Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-19 / 29. szám
BEL- ÉS KÜLPOLITIKA (Folytatás az 1. oldalról.) a kissárói szövetkezetben egy nagyobb táblán a búza hektárhozama 46 mázsa volt. A lévai Járásban Pavel Bukoven főagronómus becslése szerint az átlagos hektárhozam egykét vagy esetleg több mázsával is több lesz a tavalyinál. A szeszélyes időjárás azonban keresztülhúzhatja a számításokat. Több helyről érkezett például jégkár. Ipolyságon 30, Tesmagon 12 %-os kárt okozott a Jég. Amikor több agronómusnak és szövetkezeti vezetőnek íeltettem a kérdést, hogy most, aratás idején mi a legfőbb kívánságuk, azt mondták, elsősorban kedvezőbb időt várnak és több raktárhelyiséget. Egyes járásokban ugyanis szinte megoldhatatlannak látszik a raktározás problémájának megoldása. A lévai járásban még a beton silúgödröket is felhasználják raktározási célra. Kényszerítik őket a körülmények. Pavel jamárik, a mezőgazdasági termelési igazgatóság vezetője, valamint jozef Spiiiak, a felvásárlási szerv igazgatója elpanaszolta, hogy mintegy 2500 vagon gabonának egyenlőre nincsen helye. Mégpedig a három gabonasziló lassú építése miatt. Ugyanis mind a három gabonaraktárt már két évvel ezelőtt át kellett volna adni, de a bratislavai Priemstav állandóan halogatja az üzembehelyezés idejét. Beérkezett levelek és jelentések szerint más járásokban is komoly gondét okoz a raktárhiány, és néhány helyen — többek között a somorjai körzetben is — úgy oldják meg a kérdést, hogy a tavalyi gabonát a raktárokból kihordják és deszkalapra terítik, majd ponyvával fedik le. Az új gabonát pedig azokba a raktárakba helyezik, ahol azt még megfelelően kezelhetik, utánszáríthatják. Az aratás tehát elég komoly gondot okoz, és ismét megmutatkozott egy régen húzódó probléma, hogy termelni már tudunk, de a meglevő termést ügyesen begyűjteni, raktározni nem. (b) KORUNK osztályharca Kinél szüntethető meg a részesedések, prémiumok és jutalmazások előlegkénti kifizetése A Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium részletesebb magyarázatot adott ki a kormány azon intézkedéseiről, amelyek a vállalati részesedésnek, prémiumoknak és jutalmazásoknak előlegkénti kifizetését ideiglenesen beszüntetik. Az elfogadott intézkedésekkel kapcsolatban, amelyek az 1969. évi gazdasági irányvonal biztosítását és az irányítás szilárdítását szolgálják, június 26-án ismertette a napisajtó a nyilvánossággal a vállalati részesedés, a prémiumok és a jutalmazások előlegkénti kifizetésének ideiglenes beszüntetését. Ezekhez az intézkedésekhez a Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium a következő magyarázatot fűzi: 1. Az ideiglenes beszüntetés vonatkozik: — a vállalat gazdasági összeredményei után járó részesedésekre, melyek a 101/66 számú hirdetmény 20. és 21. szakasza értelmében engedélyezhetek, valamint — a vállalat egyetemes gazdasági eredményeitől függő prémiumokra és jutalmazásokra. Azokról a részesedés helyett vagy mellett kifizetett prémiumokról és jutalmazásokról van szó, amelyek a 131/67 Zb. számú hirdetmény szerint vezető dolgozóknak, beleértve a nagyüzemek igazgatóit, továbbá a gazdasági termelőegységek és vállalatok dolgozóinak járnak, akikre a prémiumok és jutalmazások kifizetésének ideiglenes tilalma vonatkozik; mindenekelőtt a vezérigazgató által meghatározott olyan dolgozókról van szó, akiknek prémiumai és jutalmazásai kizárólag a vállalat egész évi gazdasági eredményeinek bérelőírásaitól függnek. 2. A vezérigazgató a kifizetések ideiglenes beszüntetését azokra az esetekre is kiterjeszti, amikor a vezető dolgozóknak egész évi prémiumok vagy jutalmazások helyett egy évnél rövidebb időszakra szóló jutalmazásokat juttatnak.- 3. A részesedések, prémiumok és jutalmazások kifizetésének (akár előlegképpen is) ideiglenes beszüntetése, amelyek a vállalat egyetemes eredményeitől függnek, a nemzeti bizottságok és a külkereskedelmi vállalatok, valamint a részvénytársaságok által központilag irányított állami gazdasági szervezetekre vonatkozik. 4. A részesedések, prémiumok és jutalmazások kifizetésének ideiglenes beszüntetése (akár előlegképpen is) vonatkozik: a) a központilag irányított szervezetekre addig az ideig, amíg az állami igazgatás illetékes szervei és a vezérigazgatóság, vagy a közvetlenül irányított önálló vállalat között egyezség jön létre, valamint b) a nemzeti bizottságok által irányított szervezetekre addig az ideig, amíg ezen szervezetek és az illetékes nemzeti bizottságok között egyezség jön létre. 3. A tilalom nem vonatkozik a vállalaton belüli eredmények után kifizetett részesedésekre, prémiumokra és jutalmazásokra. B. Az illetékes miniszterek a vezérigazgatók javaslatára kivételt engedélyezhetnek, ha a vállalat kimutathatóan jő eredményeket ért el és jogosan feltehető az egyezség megkötése. A különböző fokú nemzeti bizottságok által irányított vállalatoknál hasonló felhatalmazással rendelkeznek az irányító nemzeti bizottságok. 7. A kormány továbbá megállapította, hogy az állami igazgatás szerveinek sorában a jutalmazások kifizetésének terjedelme nem felel meg a munka színvonalának és gyakran átalányos jutalmazás-kifizetésekre kerül sor, ami viszont nem áll összhangban azzal az elvvel, hogy jutalmazásokat mindenekelőtt csak rendkívüli munkaeredményekért, valamint a munkafeladatok sikeres, kezdeményezésteljes végrehajtásáért lehet kifizetni. A kormány ezért úgy döntött, hogy egyelőre beszünteti jutalmazások engedélyezését az államigazgatásban, azaz a minisztériumokban, a központi hiavtalokban és a velük egy szintre emelt nemzeti bizottságokban. A Jutalmazások kifizetésének tilalma az eddigi gyakorlat felértékeléséig és a fogyatékosságok kiküszöböléséig tart, nevezetesen a jutalmazások pausálszerű engedélyezésének megszűnéséig. Jutalmazásokat egyelőre tehát csak nevezetes évfordulók esetében lehet engedélyezni. 8. Jutalmazások korlátolt engedélyezése ezek szerint nem vonatkozik az állami költségvetési szervezetekre, mint például az egészségügyi, iskolaügyi, igazságügyi és egyéb szervezetekre, amelyekre nézve a 201/68 Zb. számú hirdetmény rendelkezései érvényesek, jóllehet ezekben a szervezetekben is takarékoskodni kell. Napjaink politikáját a két antagonisztikus rendszer, a szocializmus és a kapitalizmus harca határozza meg. Ez a harc a társadalmi fejlődés folyamán egyre változik, az adott gazdasági és politikai viszonyoknak megfelelően új formákat ölt, és egyre igényesebb feladatok elé állítja a szocialista rendszer aktív építőit. E harc új vonatkozásaiban — kellő felkészültség hiányában — gyakran még vezető beosztású párttagok sem állják meg a helyüket, amire számos példát éppen hazánk január, de különösen augusztus utáni fejlődésében tapasztalhattunk. Az említett Időszakban bekövetkezett dezorientálódások többsége az ötvenes, majd a hatvanas évek felületes, leszűkített, igénytelen és sablonos pártoktatási munkájából ered, annak egyenes következménye. E tömegtájékoztató munkában rendkívül hiányos volt pl. a fejlettebb, átmeneti konjunktúrákat élvező kapitalista államok objektív gazdasági és politikai értékelése. Vonakodtunk figyelembe venni korunk tudományos-technikai forradalmának kihatásait a kapitalizmus adottságai között, melyből egyes polgári közgazdászok a „második ipari forradalom“ jelszava alatt politikai tőkét is kovácsoltak. A fokozott mértékű gazdasági integráció a tudományos-technikai forradalom vívmányait kihasználva — a meglevő belső és külső ellentmondások ellenére — igen magas termelékenységet ér el a tőkés világban, ahol a kitermelt extraprofit jelentős részét ideológiai fegyvergyártásra fordítják. Ide tartozik a különböző elméletek gyártása a tőkés rend stabilitásáról és a munkásosztály forradalmi törekvéseinek bomlasztása gazdasági és politikai vonatkozásban. Ma az ún. „munkásarisztokrácia“ szerepét a fejlettebb országok technikai értelmisége, valamint a műszaki munkásság jobban fizetett része vette át, ami a munkásmozgalmi törekvések fokozottabb opportunista eltolódásához vezet. Ez az eltolódás egyes nyugati országok kommunista pártjainak szemléletére és állásfoglalására is kihatással van. A Jobboldali opportunizmus termékeny talajra talál a szocialista országokban is, főleg az értelmiség soraiban. Nálunk például az egyes értelmiségi rétegek jobboldali eltolódása a lappangó, belső hibákon tenyésző és kívülről céltudatosan táplált Jobboldali erők fokozottabb aktivizálódásához vezetett. A párt januári, őszinte reform-törekvéseit kihasználva, eleinte a demokratizálódás jegyében ügyesen burkolt, később nyílt offenzívát indítottak a párt politikája ellen. A háttérben meghúzódó Jobboldali erőknek kedvezett a párt soraiban bekövetkezett ideológiai válság, ami különböző szubjektivista elméletek létrehozásában jelentkezett és a párt sorait is megbontotta. A szubjektivista elméletek között különösen a demokratikus szocializmus. elmélete vált népszerűvé, amely a szocialista demokráciát volt hívatva gyakorlatilag is felváltani. A jobboldali erők akarva sem találhattak volna jobb elméletet a szocializmus aláásására, hiszen logikus, hogy a demokratikus szocializmus fogalma a szocialista tábort eleve demokratikusra és nem demokratikusra választaná szét. Ugyanakkor a demokratikus szocializmus egy ezerféleképpen magyarázható fogalom, képezhet egy olyan keretet, amely kiválóan alkalmas a szocializmus alapjainak fokozatos felszámolására és valamiféle új tőkés reneszánszra. A jobboldali erők tevékenységére jellemző a régen is jól bevált eszközök felhasználása. A demokratikus szocializmus szószólói érzelmi alapokon fűtött nacionalizmussal akartak erőszakot venni a proletár-internacionalizmuson, és így akarták elvágni azokat a szálakat, amelyek pártunkat a szocialista táborhoz és a nemzetközi munkásmozgalomhoz fűzik. Az eszközök felvonultatásában az osztályharc álhumanista tagadásának is jutott szerep. Mint tudjuk, a kommunista pártok célkitűzése az osztálynélküli szocialista társadalom felépítése, ezért gyakran felmerül a kérdés, hogy a szocializmus jelenlegi szakaszában beszélhetünk-e még osztályharcról. Az osztályharc fokozódásáról szóló szélsőséges sztálini elmélet mellett jelentkezhet és jelentkezik is a másik szélsőség az osztályharc megszűnéséről a fejlődés jelenlegi szakaszában. E kérdés alapos megértéséhez tudnunk kell, hogy osztályharc alatt ma elsősorban a társadalmi rendszerek harcát értjük, ami lényegében a proletár világforradalom befejezetlenségéből adódik. Az osztályharc ilyen értelemben mindaddig fennáll, amíg kapitalista rendszer lesz a földön, függetlenül attól, hogy az egyes szocialista országokban milyen mértékben szűntek meg a belső osztályellentétek. Ezért az osztályharc általános tagadása ma az imperializmus elleni harc tagadását jelenti, a marxizmus-leninizmus lényegének, a szocialista világforradalom céljának a tagadását. Ezért fontos, hogy a kommunista pártok e lényegbevágó kérdésben, az osztályharc kérdésében egységesen és következetesen foglaljanak állást. A helyes osztályszemlélet természetesen még nem old meg minden problémát, önmagában nem vezet ki a jelenlegi bonyolult gazdasági és politikai helyzetből. Segít viszont a megoldások keresésében, segít elválasztani a búzát a konkolytól, segít megtalálni, megőrizni és továbbfejleszteni a januárban megkezdett út minden pozitívumát és felszámolni annak minden negatívumát. Mert mint mondani szokás, ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is. A közelmúlt tapasztalatai azt is bizonyítják, hogy helyesen kell bánni a taktika és a stratégia eszközeivel. A stratégia a szocializmus győzelme, az osztálynélküll társadalom felépítése az egész világon, az emberhez méltó élet megteremtése mindenki számára, a taktika pedig az az út, ami ide vezet. Amíg a stratégia eszközeit főleg a felépítményben, a politika, a kultúra, az irodalom világában találjuk meg, addig a taktika eszközei főleg az alapban, a gazdasági életben kereshetők. Az értéktörvény fokozottabb érvényesítése, a célszerű denivelizáció, a dolgozók anyagi érdekeltségének a kérdései és a magántermelők felkarolása még nem jelent veszélyt a szocializmusra, ezeket a kérdéseket a taktika vonalán az objektív feltételeknek megfelelő szükségletek szerint kell értékelni. Veszélyes lenne azonban, ha a feltételeknek megfelelően módosítgatott alap megrendítené a szocialista felépítmény stratégiai célkitűzéseit. MAKRAI MIKLÖS BORÚS HORIZONT amely mögött gyakorlatilag nem állnak széles tömegek Spanyolországban. Ismeretes egyébként, hogy a falangisták „balszárnyának“ napilapja, a „Diario de Madrid“ gyakran valóságos buzgalommal tette közzé a diktatúra okozta sérelmeket, amivel szélesebb olvasóközönségre sikerült szert tennie. Persze az utódlás körüli tanácskozások, viták és torzsalkodások mit sem vonnak le az ország nemzeti függetlenségét, gazdasági, politikai és társadalmi életét mélyen érintő problémák élességéből. Újabban ismét fokozott hévvel lobbant fel az angol fennhatóság alatt álló gibraltari sziklaerőd körüli viszálykodás tüze. Spanyolország erélyesen követeli e stratégiai fontosságú sziklaerőd visszacsatolását, amit Nagy-Britannia — minden fenyegetőzés és megtorlás dacára továbbra is határozottan ellenez. Franco ez ügyben egyébként kifejezetten követeli az USA támogatását, mégpedig azzal a célzattal, hogy Spanyolország bejusson az Atlanti Tömbbe. Érve kézenfekvőnek látszik. Gibraltár a NATO egyik támaszpontja, tehát egy sor oly paktum láncszeme, melynek Spanyolország nem részese. Ezért Franco úgy véli, joggal tarthat igényt a NATO- tagságra. Nem kevésbé foglalkoztatja a madridi kormányzatot az amerikai támaszpontok problémája. Az USA 1953- ban három légi támaszpontot rendezett be Spanyolországban hadászati bombázók számára. Létesült egy haditengerészeti Is, ahol Polaris-rakétákkal felszerelt tengeralattjárók tartózkodnak. Régi beszédtémája a spanyoloknak, vajon ki lesz Francisco Farnconak, Spanyolország diktátorának utóda. Évek hosszú sora óta folyik erről a terefere Madrid ipari szektorának kávéházaiban, szerény berendezésű vendéglőiben, de a Követségl Klub elegáns bárjában is. Még 1947-ben ígéretet tett Franco, hogy Spanyolország „végül is“ visszatér a monarchists kormányrendszerre. Ám a „caudillo“, vagyis a vezérlő diktátor hona még továbbra Is király nélküli monarchia, melyben azonban az idők vasfoga alaposan kikezdte a most már mind keményebben bírált, egykor oly félelmetes fasiszta rendszert. Az utódlás problémája természetesen ismételten foglalkoztatta a hivatalos köröket és legújabban újból szőnyegre került a kérdés, ki legyen távozása után a már 76 esztendős Francisco Franco utóda, aki állítólag legszívesebben a Bourbón-család egyik sarját, a 31 éves Don Juan Carlos herceget állíttatná az állam élére. Trónkövetelőkben nem lévén hiány, a megoldás és annak módja nem mutatkozik egyszerűnek. Mégpedig annál kevésbé, mivelhogy a tekintélyuralom fenntartása mellett küzdő konzervatív erőkkel szemben, a falangisták programszerűen ellenzik a monarchiát és nem hanyagolható el a reformpártiak, az ún. liberális monarchisták és kereszténydemokraták sem, akik kereskedelmi, gyáriparos és exportőr körökben szereznek újabb meg újabb híveket. Bármily paradoxként hat is, a falangisták egy véleményen vannak az emigráns köztársaságiakkal és azok hazai táborával abban, hogy a monarchia elavult kormányzati államforma, A támaszpontokról szóló megállapodások ez év március 26-án jártak le. Megújításuk céljából Castiella spanyol külügyminiszter annak idején Washingtonba utazott. Megkezdődtek a kemény alkudozások. Az eredetileg öt évre tervezett meghoszszabítás ellenében Franco 1200 millió dollárt követelt. Az amerikaiak viszont mindössze 100 milliót ajánlottak fel. Úgy látszik a spanyolok kénytelenek lesznek igényeiket lényegesen leszállítani, viszont a most ismét Washingtonban tanácskozó spanyol külügyminiszter csak arra kapott megbízást, hogy a megállapodás érvénye ne terjedjen túl az 1970-es éven. Szóval kompromisszumra van kilátás, aminél az USA azzal érvelt, hogy az interkontinentális rakéták fejlesztésével a légi támaszpontok elvesztették eredeti jelentőségüket, a spanyolok viszont kidomborították a Rota-i haditengerészeti támaszpont jelentőségét, mivelhogy az többszáz millió dollár megtakarítást biztosít az USA-nak. Franconak egy további ütőkártyája is volt. Utalt arra, hogy a Földközi-tenger térségében megváltoztak a katonai erőviszonyok s hogy Franciaország kilépése a NATO-ból meggyengítette a nyugati katonai rendszert... Pozíciójának megerősítése érdekében Spanyolország újabban fokozódó „barátságot“ tanúsít az arab országokkal szemben és támogatásukat bizonyos mértékig sikerült is kihasználni a gyarmatosító Nagy-Britanniával szemben. E támogatás elnyerését nem utolsó sorban Gibraltár visszaszerzése érdekében szorgalmazza Franco, aki különben figyelemre méltó rokonszenvvel találkozik Kiesinger nyugatnémet kancellárral is. A bonni kormány adott esetben nem kis segítséget nyújthat Francoéknak abban a régi törekvésükben, hogy bekerüljenek az Európai Gazdasági Közösségbe, amit eddig azzal az indoklással vagy legalábbis ürüggyel hárítottak el, hogy Spanyolországban tekintélyuralmi rendszer áll fenn. Kétségtelen, hogy az úgynevezett stabilizációs program és az ezzel járó radikális takarékossági intézkedések, a bérbefagyasztások, a lakosságot sújtó forgalmi adók növelése, az árak ellenőrzése, a hitelek korlátozása, gyorsabb ütemű fejlődést indított el a hatvanas évek elején. Javította a fizetési mérleget a fokozódó idegenforgalom, a sok százezer spanyol vendégmunkás hazautalt valutája, és bizonyos fellendülést idéztek elő a külföldi kölcsönök illetve beruházások is. De a kiáltó szociális ellentéteken édeskevés változott. Spanyolországban váltolatlanul az Opus Dei elnevezésű hatalmas egyházi-politikai szervezetbe tömörült monopóliumok az urak és hatalmukat alapjában véve katonai diktatúrán át gyakorolják, amely minden tőle telhetőt megtesz, hogy elnémítsa a mindjobban aktivizálódó ellenzéket. A Franco-ellenes megmozdulások, sztrájkok és tüntetések — amelyek irányításában a kommunisták és szocialisták vezetése alatt álló illegális munkásbizottságok viszik a szót — már hosszabb ideje vonják magukhoz a haladó főiskolai diákságot, az alsóbb papság egy részét is, sőt nem egy főpap is kiállt a demokratizálás mellett. így például Anoveros püspök, aki elítélte Franco politikáját s megrázóan ecsetelte az andalúziai parasztság tragikus helyzetét. A spanyol diktátornak tehát széles baloldali és demokratikus ellenzékkel kell már szembe néznie és a Guardian című angol lap joggal állapítja meg, ha meg is koronáznák Juan Carlos herceget, egyáltalán nem biztos, hogy sokáig a fején tudják tartani a koronát. Szirt Franco utódlásának kérdése ♦ Belső ellentétek + Gibraltár és az amerikai támaszpontok + A spanyol diktátor külpolitikája ♦ Növekvő ellenzék
