Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-06 / 36. szám
IRODALOM A nyáron megint meglátogattam jó barátaimat, Bodáékat. Boda Sanyi falusi orvos, és sok-sok kilométerre lakik a fővárostól. Valamelyik nap úgy adódott, hogy egyedül maradtam otthon, s a gyönyörű napos délutánt arra használtam fel, hogy hosszú sétát tegyek az erdőben. Mindenről megfeledkezve bolyongtam a fák között, teli tüdővel szívtam be a csodálatosan fűszeres levegőt, s szívemet át meg átjárta a természet szépsége. Hatalmas tölgyfához értem, amely a már útnak nem is nevezhető ösvény felett terjesztette szét dús lombkoronáját. Alatta fűvel, avarral takart dombocska húzódott meg alig észrevehetően. A szerencsétlen Éva sírja. Jártam már itt egyszer, nagyon régen, tíz, tizenegy éve is van már. Ott álltam a sír előtt, s újra elfogott az a szánalommal vegyes borzalom, amit akkor éreztem, amikor elbeszélték nekem a boldogtalan teremtés históriáját. Éva az erdőkerülő lánya volt. A szomszédos falvakban, de még a városban sem akadt hozzá hasonló szépség. Tömött, fekete haját vagy természetes hullámaiban szabadon a vállára engedte, vagy két dús fonatban hordta. Járása kecses volt és könnyed, mintha csak az erdei őzektől leste volna el, s szeme is, akár az őzeké, szelíden, barnán csillogott. Nem állta meg férfiember meghatódottság nélkül, ha belenézett. A közeli város edénygyárában dolgozott egy fiatalember, akinek látásakor még fényesebben ragyogtak Éva szemei. Egy táncmulatságon ismerkedtek meg, s aztán a fiú csaknem mindennapos vendég lett az erdőkerülő házánál. Egy nap a fiatalember Éva szülei elé állt, ahogy illik, és megkérte a kezét. A fiatalember kitűnő szakmunkás volt már akkor. A következő vasárnapra tervezték a kézfogót. A vasárnap végre eljött, de az eljegyzés elmaradt. Hiszen a frontokon két éve dűlt a harc. Éva vőlegénye azonnali behívót kapott, indulnia kellett, el sem tudott búcsúzni menyasszonyától. Egyik barátja vitte fel a levelet szombaton, az eljegyzés előestéjén a kerülő házába. Éva a falnál fehérebb lett az üzenetre. A hírhozó, szomorú megbízatását teljesítve, tapintatosan magára hagyta a három tanácstalan, felzaklatott embert. Éva ekor a levéllel bement kis szobájába, s másnap délig nem is jött elő. Anyja utána ment néhányszor, hogy vigasztalja. A lány az ablaknál ült mozdulatlan arccal, kezében a felbontott levelet tartotta, a szemei az erdő fái között révedeztek. — Hiszen visszajön, ne félj, szívem! Ügy bánkódsz, mintha örökre elveszítetted volna. Apád is volt katona. Fiatalasszony voltam akkor. Hidd el, jobb, hogy most történt, mintha már házasok lennétek. Meglátod, ír majd nemsokára! Megérkezett az első tábori levelezőlap, levél is, és Éva szeme ilyenkor már a régi fénnyel ragyogott. Szorgalmasan folyt a levélváltás csaknem egy évig, akkor a fiú levelei váratlanul elmaradtak. Éva várt, aggódott, de a tábori posta kihagyása már nem rendítette meg annyira szívét, mint vőlegényének váratlan bevonulása. Viharos idők jöttek. A háború szele már nyögette az erdő fáit Éváék kis háza körül is. Titokzatos emberek látogattak a kerülőlakba. Leginkább éjjel jöttek, vagy késő este. Éva csak úgy félálomban hallotta, hogy ott jártak. Anyjával felváltva hozták a faluból az élelmiszert, s mostanában sokkal többet hoztak mindenből, mint egyébkor. Éva tudta, hogy valami összefüggés van a sok kenyér és szalonna meg az éjjeli vendégek között, bár szülei nem beszéltek erről, s ő nem kíváncsiskodott. A ház körül nem akadt túl sok munkája, ezért az utóbbi időben nagyon rákapott az olvasásra. Rakás számra hordta haza az iskola könyvtárából a könyveket, és mindig egy-egy regény kábulatában élt. Egy nap aztán változott a helyzet. A faluba németek jöttek, nyüzsgött tőlük az utca, s az országúton is megnőtt a katonai forgalom. Csapatostól jártak fel az erdőbe is „átfésülni a terepet“ — ahogy mondták. Gyakran betértek teázni az erdőkerülőhöz, mert dermesztő hideg volt. A fák fehéren, jegesen álltak s szinte csengtek, ha átszaladt az erdőn a januári szál. Később újabb hóhullás jött, fagyot enyhítő, irgalmas, puha hótakarő. Akkor már sokat tábláit a ház körül egy hadnagy. A lány szépsége megbabonázta. Ha Éva szép volt, hát szép volt ő is. A termete, mint a szálfa, barna arcából két nefelejcs kék szem világított. Ügy tudott Évára nézni, hogy az lesütötte szemét, s arca kipirult, mint a havas hegycsúcs az alkonyi naptól. Néha szolgálat miatt két-három napig sem jelentkezett, de egyszer csak olyan szerencsés beosztást nyert, hogy szinte egész álló nap Éva körül lebzselhetett. Moziba hívta Évát, és ő ment. Táncolni hívta, és Éva mént. Nem tudta pontosan, mit érez a hadnagy iránt, de tetszett neki daliás külseje, s jólesett a sok figyelem, körülhízelgő kedvesség. Éva élni kezdett. Tudatosította magában, hogy vonzó külsejű, fiatal nő, kinek hatalma van. Hasonlónak érezte magát regényeinek hősnőihez. Az öregek egyre nagyobb aggodalommal figyelték ezt a barátságot. A hadnagynak szívélyes arcot mutattak, mit tehettek volna mást, hiszen nem kerülte el figyelmüket, hogy a sokszor ott teázó németek mennyire szaglásznak náluk s a ház körül. A hadnagynak is tiszteletteljes megjegyzéseket tettek, hogy nem való ilyen úri emberhez egy egyszerű kislány, és Évának különben is vőlegénye van, aki a fronton harcol, s ezt neki, mint katonának, mint bajtársnak külön méltányolnia kell. — Ügy tudom, hogy már régen nem ír a vőlegénye — mondta a hadnagy kissé gúnyosan, aztán barátságos, de nagyon határozott hangon kijelentette, hogy ezt bízzák rá, ő nem becstelen ember, és különben is Évát komolyan szereti. A szülők keze meg volt kötve. A hideg mintha engedett volna, ragyogott a téli nap, s Éva nagy sétákat tett a hadnaggyal az erdőben. Csak azt az utat kerülte el mindig, amely a nagy, magányos tölgyfához vezetett. Séta közben néha egymásra mosolyogtak, míg a fiú arca egyszer csak furcsán komoly maradt, és mint a magasból bukó sas a zsákmányra, úgy csapott a lány mosolygó szájára. Éva ösztönös védekezése nem sokáig tartott. Átjárta a mohó csókok forrósága, és akkor érezte meg, hogy mennyire csókszomjas ő is. A csókok vőlegénye ajkát idézték, s míg hangtalanul sírta: — Gyuszi, Gyuszikám — csukott pillái alól könnyek szivárogtak. Hazafelé menet tartózkodó volt és komoly. Különös módon új életre kelt alvó szerelme, s keményen feltette magában, hogy Joachimmal befejezi a barátságot. De ez nem volt könynyű. A hadnagy jött, nem hagyta magát elűzni. Évát égette a csókok emléke, zsibongó vágyakat keltett benne, mígnem újra engedett. Később már nem gondolt a távollevő kedvesre, semmire sem gondolt. Felébredt fiatal testének minden porcikájával belevetette magát a csőkok tüzébe, mely hol perzselte, hol didergette, melytől egyre jobban félt, s mely után egyre jobban vágyott. f 2>zabad földműves 1969. szeptember 6, Nap nap után barangoltak az erdőben, s Éva már tudta, hogy szereti ezt a szép idegent. Gyuszit is szerette, de inkább már csak úgy, mint egy felejthetetlenül édes és keserű emléket. — Nézd Éva, mennyi nyom — mutatott egy ízben a hadnagy a betaposott hóra, ahogy hazafelé ballagtak. — Ezek nem tőlünk erednek. Tudjuk, hogy feljebb, a hegyekben partizánok rejtőznek. Aljas csorda. Orvul törnek a reguláris katonaságra! Valamelyik közeli faluban csak a napokban is két tankunkat lőtték ki, s tizenegy emberünk halott. Nem láttál te erre soha gyanús alakokat ólálkodni? Szinte lehetetlen! Nem akartalak nyugtalanítani, de most mégis elárulom, hogy nemrégiben magam is majdnem áldozatul estem itt a csúcshoz közel. Két golyó süvített el arasznyira a fejem mellett. Nem hallottál lövéseket? A kerülő házában sokszor lehetett lövéseket hallani az utóbbi időben. Ilyenkor a kerülő szitkozódva morgott, az asszony pedig vetette a keresztet. Éva most megrettent, s úgy tűnt neki, hogy valóban, valamelyik nap mintha különösen közeli lövéseket hallott volna. Erősebben kapaszkodott Joachim karjába. — No, ne félj, édes, rajongó, romantikus kis bolondom — simogatta a lány kezét —, még nem végeztek velem. De ha nem teszünk valamit... Meg kell előznünk őket. Kifüstőljük az erdőt! Segíts nekem! Hiszen te segíthetsz. Ismered a hegyet, mint a tenyered; minden fa, lomb, hajlat az ismerősöd. Figyelj! Légy éber, tudd meg, milyen ösvényen járnak, honnét szerzik az élelmet... Légy az én édes védőangyalom! Éva mindenre bólintott, s aztán hosszú percekre mindenről megfeledkezett a rázúduló csókok áradatában. Talán soha nem csókolta még így Joachim. És Éva figyelt. Amennyire eddig minden személyét nem érintő körülményt csak mint egy homályos ködön át érzékelt, most egyszerre éber lett, hallgatózott, leskelődött. Egy napon, amikor a távolabbi hegyek felől havat olvasztó szellők kezdtek fújni s csörögve indultak meg a kis hegyi patakok — rettenetes dolog történt. Éjszaka sűrű lövöldözés zaja riasztotta fel a falusiakat, a kerülő házában pedig mindenki talpra ugrott, annyira ijesztően közelről szóltak a puskák. Hajnal felé tudtak csak újra elaludni. Éva még akkor sem, mert rémképek gyötörték, Joachimot látta véres fejjel a hóba bukni. S mintha csak víziója testet öltött volna, koccanást hallott kamrácskája ablakán. Mint a villám ült fel az ágyban, s kidülledt szemmel meredt az ablakra. Homályos, imbolygó árnyékot látott. — Joachim — kiáltotta halkan. — Megéreztem, ó, hogy megéreztem — suttogta rémülten. Mintha a nevét hallotta volna: Éva ... Átrohant a szobába, ahol szülei aludtak. — A kulcsot! ... Megsebesült... Mire anyja felriadt, ő már nyitotta az ajtót. Eszébe sem jutott, hogy valami kendőt kapjon magára. Egy szál ingben állt a bezúduló hideg levegőben, amely leengedett koromszínű haját lobogtatta. S már bent is állt a férfi, a sebesült. De nem Joachim volt. Mindhárman kísértetlátó szemmel meredtek a jövevényre. Éva anyja szólalt meg elsőnek: — Uramistenem... Gyuszi... Hogy kerültsz ide? Mi az? Te vérzel! Már vezette, már bontogatta ruháiból, fektette, gondozta. A kerülő bort hozott, szalonnát kerített. — Erősítsd magad, fiam. A sebesült csöndesen feküdt, és szemét állandóan Éván tartotta, aki sóbálványként állt még mindig az ajtó közelében, mintha képtelen lenne felfogni az eseményeket. — Éva ... — szólította halkan a fiú. A lány odament, letérdelt eléje s csöndesen sírni kezdett. Fájt a szíve a fiúért, de tudat alatt még inkább talán magáért. Olyan zavaros minden... hát most mi lesz? Megállapították, hogy Gyuszi szerencsére csak könnyen sérült meg a vállán, de a vérveszteség legyöngítette. Az asszony úgy ajnározta a fiút, mintha a sajátja volna, úgy nézett rá, mintha a megmentőjét látná benne, s kinyilatkoztatásként hallgatta minden szavát — Csak két napja érkeztem. Szovjet partizáncsapattal. Itt már én igazítottam el őket, mivel idevalósi vagyok. Lőszert is hoztunk magunkkal az itt harcoló bajtársaknak. Hogy hogyan kerültem oda? Átmentem. Hatan szöktünk át a századomból. Onnét persze már nem tudtam írni. Éva, Évikém, no, ne sírj — simogatta gyengéden a lány haját —, itt vagyok már és nemsokára minden jó lesz. Ide egyekeztem az éjszaka, mert... no hát a szívem húzott. Már hallottam róla, hogy segítenek a mieinknek, ha tehetik. Ügy tudom, az utóbbi időben nagyon ellepték a környéket a németek. Az úton ért ez az ostoba golyó. Pedig ide igyekeztem, eszem ágában sem volt harcba bocsátkozni. Véletlen. Rajtaütöttek az egyik előretolt szárnyunkon. Erre nem számítottunk. A lövésekből úgy vettem ki, hogy a németek pontos terv szerint vonultak fel. Érthetetlen. Köztünk nincs áruló. Csak a faluban lehet valaki, aki ismeri az egész terepet és tanácsot ad ezeknek — ejtette ki az utolsó szavakat megvető gyűlölettel. A kerülőné fejében egyszerre szörnyű gyanú kezdett ébredezni. Olyan gyöngeség szállt a lábába a gondolattól, hogy a kanapé szélére ereszkedett. Szemében titkolt rémület ült. Hatalmas úristen, csak ne legyen igaz — fohászkodott magában szüntelenül. Aztán erőt vett gyöngeségén. — Fiam, be kell, hogy tegyelek Éva kamrájába, addig majd ő idekint pihen le. Gyakran beállítanak azok. a latrok teázni, meg egy kicsit melegedni. Nem kérdik ám, hogy éjjel van-e vagy nappal. Éva szobájára nem kíváncsiak. Másnap délben a sebesült már felkelt, és csak az óvatosság tartotta vissza, hogy ne ebédeljen kint a konyhában a családdal. Csaknem ebédig aludt, szürkületkor készült visszatérni a hegyekbe. Éva ki-bejárt, az ételt hozta, az edényeket vitte, a párnáját igazgatta, de a szeme és a mosolya szomorú volt nagyon. Miattam szomorú szegény — simogatta szeretetteljes pillantással a lányt —, aggódik értem ... nagyon ráijesztettem az éjjel. — Maradj még egy kicsit — kérlelte. — Ülj ide az ágyam mellé, hisz még alig láttalak. Mosolyogj a szemembe, Éva. Olyan Jó, hogy újra foghatom a kezed . .. Még álmomban is éreztem a párnád illatát. Látod, itt fekszem a te ágyadban, pedig még gyűrűnk sincs. Ezért érdemes volt elszenvednem ezt a kis sebesülést... No, mosolyogjl Ne félj, nem sokáig várunk , már a kézfogőval. Közvetlen ebéd után beállított Joachim. Feltűnt neki a lány viasz-színe. — Évácska, mi baj van? — Nem tudom. Beteg vagyok, nagyon rosszul érzem magam. — Lázas vagy? A lány tagadőlag intett. — Akkor gyere, egy kicsit sétálunk. Talán jót tesz majd. — Nem, nemi — tiltakozott a lány hevesen. — Inkább lefekszem. Kérem, ne is maradjon tovább. Az öregek is, mintha ecetet nyeltek volna — nézett rajtuk végig a hadnagy. Kelletlenül felállt és elköszönt. Bosszantotta, hogy elmarad a csókolódzás a szép fruskával. Nem volt kedve, hogy azonnal visszainduljon a faluba. A hegynek vette útját. Szemét maga elé szegezve- rótta a kapaszkodót. Egyszerre friss lábnyomokra lett figyelmes. „Erre aligha jár most valaki a faluból. A hegyi ordasok merészkedtek volna megint egészen idáig? Ah, ni — meresztette a szemét , hiszen itt véres a hó! Gondos vizsgálat után még további vérnyomokat talált. „Hm. Ezek szerint talán vissza sem ment. De akkor hol lehet?“ Kezét hátul összekulcsolva topogott a nyomok körül. „Lehetséges volna?“ — morfondírozott. „Minden lehetséges. Itt mindenki megbízhatatlan. Éjjel is elmaradt a várt siker. Mintha csak számítottak volna a támadásunkra. No, majd meglátjuk!“ Leszállt a szürkület, az erdőkerülő házának ablakában fény gyűlt, ugyanakkor a kert hátsó kapuján két ember lépett ki az erdőbe. Az egyikük vállán fehér köpeny. — Arra megyünk a tölgyfa felé. Addig elkísérlek. Ö, Jaj, Gyuszi, én nem tudtam, hogy te a partizánok között vagy! — Évácska, nem szabad ennyit sírnod. A front sem kevésbé veszélyes. — Nem tudtam, nem tudtam — hajtogatta a lány egyre. — Ott a helyem... az egész népnek mellettük a helye... Beszélt, beszélt, magyarázott a fiú, de Éva alig hallott belőle valamit. — Igen, a partizánok ... tudom ... hiszen mi is vásároltunk a számukra egy ideig élelmet, amíg a németek rá nem ültek a nyakunkra. De miért támadtok rájuk úgy orvul... — Éva, csacsiságokat beszélsz — felelte a fiú, kissé már fáradtan a hiábavaló igyekezettől. — Ennyire nem lennél tisztában ... majd minden jó lesz, ha ezek végleg kitakarodnak, és nemsokára együtt leszünk — vigasztalta magát. Az óriási tölgy kopár ágai már előttük meredeztek. A fiú megállt. Éva megremegett, mert tudta, hogy Gyuszi a búcsúnál majd meg akarja csókolni. Hogyan fogadja ő ezt a csókot? Gyuszi megfogta a karját, de még mielőtt a régi ismerős mozdulattal feléje hajolhatott volna, felszegte a fejét. Valami zörrent a fák között. Katonai zseblámpa éles fénycsóvája világított belőle Éva ijedtségtől tágranyíit szemébe. Revolver csöve meredt rájuk, s a lány fülének jól ismert hang szólította fel őket: — Fel a kezekkel! Gyuszi ugrani szeretett volna, egyenesen neki a revolveres torkának. Üvöltött benne az életösztön és a düh. Hát Itt és így kell nyomorultul elpusztulnia? Nem maradt ideje, hogy fegyveréhez nyúljon. Sötét arccal, lassan emelte fel kezét, míg haja tövéig elfutotta a harag és a megalázó tehetetlenség bíbora. — Hát így vagyunk, őrangyalom? — sziszegte Joachim a lány arcába, miután egészen közel lépett. — Itt is angyalkát játszottál? — nevetett epésen. — Most már értem az éjszakai kudarcot. — Éva! — hördült fel Gyuszi megsebzetten, s szemei hitetlenkedve, irtózattal meredtek a lányra. Kérdés lobogott bennük, feleletre várva. Éva mint az őrült ragadta meg a hadnagy kabátjának hajtókáját és lázasan beszélt: — Joachim! Én nem... higgyen nekem! Egy szót se. Ma éjjel jött csak, nem is tudtam. Ugye nem bántja? Ne bántsa őt, ő az én vőlegényem... a vőlegényem, Joachim! A hadnagy mellére vetette magát, aki alig értett valamit a kapkodó, eszeveszett szavakból. Ellökte a lányt, most csak a férfival törődött. — Az utolsó perceit éli, az nem kétséges. Semmiről nem fogom faggatni, kivételesen semmire sem vagyok kíváncsi, csak arra feleljen: Ez a rongy — intett a lány felé — maguknak is fecsegett? Így is, úgyis, az lesz a sorsa, ami a magáé, feleljen őszintén. A partizán Évára nézett. Tekintetében már nem volt más, csak mélységes, halálos szomorúság Aztán újra a hadnagyra emelte tekintetét, és -némán, tagadóiag intett a fejével. — Persze, sosem fogom megtudni, hogy gavallérkoriik-e csupán, vagy igazat beszél. A kisasszony talán nem lesz ilyen szűkszavú. Forduljon meg! Akkor eszmélt fel Éva, hogy mi készül. — Nem — ordította, és most Gyuszi elé vetette magát, hogy testével óvja, de már késő volt. A lövés eldördült. A fehér köpenyes alak megingott, és furcsa, csukló hangot hallatva eldőlt a lucskos hóban. Éva borzadva nézte és térdre esett mellette. — El onnét — rikoltotta a hadnagy, és másodszor lökte félre a lányt, hogy az elterült a földön. — Először elvesszük a fegyvereit. Elszedte a halott puskáját, töltényeit, revolverét. — Te se érdemied meg az életet — nézett a lábainál heverő lányra —, de nem öllek meg. — Mit csinált, ő, mit csinált — vinnyogott a lány, s megint közel kúszott a holttesthez. A hadnagyban megvillant a gondolat, hogy még az övé sem volt ez a szép, kívánatos teremtés, s jó lenne legalább... Újra a hóban siránkozó vonaglő kis rongycsomóra nézett, de elment a kedve az ölelkezéstől. Éva észre se vette, mikor maradt egyedül a halottal. Világosodott már, s ő átázva még mindig ott didergett mellette. Aztán, ahogy reggel lett, hirtelen könyörtelen józanság váltotta fel félig önkívületi állapotát. Felállt, amennyire bírta, rendbe tette a halottat, feje alá a hó alól előkapart mohát, avart rakott, összekulcsolt kézzel még nézte egy ideig, aztán elindult a pár lépésre álló tölgy felé, és leoldotta kabátjának az övét... Még meleg volt, amikor a kétségbeesetten kutató anyja rátalált.
