Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-04 / 40. szám

IRODALOM

az ismeretlen fogalom, az ezer pengő a maga megfoghatatlan súlyával ránehezedett a fájdalmára.

— Mit mond? — szólt csöndes hangon.

— Ha nem hiszi, majd meglátja.

— Vagy annál Is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg kell érte halni.

Végre elérte a Rőkust. A portás megállította. A neve után nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. Egy nemével a büszkeségnek szólt közbe az ember:

— De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A kazán ölte meg.

— Vagy úgy! Halálos ember és selakására, és mondjam meg a feleségének, hogy az urát, szegényt kórházba vitték.

— A kazán! — síkúja közbe a házmesterné, kezeit tördelve. — Megölte a kazán!

Ä szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a testétől, hogy a ruhája ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája nyitva maradt, csak zihálni kezdett a melle, a lélegzete sziszegett, végül Iszonyút sikoltva rogyott térdre.

— Az uram, az uram, az én jó uraml

Az ember csak szíttá a pipáját, és nagyon meg volt Indulva, de nem tehetett semmit. A házmesterné a bátyúként a földön gubbaszkodó, zokogó teremtést a karjával átölelte, úgy vigasztalta, csitította, közben maga Is nagyokat jajgatva.

— Szedje össze magát, édes Borsosné — szólltgatta —, szedje öszsze magát, hiszen tán nem is olyan nagy a baj. Aztán sietni kell ám a

kihozta a kendőt. Míg fejére akarta csavarni, nagy kapkodásával belegabalyodott a keze, nem tudta kiszabadítani. Ebben Is segítségére szorult. Azután rohant ki az ajtón, aztán visszafordult, csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó könnyektől, így szólt rá a házmesternére:

— Dagassza meg a tésztát, hogy az Is kárba ne vesszen.

Az úton egyre azt sírta:

— Ml lesz most belőlem? Ml lesz belőlem? Meg abból, akit a szívem alatt hordozok! És itt van a fertály, ki fognak tenni az utcára, meg a bútoromat Is elveszik, az utolsó vánkosomat!

Erre már tudott beszélni az ember.

— Sohse búsuljon azon Borsosné, be van biztosítva, az egész gyár be van biztosítva. És a temetés után úgy a markába olvasnak ezer kemény pengőket, mint egy krajcárt. Ezt én mondom magának.

A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez

besült. Hát csak menjenek, első emeleten, a sebészeti osztályon.

Fölrepült a lépcsőn. De eltévedtek a hosszú folyosón. Egy lrgalmasnővér vetődött útjukba, ez vezette el a kórterem ajtajához, s megsúgta a szolgálatot tevő nővérnek, kit keresnek.

Ott volt. Hangos zokogással rogyott térdre, a két keze közé fogta a beteg arcát. Még kormos volt, de a kormon Is keresztül világított a halotti fehérség, a vértelenség. A beteg nehezen emelte föl pilláit, és hangosan nyöszörgött. A melle Járt, mint a fújtató, mozdulni sem tudott. A takaró alatt ldomtalan tömegnek látszott a teste, és olyan rövid volt, mint egy kisgyereké.

Amint beszélni akart, az ajkára véres hab tódult. A kezével intett és az lrgalmasnővér tolmácsolta kívánságát:

— Hajoljon egészen föléje, mondani akar valamit, de nem tud hangosan beszélni.

Az asszony fölugrott és gyöngéden föléje hajolva, csókot nyomott homlokára, aztán a szájához tartotta a fülét. Nagy erőlködéssel, hörgésektől meg-megszakítva, végre meg tudta mondani:

— A gyárból három napért jár s bér, a maiból ne engedj semmit levonni és a Reimann Bernát tartozik két forintommal, azt Is követeld be.

Ezzel rémeset hörgött, a szema golyója befelé fordult, majd rémületes haláliszonyattal tapadt az aszszonyra, aki zokogva mondogatta:

— Nem fogom elfelejteni, nem fogom elfelejteni.

S mintha a haldokló nagy tehertől szabadult volna meg, a szeme kitisztult, majd fáradtan lehanyatlott, mintha aludnék.

Délután négy óráig maradt nála az asszony, mikor elhagyta a kórházat, özvegy asszony volt. Fásultan, könny nélkül ment hazafelé, a házmesterné ott volt az ajtajában és részvevő, szomorú hangon mondta:

— Már meg Is sült a pogácsa.

Erre Ismét megtalálta könnyeit. És súrú sírással emlékezett meg szegény uráról, és mesélte, hogy holnap lesz a temetés, és hogy már most gyászruhát kell szerezni, de előbb eszik valamit, mert reggel óta étlsnszomjan marad. Könnyeivel áztatta a friss, még ipeleg pogácsát és a szíve majd megszakadt, mikor panaszolta:

— Neki sütöttem, úgy szerette szegény a töpörtyös pogácsát és most — Istenem, Isteneml

Mikor a gyászruhát magára öltötte, fájdalma csak mint szomorú köd borult a lelkére. Apróra elmondott mindent, amit tudott, meg hogy az ura be volt biztosítva, és most sok pénzt fog kapni. A szomszédné részvevőén, helyeslőén bólogatott, és vigasztalta:

— Jó az Isten, majd csak megvigasztalódik, és ennyi pénzzel, ha a gyász letelt, ismét férjhez mehet.

— Soha, hiszen most nem Is lehel:, s az esztendő múlva is még szoptatni fogok. Ha még annyi pénzem lenne Is, nem mennék férjhez, míg a gyermekemet szoptatom.

1908.

Már túl voltunk az alkonyaton. A nyárt ágálj valami láthatatlan fényforrásból táplálkozva sárgállott, de a ház rpelletti kertben a növények fekete árnyakká váltak. Az udvar és a kert között palánk helyett díszcserje terpeszkedett. Nagyleoelű, elefánthát nagyságú, kttrthatatlan és mosolytalan. Az egyetlen derű rajta ősz küszöbén a vadgesztenyeszerü fehér, talpon álló virág. Most vlrágtalan és még Inkább: fekete, áthatolhatatlan tömb, mint a páncélszekrény.

Nézem a nyugaton egyre halványabb, már csak leheletszerű fényt. Csend van. A befejezett, a lezárt nap csendle. A közelben leállított vontató is hallgat. Egyetlen aktivitása a bűz. Messze érzik belőle az olaj és a benzin. Hallgat a kert is valamennyi fájával, virágával, kukoricájával. Mintha szégyenkeznék.

De a díszcserje, lám, mégse hallgat. Valami zajok támadnak a mélyén, Felfigyeltek, látni semmit sem fehet. Fülemmel kutatom végig hoszszdntl tömbjét. Mintha valami madárként repesne benne, vagy tévednék s Inkább lábacskák zaja törtet a recsegő ágak között? A cserjének vastag, de gyarló a szára. Sármi letiporja. A zörejek szerint tyűk is szorulhatott meg benne. Vagy szarka? Lehet valami más ragadozó madár Is.

Most a földre hullott száraz levél zörgését hallom. Amilyen gyarló a cserje szára, olyan szívós a levele. Mintha nyúzhatatlan bór lenne. Azt se szétszakítani, se szétharapni nem lehet. Zörgése onnan ered, hogy valami ránehezedik, átapos, vagy átsiklik rgjtq.. Átsiklik?

— Kígyói — riadok meg az ember atavtszttkus fíüRŐ-trWrttsdvnl, Igen,

mmmmEmmsjwmLMmwmam

Könnyen lehet. Kertünk a falu széle. Nem messze emelkedik a karsztos sziklás hegyoldal. A léckerítés neki nem kerítés. De még a falon is átkúszik.

— Nézzem meg? Ne nézzem? — tűnődöm. Van odabenn a házban három emeletes fényszóró zseblámpám. Átvilágít az a bozóton is. De minek? Ha estbe vette ide be magát, ha más madár, csak hadd maradjon már éjszakára. Ha kígyó, annál inkább1

Hadd aludjanak az éjjel ott. En is alszom reá egyet.

Es elaludtam.

És felébredtem. El is feledkeztem a cserjéről és a zajáról. Reggel van már ismét, a nyári diadalmas nap ünnepe kezdődik újra. A cserje ezernyi húsos, nagy tányérlevele alig győzte tükrözni a napsugarakat. Kinek jutottak volna ilyenkor eszébe az árnyak és azok hangzavara. Most másféle zene támad: az érett gabona, az aratás falu-szimfóniája. Es kattognak a gépek és zakatolnak a vontatók és a pacsirta őst dallamával zengtesétoa kapg&kqdik, a magasrapúiét létrCtfdn, ...^

A változtathatatlan törvény szerint azonban minden napnak, ha még olyan ragyogó is, eljön az estéje. Eljött a mat napnak ts. De mintha csak az előző napot utánozná, mint leselkedő vadállat nyomult a sötétség ma ts a húnyó fény nyomában. S abban a pillanatban, hogy az éjszaka birtokába vette a kertet és benne a cserjét, Ismét magára hívta figyelmemet a titkos matatás, topogás, törtetés.

Eleinte azzal nyugtattam magam, hogy az egész csak képzelődés. Ámde az ágak hallható hajladozása, a száraz levelek zörgése, az apró lábak dobbanása merő képzelődés már nem lehet. Nem. Többet már nem alszom erre. Bemegyek és kihozom fényszóró lámpámat. Es bementem.

Vlsszajövet a cserjében minden csendes. Rávilágítok. Belegázolok egyik oldalról. Semmi. Egyszerre azonban hallom a törtetést a cserje kert felé eső részén. Odasietek. Felkattantom a lámpást. Hát, aprócska, macskanagyságú kismalac köpdös és vakkantgat reám. Hátából és oldalából apró dárdácskák merednek. Dühödten néz farkasszemet a fénnyel. Lekattintottám a fényt.

— Sündtsznócskat — suttogtam bele az immár tltoktalan éjszakába. Ekkor a cserje felső végén újabb zciok s ugyanolyan vakkantások. A sündisznó ntnes egyedül. Hívja a párja..

— Mit tegyek? — gondoltam. A sündlsznó hasznos állat. Valóságos áldás a kertben. S már döntöttem is. Csck hadd maradjanak itt nyugodtan továbbra ts, ha már éppen a cserjét választották ki maguknak lakásul.

— Jó éjszakátl — suttogom feléjük és akaratlanul ts mosolyogtam.

*• — ‘ MOHR GEDEON

MIHAIL DUGYIN:

Egy szó a békéről

A lelki láng nem hány ki már sosem,

Nem fúlhat el a sodró, hősi verssor,

Olyan, mint volt... En nem feledhetem Miképpen verselt Majakovszkij egykor.

Jaj, elvesztettem sok szerény, derék Baráti és sok hfi elvtársi lelket,

De arcuk még ma is lelkemben ég, —

E kor rideg fukarságot nem enged.

Mind földünk szépségét mentette meg S ez újra nagy, virágzó, harsogó ma.

Szívemben negyven életet viszek,

Ezért vagyok mohó a szépre, jóra.

A hangom, mint a húr, el nem szakad Még ércesen cseng, s izzó, mintha égne E földből minden népnek kincs fakad S új útjain mindenhol győz a békét

Az atombomba nem zúzhatja szét a földet, — ez már nap közeibe vágtat Mi megvédjük e bolygó életét S úgy oltalmazzuk, mint szülőanyánk.

Jövő korokba küldi népeit,

A nap pályán a csillag-árba száll ki.

S ha tűz-golyónk már gyengülten heviil Egy másik, új napot fogunk találni.

Hazám) — a vérem érte, benne élt.

S ö holnapomban részt vesz törhetetler S nekünk élnünk kell minden népekért A boldogságom ebben van, csak ebben.

Kóbor Tamás (1867—1942) — a múlt század végén már erőteljesen kibontakozó nagyváros, Budapest Írója volt. Novelláiban ás regényeiben az elsők között ábrázolta a főváros kisemmizett szegényeinek életét, a kisemberek szociális problémáit, távlattalan Jövőjét. Megrázó erővel és hitelességgel felvázolt naturalista tablóképei — melyeket a Munka, Komédiák és Furcsa tragédiák című novellásköteteiben gyűjtött össze — a budapesti proletariátus hétköznapjainak első megörökítései közé tartoznak. Mint a Hét című folyóirat belső munkatársa, egyik megteremtője volt a kor radikális, a társadalmi problémákkal reálisan számot vető publicisztikájának.

kórházba, menjen csak édes, majd vigyázok a lakására, míg visszatér.

— A kendőm, a kendőm — zokogta a megkínzott menyecske, s ledörzsölte kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába, s rögtön

szíve tele lett a történtek sejtelmével, noha nem tudott semmit.

— Hát — mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhúzva — mivelhogy a műhelyvezető úr küldött, hogy siessek a Borsos István

Az ember soká nézte á házszámof, aztán bement a kapu aljába, és soká názte a tágas udvarból nyíló piszkos konyhaajtót: Csak a pipája heves szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán, cammogva, mint munkásembereknél szokás, akik egyforma bért kapnak, akár hamarabb, akár később végeznek, benyitott abba az ajtóba, amely fölé ez volt írva: „házmester“.

— Merre Is lakik az a Borsos István?

— Negyedik ajtó balra.-y Ogy, azaz, hogy most már csak Borsos Isfvánnö lakik ott, mert az urát agyonütötte a kazán. Ráesett, összelapította.

— Jézus Mária, csak nem?

— De bizony, és azért küldtek, hogy hívjam el az asszonyt a kórházba, ha éppen látni akarja.

— Na de Ilyet; ki hitte volna? Még ma reggel — milyen derék ember volt. De hogyan Is történt?

— Hát tjgy történt — de akkor estébe Jutott az embernek, hogy a dolga sietős és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki e spórherdből a pipájára, mert diskurzus közben elaludt. Veszkődött Is vele, káromkodott W, de csak végzett vele. Aztán ment a négy udvaron keresztül, balra, a negyedik ajtőba; a házmesterné vele mení, hogy megtudja, hogyan Is történt. Útközben pedig, ahol ajtó nyílt, odakiáltotta:

— Hallja csak, Borsos urat agyon- Ctötte a kazánl

Balra a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyúródeszka előtt. A keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó töpörtyös pogácsa, amit az úra roppantul szeret. Ahogy az erabpr benyit az ajtón, az asszony kíváncsian néz elébe, és jókedvvel fogadja köszöntését.

— Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség — abajgatott közbe a házmesterné —, és éppen most, fertály előtti

— Mi az, mi az? — kérdi az aszszony.

Azt a gyári embert látva, meg azt az értelmetlen abajgatást hallva, a