Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-30 / 35. szám
IRODALOM Czépek voltak a tilt estik, amikor az asztalon ** halomba gyűlt a fosztott pehely, öreganyók, falubeli nénik és viháncoló fiatalok ültek a mécses köré, nemcsak a tollfosztds kedvéért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt Idők bölcességébe bennünket, fiatalokat ts. Vége-hossza nem volt a mesének, mondókának, jó vitézekről és elátkozott ktrályklsasszonyokról, úgy hallgattuk, akár a bibliát. Nem hiányoztak Ilyenkor az Igaz történetek sem, amelyek — telkemre mondom — Itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, s amelyek hősei majdnem mindig zsiványok, hegytlegények voltak. Melengeti az ember szivét, ha a maga nyomorúságában, elesettségében ükéi vitézségéről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg LovtSné arról mesélt, hogyan küldött 'egyszer JdnoSík fúró háromszögletű levelet a Palugyay uraságnak, megírva neki, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a palugyat kastélyba, az uraság lányának lakodalmára — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, mégis mind egy szálig elszedte a nemes uraságok ékszereit, drágaságait. Melengetőén szépek voltak ezek a télt esték. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind mesébe foglalták az öregek, aktk meg értettek hozzá, könyveket írtak róla, telt reménységgel és biztató jövendöléssel. Mtntha ezen a csupahegy földön, a Tátra alatt mindig csak a múltban és jövendölésekben éltünk volna — annyira sivár és elszomorító volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mesebeli Igazság csak áldozatok, jó vitézek vére árán élhet, sok-sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, gktk soha nem viseltek királyi bíbort, de kihúnyt életük ezernyi ezer, millió szemben gyújt lángot. nők, mint a tiszt, Hogy tisztek voltak-e vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bujdostk az erdőn az apja és sok más falubeli ember. Nem bírják ktsztmatolnt a rejteküket, de nem Is tudják meg soha, gondolta magában. Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy üres pohár, de a palackban még félig volt az Ital. Jankó az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg, — mögötte a falnál volt a szenesláda, előtte halomba hányt tűzifa. Jankó úgy érezte, hogy a szörnyű hétfejü sárkány barlangjába került, ahonnét csak ravaszsággal vagy csoda módon szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle. Árulja el az apját, meg a többi partizánt, mondja meg nekik, hol a rejtekhelyük, ami után oly régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magában.y — Hol az apád? — kérdezte hirtelen a tiszt, aki idehozta. Jankó hallgat. A németek fejüket nyújtogatták feléje, tágra nyílt szemmel merednek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a csomó áll ki belőle. — Hol az apád? — ordít rá az asztal mögül egy aszott képű, apró termetű, dühös mltugrálsz, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudta, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt ts szentül tudja, hogy nem árulja el apáékat. Erre gondol, amikor az egyenruhások odarohannak hozzá és arcát ért az első csapás. Utána a második, a harmadik. A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére — csak látja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában Az ezerkllencszáznegyvennegyedlk év telén Pusztaárkon már december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már jó két hónapja lehajtották az trtványról és az állatok most elégedetten kérődztek a meleg istállókban. Voltaképpen a pásztoroknak ts már mind odahaza kellett volna lenntök, mégsem jöttek meg. Jankó apja se. Rájuk köszöntött a karácsony este s Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikóban. Nem volt otthon már csak Jankó az anyjával, meg két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskóban meg körülötte, szerte a faluban a gond, az elesettség, amely elvette a szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettegéssé erősödött bennük. Azon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Amikor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporázta a lépteit. Nemsokára belökte a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsípte kezét a hóna alá dugta, úgy melengette. — Elvttted? — kérdezte az anyja. — El. — Ott voltak? — Ott. — Még nem jöttek a nyomukra? — Még nem. — Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével melengette meg az ujjat hegyét, aztán megfogta a fakanalat. A kékszegélyes tányérból párásán szállt a köménymagos leves Illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pltvarajtó hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásában szürke bundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó meredten nézett a tagbaszakadt katonára, keze még fogta a fakanalat, de arca elsápadt, torka kiszáradt. Az anyja se bírt szólnt. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte. — Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt és szíjas végű pálcája Jankó arcába csattant. — Mit csinál? — slkoltotta Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta kt fia felé. — Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja felé ment, csak közvetlenül előtte állt meg. — Hol lett volna? Hát az erdőn. Eleséget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti? Az utolsó etető az övé, az 0 gondjára bízták, a tanácsbeliek ts figyelmeztették, hogy télen se feledkezzék meg az állatokról. — Ügy? Tarisznyát mtért vttt magával? — Hát csak nem fog éhezni ktnn az erdőben... Egy kis kenyeret meg szalonnát raktam bele. — Ügy? Szalonnát? A partizánoknak, mt? Mars veleml A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta és maga előtt kilökte a házból. Jankónak arra sem hagyott Időt, hogy magára kapja a ködmönét, klskabátban, hajadonfőit kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél belekapaszkodott hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe öltözött, misére készülő emberek bámultak rájuk, de Jankó nem szégyenkezett. Büszkén ment elöl, dacosan, elszántan. — Érrel — ordított rá a tiszt, és a fogyasztást szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma ts, ahol a németek tanyáztak. Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a főlépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszt a fülébe sziszegte németül, egyszótagosan: „SchnellI" Amikor az anyja is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett, ott maradt hát a kts fatornácon, várt a fiára. A kocsma mellékszobájában még négyen ültek olyaérzl édeskés ízét. A kezén ts látja a nyomát, amikor megpróbál védekezni, letörölni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik a fefe, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Stkerül. Maga elé néz, nyelt a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak odafönn az irtványon túl, ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem hallant, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik minden felől. Mintha ringatná, biztosan a Daróc-hegy felöl száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sorszikláig, furcsa alakokban gombolyog. Sárkányfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitárják szörnyű szájukat, aztán óriást testük elnyújtva elterülnek a- réten, némán és Ijesztően. De nem, nem a Daróchegy alól jön ez a köd, nem a Sorsziklák felől, az a köd lágy. akár a pehely, simogató, hányszor érezte a rebbenését, amikor felszállt a nap csókjától, elveszett a ragyogó kék égbolton, és félrevonta fátylát a nap elől, hogy szikrázó, melengető sugarai felszívják a harmatot a bükkfák leveleiről, a fenyők lombjairól. Nem a lói Ismert, cirógató és lágy köd ez, a szörnyeteg sárkányok Inkább pusztulására törnek, halálára szomjazngk. A szobában csend volt. Négy szürke egyenruhás alak áll Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizenkét esztendős testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyölllat táplált, nevelt. Most vér folyik belőle, akár hegyipatak a lejtő sebéből, krtstálytisztán, mocsoktalanul. Földre sújtotton hallgat, fiatal sudár fenyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tágját aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesztette el eszméletét. Lát, hall, érez. Hallja, hogy valamit suttog egymás között a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipőjét. Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol, letekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a cipőbe rakja, úgy ahogy a mama meghagyta. Aztán sokáig mintha semmi sem történne. Könnyebben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem ts verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember vergődött össze, javarészt asszonyok. Várták, ml lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkláltás hallatszik. A szörnyű, Idegtépő hang az ácsorgó asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára, hosszan elnyúló jajszó harson, s a végén érthetően, fájdalmasan a tagadás: „Nem mondom!“ Ez a második jajkláltás feloldotta az emberek dermedt rémületet. Ügy érezték, tenniük kell valamit, már Indult ts volna lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen döngetett. Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jankó repült kt a lépcsőre, de nyomában megjelent az egyik szürkeruhás,, tébolyult, dühtől eltorzult arccal, és pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, fele befúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett lábbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktalanul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hős szíve magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhetetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondomt". Jankó nem volt mesebeli hős, akt megvív a hétfejü sárkánnyal, és története sem végződött olyan szerencsésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát más a mese s más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hőset nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bíbort. Ha majd télt estéken összegyűlnek a falubeliek, tollfosztds közben bennünket és gyermekeinket már nem csak JánoSík és rég halott ükeink hősei tettet nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké ts, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor tlzenkétéves fia volt. Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet költött. VOJTECH MIHÁLIK: FELKELÉS A tarlókon alszik a nyár, fülledtek a reggelek, Férfinek otthon kushadnl, aludni most nem lehet. A hegyekben szelek fújnak, s tábortüzek Izzanak. Puskát fogni gazok ellen eljött már a pillanat. Éjszakánként motorok húgnak a völgy házal felett. Bátor, merész sólyomcsapat gyors szárnyakon közeleg. Ennivalót készít, anyám, Félretesszük a fokost. A gazdálkodást, legények, szögre akasztjuk ml mostl Aki nem fél, jöjjön velünk kifüstölni a farkast. Jöhet a gálád fajzatja, vicsorgása nem aggaszt. Gyilkos náci, halljad szavunk: eljön még a hadd-el-hadd! Szóljon Mltya gépfegyvered, Hadd hulljon a csürhe had. Dongóként szállnak a golyók, úgy fütyülnek, mint a szél. Te beste, már nem menekülsz, puskánk elé kerültél. Veszted a hegyek között rőt vércseppek mutatják, fegyvereink segítenek, felvirrad a szabadsági És a golyószórók szólnak erdőkben, vad hegyeken. Ml lesz velünk, fiúk, akkor, ha nem vagyunk elegen? Megadjuk magunkat talán? Fegyverünket letesszük? Elnök urunk megígérte, semmi bajunk nem esik ... Golyó Jár az Ilyen szóérti Nincs velünk, ki így beszéli Kishitűek sose legyünk, • félre azzal, aki féli És ha annak úgy kell lenni, feláldozzuk életünk. Gyalázatos szolga-élet nem kellhet, nem kell nekünk. Gyötört, megölt társainkért — hány van, hány, kit a föld fedi — végig küzdjük ezt a harcot s mi leszünk a győztesek. Keleten egy csillag fénylik, egyre közeleg, nő e fény. Remegjen, ki bitang s féljen: népünk ökle kőkemény! És ezek a kemény öklök szétzúzták a rabságot, a tarlókról eltűnt a nyár, az éj tüzekkel lángolt. Hősök, partizánok vitték fiatal szívük lángját hegyeken, völgyeken által, s feltündökölt a szabadság.
