaviszem a másik kiskutyát is. Az utóbbit cselekedtem. Igaz, anyám nagyot nézett, de ahol egy kiskutyának jut eledel, jut ott kettőnek is. Persze, amíg kicsi a farkaskutya-kölyök. Április táján azonban megnőttek, úgy megnyúltak, olyan soványak voltak, hogy anyám nem bírta nézni őket. Naponta szaladt a henteshez, de naponta több-több belsőséget kellett kérnie. A kutyatartás egyre drágult. Ráadásul — ki tudja honnan — az adóhivatal is felvett a kutyaadót fizetők listájára. Fajkutyáról lévén szó, százötven-százötven forint az évi adó. Mindebből a családi gondból a két kutya mit sem sejtett. Míg meg nem nőttek, elég volt nekik a kisudvar. De egy napon már mint a nyúl ugrották át a drótkerítést. Néhányszor, miután pálcával zavartam vissza őket, ahol átugrottak, nyugodtan maradtak, de aztán komolyabb verés következett. Kezdett a türelmem fogyni... Egy délután anyám azzal állt elém, hogy délelőtt az egyik kutya addig ugrándozott a drótkerítés egyik oldalán, míg fel nem idegesítette a túloldalon kapirgáló tyúkokat. Ezek aztán repdesni kezdtek. Ez szörnyen tetszett Fickónak — mert nem mondtam még, hogy testvérét néhány héttel ezelőtt elajándékoztam, elég volt már két kutyával vergődni, mikor semmi hasznukat nem veszi az ember — szóval a tyúkok ugrándozása annyira tetszett Fickónak, hogy átrepült a dróton hozzájuk, s addig ugrált, addig paskolta az egyik jércét, mígnem kiszállt a pára a vasárnapi paprikásjelöltből. Aztán persze otthagyta, visszaugrott a saját udvarára és vidám farkcsóválással, ártatlan kutyaderűvel fogadta anyám kezéből a marhabelsőséget. ' Á dolog egy hétre rá megismétlődött, aztán pedig naponta. De ki bírja az ilyen kutyatartást: napi egy tyúk! Apróhirdetés az újságban: „Fajtatiszta, 'törzskönyvezett szülőktől származó, nyolchónapos farkaskutya-kölyök olcsón eladó. Itt és itt. Az „olcsón“ jelzőre nagy figyelmet fordítottam, hadd vigyék minél előbb. Legfeljebb ha sok lesz a vevő, annak adom, akinek a képéről legtöbb jóság sugárzik. Mert igaz, hogy a csirkét szétlapítgatja, de meg nem eszi, nem csirkés ez a kutya, sok öröme telhet még benne az új tulajdonosnak. Aztán vártam. A hirdetésre csak két kisfiú jelentkezett. Kérdezték a kutya árát, de annyi pénzük nem volt. Pedig isten a lelkem, semmit nem akartam keresni Fickón. Csak ötven forintot kértem ... Közben beesett a nagygerenda. Jött az értesítés, vigyük el Fickót oltásra. Elég messze, a mázsaháznál volt a kutyaoltás. Kora reggeltől kezdve olyan felvonulás volt a házunk előtt, mint valami kutyaparádén. Ekkor láttam, hogy a zárt kerítések mögött ugató jószágok legtöbbjének csak a hangja nagy. Hogy mennyi korcs, silány ebet vezettek el a ház előtt, csak csodálkoztam, és büszkélkedtem magamban. Az enyém fajkutya. Anyámra hárult a feladat, hogy Fickót elvezesse a doktorhoz. A nem rég vásárolt örvet tettük a nyakába. Majdnem azt mondtam, hogy megfürdettük, megmosdattuk, mert tényleg egy kicsit kikozmetikáztuk őkutyaságát. Csak nem mehet az utcára úgy, ahogy otthon a porban hancúrozott. De Fickó még soha nem volt kapun kívül. Ott nőtt fel a kisudvarban, ezért amint kiért szegény anyám a kapuba, egy arra haladó motorbiciklitől Fickó úgy megrémült, hogy usgyi: kiszakította a pórázt anyám kezéből, át a kerítésen, bebújt a kutyaól legtávolabbi sarkába. Végülis csak elvittük beoltani, mégpedig egy nagy gyékényszatyorba tettük, amire kendőt borítottunk. Kettőnknek is elég volt a mázsaházig elcipelni. De elcipeltük. Most már anyám türelme is végefelé járt. Ismét egy apróhirdetés az újságban: „Fajtatiszta, törzskönyvezett szülőktől származó tízhónapos farkaskutya-kölyök ingyen elvihető. Itt és itt...“ Most már az „ingyenen" volt a hangsúly. Az apróhirdetés egyébként ötven forintomba került. Reggel hatkor — a csoda tudja ilyen korán honnan olvasták a hirdetést? — már hárman voltak a kutyáért. De nem voltak az új tulajdonosjelöltek bizalomgerjesztők, azért nem adtuk oda. Azt mondtuk: már elvitték. Csodálkoztak, hogy akadtak, akik náluk is korábban keltek. Tíz óráig harminc jelentkező akadt. Végül egy szelídképű parasztembernek adtuk oda. Jó lesz a tanyára. — Oszt harap-e, báhtja-e a csirkét? — kérdezte Fickó új gazdája. — Nem harap ez kérem, ha tálcán tesszük eléje a csirkehúst, akkor se nyúl hozzá — bizonygattuk felváltva anyámmal. Fickó most se akart kimenni az utcára. — Majd megszokik a tanyán — mondta az ember, s felkötözte a biciklitartóra. Ügy ült ott Fickó, olyan szerencsétlenül, hogy a szívem összefacsarodott. Sokáig néztem, egészen addig, amíg a paraszt bácsi el nem fordult az utca végén... Azóta se volt kutyám. szálloda éttermében ismerkedtem meg Margarettel. A pultnál állt és a pincérnővel beszélgetett. Amikor beléptem, a pincérnő odahívott és megkérdezte: „Tud maga németül? Sehogyan sem értjük egymást. Segítettem. Természetesen a bemutatkozás sem maradt el. „Felk Margaret Münchenből.“ — Huszonhárom évesnek ítéltem, tehát fiatalsága teljes virágában, ahogy mondani szokás. Együtt ebédeltünk. Vajon miért jött ez a fiatal teremtés Münchenből? — tűnődtem. Hosszú, vörös hajával, lebarnulva roppant csinos volt. Nagyon szép lábai voltak. Semmiben sem különbözött a mi lányainktól. Vastag pulóvert viselt, zokni nélkül dugta szandálba apró lábait. A szálloda mellett álló kis Volksvagennel érkezett. Ismeretségünk harmadik napján a sziléziai Zombkowitzba hívott egy kis sétára. Már esteledett, mikor megérkeztünk. Az autót a fogadónál hagytuk és megtekintettük a Frankenstein vár romjait. Talán azért, mert már sötétedett és a nedves föld erősen párolgott, a várrom borúsan hatott rám. A falak magasabbnak tűntek, mint valójában voltak, az egyik torony szinte belefúrődott a fekete égboltba. A falakon átszűrődött a hold sápadt fénye. Margaretnek elbeszéltem a várról szóló régi lengyel legendát. A vár sokszor váltott gazdát. Azt beszélik, (hogy 1606 körül egy vámpír jelent meg a környéken, a mágia és az alkémla szülöttje. Barátokra vágyott, de olyan szörnyűségesen rút volt, hogy az emberek féltek tőle és futottak előle, ezért ő bosszúból gyilkolt. Először teremtője testvérét és feleségét ölte meg, azután még vagy kétezer embert, köztük a vár urát is. A szörny egy hatalmas* viharban pusztult el, a villám sújtotta agyon. A teste ma is valamelyik toronyban fekszik, ezért hívják a frankenstelni vár kísértetének. Margaret az egész visszafelé vezető úton nyugtalan és izgatott volt. Késő éjjel őszi szél és eső kíséretében érkeztünk a sziléziai Zombkowietzbe. Szótlan és szórakozott volt. Hallotta egyáltalán a várról szóló legendát? — Ide hallgass — szólítottam meg. — Te valamit titkolsz előttem. — Igen — ismerte be és a szemembe nézett. — A várral összefüggésben van a dolog? — érdeklődtem. Bólintott. Azért jöttem tulajdonképpen ide... — Az egész csak rövid történet. Rövidebb, mint a vámpírról szóló meséd. Apám a náci párt tagja volt. Harcolt. Valahol a közelben. Az orosz és a lengyel fogságból sikerült autón megszöknie. Amikor bedöglött a gépkocsija, a várban elásta a poggyászát. Illetve csak egy koffert. — Értéktárgyakkal? — Nem tudom. Talán. Minden bizonnyal valami értékes dolog lehetett benne. Azután sokáig bújdosott. Keresték. Az egyik éjjelt ismerősei padlásán töltötte. Meghűlt és rövidesen meghalt. Halála előtt kérte, hogy adják át anyámnak azt a tervrajzot, SLAVOMIR SERECKI: Margaret és a frankensteini kísértet amelyen az elásott koffer volt bejelölve. „A németek még biztosan viszszatérnek Sziléziába aztán kiáshatjuk“ — mondotta. — És te nem tudtad kivárni ezt a napot... — Nem! Nem! Kérlek, ne érts félre. Hiszen én apámról és a múltról semmit sem tudok, és akarok, tudnom kell! ... Lehet, hogy családi iratokat és relikviákat találok. — Nézd... én nem gyűlölöm az összes németet... de hazám már anynyi áldozatot hozott. Azt nem lehet elfelejteni. — Tudom mire gondolsz. A vár Lengyelország területén fekszik, ez ezt jelenti, hogy ami ott van elásva, méghozzá a gyűlölt hitleristák által, azt jelenteni kell. Igen? — Valahogy így ... — Értsd meg, hátha csak jelentéktelen családi emlékek. Az apám csak bőröndöt említett és nem értéktárgyakat. Bízom benned, ezért mondtam el mindent. Tudod mit, segíts megtalálni a koffert. Együt felnyitjuk, azután belátásod szerint cselekedhetsz. Beleegyezel? Másnapra beszereztem egy kis lapátot és villanylámpát. Mire estére a várhoz értünk, az eső is elállt. Ügy döntöttünk, hogy csak másnap térünk vissza a szállóba. Holminkat az autóban hagytuk és munkához láttunk. Hideg volt, mégis izzadtunk, — az ásástól és ez izgalomtól. A tervrajz pontos volt. Húsz perc után rábukkantam a kofferre. Félig rothadt volt, és hogy szét ne esssen az esőköpenyembe csomagoltam. Hogy felmelegedjünk, s izgalmunkat csillapítsuk, felhajtottunk egy korty konyakot. Szétnyitottam a köpenyt, majd óvatosan felnyitottam a fedőt. Legfelül egy csomó iratot találtam, de a nedvességtől a tinta egybeolvadt, úgyhogy lehetetlen volt valamit is elolvasni. Margaret kezébe fogta a papírokat, de szétestek a keze között. Azután egy abroszhoz hasonló rongy, majd még valami következett, melynek mivoltát nem tudtuk megállapítani. A koffer alján hirtelen felcsillant valami. Gyorsan eltávolítottam a maradék rongyot és a látottaktól megmerevedtem. A koffer fenekén egy csomó aranyfog hevert. Margaret szörnyülködve, szinte dermedten nézett, majd hisztérikusan felsikoltott. Mindent visszadobált a helyére és az egész mindenséget a folyóba hajította, majd a fűbe rogyott. Hallgattunk. Hirtelen kiabálni kezdett: — Nem tudtam, nem tudtam, és nem vagyok bűnös Hittem neki, de ennek ellenére kivittem holmimat az autóból és gyalog nekivágtam az országútnak. Csak el ettől a helytől! Két kilométer után a Volkswagen utolért. — Ülj be. Én értelek, de te is érts meg engem. Egy perc alatt elvesztettem az apámat... sőt apám emlékét is. Beültem és hallgattam. Egész a hotelig. Némán mentem a bejárat felé, hátamon érezve Margaret tekintetét. Mikor végre megfordultam, a kis Volkswagen már a kanyarban volt. — Hogy sikerült a kirándulás? Látták a frankensteini kísértetet? — kérdezte az álmos pincérnő. — Láttam — feleltem. s (Fordította: Ordódy, V.)
