Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-12 / 28. szám
Non schola sed vitae discimus. Erről már valamennyien, akikről az alábbiakban sző van; meggyőződtek. Ez a riport ugyanis egy tízéves érettségi találkozót elevenít fel. Tíz, tizenöt, húsz, sőt huszonötéves érettségi találkozók minden évben százával akadnak. Hogy miért választottam e tízéves összejövetelt? Azért, mert a pozsonyi magyar középiskola első érettségizőiről van szó, akik közé jómagam is tartozom. Mit is jelent tíz év? Egy ember életében feltétlenül sokat. Sokat jelentett a Pozsonyi Tizenkétéves Iskola első érettségizőinek is, akik néhány nappal ezelőtt ünnepelték tízéves érettségi találkozójukat. 1959-ben végeztek a Zoch utcán. (A következő évfolyamok már a Duna utcai iskolában érettségiztek). Ha úgy írnám, hogy a találkozó meghitt baráti légkörben zajlott le, ez nagyon frázis-ízű lenne, ezért egyszerűen csak így: szép volt, jő volt, mindenki kitűnően érezte magát. A volt diákok felelevenítették a diákélet szépségeit, diákreményeket, diákszerelmeket. Persze a találkozón már nem jelentek meg annyian, mint amikor annak idején tíz évvel ezelőtt a Gaudeánus igitur hangjainál búcsúztak iskolájuktól és diáktársaiktól. Voltak akiknek beosztása nem engedte meg a részvételt, volt aki külföldön tartózkodott és volt sajnos egy olyan pajtás is, aki már soha többet nem jelenhet meg hasonló összejöveteleken. Az összegyűlt „véndiákok“ első útja ezért tehát a temetőbe vezetett, ahol virágcsokrokkal rótták le elhúnyt pajtásuk iránti tiszteletüket. Az osztályban mindenki úgy ült, ahogy annakidején. A beszélgetés akaratlanul is az első lépésekre, a kezdetre terelődött, mely bizony nem volt könnyű, zökkenőmentes. A pedagógusok és az illetékesek csak két héttel az iskolaév kezdete előtt kapták meg az engedélyt az első magyar osztály megnyitására Természetesen augusztus közepén a diákok legnagyobb része már jelentkezett valamilyen iskolára. Ilyen körülmények között kezdte el néhány pedagógus, élén a népszerű „Havas mamával“, — ahogy az osztályfőnöknőt későbbi osztálya elnevezte — reménytelen harcát, hogy két hét alatt összegyűjtse a kötelező huszonöt diákot. A munkát végülis siker koronázta. Szeptember elsejére még két diákkal több volt, mint a kötelező létszám. Néhányan a kereskedelmiből, (ahová már korábban felvételiztek) léptek át, mások Galántára vagy Soroorjára iratkoztak be,- egyesek a szlovák iskolából jöttek vissza. A huszonhét diákból, akik annakidején, 1959. szeptember elsején először ültek padjaikba csak kettő morzsolódott le. Huszonötén végig kitartottak és az érettségi előtt szimbolikus vándortarisznyával a diáklumnuszt és régi diákdalokat énekelve a Magyar Könyvesboltig vonultak. Ez a felvonulás aztán hagyománnyá vált, a különbség csupán az, hogy míg az „elsők“ annakidején a Zoch utcáról ballagtak, a mostani érettségizők már a Duna utcai iskolából vonulnak a Mihálykapu utcába. Az érettségi után a huszonöt diák életútja elvált. Voltak, akik főisko: Iára jelentkeztek, voltak akik az „élet iskolájába“ iratkoztak be. Voltak, RIPORTOK A beszélgetés, tréfálkozás közben kézről kézre járt a rengeteg fénykép. Mindenki büszkén mutogatta élete párját, csemetéit. Azoknak, akik nem lehettek jelen a kedves találkozáson, üdvözlőlapot küldtek. Természetesen mindenki beszámolt arról is, hogy megy a sora, mi minden történt vele az elmúlt évek folyamán, mert voltak olyan diáktársak is, akik már hosszú évek óta semmit sem tudtak egymásról. Az osztályfőnök félig tréfásan, félig komolyan azt is megkérdezte: na kinek megy a legjobban a sora, kinek van már autója? Csak egy jelentkező akadt, Pityu a tévé-technikus, aki éppen az előbb sopánkodott a kemény normák miatt. akiknek teljesüti az álma, de volt sok be nem vált remény is. Az összegyűltek között akadt pedagógus, mérnök, szakmunkás, technikus, adminisztratív munkaerő, sőt egy igazgató is. Egy valamiben azonban nem különböztek. Valamennyinket jól felkészítették, s mind helytálltak és állnak az életben, mintegy ismét bebizonyítva, hogy akiben van tehetség és akarat, az a magyar érettségivel is éppúgy érvényesülhet, mintha szlovák iskolába járt volna. Az ilyesfajta találkozók természetesen nem maradhatnak el egy kis poharazgatás, ének nélkül. Azon, a jelenlevők számára emlékezetes napon az egyik ódon pozsonyi borozóban, a máskülönben komoly családanyák és tiszteletreméltó családapák ismét pajkos diákokká vedlettek. Sorra napvilágra jöttek a régi diákcsínyek. Olyan tettekre is fény derült, melyeket akkoriban a legjobb nyomozók sem tudtak volna kideríteni. Az osztályfőnöknő például megtudta, kik is voltak valójában azok, akik annakidején a hospitáló főiskolásokat gombostűkkel és rajzszögekkel a székeikhez „erősítettek“. A két gyanúsítottat most jő tíz év után rehabilitálták. sem olyan túl szilárdak, ha autóra is tellett a fizetésből — jegyezte meg rosszmájúan valaki, mire egy másik diáktárs kapásból rávágta: — A kocsit biztos a fusikból vette. Apropo, — kérdezte tovább — mennyit keresel havonta maszek-javításokból — Azt sajnos nem árulhatom el — mondotta nevetve Pityu, — mert itt van a feleségem is. Ha a többiek még nem is tartanak a kocsinál, általában nem panaszkodnak. Gábor elektromérnök és házat épít. Imre Dunaszerdahelyen tanít. Neki már szövetkezeti lakása is van, Magdi és még egynéhányan most őszszel várják az új lakás átadását. Feri Szencen dolgozik, de a SlovnaTtba gravitál, mert ott jobbak a munkalehetőségek és a fizetés is. Péter mindig kedvelte a zenét és a végén a zongoránál kötött ki. Akinek jó hangol óra van szüksége, csak szóljon neki. Háromszori sürgetésre biztosan megérkezik. Nem azért, mert kényelmes, de rengeteg a munkája. A jó bornak pedig ügye, nem kell cégér. Klárit Prágába vitte az élet sodra, na meg a férje. A hajdani szőke kislány, aki csak nehezen törte a szlovák nyelviét, ma tökéletesen beszél csehül és egy nagy vállalat főnökének jobbkeze. Matyi, aki hajdanában szinte gombóccá zsugorodott a matematikaőrákon, ma igazgató. A Magyar Területi Színház „nagy főnöke“. A felsorolást még nagyon sokáig lehetne folytatni, de úgy érzem felesleges, hisz e rövid írásom célja nem egyesek bemutatása volt, hanem egy kollektíva sorsának rövid ismertetése. A volt első magyar érettségizők együttesen és külön-külön is már régen tapasztalták azt a régi közmondást, melyet vagy tizenkét esztendővel ezelőtt tanultak, az öreg latin-szakos tanáruktól, hogy Non schola sed vitae discimus, vagyis Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. így igaz! ORDŰDY VILMOS — No akkor azok a normák mégBallagás tíz esztendővel ezelőtt emberi lények megrendelésre ... rozsdamentes, acélszer- K kezetek helyettesítik az anya méhét, az „újszülött“ minden porcikája tökéletes. — Tudományos fantázia? — Ma talán igen. David Lewis cikke azt hivatott bizonyítani, hogy az efféle elképzelések megvalósíthatók. A ma tudósai már megtalálták a kulcsot a származástan útvesztőihez, és feltételezéseiket laboratóriumi kísérletekkel kívánják bizonyítani. — Mi vár ránk a jövőben? — Lewis elképzelése szerint a származástani kísérletek sikeres felhasználása például meggyorsíthatja az űrkutatást. 2367-ben vagyunk. A hatalmas, műanyagból készült épületben székelő Embereket Gyártó Elektronikus Agy huszonöt évvel előre fogad el megrendeléseket. Az egyes országok vagy szervezetek által megrendelt anyagot betáplálják a gépbe. India tízezer kémikust, ötszázezer hidroponikus gazdálkodót, ezer festőművészt, ötmillió szakmunkást kér, akik az automatákkal felszerelt gyárakat fogják ellenőrizni. Amerika negyvenmillió reklámügynököt, nyolcvanezer mérnököt... a hadsereg részére ötvenezer tábornokot, kétezer hivatalnokot, hétezer katonát... Az elektronikus agy rendszerezi magában a kívánt tulajdonságokat, s gyártani kezdi azt az embertípust, amelyre 2392-ben igényt tartanak. Az embereket ezután nemcsak születésük után lehet idomítani, vagy nevelni bizonyos dolgokra, hanem el lehet érni azt is, hogy a kívánt fizikai és lelki adottságokkal is rendelkezzgn pk Lídércálom? — Lehet, hogy Igen, viszont az is megtörténhet, hogy a származástani ismeretek felhasználása ilyen csodákat is lehetővé tesz majd. Hogy megértsük, miképpen lehetséges ez, tudni kell, nem DAVID LEWIS: Milyen lesz az ember 2367-ben? véletlen, az ember ilyen vagy olyan tulajdonságokkal rendelkezik, vagy magas a termete, kék a szeme és szőke a haja. Az embrió fejlődését nagy mértékben befolyásolja az egyes sejtek összetétele, amelyet külső behatásokkal, mint például rádióaktív sugárzással, kémiai úton és egyéb eljárásokkal módosítani lehet. Az ilyen behatásokkal foglalkozó kísérletek természetesen, még ugyancsak „ha feldobom fehér, ha leesik — ki tudja milyen“ jellegűek, világosan kifejezve: előre nem látható eredménnyel végződnek. A kísérletek azonban így is módot adnak bizonyos rendszerezésre és ezekből már különböző következtetéseket lehet levonni. A tudósok most azzal próbálkoznak, hogy ez a kísérletezési folyamat tudatos jelleget kapjon, tehát a változások kívánság szerint történjenek. A Wisconansin-i egyetem már elért néhány kézzel fogható eredményt, amelyek jó alapul szolgálhatnak a következő lépésekhez. A sejtek átültetése a legizgalmasabb feladat pillanatnyilag. Bizonyítást nyert ugyanis, hogy ha a valamilyen betegség által megtámadott sejtek helyébe (egyelőre csak állatokról van szó persze) egészséges sejteket ültetünk, a betegség igen könynyen legyőzhetövé válik, mert ezek a sejtek gyorsan gyarapodnak és győzedelmeskednek a betegséget még magukban hordozó sejtekkel szemben. Ha ezt az eljárást az embereknél is meg tudják majd valósítani, nem fog többé gondot okozni még a legsúlyosabb betegség, a rák sem. Az állatok esetében ily módon szabályozni lehet például azt is, hogy az éghajlati viszonyokat könnyebben elviselhető fajtákat állítsunk elő, vagy hogy húsuk sovány, esetleg kövér legyen-e. Az élelmiszerellátás szempontjából nagy könnyítést jelenthet az Ilyen Irányú kutatómunka. A származástan ismerete adta lehetőségek főleg az űrkutatásban lennének felbecsülhetetlen értékűek, mert a laboratóriumilag előállított igényesség képes lenne akár arra is, hogy néhány millió fényévet töltsön az űrben. Aludnának, vagy ha úgy tetszik tetszhalottakká válnának mindaddig, míg el nem érkezik feladatuk teljesítésének ideje, hogy a kellő időben felébresztve munkához láthassanak. Magától érthetődik, hogy az ilyennemű feladat elvégzéséhez különleges tulajdonságokkal kellene rendelkezniük, amelyeket laboratóriumi úton állíthatnának elő bennük. Egy, a külalakra nézve gyönyörű, az adottságokat tekintve tökéletes emberfajtát lehetne előállítani ezen az úton, egy olyan fajtát, amely az embert szédületes magasságokba repítheti. Viszont a másik oldalon az áll, hogy ily módon elő lehetne állítani egy félelem nélküli hadsereget, vagy egy könyörtelen tisztigárdát is. És ha egy diktátor, vagy miniszterelnök úgy kívánná, egy olyan országot is, ahol minden ember a „haza atyjára“, tehát a megrendelőre hasonlítana! Angol eredetiből fordította: Dénes Imre ORADOUR ugyanolyan kis városkája volt Franciaországnak, mint a többi — létezéséről addig a napig alig tudtak valamit, de akkor bekerült a történelembe. Körülbelül délután két óra lehetett, a jazekak és a lábasok még a tűzhelyeken vártak, a gyerekek zsibongva tódultak ki az iskolakapun, s éhesen jutottak hazafelé az utcákon, amikor nagy robajjal feltűnt egy motoros. Nyomában a többi, aztán egy páncélautó. majd még egy, három, öt, hat — utánuk két teherautó, tíz teherautó, német katonákkal zsúfoltan. Az emberek meglepődve, de nyugtalanság nélkül néztek ki az ablakon, a kapukon, hiszen Oradourban nem történt eddig soha semmi, a környéken nem tevékenykedtek partizánok, soha nem volt összetűzés a lakosság és a megszállók között. Hamarosan dobszóval a vásártérre qyülekeztették a lakókat, jöttek a férfiak, asszonyok, öregek és gyerekek, a kisiskolások, ahogy szoktak, sorban, párosával, engedelmesen, nem sejtve halálos ítéletüket. Csak egyetlenegy menekült el, a kertek felé — ez az egy kisfiú maradt életben a 247 oradouri iskolásgyermek közül... Hamarosan ott szorongott az egész lakosság a vásártéren. Egyesek azt suttogták, hogy csak Igazoltatás lesz, mások furcsálíották, s ha már nyugtalankodtak is, még senki sem sejfo SZARAI) FÖLDMŰVES 1969. július 12. tette egy olyan dráma kezdetét, melynek mindnyájan áldozatául esnek. Első aktusként durván, kiabálva és puskatussal taszigálva kétfelé osztották a tömeget: egyik oldalra az aszszonyokat és. a gyerekeket, a másikra a férfiakat. Ekkor már rémülten suttogva néztek egymásra: Mit akarnak tőlünk? Az asszonyok kissé megkönynyebbültek, amikor a gyerekekkel együtt a templom felé terelték őket. Ez az Isten, a béke háza — mi baj történhet velük a szentély falai között? Férjeikért, fiaikért, apáikért aggódtak inkább, a férfiakért, akiket a pajtákba és garázsokba zártak. S ekkor elkezdődött az oradouri tragédia. A templomba zárt asszonyok meghallották a géppuskák kattogását, s kétségbeesetten rádöbbentek: gyilkolják a férfiakatl De még nem tudtak mindent. Nem látták a szörnyű mészárlás borzalmát, ahogy automata fegyverek sortüze nyomán emberek hullnak egymásra, s vérző testüktől lucskos a szalma, melyet az SS-ek meggyújtottak. A még élők, s' a haldoklók jajgatása elvegyült a lángok sistergésével. Öten menekültek meg csupán ebből a pokolból. Az első sortüzre a földre hulltak, holtnak tettették magukat, majd a holttestek között a pajta egy védettebb sarkába kúsztak, s órák múlva, az őrök távozása után, sötétedéskor sikerült a mezők felé elmenekülniük. Néhányan még, akik nem jelentek meg a vásártéren, elmenekülhettek a mészárlás idején, később már a helyszínen végeztek azokkal, akiket otthon találtak a náci gyilkosok. MINDEN ASSZONY A TEMPLOMBAN ÉGETT... Többórás, végtelennek tűnő aggódás és bizonytalanság után, kinyílt a templom ajtaja. Az asszonyok reménykedni kezdtek s a kisgyermekek arcán is félénk mosoly jelent meg. Két német jött be, az oltárnál elhelyeztek egy terjedelmes dobozt, melyből zsinórokat húztak ki, ezeket meggyújtották. Aztán kimentek, bezárva maguk mögött a templom ajtaját. Néhány pillanat múlva robbanás rázta meg a falakat, füst és láng csapott fel és iszonyú sikoltások... A gyerekek anyjukhoz bújtak, de hiába, együtt haltak iszonyú halállal. A gyilkosok biztosak akartak lenni a dolgukban, az ablakon át fegyvereikkel végig pásztázták a még mozgó, vonagló testeket, alacsonyan, hogy a kisgyerekeket is eltalálják. Micsoda vérfürdői Egyetlen asszony menekült meg: Madame Rouffanche. Az oltár mögé húzódva, egy kis ablakon át, három méter magasságból a plébánia kertjébe ugrott, s ott elbújva, várta meg az esti sötétet. A templomi tragédia véget ért. A németek kinyitották az ajtót, vaktában kilőtték utolsó töltényeiket és távoztak. A szomszédos falvak népe ezen a délutánon csak azt látta, hogy óriási füst- és lángoszlop emelkedik az oradouri templom fölött... AKIK NEM VOLTAK OTT Este hét óra felé a Limoges-böl jövő villamost SS-ek állították meg. Az utasokat leparancsolták, két csoportba osztották, külön az oradouri lakosokat, a többieket vtsszairányították Limogesba. A mintegy húsz oradourit sorakoztatták egy kerítés mellett, ahol a rájuk szegezett géppuskák előtt három órán át várták a halált, a vértől és fűztől megrészegült SS-ek mulatságára. Aztán szabadon eresztették őket. megtiltva, hogy hazamenjenek. A környező tanyákon találtak menedéket, s még nem tudták, hogy mi történt a falujukban, ahonnan• reggel munkába siettek. A szívek összeszorultak: Oradour egész éjjel lángolt, sűrű füst gomolygott a városka fölött. A DRÁMA UTÁN A németek egész éjjel ordítoztak, vígan voltak. A környék pincéiben jó borra leltek. Reggel felé, részegen lármázva elrobogtak. Nyomukban nem maradt semmi, csak a megfeketedett falak égnek meredő csonkjai, köztük elformátlanodott szerszámok, varrógépek, megolvadt tejesüvegek, elszenesedett játékok, kis biciklik az utcákon, autók fekete roncsai s üszkös csontok a templom kövezetén. Kora reggel a környéken megbújó élvemaradottak a templomhoz rohantak, de visszatorpantak az iszonyattól. A testek maradványai, a ruhafoszlányok között, egyik férfi felismerte a feleségét, másik az anyját. Két kisgyereket a tűz megkímélt, de a barbárok könyörtelen golyói végeztek velük. Aztán a templomkertben megtalálták a borzalomtól ájült asszonyt, az egyetlent, aki megmenekült ötszáz asszony és gyermek közös kínhalálából. TÉVEDÉSBŐL... Miért történt a mészárlás? A németek megindokolták: ORADOUR-SURVAYRES-BE, a partizánok fontos központjába indultak bosszút állni — s „tévedésből" ORADOUR-S1R-GLANE mit sem sejtő lakosságát irtották ki... Azt is mondták, hogy azokban a napokban, a falutól nem messze, lelőttek két német katonát. Vagy talán Limoges környékének dolgos, békés lakosságát akarták megfélemlíteni, mikor elhatározták, hogy Oradourba vonulnak, s lakóit egy szálig kiirtják. A számosak között, LIDICE mellett a nácik kegyetlenségének ez volt az egyik legiszonyúbb bizonyítéka. Huszonöt éve történt. Sohasem feledjük. r
