Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-13 / 37. szám
IRODALOM z asszony a sűrű fenyőerdő szélén épült szálló első emeletén maradt, férje az autót az udvaron hagyta, puha flanellel gondosan letakarltotta: porszem sem maradhatott a gépen. A szoba ablakaiból a szél ki-kicsapta a habos, hánykolódó függönyöket, a ház tetejét szelíden karlstolgatták a fenyőágak. Ha esett, álmosan súgott az eső, mintha sűrűszállú szitán eresztették volna keresztül. Az ember a kis éttermen ment keresztül, lépései kongtak, mivel fából épült az egész ház. Megtapogatta zakója alját: igen, ott ropogtak a levelek; nem is egy, mindjárt három. Emiatt a harmadik levél miatt jött haza az ember, egyenesen Párizsból, keresztül fél Európán, mivel ez a fekete fenyőerdő és a fából épült turistaszálló Ruclaneban van, Lengyelországban, a Mazurl Nagy Tavak mellett. A kis szálló utcája egyenesen az állomásra vezet. Fenyvesek közé fut be a vonat, köröskörül erdők és a Nagy Tavak, aztán megint végtelen erdőségek és vizek, s megint a Nagy Tavak. Az új állomás erdő felöli párkányán új óra van. „Háromszor álltam az óra alatt; megnéztem: nem egyes, kettes, hármas, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas, kilences, tizes, tizenegyes, tizenkettes szám van rajta, hanem csak vastag vonalak, hogy Jól meg kell nézni, melyiken áll a mutató, hányat mutat az óra. Kiszámítottam, hogy hány napig megy innen a levél Párizsba, hány napig jön onnan. És azt is megkérdeztem az állomásfőnöktől, mikor érkezik Párizsból gyorsvonat?“ Az állomásfőnök az asztalnál ült, bal kezében telefonkagyló, belebeszélt, Jobb kezével valamit firkált egy papiroslapra, aztán a gyerekhez fordult. „Mi újság, Jerzsi? Utazol? Ugye, nem, hiszen ide jönnek a turisták. Párizsból gyorsvonat? Párizsból ide nem jön gyorsvonat; ide Varsóból jön vonat, de az sem gyors. Csak Olsztynlg Jár a gyors, onnan személy jön Ruciane-be. Apukát várod? Anyukát is?“ „Anyukát nem várom; nem tudom, jön-e egy másik anyuka, mivel az enyém meghalt. Igen, a nagymamánál vagyok, és apukát várom, hogy jöjjön: igen, írtam neki levelet.“ „Mit írsz apukádnak?“ kérdezte Jerzsi nagymamája. „Azt írtam neki, hogy jöjjön haza. Kiszámítottam, hány napig megy a levél Rucianeből Párizsba, onnan meg ide; megkérdeztem a postahivatalban, ami az állomásépületben van. „Itt leveleket veszünk fel, fiacskám“, mondta a postásnő. „Várj egy kicsit, mindjárt elintézem a bácsikat, aztán megmondom“. „Írd meg apukádnak, jöjjön haza — ha lehet. Ha lehet“, mondta a nagymama. „Hogyne lehetne apukának hazajönnie, amikor megígérte, hogy horgot vesz nekem és elvisz a Nagy Tavakra. Most csak egy hosszú bot a horgászbotom, de apuka kerekes bambusznád-horgászbotot Ígért nekem.“ A férfi az óra alá ért. A vonatokról áradtak a turisták: sátorvásznakat, nagy fekete fenekű kondérokat cipeltek, a fiúkon rövidnadrág volt, széles bőrövükön hátul a rövid kés, fejükön semmi, lábukon tornacipő, hajukat csak a víz és a szél csapta oldalra, ingükről a megjelölések leszakadtak, de a horgászbot a kezükben volt, mivel ott vannak a Nagy Tavak. Az állomásépület előtt, a ragyogó napsütésben Európa majdnem minden országából autók álltak; a padokon kinyújtott lábbal ültek a fáradt utasok. A francia nők fátylukat igazgatták a kenyérbolt kirakatüvegében, néhány lépéssel távolabb a Központi Hal, a Ryba Centralna már kinyitott, már sorbaálltak a gyengehúsú dors-halért, amelyhez „hembratét“ kapnak a vendégek; a Nagy Tavak felé özőnlik a tömeg, a sötétzöld vízen ott himbállódzik a fehér, aranyos díszítésű kis Warmayanka hajó, kapitánya cseresznyét eszik, és messzire néz, mint minden hajóskapitány. „Mindig az óra alatt álltam, hogy ha jössz, megláthassalak, apa. És gyere haza, mert megígérted, hogy kerekes horgászbotot veszel nekem, és azóta még nem is halásztam, téged várlak, hogy leszállsz a vonatról. És nagyon sokat gondoltam rád, nagyon sokszor vártalak. Nagymama is mondta, hogy most már jöhetnél, mivel nehezen tart el engem, neki nincs sok pénze; mondta már, kérdezte is, mikor tudnék valamit dolgozni, hogy kereshessek? Két levelet írtam, mind a kétszer kiszámítottam, mikorra ér levelem Párizsba, mikorra érsz te ide. Ott álltam az óra alatt, a vonásokból kiszámítottam, hány óra van; addig a gyár mellett labdáztunk a gyerekekkel. Valamilyen gyár van ott, szemben a nagy fűrészüzemmel, mi ott labdáztunk. Kapus voltam, de egyszer csak hirtelen az eszembe jutott, hogy most már jön a vonat, elszaladtam, pedig kapus voltam, védenem kellett volna. A fiúk másodszor nem is vettek be a csapatba. Vártam, de nem jöttél.“ A férfi kisétált a peronra; az állomásfőnök most is telefonált, piros kalapja felfordítva feküdt az asztalon, ablak, ajtó nyitva volt, a fenyvesek felől gyantaszagú levegő csapott be az irodába, ahol mindig csengtek a készülékek, ahol azok a végefogyhatatlan zümmögések szálltak egészen Párizsig. A nyugat felé tartó vonattal fáradt nyaralók mentek haza; a gyerekek és leányok feketére sültek, mint a főzőkondér kormos feneke. A pádon elővette a harmadik levelet, de nem nyitotta ki egészen, csak azokat a sorokat olvasta még egyszer és még egyszer, amelyek hazaűzték. Amelyek azt mondták, hogy megint kiszámította, mikor érkezik meg a párizsi gyors — azzaj kell jönnöd, apuka, írta a gyerek. A harmadik levélben nem volt sző labdázásról, se a horgászbotról; azt már írta, most csak annyit írt, hogy a nagymama nagyon beteg és ha meghalna, nem tudom, hová megyek? — „Ezen sokat gondolkoztam, de nem tudom, hová megyek. Lehet, hogy elmegyek a fiúkkal, akik szakállasok, verik a gitárt, és lehet, hogy bevesznek maguk közé, de kerekes horgászbotot nem kapok tőlük, mivel nincs pénzük, csak úgy csavarognak, néha kéregetnek Is. Még nem tudom. Nagymama sokat emlegette édesmamát, de nem tudom, hol van? Ha lehet, édesmamával gyere haza. Megint az óra alatt fogok állni, aztán jobbra megyünk a Nagy Tó felé, te már hozod magaddal az új horgászbotot, és mindjárt bele is eresztjük a vízbe a Warmyanka mellett, mert mikor elindul, megkavarja a vizet, és akkor sikerül halat fogni. A Warmyanka kapitány bácsija megígérte, hogy nekem erősen megereszti a motort, hogy legyen hal...“ „Nem kérem, nem késik a vonat,“ mondta az állomásfőnök a férfinek. Nem ízlett a sör, be se ment a söntésbe; ajándékot sem akart vinni; bal kezében a kerekes horgászbotot tartotta, néha felemelte, a hegyét, a végét nézegette. „Meglátja, észreveszi, megismer engemet,“ gondolta. „Lássuk csak, még mit is írt?“ Leült a padra, nem látta a nyaralókat, nem hallotta a gyermekhangokat, de ha az az egy hang szólt volna, a kisfiáé, azt észrevette volna. „Ez a harmadik levél hozzád, apuka; apuka; és ha nem jössz haza, és ha te engem akkor keresni fogsz, már nem találsz meg, mivel nem tudom,' hol leszek.“ Akit nem az anya nevel, azt az élet neveli. Bejött a vonat, belihegett a másik is, a harmadik is; ez fáradhatott el legjobban: csak állt, kerekei lassan lapultak a síneken, oldala zihált, teste olajat izzadt, ami a már amúgy is olajos kavicsokra potyogott. Az óra alatt sétált, felemelt fejjel nézegetett: hol lehet Jerzsi?, akinek „megígérte“, hogy elviszi a Nagy Tavakra halászni. Itt éltek a Nagy Vizeknél, de Jerzsi még nem halászott; rá várt; a kerekes horgászbotra, amelyet a Warmyanka mellett vetnek majd a tóba. Minden szembejövőt, minden sétálót, álldogálót, sietőt, minden kisfiút, kisebbeket is, nagyobbakat is megnézett — ez lenne Jerzsi? Ez sem az, ez sem. „Időre jöttem, hol van hát a kisfiam?“ Telefonhívásra a fából épült turistaszállóba jött a hivatalos ember, és annyit mondott, hogy a nagymama meghalt, Jerzsi meg — Jerzsi meg nincs; nem tudják, hol van. Igen, kerestették. „Sajnos, sok ilyen esetünk van, kérem, hogy az apa, meg az anya otthagyja kicsinyét ... tetszik tudni.“ A férfi ezalatt gyűrögette zsebében a három levelet, és oda se figyelt a hivatalos emberre, aki megkérdezte: „Nagyon kellemes, kérem, itt nálunk, ugyebár? Ez az erdő is, ez a gyönyörű erdő; az ablakból el lehet érni; és sötét, és gyantaszagú, gombája, málnája, epre Is van. Soká tetszenek maradni? Kérem, Pisz-ben cirkusz van, nemsokára idejönnek, Ruciane-Nida-ba, innen felmennek Mikolajki-ba, onnan pedig Gizsicko-ba. Azt tetszik kérdezni, kaphatő-e jobbféle horgászbot? Ä, dehogy kapható! Még százannyit is megvennének az apák fiaiknak. Igen, kérem, még folyik a keresés kedves ismerőse, pardon, kisfia után. Igen, értesítjük, feltétlenül értesítjük. Igen — Párizs, igen, Rue de la Paix. Kérem, kérem; készséggel értesítjük — ha meglesz a fiúcska. Ha megkerül, de sajnos, hiszen tetszik tudni, hogy van ez, mostanában sok apa képes elhagyni kisfiát; még az anya is képes. Nekem már a szívem akart megszakadni, de ez a feladatom. Milyen leveleket kapunkl — Beszéljünk másról, kérem! Párizsról, a fény városáról...“ A férfi kinyúlt az ablakon, kezével elérte az erdőt, sokáig tartotta a fenyőágat; mintha horgászbot lett volna; a szél hullámosán, habosán csapkodta a patyolatfehér függönyöket, a kertek alatt, a Nagy Tavak vizén nyugtalanul himbálódzó Warmyanka hajó kürtje panaszosan, elnyúlva szólt. A Tátrai Nemzeti Park e napokban ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Ebből az alkalomból nyitották meg a képen látható korszerű épületben a Tátrai Múzeumot limesek Béla •• /HGGGBG2& MEGVANTíz évvel ezelőtt történt egy szeles, őszi estén. Esett az eső. Bogár Fért azzal az eltökélt szándékkal lépett be a mulatóba, hogy feleségnekvalót keres. Ideje már. Harmincéves fővel neki kell vágni, hacsak nem akar agglegény maradni. Sarokasztalhoz ült. Onnan jól beláthatta a terepet. Italt rendelt, szándékerösítőt, biztatót, bátoritót. Mi tagadás, eddig nem sokat törődött a nőkkel. Magában formálgatta a mondatokat, hogyan kezdi, mivel folytatja ha netán kiszemel magának egyet. Nem volt babonás természetű. A tizenhármas számot tartotta szerencseszámának. Elhatározta, hogy figyelni fogja a bejárait ajtót, s a tizenharmadikként belépő nőt veszt kezelés alá, feltéve, ha egyedül jön. Feleslegesen törte Ilyen badarságokon a fejét. A véletlen segítségére sietett, mégpedig egy aranyszőke hajú, középtermetű, karcsú nő személyében. Mintha egyenesen a mennyből szállt volna alá, megállt az asztal mellett, s megkérdezte, van-e szabad hely. Bogár Feri nagyon kellemesen érezte magát. Mintha a felhők közül kibukkanó napsugárban sütkérezne. Egyre szebbnek, vonzóbbnak találta a nőt. Táncoltak, beszélgettek, dúdolgattak ... egyszóval összemelegedtek. Jól érezték magukat egymás társaságában. Bogár Ferenc mindent megtudott az asztaltársától, amire kíváncsi volt. Huszonhat éves, elvált asszony magányosan él, összkomfortos lakása van és htvatalnoknő. Havi ezerháromszázötven a keresete. Gyakran találkoztak. Eljárogattak moziba, színházba, táncolni Is elmentek néha. Ért, éregetett a dolog annál ts tnkőbö mert Bogár Fért szívében klgyúlt a szerelem: az első, az Igazi, a nagyi Két hónap elteltével nagy elhatározással lépte át az asszony lakásának küszöbét: feleségül veszt. Az asszony nem tétovázott. Gondolkozást időt sem kért, nyomban elfogadta a házassági ajánlatot. Könnybelábadt szemét Ferire emelte és azt mondta: — Tudtam, éreztem, hogy egyszer el fogsz jönni... Meglátod, Ferikém, nagyon boldogok leszünkl —Boldogok ... biztosan ... édes szívem ... — motyogta Fért elérzékenyülve, s zavartan simogatta az asszony aranyszőke haját, majd nagyot sóhajtott. — Csakhát, tudod, nekem lenne egy-két kikötésem ... — Mindenbe beleegyezem, Ferikém, mindenbe... Nem bírom a magányt, s nagyon szeretlek. Most már tudom, mindig ts csak téged szerettelek. Kiest koromban is megjelentél az álmaiban, s most eljöttél, az enyém vagy ... Bogár Fért egyszeriben nyeregben érezte magát. Önbizalma megnőtt, magabiztos lett. Akit nagyon szeretnek, lehet Isi Váratlanul furcsa gyanú fészkelte be magát Bogár Ferenc agyába: létezik olyan asszony a földön, aki ellenvetés nélkül mindenbe beleegyezik?... Jobban szemügyre vette. Igen, Igen kissé nagy az orra... a szeme savószínű... karcsúnak karcsú, de a lába bizony túl vastag, s milyen nagy cipőt hord! Hogy ő ezt nem vette észre! — Van Itthon Italod? — kérdezte únottan. — Rögtön hozom, kávét is főzökl — pattant az asszony, mint a szöcske. Ortsten, milyen rejtett hibája lehet még? Semmi, semmi — hesegette el a gyanakvó gondolatokat. Megszerettem, feleségül veszem és kész! Keményhúsú, forróölű asszony, és milyen szenvedélyesen tud szeretni! Istenem, hogy tud ringatnll Három pohár konyak és a kávé után ölébe helyezkedett az aszszony, s játékosan megpöckölte az orra hegyét. — A kikötéseidről még nem beszéltél, fiam?... — Hát igen, a kikötéseim... Hetente egyszer, mondjuk szerdán, megvakargatod a hátam . .. — Micsodát?... — nyílt kerekre az asszony szeme. — A hátam — mondta a férfi komolyan. — Megvakargatod. Akarom, édesem, akarom, érted? Teliszájjal kacagott az asszony, hófehéren, szívből jövőn, s folyt a könnye, mint a patak. Bogár komoly maradt. — Tehát? — Rendben van, elfogadom: minden szerdán megvakargatom a hátad. Másodszor? — Másodszor?... Minden hét szombatján berúgok, s amikor hazajövök nem lesz semmt zűr. Harminc éves koromig így csináltam, ezután sem tudok lemondani róla. — Igen? Es a hátad ki vakargatta eddig? — Egyedül csináltam, az ajtófélfa segítségével... — Rendben van, fiam, de mondd: mire jó a részegség? — Megszoktam, nem tudok lemondani róla. — Hát jó, nem bánom, abba is beleegyezem, bele — mondta az asszony rövid tétovázás után. — Nagyon szeretlek, s nálad nélkül most már nem tudnám elképzelni az életem. Bogár Fért felvidult. — Jól van, édes szívem, aranyos teremtés vagy... Hát akkor elő a papírral, ceruzával, írásba foglaljuk! írásba foglalták a feltételeket, aláírásukkal szentesítették. Teltek az évek. Az asszony két fiúgyereket szült, s közben szerdánként vakargatta a férje hátát, szombatonként pedig várta, mikor botorkál haza részegen. Többször megpróbálta lebeszélni férjét rossz szokásáról: nőnek a gyerekek, egyre értelmesebbek, nevelésük szempontjából káros lehet, ha minden héten részegen látják az apjukat. Akkor Bogár Ferenc meglobogtatta a papírt és sunyi mosollyal megjegyezte: — Pofika be, édes szívem! Később már szerdánként is részegen tért haza. — Ez nincs benne a megállapodásunkban, fiami — Rendben van, gyöngyvirágom, a vakargatásról lemondok, érted, ezennel ünnepélyesen lemondok ... Azóta tíz év múlt el... Nagyot változott a világ. Bogár az utóbbi három hónap alatt egyszer sem tért haza részegen, titokzatos mosollyal az arcán járt-kelt. Hiába kérdezgette a felesége, hogy mi történt, miért változtatta meg ennyire a megszokott életmódját, csak a vállát vonogatta. Egyszer aztán mindenre fény derült. Bogár Ferenc ragyogó arccal vacsorázott, utána ásványvizet ivott, majd ölébe vonta asszonyát. — Jól figyelj, ktcst bogaram! Gépkocsi tulajdonos akarok lenni! Ezután minden hónapban félretesszük a te fizetésedet, s az enyémből élünk. Beosztjuk. Meggondoljuk mire mit adunk ki de a cél érdekében néhány dologról igazán lemondhatunk. Az asszony komolyan nézett a férjére. — Nem igaz, nem lehet igaz! — Már pedig igaz. Bebizonyítsam? — Nem tudodI Bogár Ferenc belenyúlt a zsebébe és egy vadonatúj, rózsaszín borítású hajtást jogosítványt vett elő és adott át a feleségének. — TessékI Megszereztem! Most már jöhet a kocsi!... Vagyis a gomb már megvan, csak a kabát hiányzik! Bogár Fetencné szívét összeszorította valami. Sírt örömében. Életében talán először ...
