Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-06 / 36. szám
TAPASZTALATOK ÚJ DONSÁG a szervestrágyák alkalmazásában Irta: A. SZ. SZENJAVSZKIJ A helyi szervestrágyák hatékony felhasználása az egyik legnagyobb jelentőségű népgazdasági probléma. Az Istállók kitrágyázása a trágya tárolásának, szállításának és talajbajuttatásának régi módszerei mellett bonyolult, rendkívül munkaigényes és költséges művelet, amely nehezen gépesíthető. Az Istállótrágya hígítása lehetőséget nyújt a kitrágyázás és felhasználás valamennyi műveletének gépesítésére, ezért több országban kezdtek áttérni az egyik legértékesebb helyi szervestrágya Ily módon való hasznosítására. A gyakorlatban a hígtrágyának két faja Ismeretes: 1. a folyékony ístállótrágya, amelyhez naponta 10 liter vizet tesznek egy számosállatra számítva. Az első esetben egy számosállattól egy év alatt átlagosan 25 m3 folyékony istállótrágyát nyernek, míg a második esetben 22 m3-t. A kisebb víztartalom miatt a második fajta istállőtrágyának a nitrogénje az elsőnél kevésbé aktív. A Német Demokratikus Köztársaságban sok gazdaság áttért az alomnélküli szarvasmarhatartásra és a folyékony istállótrágya gödrökben való tárolására. A szerves tömeg nitrogénveszteségei a folyékony istállótrágya hermetikusan zárt gödrökben való tárolása esetén lényegesen kisebbek, mint a közönséges tárolás esetében. A szerves tömeg elbomlásakor képződő nitrogénvegyületek a folyékony istállótrágyában nem mennek veszendőbe, hanem a vízben felhalmozódnak. A szerves tömeg összes veszteségei, az istállótrágyát a szokásos módon szarvasban tárolva, elérik az 50 °/o-ot, viszont a folyékony istállótrágya tárolásakor nem haladják meg a 8 %-ot sem. A nitrogénveszteségek ennek megfelelően 50 és 0 °/o körül alakulnak. Svédországban ötféle kitrágyázási módszer terjedt el a legszélesebb körben: a) gépi kítrágyázás, hígítás, kezelés, szállítás és talajbajuttatás. Ez a módszer kényelmes és azokban a gazdaságokban alkalmazzák, amelyeknek megfelelő épületeik vannak csatornázással és tisztítóberendezésekkel; b) az istállótrágyának kézi erővel az istállóban kialakított és naponta kiürített trágyagödörbe való juttatása. Ebből a gödörből az istállőtrágyát szivattyúval a trágyagödörbe juttatják. Ezt a módszert a kisebb farmokon alkalmazzák; c) öblítéses kitrágyázás 1:100 lejtésű csatornákon át a trágyagyűjtőbe. Ehhez a trágyagyűjtő folyékony trágyalé-rétegét használják fel. A víz a tartály összes térfogatának mintegy 20 °/o-át foglalja el; d) az istállótrágya összegyűjtése (1:100 lejtésű) mély csatornában, amelynek az alsó végén tolózár van felszerelve. A csatornába adagolt víz nem több az egész térfogat 25 %-ánál; e) kombinált kitrágyázás tolózáras csatornával és recirkulációs módszerrel. A trágyalé egy hétig marad a csatornában. A csatorna szabaddá tétele a folyadék recirkulációs átemelésével és a tolózár nyitásával hatékonyabb és gyorsabb, mintha a leírt módozatoknak csak az egyikét alkalmazzák. Mindezen rendszerek esetében minél kevesebb víz hozzáadására törekszenek, hogy csökkentsék a tárolók szükséges térfogatát. Az e) rendszert a Jwin cég (Dél-Svédország) a következőképpen szerelte fel. Az istállóban a padló alá rostélyokkal fedett istállótrágyaárkokat helyeztek el. Ezek egyik végükön (a lejtés szerint) a gyűjtő főcsatornába torkollanak, a másik végükhöz pedig a szivattyútól nyomócsövek vezetnek az árkok öblítésére. Az árkok el vannak látva tolózárakkal. A gyűjtő főcsatorna végén, az istálló mögött, szivattyú van felállítva. Ez a napi istállótrágyahozam szerint méretezett kisebb térfogatú gödörben van elhelyezve. A szivattyú össze van kötve a gyűjtő főcsatornával és a folyékony trágya gyűjtőtartályával. A tároló szekciói gyári készítésűek. A helyszínen ezeket a szekciókat összeszerelik, összecsavarozzák és az illesztéseket betonnal kitöltik. A tároló térfogata 400—600 m3. A szivattyú biztosítja a folyadék cirkulálását a rendszerben és a folyékony istállótrágya kiemelését. Hajtása 15—20 lóerős villanymotorral történik, kiképzése pedig köpenyben elhelyezett csiga, amelynek a bemenő végén aprítóberendezés van felszerelve. A tartályból a folyékony istállótrágyát a szivattyú az ístállótrágyaszállító kocsi tankjába emeli, és ezzel a kocsival történik a trágya kivitele a táblára. A nagy állatlétszámú farmokon földbe mélyített ístállótrágyagyűjtőket alakítanak ki. Az istállótrágya kiszállítása és talajbajuttatása mozgó tartályokkal oldható meg. A folyékony tömeg a tárolóból háromféle módon távolítható el: a traktor erőleadó tengelyéről hajtott propelleres keverővei, szivattyúval, vagy fúvatással. A trágyalét és a folyékony istállótrágyát egész éven át, így télen is hordják a táblára, amikor a talajt 10—50 cm-es hóréteg borítja. Egy 50 lóerős traktor 3600 liter térfogatú mozgó tartályt vontat, amelyből a folyékony istállótrágya 5—6 m szélességben teríthető. Dániában kipróbáltak és elterjesztettek egy rendszert, amely „római“ árokból, merítő árokból (itt keverik össze a komponenseket a további átemelés előtt) és gyűjtőtartályból áll, amelyben a keverék visszacirkulálhat a kellő viszkozitás fenntartására. A „római“ árok a betontetőtér közepén húzódik, mélysége 65—70 cm és farácspadlóval fedett. Az árkok csatlakozásánál tolózár van elhelyezve, amelynek nyitásakor a tömeg gravitációs úton a „római“ árokból a mély (180 cm-es) beton merítő árokba kerül. Angliában, az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és néhány más országban hasonló rendszereket alkalmaznak, amelyek bizonyos konstrukciós sajátosságaikkal tűnnek ki. A Szovjetunióban szintén megkezdődött az áttérés az istállótrágyafelhasználás új módszereire. Legjelentősebb eredményeket Minszk területén érték el. A Nemcsernozjom övezet Központi Mezőgazdasági Gépesítési és Villamosítási Tudományos Kutató Intézete kidolgozta és a zarecsjei kísérleti telepen, valamint a Minszk terület több kolhozában megvalósította a kitrágyázás hidraulikus módszerét. E módszer alkalmazása esetén lényegesen csökken a munkák gépesítésével kapcsolatos ráfordítás, a gépi eszközök egy állatférőhelyre számított fényigényessége, valamint a munkaráfordítás a szilárd Istállótrágya gépesített kitakarításának általánosan elfogadott eljárásaival összehasonlítva. Alomként itt száraz tőzegdarát, vagy 3 cm-nél rövidebbre vágott szalmaszecskát alkalmaztak tehenenként naponta 3—4 kg mennyiségben. A nitrogénveszteségek az istállótrágyában erősen csökkentek és még nyáron sem haladták meg a 16 °/o-ot. A folyékony istállótrágyához 2 súlyszázalék por alakú szuperfoszfát és 1 súlyszázalék kálisó hozzáadása ezeket a csekély nitrogénveszteségeket is a felénél kisebbre csökkentette. Egy tonna, az új technológia szerint készített folyékony Ístállótrágya — abból kifolyólag, hogy a talajban a nitrogénmérleg mintegy felerészben ammónium alakú nitrogénből adódott, és a trágyák eloszlása a talajrétegben egyenletesebbé vált, — hatásában 1 t közönséges szilárd istállótrágyával bizonyult egyenértékűnek. Kétéves kutatásokban, az ősziek 10 t/ha folyékony istállótrágyával való tavaszi fejtrágyázásával, a gabonafélék terméstöbblete átlagosan a következőképpen alakult: a rozsé 4,7 q/ha, vagyis 31,7 %, a búzáé 5,2 q/ha, azaz 23,4 % volt. Abban a kezelésben pedig, amelyben a 10 t folyékony istállótrágyával ekvivalens mennyiségű nitrogénnel, foszforral és káliummal fejtrágyáztunk műtrágyaalakban, a termés valamivel kisebbnek adódott. Folyékony istállótrágyával trágyázva javult az ősziek és az árpa szemminősége. A folyékony istállótrágya felhasználására szolgáló, fentebb leírt rendszereket csak nulla-fok fölötti hőmérsékleteken, vagy nem erős fagy mellett alkalmazhatjuk. Ott, ahol gyakran ismétlődnek hosszantartó fagyos időszakok, az istállótrágya megfagyhat. A helyi szervestrágyák másik legfontosabb forrása a szalma, a különböző növények, a levelek és a növény- I termesztés egyéb nem árujellegű hulladékai. Nagy szervesanyag tartalma folytán a szalma fontos . tényezője lehet a mikrobiológiai tevékenység aktivizálásának a talajban, a humusz és a vitaminok itteni ! felhalmozódásának, valamint a talajszerkezet megjaví- ■ tásának. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a szalma a növények számára szükséges valamennyi elemet tartalmazza. Testük felépítéséhez azonban a mikroorganizmusok számára nem elegendő a nitrogénnek és a foszfornak az a mennyisége, amely a szalmában megtalálható. Ezért a nitrogénben és foszforban szegény földeken a szalma közönséges beszántása még fokozza ezeknek a fontos növényi tápelemeknek a hiányát és a termés csökkenését idézheti elő. Azt, hogy mennyi kiegészítő nitrogént és milyen módon kell a szalmatrágyázással kapcsolatban a talajba juttatnunk, helyesen csak a helyi viszonyok figyelembevételével dönthetjük el. J. N. Misusztyin és N. Sz. Jerofejev (Moszkva) megállapította, hogy a szerves tömeg idejekorán és nem mélyen való talajba juttatása esetén már az első évben is gabonaterméstöbbletet érhetünk el nitrogénkiegészítés nélkül, míg a pillangósok alá alkalmazott szalmatrágyázás javítja fejlődésüket és fokozza nitrogénfelhalmozásukat. A különböző kutatók által nyert újabb adatok szerint a legeredményesebb csak annyi szecskázott szalma egyenletes szétterítése volt a táblán, amennyit az illető táblán a gabona kombájnos betakarításakor kapunk. Az ennél nagyobb adagok viszont nem gazdaságosak. Egyre nagyobb mértékben terjed az úgynevezett állandó zöld szántó, amikor a talaj soha nincs takaró nélkül. Az őszi zöld takarót azzal biztosítsuk, hogy az ősziek alá komlós lucernát, vagy pázsitfűpillangós keveréket vetünk, míg a tavasziak alá repcét. A zöldtrágya (például a here) beszántása a rászórt szalmaszecskával a szalma felhasználásának és a talaj humuszgazdagításának legjobb módja. Ilyen esetekben természetesen a kiegészítő nitrogénműtrágyázás szükségessége elesik. Még az aszályos esztendőkben is, a szalma és a here együttes alászántás esetén, az utóvetemények termése 30 %-kal növekedett. Többéves kísérleti adatok alapján több kutató a szalma trágyaként való hasznosítását tartja e termék legcélszerűbb és leggazdaságosabb értékesítésének. Ezzel kapcsolatban azon előnyök mellett, amit a terméstöbblet és a talaj termőerejének növekedése jelent, a szalma alomként való hasznosításának nagyon kis hatásfokát is figyelembe veszik. A szalma összegyűjtésére, kazlazására, az istállóba való behordására, szétterítésére, majd ismételt összegyűjtésére és az istállótrágyával együtt a táblára való kihordására történő ráfordításokat általában nem ellensúlyozzák azok az előnyök, amit az alomszalma jelent. A termés betakarítása után trágyának alászántott szalma, valamint a folyékony istállótrágya a talajok termőereje fokozásának nagy tartaléka. Mint óriás emelkedik ki a sík tájon. Bodrogszerdahelyen is van már gabonaszilé, amelyről a legnagyobb elismerés hangján beszélnek a szakemberek. A fajtatiszta tenyésztés jelentősége Napjainkban minden állatfajjal kapcsolatban sokat hallani a „heterózis“-hatásról. Mint tudjuk, azt jelenti, hogy két fajta keresztezése révén létrehozott ivadék, gazdaságilag kívánatos tulajdonságai tekintetében, a szülők azonos tulajdonságait felülmúlja. A heterózitásnak azonban megvan az ellentéte is: a degeneráció. Nem szabad ugyanis azt gondolni, hogy minden fajtakeresztezés minden értékmérő tulajdonságra nézve mindig túlfejlődést eredményez. Eredményezhet leromlást (degenerációt) is. Tehát alaposan meggondolandó, kikísérletezendő, hogy milyen fajták esetében és mely tulajdonságokra nézve várhatunk az ivadékoktól a szülőknél előnyösebb jellegeket. A keresztezés alapja, hogy olyan tenyészpárokkal dolgozzunk, amelyeknek értékmérőit alaposan ismerjük. Fontos, hogy ezek az értékmérők a szülőfajtákra nézve jellemző varriáciés határok között legyenek. Ilyen szülőegyedeket pedig csakis fajtatiszta állományból kaphatunk. Az ilyen állományra használják a „beltenyésztett“ megjelölést. Ez ugyan szükebb fogalom, mint amit a fajtatisztasággal meg akarunk jelölni, de maga a beltenyésztés — szőkébb értelemben — azonos a fajtatisztasággal. A fajtatiszta tenyésztés említett jelentősége voltaképpen napjainkban vált világossá, a fajták fenntartására, az „elfajzás“ megakadályozására. A vérfrissítés, vérújítás kívánalma általános tenyésztési munkaprogram — nagyon helyesen — ma is. Más oldalról mégis köztudott, hogy az ember a rokontenyésztés módszerét rendkívül hatásosan alkalmazta nagy termelőképességű fajták előállításánál. Vagyis a rokontenyésztés vérfertőző fokozatát is felhasználta. Csakhogy rendkívül gondos szervezetszilárdsági és egészségügyi kontroll után. A rokontenyésztés eredményei azok a kultúrfajták, amelyekkel az állati termelőképességet a maguk idejében rendkívül nagy mértékben fokozták. Ugyanakkor viszont számos degenerációs jelenség okozóiévá is váltak. Ezért alakult ki az a régi tenyésztői tapasztalat, hogy „a rokontenyésztés kétélű fegyver“. Amint említettem, a fajtatiszta állománnyal gyakorolt rokontenyésztés degenerációs hatása azonban csak olyan esetekben jelentkezik, amikor a szülőállatok valamilyen hátrányos jellegvonását a tenyésztő nem veszi észre. Vagyis nem maga a rokontenyésztési módszer jelent hátrányt abszolút értelemben, hanem a tenyésztő szakértelmének hiánya. Mi következik ebből? Nem helyes, ha kellő iskolázottság, tapasztalat nélküli tenyésztők alkalmazzák a rokontenyésztést. De éppen olyan hátrányos lehet, ha a tenyésztők keresztezni próbálnák a genetikailag nem kontrollált szülőállatokat. Minthogy pedig a fajtatisztaság keretén belül sokkal reményteljesebben lehet a gondos szelekcióval kialakított kedvező termelőképességi jellegvonásokat konzerválni — éppen ezért kellő önkritikával bíró tenyésztő inkább maradjon meg a fajtatisztaság keretein belül, amikor tenyészállatai párkiválasztásával foglalkozik, így soha nem érheti olyan meglepetés, mint amilyen abban az esetben, amikor a remélt heterózishatás, a túlfejlődés utáni hajszában nem termelésfokozás, hanem ennek ellentétje, a degeneráció lesz az eredmény. Természetesen a fajtatiszta vonalvezetés esetében a vérfrrisítés közismerten előnyös igénybevételét is szem előtt kell tartani. Végül aláhúzom a fajtatiszta tenyésztésnek korunkban azt a legnagyobb jalentőségét, hogy — szakavatott kézben feltételezve a tenyésztés vezetését — csakis fajtatiszta, sőt beltenyésztett vonalaktól várhatunk előnyös heterózishatást akkor, amikor szelekcióval már nem fokozhatjuk a termelőképességet, s kénytelenek vagyunk a keresztezéshez, mint magasab szintű tenyésztési módszerhez folyamodni. Ebben az esetben tehát 2—3 vagy több fajtát is kell tartanunk „tisztavérben“ a keresztezés céljaira. Dr. ANGHI CSABA SZABAD FÖLDMŰVES "J 1969. szeptember 6.
