Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-01 / 44. szám
IRODALOM MOLNÁR FERENC: 1915 HALOTTAK NAPJÁN Ütvén évvel ezelőtt, 1915. őszén, második éve lángolt Európa; javában tombolt az I. világháború, amelyet a nemzetközi imperializmus zúdított a népekre. Parasztok és munkások milliói szenvedtek a frontokon — a mi apáink és nagyapáink — és névtelenül, százezerszámra -hulltak tömegsírokba Európa csataterein. Ennek a korszaknak megrázó dokumentuma az itt közölt cikk; a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, Molnár Ferenc írta. , Budapest, november. A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól, ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A halottak esztendejének halottaknapján szemeink, amelyek rohanó seregek figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A hanyatt fekvő huszárok, ágyúra borult tüzérek, árokparton agyagot markoló, megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek, meg a soktáblás nagy keresztnek, amely azt mondja: „Hier ruhen ungarische Soldaten“, ma van az estéje a sötét galíciai tarlón egymagában alvó „Unbekannter Honvédének, ma annyi „Ungarischer Soldat“-nak, és a „Honvédének van a napja, hogy ha mindenkinek a sírján kigyűlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindenkinek a sírján kigyűlna a gyertyaláng, végig csillagcsipkés volna a Kárpátok gerince, sárga tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galíciai dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a halál szabadságharcának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az emlékére, amikor a Halálban föllélegzett a szorongatott munkavágy, amikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománnyal és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az az ő igazi muzsikája szólott, nem az, amit az emberiség avatott halotti zenévé. Az ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem kapaszkodtak az uszályába azok az ezrek, akik egyetlen halottat kísérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák a papok, beszédek és zokogások ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat — ott, ahol komoran felséges szabadságban vagdalkozott, nem kellett hallania minden tetem mellett, az ő igazi megcsúfolását: a könnyes fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját: A férgek urának, ennek a tisztázatlan hatalmasságnak, nem kellett többé borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól: örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén- és fáklyafüst, nem dacolt vele a balzsam túlvilág! parfümje — az ö saját, szabad éve volt ez, az 6 nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül való kormányzása, az ő nyomorult, szívetszoritó, átkozott, ezerszer átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése — sírva kiáltassék az arcába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadul ebben az esztendőben, még ezeset a tiltakozva reszkető fényeket se kell látnia, mert — szentséges Isten — hova mindenüvé kellene elmenni a szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot gyújtsanak az elesett katona teteme fölé? .Ami velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsúdáshoz sem elég. Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát. Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a majdnemnyugalom, amivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első' megdöbbent pillanaté, amelyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult korsójából még 12' SZARAD FÖLDMŰVES 1969. november 1. ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget megjárja — ügy vagyunk mi elménkkel, már hét és hetvenhét poklon, még mielőtt annyi idő telt volna el, amennyi egy felborult szívnek a kicsordulásához kell. Halottak napja — a háborúban már a második — és mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal, egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, amíg az ember kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével elgondolkozni csak egyetlen katonának is a sírja fölött. Mennyi hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomáciát, mennyi újságstratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az agyáról, menynyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvást szentesített frázist: „csekély veszteség“, „nagy veszteség“, „véres küzdelem“, „erős ellenállás“ — kell fölfejteni, elemeire bontani, önmagunknak megmagyarázni, amíg megint eljutunk ahhoz a józan állapotunkhoz, amely 1914 nyarán még közkincs volt, és amely világosan látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a lakását, vendéget, újságot, levelet nem volna szabad magához bocsátania, hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy ml mindent szokott meg hűtlenül és árulóén, és ml mindent kezd egyszerűen természetésnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen kifejezés, mint „előrenyomulás“ és „akció“ és „partraszállás“ és „ellenintézkedés“ és „erődítések“ és „átkaroló mozdulat“ — és mindez a sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi mivoltában, abban a képében, amiben 1914-ben láttuk volna: ártatlan emberek kinhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében, emberek kiáltásában, akiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak repülő éles darabja —, hogy ebből a sok belénk oltott ragályos hadifrázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, amint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes acéldarab — (három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezredszám, a katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak éppen maga a lényeg nem] — ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a „hősi halált“ is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napla van, ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell lönnie még ebben a világrészegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, amikor az ember magára zárja az ajtót, és lehúnyva a szemét, végre egyszer — belülről — megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit... így valahogy lehetne pótolni azt a rengeteg gyertyát, amit nem tudunk hova küldeni, hol meggvúitani. A fájdalmas. kínos háborús halálnak — ha csak egy percre is — Igazi elgondolása az egyetlen lángocska, amit a nolgár meggyűjthat a mai estén a "«"télén magyar fakeresztek tövében. £s ezt a gondolatot — amely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel tolakodnék fel, s amelyet csak most kell egv felborult vl'ág eszmernmha'mazal és frázisburiánzása alól erőszakkal kikaparni — ezt a gondo latot a magyar katona halálának, mint egyes ember egyéni halálesetének ünnepélyes megsiratását a mai napon kímélet és öncenzúra nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid Ideig tartó intenzív lelki foglalkozás az ő halálukkal igazán az egyetlen fény, amit messzi harctereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és trenírozott hadielme megtisztításával így a régi és romlatlan szív jusson egy napra a jogaihoz: képzeletben sugározzék minden halott katona fölött a háború előtti emberiség egy-egy gyertyalángja. így világítsuk ki emlékező szívünkkel az egész világot ma este — ne áltassuk magunkat azzal, hogy ennek a világfelfogásnak minden halottja megjelölt sírban alszik — minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekben megfürösztött elme világos perce — és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a tengerek mély zöld vízüvegje, amely alá a „Zenta“ és a „Kaiserin Elisabeth“ némán lengve szállottak, akkor a mai estén felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereckénél és Uzsok körül, ahol az új hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények gyúlnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, ahol a pontonokból kibukott, örvénytől elkapott, gázlókon térdreesett magyarokon gördül a futó kavics — vándorló kék lángok szálldosnak a Tanév mocsarai felett, a Pripjat iszapján, viliódzó fények bújkálnak a Rokitno erős ingoványaiban elsüllyedt magyar szívek felett, reszketve csillog tőlük a Bug, a Stry, az Ikva, az Adria — végig ragyognak tőlük a limanowai szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában, lobogó kandeláberekkel izzik tőlük a Doberdo nagy kőasztala és kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzo partját — most, a ne-szóljszám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonának hamarjában egyebet, minthogy halottak napján egy rövidke pillanatra elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett, amelynek a tüzét a mi régi, háborúelőtti, ki nem tanított szívünk hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a mai éjszakán. „Ungarischer Soldat“ és „Honvéd“ néma alázattal fekszik a galíciai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, amikor a halál szabadságharcának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a gondolkozás gyertyáját az ő elvesztett teteme felett. A fiai pedig keményen emeljék fel a fejüket, amikor követelni fogják azt, amiért a magyar tiszt, a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mintha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Este a nővér megvetette az ágyát, ” még tréfálkozott Is vele. — Olyan fekvése lesz ezen, mintha a szelíd víz hátán heverne! Az ám; fürdött-e már a Balatonban? — kérdezte. Az öregember elgondolkodva ült az ablaknál, a kertben kifeszülö deres ágakat figyelte. Lassan megfordult. — Egyszer elvittek oda is — mondta. — Akkor megmártóztam benne. — Ugye, fő volt? En már alig várom a nyarat! A nővér aztán kiment, az öregember egyedül maradt. Egy hete nem volt szobatársa; kórházba vitték. Elment az ajtóig, kilesett, nem jár-e arra a nővér? Csak félig vetkőzött le, úgy feküdt az ágyba. Ébren hevert, Simon Emin az útra gondolt, melyet meg akar tenni. Nehezen múlt az éjszaka, makacs sötétség állta körül, mintha befalazták volna. Korán hajnalban kelt, felöltözött, lopakodva lement a földszintre, óvatosan kinyitotta a hátsó ajtót, s ktlépett. Az éles levegő szinte megtaszította. Egy darabig a fáihoz támaszkodott, s nézett fel a szobája ablakára. „Később majd keresnek!“ — gondolta kicsit megnyugodva azon is, hogy hiányozni fog. Felfrissülve indult el. Kiért a kertből, az országúira fordult. Tulajdonképpen maga sem tudta még, meddig megy, hová jut? Totyogva taposta a keményre fagyott földet, a szokatlan mozgástól alaposan ki ts fáradt. Elérte már az első házakat, s az egyik ablakából meghallotta az éneket. Fiatal gyerekhang énekelt tisztán, mint a madarak repülése. Az öregember odafordult, aztán közelebb ment és bekopogott az ajtón. Az ének elhallgatott. Tíz-tizenkét éves forma fiú nézett'ki az ablakon. — Jaj, de rám ijesztett! — mondta, amikor az öregembert meglátta. — Hát krampusz vagyok én? — mosolygott az öreg. A fiú alaposan megnézte ... — A, nem. Inkább nagyapámra hasonlít. Ilyen volt mint maga. — Csak volt? — Bizony, szegény. Kit keres a bácsi? — kérdezte kíváncsian. — Téged! — Engem? Hiszen nem is ismer! ŐSZ A VÁG-DUNÁN egy kisfiút, aki szépen énekel, Jó színűi, aki beenged, hogy meg ne fagyjak. — Mit képzel a bácsi? Anyámék nincsenek idehaza! — Gondoltam én, azt. Dolgoznak, ugye? — Persze. En is csak a téli szünet miatt vagyok Itthon. — Akkor hát elzavarsz? A fiú gondolkozott. — Nem akarom elzavarni. Tálán még be is engedem, ha megígéri, hogy nem tesz semmi rosszat. — Milyen rosszat tennék? Még mesélek is neked, ha akarod! Kis idő múlva a fiú kinyttotta az ajtót. Az öregember belépett. Mélyet szívott a konyha levegőjéből, szinte megrészegült tőle. — De régen voltam otthon! — mondta remegő hangon. — Nem otthonról jött? Akkor honnan? — Azf is otthonnak hívják, ahonnan jöttem. Jól bánnak velem, de csupa öregember lakja. Gyermekhangot akartam hallani, mintha az unokámat hallgatnám. Az ám! Minek hagytad abba az éneket? — Félénken megsimogatta az arcát. — Mt a neved? — Lőrinc. Es a magáé? — Felnőttes arcod van — csóválta a fejét az öreg. — Engem Mártonnak hívnak. Mondd azt: Marci bácsi. — Jó —>mondta a fiú. Még mindig vizsgálódva nézte az öreget. — Üljön le — mutatott egy konyhaszékre. Az öregember elhelyezkedett. Nem tudott betelni a konyha sokféle illatával, a merev fűtőtestek látása után az igazi tűzbe bámészkodássál. — Ml az apád? — kérdezte a fiútól. ' — Kőműves. — Hát édesanyád? —■ A szövőgyárban dolgozik. — Eeggeliztél már? — kérdezte aztán. — Még nem — mondta a fiú. — Éppen takarítottam. Várjon, mindjárt hozok tejet. Maga is ihat belőle. — Igazán kedves vagy. A fiú bögrékbe öntötte a tejet, kenyeret^ is szelt. Az öregember magához húzta az ételt, s mohón evett. Amikor végeztek, az öreg felemelte a fejét. — Miért nem énekelsz? — Énekelhetek — mondta a fiú szégyenlős mosollyal. Belekezdett egy dalba. Az öregember lehunyta a szemét, a könnye ts ktcsordult. — Milyen szépen mondod! — szólalt meg. — Most maga meséljen! — kérte a fiú. Az öregember sok mesét tudott, most válogatott közöttük, hogy a legszebbet adja a fiúnak. El is mondott egyet. — Még egyet! — kérte a fiú, amikor kifogyott a szóból. Énekkel, mesével telt a nap. Délutánra járhatott már, amikor az utcáról zsíbongás hallatszott. A fiú kíváncsian kapaszkodott az ablakra. — Sok ember jár — mondta. — Kimegyek, megnézem. Ijedt arccal tért vissza. — Alighanem magát keresik — mondta az öregembernek. Az öreg félig fölemelkedett ültő helyéből, aztán visszahuppant. ~ Mit teszel most? kérdezte a fiútól. 1 — Semmit — mondta a fiú. — Nem adsz fel? — Miért? Maga Jó ember. — Köszönöm — mondta az öregember. — Szólíthatnál nagyapádnak. A fiú elgondolkozott. — Nem lehet. Nagyapa meghalt. — Hát nem szeretsz? — De igen. Maga kedves ember. Mégse mondhatom. — jó, akkor ne mondd. — Most haragszik? — kérdezte a fiú. — Egy cseppet sem! Ha kívánod, még mesélhetek. — Előbb együnk — mondta a fiú. Szalonnát, kenyeret hozott. Evés után az öregember láthatóan megfáradt, lecsukódott a szeme, elakadt a szava, mélyeket ásított. — Várjon csak! — mondta a fiú. Bement a szobába, pokrócot, bundát hozott ki, vackot készített a padlóra. — Feküdjék ide- — kínálta az öregembert. — Ugyan már. Csak nem alkalmatlankodom! — Ha mondom, csak feküdjék! Az öreg lekászálódott a földre, lefeküdt. — Es te? — kérdezte. — En majd vigyázom az álmát. Az öregember jó darabig álmatlanul hevert, s arra gondolt, hogy most már ideje lenne hazamennie, mert még utóbb megharagszanak rá. De már mozdulni sem volt ereje. Nemsokára el is aludt. A fiú az asztalnál ülve figyelte, aztán ahogy sötétedett, az ő szeme ts mind jobban elnehezült. Végül a feje lebukott az asztal lapjára. A csend és a sötétség egy tömbbe olvadt. Odakint az udvaron deres ágak virrasztónak.
