Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-29 / 48. szám
OAUOS ISTVÁN ■■ Kiss Berci úgy menekült meg a frontszolgálattől, Ihogy törők tolmács lett a csapatkórházban, noha nem Is tudott törökül. A legválságosabb pillanatban mosolygott rá a szerencse, alig néhány órával a menetszázad Indulása előtt. Délben kiosztották a vadonatúj csukaszürkét, alsót, a frontbakancsot, sátorlapot meg miegymást a százhúsz élessel egyetemben. Akinek hozzátartozója volt a városban, két órai eltávozásra kapott engedélyt. Kiss Bercinek senkije se volt ebben á kisvárosban. Bekukkantott a kantinba, lehúzott egy üveg sört, sétálgatott a tágas kaszárnyaudvaron, a konyha körül, majd az árnyékos folyosóra menekült a tűző nap elől. Nehezen telt az idő. Az ezrediroda előtt ólálkodott éppen, amikor kivágódott az ajtó, és az őrmester harsány hangon az ügyeletest szólította: — A főhadnagy úr a kantinba küldte — közölte vele Kiss Berci. Kelletlenül dörmögött valamit az őrmester és tanácstalanul nézett körül. — Rendelkezzék velem, őrmester úr, csak hatkor indul a század, bőven van időm. — Ezt a parancsot kellene a csapatkórházba kézbesíteni — mondta az őrmester, örömmel fogadva az önkéntes ajánlkozást. Amikor a kórház kertjébe ért, kezében a parancsot tartalmazó könyvvel, kanyarodott be éppen a csapatkórház kapuján a török sebesültek osztaga. Súlyos beteg nem akadt közöttük. Legtöbbje a kezén vagy a lábán szenvedett sérülést, de valamennyien szánalmas állapotban voltak. Sokáig tartott, amíg a frontról a kötözőhelyre, majd a hátországba kerültek. Az utolsó két napon csupán valami feketekávénak nevezett folyadékot kaptak, és kiéhezve, megviselten vergődtek el idáig. Egy sápadt altiszt menetelt a sor szélén, gipszbekötött karral. Megkínzott arcán a fájdalom és az éhség vont barázdákat. Kiss Berci szánakozva nézte a hoszszú sort. Talán az a gondolat is átvillant az agyán, hogy nemsokára ő is ilyen állapotban lesz, ha nem marad ott valamelyik futóárokban. ben, ami kenyeret vagy éhséget jelentett. A kórház parancsnoka alig két méternyire állt tőle ebben a pillanatban. — Ekmek? — fordult a sebesült török altiszt felé, aki rácsodálkozott. Itt, a messzi idegenben anyanyelvén szólnak hozzá. Nem csodálatos? Olyan jól esett hallania a török szót, hogy még a fájdalomról és talán az éhségről is megfeledkezett. Aki törökül szólt hozzá, az vadonatúj csukaszürkében van, oda készül, abba a pokolba, ahonnan ő most érkezett vissza szétronesolt karral. — Ekmek! — válaszolta hadarva, kapkodva a szót, mondott valamit arról, hogy reggel óta nem evett és bizony jó volna legalább egy darab kenyér. Kiss Berci a török szóáradatból csak ennek az egyetlen szónak a körülbelüli értelmével volt ' tisztában, de úgy bólogatott,, mintha a sebesült minden szavát értette volna. Felébredt benne a mindig kajánkodó Berci, a század mókamestere. Odaszólt a mellette álló szakaszvezetőnek, hogy jó lenne azonnal intézkedni, hogy a sebesültek mielőbb valami meleg ételt kapjanak, mert a török altiszt arról panaszkodik, hogy tegnap óta nem ettek. V- A parancsnok figyelmes lett a beszélgetésre. — Maga tud törőkül? — fordult Kiss Bercihez. A tréfálkozó kedvében levő Kiss Berci erre a fordulatra nem számított. Hamarjában nem tudta mit válaszoljon. Ha most beismeri a parancsnoknak, hogy nem tud törökül, akkor a kajánkodásból könnyen baj származhat, ha pedig azt mondja, hogy igenis kérAn, jelentem alásan, tudok törökül, aztán meg kiderül, hogy nem mondott igazat, még nagyobb baj lesz. Hirtelen úgy döntött, hogy az arany középutat választja. — Jelentem alásan, hogy gyermekkoromban egy Törökországból ideszakadt intéző dolgozott azon a birtokon, ahol az apám is alkalmazva volt. Attól ragadt rám a hiányos török tudományom. — Szükségem lesz török tolmácsra. Intézkedem, hogy itt maradjon. — Jelentem alásan, be vagyok osztva a menetbe. Hatkor indulunk. Ennyi törököt se látott még életében egy rakáson. Ez a látvány juttatta eszébe, hogy gyerekkorában hallott egyszer török beszédet, és egy szó akkor meg is maradt az emlékezeté— Maga nem indul! — mondta ideges türelmetlenséggel az ellenkezést elvből nem tűrő parancsnok, aki civilben gimnáziumi tanár volt, és nagyot csapott a kerti asztalra. S / ’’ <IRODALOM Kiss Berci elhallgatott. Fejét a vállai közé húzta és mérlegelni kezdte az eshetőségeket. Úgy vélte, nagy baj már nem lehet ebből a törökösdiből, hiszen nem mondta, hogy tud törökül, az meg igaz, hogy hiányos a török tudománya. A hiányosságnak meg különféle fokozatai lehetnek. Ha a parancsnok intézkedésére tényleg kiemelik a menetszázadból, az mások dolga. Ami pedig a továbbiakat illeti, hát majdcsak lesz valahogy. Alig fél órával később megérkezett a parancs, mely szerint Kiss Bertalan közlegény a csapatkórhAsba lett beosztva, mint török tolmács. A század tehát nélküle indult a frontra, o pedig török tolmács lett. Menten nekilátott, hogy bővítse ismereteit a török nyelv tudományában. Nem nyelvtanból, szótárból, mert hiszen ezt hamarjában nem szerezhetett. A török sebesültek között sündörgött nagy igyekezettel, és a lehetőségek szerint a maga módján kezdett munkába. Cigarettát vett elő és az egyik' sebesültnek nyújtotta. A noteszébe pedig bejegyezte, hogy mit Jelent a cigaretta meg a gyufa tőrökül. Fél óra múlva már tudta, hogy a jó reggelt, leves, főzelék, fájdalom, ágy, kórház, séta meg miegymás mit jelent a fura török nyelven. Az volt a tolmácsi teendője, hogy a reggeli orvosi vizit során az orvos és az ápoló mellett végigjárta a betegszobákat és magyarra fordítsa a foglyok kívánalmait. Már amennyire fordításnak volt nevezhető az a ténykedés, melyet nagy ügybuzgalommal, de annál kevesebb hozzáértéssel végzett. A szobába lépve természetesen törökül üdvözölte a sok felkötött karú, bicegő, bekötött fejű sebesültet, azok meg az elosztogatott cigaretták, kétszerszültek ellenértékeként boldog mosollyal üdvözölték a mindig jókedélyű magyar bajtársat, oki olyan nagy igyekezettel tanulgatta a nyelvüket. Szaporán ömlött ajkukról a szó. Kiss Berci pedig hümmögve, tömören válaszolgatott nekik. A különbségek úgy egyenlítődtek ki, hogy ők pontosan annyit értettek Kis Berci szavaiból, mint ő a szapora beszédből. Kiss Berci pedig olyan fontoskodva hallgatta a szóáradatot, mintha minden szót megértett volna. — Mit karattyol az istenadta? — fordult hozzá az orvos. Kiss Berci nem késett a válasszal. — Nem bírja a gyomra a feketekávét. kéri, ha lehetséges, tejet adjanak neki. — Feljegyezni — hangzott az orvosi utasítás. Naponta végigjártak a kórtermeket, minden ágy mellett megálltak. — Feljegyezni... feljegyezni... Másnap aztán tejet kapott az a sebesült, aki azt panaszolta az előző napi viziten, hogy a háta fáj a kemény derékaljtól, a másiknak két* szersültet adtak tea helyett, aki altatót kért, annak megengedték, hogy a kőrházkertben üldögéljen a déli napsütésben, aki pedig azt panaszolta, hogy elfogyott a rózsaszínű tábori levelezőlapja, annak hashajtó Jutott. Nagyobb baj azonban nem történt, mert aki párnát kapott feketekávé helyett, elcserélte azzal, aki a derekát fájlalta, aki pedig tejet kapott dupla kenyér helyett, átengedte a bajtársának. Vígan folyt a cserekereskedelem a sebesültek szobáiban és mindenki meg volt elégedve a törökbarát Kiss Bercivel, aki nagy jóakarattal gondoskodott róluk, de arról nem tehet, hogy a figyelmetlen szolgálatvezető minduntalan összecseréli a feketekávét a zsemlyével, a teát a bakaprófunttaT. Valamennyien jól Jártak, főképpen pedig Kiss Berci, a tolmács, akit a törökösdi mentett meg a fronttól, sebesüléstől, a halál torkából. Két hónap se telt el azóta, hogy a csapatkórházba került, és ott már összetalálkozott olyan sebesültelek«! is, akik az ő menetszázadával kerültek ki a harctérre és beszéltek azokról a bajtársakról, akik már sohasem térnek vissza. Kiss Berci egyre komolyabban vette a tolmács szerepét. Ott tartott már, hogy kacskaringós mondatokat Is össze tudott eszkabáfni. Több mint fél évig tartott vendégszereplése a csapatkórházban. Akkor szakadt vége a mesevilágnak, amikor a török sebesülteket elvezényelték a kórházból egy olyan alföldi kórházba, ahol Kiss Berci szerencsétlenségére hites török tolmács is volt. Bizony felmondási idő nélkül vezényelték vissza a csapattestéhez és alapos oka volt mondogatni magában, hogy akkor nevezték ki török tolmácsnak, amikor nem tudott törökül és akkor vezényelték vissza, amikor már mint bírósági tolmács se vallana szégyent. De ő hiába beszél ennek az embernekl Hányszor mondta azt is, hogy elég lesz kettőjüknek egy hízó. Ha Sándorék hazajönnek a nyáron, hát úgyis széki húst kell venni, mert lldtkó nem szereti a füstöltet, meg a lesütöttet. De 6 hiába beszélt. Most itt a rengeteg elemózsia a kamrában, aztán ha ö nem nyammogna el néha pár szem töpörtyüt, hát nyugodtan befalazhatnák az ajtót. Mert az ember ugyan rá se néz a szalonnára, meg a lesütött oldalasra. Vajat veszeget meg szalámit: Na jó. Nem sajnálja 9 érte azt a pár forintot, de itt a sok élelem. De hát jól van. Ha azt kívánja, lm azt bírja a gyomra, hát csak vegye. Dolgozik, enni kell. És a vaj tényleg jólesik vékony kenyéren, kis sóval, meg zöldpaprikával. Valamelyik este ő is olyan jóízüt morcogott belőle. Ma reggel is kért pénzt az ember. Húsz forintot. A féldeci, a dohány meg a vaj. Tán csak hoz belőle valamennyit? Mert nem az, hogy ő nem vehetne, de úgyis marad az embernél egy kicsi. Elég az. Ha ő is hozna, még megavasodna itt. Míg odajárt tejért Köblöséknél, megjött az ember. De meg is vacsoráit. Már a pádon ül, fejét kicsit jobbra billenti, hallgatja a rádiót. Az asztalon szétfaragott kenyérhéjak. — Már ettél is? — Pár falatot. De elég is volt. Tudja fene, most megint nem túl jó az étvágy. Azt a kis maradék vajat kentem el. Majd adj még egy bögre tejet, aztán kész ... Az asszony nagyot nyelt. A ■mosdóvizet is úgy löttyintette a lavórba, hogy szétcsapódott a konyha kövén. A párnákat dühösen dobálta szét, papucsa orrával nagyot rúgott a macskába. — Megette! Hát megettel Jól van, csak egye. Igaz, nem tudhatta, hogy én mennyire ráké szít ettem a számat... de akkor is! Már két este én ettem meg, amit hazahozott. Gondolhatta volna. Na de nem baj, majd én ts elfelejtkezek. El én! Holnap lesz a napja, hogy veszek egy csomaggal itthonra. De eldugom tőlel Ott a szalonna, rágja azt! Ki akart két hízót vágni, tán én? Holnap... holnap a városra kell menni! Szerda van, piaci nap. Meg kell venni VEsztinek a lakodalmi ajándékot. Péntekre már biztosan hívnak kalácsot sütni. — Hallod, hé! A nyolcassal bemék. Meg kell venni Esztinek ... — Na oszt, mit veszel? — Ügy gondoltam, hogy egy szép vájdl’.ngot, meg egy olyan nagyobbacska tálat. Amibe tésztát is gyúrhat, meg disznótorkor ts tudja használni, igaz, ők csak egy hitvány fazekat hoztak Sándoréknak, de akkor más világ volt... — Miért nem veszel neki valami nagyobb ajándékot? — Nagyobbat? Ugyan mit? Tán autót? Vagy toronyórát láncostól? Mert nekünk annyi pénzünk van, hogy nem tudjuk hova tenni! Kőkerítés, vaskapu, ikerablak! Nagy ajándék még a bérmaker'esztanyám unokájának ts! Meg naponta húszasok féldecire ... vajra ... Ezt már kint mondta a gangon. Az ember nem is hallotta. Nagyokat nyögve nyújtózkodott a paplan alatt, igazította a derekát. Néhány pillanatig még látta elvonulni maga előtt Annus József a rengeteg csalamádét, amit ma behordott az üszőknek, de hamarosan összekunkorodtak szeme előtt a zöld levelek. Elfonnyadtak, mint az ébrenlét ... > — Mégis a disznót esszük meg, nem a készpénzt! — csomózta reggel kockás szakajtóruhába az oldal szalonnát az asszony. — Viszek én még töpörtyüt is, hátha valakinek arra támad gusztusa. A piac csak úgy ér valamit, ha árul is az ember ... A vájdllngot meg a tálat későbbre halasztotta. Mit hurcolja itt végtg a városon? De honnan jön ez a friss kolbásztllat? A lacikonyháról! Nem lehet ellenállni a jó szagának. De nem is kell. Futja a szalonna, meg a töpörtyű ára, mérjenek vagy hát húsz dekát. A hurkából is tízet. Mustár? Egye meg, aki szereti. Van ebben minden, ami kell. A kolbászból maradt valami, azt becsúsztatta a szatyor sarkába. A váróteremben mégis elő kellett vennie, Bakó Terus ott eszegette mellette, még kínálta is. — Van nekem ts. Maradt. Csak egy törés kenyeret adj hozzá. így, hülfen már nem esett jól. De ette. Ne maradjon az embernek! Egyen vajat, ha annyira szereti, hogy a kis maradéknak ts azonnal nekiesik, ahogy hazaér... A szemétládába pergette a morzsát, bedobta a zsíros papírt a maradék kolbászbőrrel. Épp indulni kellett. Már a buszban vitatkozni kezdett magával. Otthon meg már helyét se találta. Mégis hagyni kellett volna az embernek egy darabocskát. Ha elhallgatja, akkor mit ér. Ha meg eldicsekszik vele... Kiállt az út szélére. Idegen autók suhantak el mellette, lebegtették az ünneplő kötényt. A piros motort messziről megismerte: Zóth Lajcsi jön, a komaasszony vele. Integetni kezdett. A motoros csendesített, majd megállt. — Valami baj van, Etel néném? — Semmi, csak hozatni akarok valamit. A városba mégy? — Beugrók. Ha igaz, kész a tata szemüvegje. Azt hozom ki. Etetésre vissza akarok érni. — Akkor nagyon jó ... A kutya nyüszíteni kezdett. Most fordult be az ember a sarkon. Kapkodva leszedte a serpenyőt, s a gusztusos hurkátkolbászt egy tányérra borította. Odaillesztette az ember helyére. Mellé a kenyeret, meg a fanyelű vasvillát. Azzal szeret enni. De nem jön. Ugyan hová lett? Ahá, az utcáról haitik a beszéde. Valaki megállíthatta. Pont most! De belül van már a kapun, haitik a kutya nyeffegésén. Most támasztja meg a biciklit. Belép a gangra. Szimatol. Aztán megáll, bontogatni kezdi a kopott aktatáskát. Csomag vajat húz elő. — Most vettem, hazafelé ... te is szereted ... Az asszony nevet: — Hát jól mondják hé, hogy vén korára olyan már az ember, mint a gyerek ... Az ember nem szól. A padra ejti a kalapot, gyűrt az Ingujját. Lassan, nyugodtan mossa a kezét, de egyre a konyha felé pislog. Ahogy belül kerül, mindjárt az asztalhoz lép. Beleszagol a tányér gőzébe. — A városból hoztad? — Onnan. — Most újdonság. Ilyenkor jólesik ám! Az asszony matat a tűzhelyen, mintha dolya lenne. Pedig csak a vacsorázó embert figyeli, aki jóízűen harapja a puha kenyeret a meleg kolbászhoz. Szavai még ott csengenek az asszony fülében: ilyenkor jólesik ám! Nagyon örült neki.,, u> 2 *5 NJ :o S :0 * Ö O Ué 8 o M mm 'ÍÖ ti O X V
