Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-23 / 34. szám
IRODALOM Egész nap a szántóföldön görm nyedezett, a barázdában bukdácsolt. Amikor az eke kicsikét szorult, újra meg újra lerogytak a térdel, s utána alig tudott feltápászkodni. A másik ökör — igatársa — Ilyenkor mindig türelmesen megállt, lihegő szomszédjára nézett. Addig nézte, míg az ismét fel nem emelkedett. Sarrisz már egy idő óta nem volt teljesen egészséges. Állapota napról napra romlott. Hátgerincének csontjái atrajzolódtak a bőrén. Csípője táján mély horpadások keletkeztek. Csak búsan lógó feje volt még mindig kövér, s hatalmas. A szeme fátolyosan csillogott: kiszáradt orrlyukén át nehezen lélegzett. Florósz — a másik ökör — észrevette, hogy társának nehezére esik a munka, nem bírja már az iramot. Ezért inkább ő is lassabban ment, szándékosan, hogy Sarrisz terhén könnyítsen. Mikor pedig az ekevas nagyon mélyen vágott a kiszikkadt földbe, Florosz Igyekezett, hogy az egész terhet nyakába vegye. Az Ember — az ökrök gazdája — Florosznak nem bocsájtotta meg, hőgy ismételten megállt és mindanynyiszor addig várakozott, amíg a beteg Sarrisz újra el nem indult. Ez a magatartás nem kerülhette el az Ember éles figyelmét, aki számára semmi más nem létezett, mint az, hogy a munkát egy bizonyos határidőre be kell fejezni. Mire jön az eső, a vető-szántásnak feltétlenül készen kéll lennie. Az Ember szeme előtt folyvást csak ez a cél lebegett, ez uralkodott rajta, mintha egy vak és ismeretlen kényszer kerítette volna hatalmában. Nem hagyta a makacs gondolat: ha Florosz teljes erejével húzná az ekét, bizonyosan a beteg Sarriszt is szorgalmasabb munkára kényszerítené. Az Ember logikus értelme azt már nem tudta felfogni, hogy egy ökör olyan meggondolásból húzza az Időt, hogy beteg társán segítsen. Dühösen szitkozódott és egy blkacsökkél ütlegelte Floroszt. — Gyerünk, gyerünk! Rajta Florosz! Előre, te büdös naplopó! Az ütések vérző sebeket hagytak az állat hátán. Florosz ilyenkor a farka csapkodásával próbált védekezni, egyébként nem hagyta magát kizökkenteni a nyugalmából, Inkább arra gondolt, hogy társára ügyeljen. Sarrisz pedig halkan nyöszörögve erőlködött, nehogy leroskadjon, mert az gondolta, így jobban megvédheti egészséges társát az Ember dühétől és bosszújától. Florosz nem régóta szolgált a gazdánál, legföljebb egy éve, Sarrisz azonban már hosszú évek óta. Amikor Florósz megjelent a láthatáron, Sarrisz még erőtől duzzadő, egészséges Jószág volt. Elcsodálkozott, amikor hirtelen egy másik ökröt pillantott meg maga mellett. Nem tetszett neki a dolog. Az első napokban a kellemetlen betolakodót néhányszor oldalba is bökte. Ez az állapot azonban nem sokáig tartott. Lassanként megszokták egymást. Sőt, egy napon már annyira összemelegedtek, hogy közös jászolból ettek. A legjobb barátokká váltak. Megismerték és tiszteletben tartották egymás szokásait. A hosszú téli éjszakák sötétjében icg«.T>.w ■aaaTXEje-i*-?. Jt-gncne Nikosz Athanassziadisz görög író elbeszélése elbeszélgettek korábbi életükről, vágyaikról és kívánságaikról, a szólgasors szenvedéseiről. Beszélgettek — szavak nélkül, mert a kimondott szót, ezt az emberi tökéletlenséget nem ismerték. Mindent a jóságos szemük pillantásával, a hallgatás művészetével fejezték ki. így olvasták ki a történeteket is egymás szeméből. Amikor a mezőről hazaértek, Florosz soha nem elsőnek lépte ét az istálló küszöbét. Reggelente Is félrehúzódott, mindig Sarriszé volt az elsőbbség joga, Florosz mögötte ballagott. Sarrisz betegsége hirtelen jött. Lesoványodott és egyre gyöngébb lett, étvágya is elment. Gyakran órákhoszszat sem nyúlt hozzá a friss szénához. Legkedvencebb csemegéje — a korpa — csomóba duzzadt a szájában, le sem tudta nyelni. Az Ember vizsgálgatta a beteget, persze csak az ő módján. Erőszakkal felnyitotta az ökör száját, s ráncigáinl kezdte a két vastag ajkát. Sarrosznak a szemhéja is felrepedezett. Végül a gazda megérdeklődte valahol a tennivalókat. Valamilyen orvosságot ajánlottak, amit egy üveg vízzel összekevert, s az üveg nyakát az ökör orrlyukába dugta. A szegény állat félt, hogy megfullad, ezért az üveg tartalmát a földre fröcskölte. Az Ember káromkodott és átkoződott, még a falak is reszkettek tőle, Sarrisz azonban észre sem vette, hogy a gazda szitkozódik. Az emberi nyelv nem hasonlított az ökrök néma nyelvéhez. Florosz ott állt mellette sajgő sebével: nagyon sajnálta Sarriszt, hogy éppen a mostani szükségben nem segíthet rajta, mint ahogy oly sokszor és szívesen a szántőföldön szokta. Egyik éjszaka, amikor a gazda megint nagy káromkodással hagyta ott őket, Florosz az arcával Sarrisz fölé hajolt. Halkan körülszaglászta alvó barátját. Sarrisz felébredt, és a fejével Florosz fejéhez támaszkodott. Az rögtön észrevette, hogy Sarriszt éles fájdalmak hasogatják. most tehát segíteni kell rajta, hiszen a betegek úgy vágyódnak egy baráti kéz, egy testvéri szív után. A betegnek nem bölcsességre, hanem jóságra van szükségé, Sarrisz halkan maga elé mormolt valamit. Azt mondta: — Köszönöm szépen. Utána azt is mondta, nagyon jól esik neki Florosz segítőkészsége. Ilyesmit az Embertől nem is lehet elvárni. Az csak a palackot ismeri, amit durván a beteg állat orrlyukába dug. Florosznak sokkal jobb a gyógyszere: főjével szelíden ráhajol a szenvedő nyakára, melléje térdel és együttérző vigasztaló tekintetével simogatja nyöszörgő társát. A sötét istállóban egy ökör szíve lágy szeretettel melengíti egy másik ökör szívét. Másnap reggel megjelent a gazda, ezúttal azonban egy ismeretlen ember kíséretében. Florosz törte a fejét, mit akar ez jelenteni? Sarrisz mozdulatlanul feküdt a helyén, meg se moccant. A másik ember egy hatalmas fickó volt, kövér hasát feltúrt piros kötény fedte. Mindketten a beteg állat felé tartottak. Sarrisz még mindig mélyen aludt. Florosz az útjukba állt, ezért gyalázkodva oldalba bökték. A piros kötényes, kövér legény Sarrisz mellé térdelt, megtapogatta a felső combját, aztán tenyerével nagyokat csapott az állat csípőjére. majd sorra megérintette a fontosabb testrészeket, a mellső lábakat, a nyakat, a hasaljl tájakat, s a jószág arcát is gondosan vizsgálgatta. Aztán a két ember lassan elindult visszafelé. Útközben meg-megálltak, hangosan beszéltek, az ő különös érthetetlen nyelvükön. Florosz kissé meghökkenve nézett utánuk, anélkül persze, hogy csak egy szavukat is értette volna. Az Isten egyéb teremtményei nem értik az ember nyelvét, — ezért az emberek mint Isten tökéletes teremtményei, ellenszenvesnek tartanak minden más teremtvényt, aki nem ismeri az Istent. Sarrisz és Florosz sohasem hallott az Istenről. Csak azt tudták, hogy közös szenvedésük és az Embernek alárendelt szolgaság összekötötte sorsukat. Isten akarata szerint cslekedtek, anélkül, hogy ismerték volna, ezáltal sokkal közelebb voltak hozzá, mint az ember. Florosznak tehát teljesen érthetetlen volt a két ember különös viselkedése, ahogy kiabálva beszéltek, — állandóan a fejüket és karjukat mozgatták, s közben hajba kaptak, legalább is úgy tűnt. Valójában az ellenkezője történt, mert végül barátságosan mosolyogva nyújtottak egymásnak kezet. A piros kötényes egy tarka papírost adott a másiknak, aki azt felragyogó képpel gyűrte zsebre. Aztán együtt hagyták el az istállót, amelynek ajtaját bereteszelték. Florosz azonban nemsokára felismerte, hogy a történetnek ezzel még nincs vége. Másnap reggel az Ember megint megjelent az Istállóban, de valahogy másként mint a többi reggelen. Most nem azért jött, hogy kivezesse őket az udvarra, s onnan pedig a mezőre induljanak. Úgy látszott, hogy életük rendje, amelyhez régóta hozzászoktak, most felborult. Florosz úgy érezte, mintha az élete hirtelen elvesztett volna az értelmét, amely abban nyilvánult meg. hogy minden reggel nekifeszült az igának, s húzni kezdte az ekét. Mióta az embert szolgálja, most először történt másként. Ez a nap valamilyen fordulópontot jelent. — Barátom, még mindig érzed a fájdalmakat? Hidd el, talán jó is Neked ez a kis pihenés, egész biztosan erőre kapsz és ismét egészséges leszel. A sok munka ártott meg neked. Ez az erőfeszítés nem való már a te korodhoz. Az emberek azonban nem értenek meg bennünket. Nem értik a mi néma nyelvünket, amely csupa jóság, egyszerű, mint a friss füvecske, s egyszerű, mint a patakocska. amely a sima kavicsok felett csörgedezik. Én azonban erőmhöz képest — segíted rajtad. Bizonyára régen észrevetted, a szántásnál minrig igyekeztem, hogy a terhed egy részét a nyakamra vegyem, ne kelljen annyira erőlködnöd, most, amikor már oly Idős vagy és beteg. Sarrisz érti hűséges társát, s hálásan fordítja felét oltalmazója felé. — Igen, valóban észrevettem. Lehet azonban nem is helyes, amit te csinálsz. Ilyen módon kárt okozol az Embernek. Amíg rajtam segítesz, addig elhanyagolod a munkádat. Mi az Embert szolgáljuk, s a mi egymás Iránti szeretetünk nein segíti a szántást, amit pedig hamarosan be kell fejezni, mert közeledik az eső. Ezt az Ember Is pontosan így tudja. Vigyáznunk kell: a ml egymás iránt érzett szeretetünk, ne károsítsa meg az Embert. Mindenesetre köszönöm a szívességedet, kedves barátom. Köszönöm, testvérem. Most nem is szenvedek annyira, noha ugyanaz a fájdalom hasogat. Köszönöm, hogy mellettem vagy, köszönöm a hűségedet... A beszélgetésből egy ember mindössze annyit vehetett ki, hogy az istálló sötétjében, gyöngéden egymáshoz simulva, két igavonó jószág szuszogva lélegzett. Estefelé kintről hangos szavak és lépések hallatszottak. Az ajtó kinyílt, és az Ember a félálomban szendergő Sarrisz felé indult. Nyomában a piros kötényes ember és még két más férfi. A gazda új kötelet rakott Sarrisz nyakára. Aztán rugdosással és éktelen káromkodással felébresztették a még szunyókáló állatot. Kinyitotta szomorú szemét, s hegyezte a fülét. Csodálkozva nézte az embereket, akik körülötte álltak. Néhányszor még durván hasbarúgták; nagy ügygyel-bajjal végül mégis fölemelkedett és elgyengült lábain egyenesen állt. Akkor aztán a négy férfi közös erővel az ajtó felé ráncigálta, majd ki a szabadba. Az istállóra megint sötétség borult. Florosz egyedül maradt. Üres volt mellette a hely. Hasztalan várta viszsza Sarriszt. Egyre sötétebb lett. Később a gazda lépett az istállóba, egy vödörben korpát és árpát hozott, s az ökör elé szénát vetett a jászolba Florosz egész éjjel a tele jászol előtt állt, s a vödör tartalmát sem érintette. Vajon hová vihették Sarriszt? — ezen gondolkodott. Alig hajnalodik, máris újra Itt az Ember. Az élet a régi módon folyik tovább. Ahogy a jászolra és az érintetlen vödörre néz, ismét szitkozódik és káromkodik. — Na mi az, Florosz, te naplopó, átkozott fajzat? Te Is beteg akarsz lenni, hogy időelőtt megdögölj? A nála lévő fejsze nyelével néhány csapást mér az ökör oldalára. Florosz meg se mozdul, türelmesen viseli az ütéseket. Az ember most megpróbálja kihajtani az istállóból. Floros azonban nem mozdul, ahogy szokta, várja, hogy először Sarrisz menjen. Néhány perc várakozás után végre megindul, s elhagyja az istállót. Miért is ne? Pedig nem látja maga előtt Sarrisz magas hátulját, de azért úgy tesz, mint hosszú ideig, mintha most is neki engedné át az elsőbbséget. A szántóföldön egy új ökör várja. Piros homlokán fehér folt virít, a szemei színtelenek, fakók. Florosz, nem ismeri. A szomszéd gazdaságból jött. Az Ember bérelte, hogy a szántást az esőig befejezzék. Florosz így még egy ideig együtt dolgozott az új ökörrel. Ahhoz azonban nem tudott hozzászokni, hogy barátját többé nem láthatja. Állandóan Sarrisz járt a fejében, újra meg újra eltűnt igatársára gondolt. Amikor esténként az istállóba hajtották, szándékosan lassabban lépegetett, hogy Sarriszt előre engedje, s úgy lépte át a küszöböt, mintha barátja mögött ballagott volna. S ha a jászolhoz érkezett, mindig odapillantott Sarrisz helyére, amely most üres volt és elhagyott. Florosz pillantása ilyenkor szelíd volt és nyugodt, s édes emlékek csillantak fel benne. NYIKOLAJ KUZNYECOV ADMIRÁLIS EMLÉKIRATAIBÓL Emberek, 12 Szabadságszubor SZARAI) FtH IIMI'VFS 1369. angaKtni 23. VI. Amikor visszafelé mentem a népbiztosságra, nem tudtam megszabadulni a borús gondolatoktól: mikor szerzett a nemzetvédelmi népbiztos tudomást a hitleristák esedékes támadásáról. hány órakor kapott parancsot a teljes harci készültség elrendelésére? Miért a nemzetvédelmi népbiztos, s nem a kormány adott parancsot a harci készültség kihirdetésére? Méghozzá félhivatalosan és jelentős késéssel? Egy dolog világos volt: mióta a nemzetvédelmi népbiztos tudomást szerzett a német támadás lehetőségéről, eltelt néhány óra. Ezt bizonyították a teleírt blokklapok, melyeket asztalán láttam: Csak később értesültem arról, hogy a Nemzetvédelmi Népbiztosság vezetőségét — a népbiztost és a Fövezérkar parancsnokát — június 21-én 17 őrá körül behívatták J. V. Sztálinhoz. A bizonyítékok alapján tehát már akkor elhatározták az általános harci készültség elrendelését és egy esetleges támadás visszaverését. Ez azt jelenti, hogy mindez megközelítőleg 10—11 órával ezelőtt játszódott le, hogy az ellenség betört a Szovjetunióba. Nemrégen azt hallottam Tyulenyev hadseregtábornoktől, a moszkvai katonai körzet akkor! parancsnokától, hogy június 21-én délután 2 őrá körül felhívta őt J. V. Sztálin, és parancsot adott, hogy fokozza a légvédelmi erők harci készültségét. Ez szintén arről tanúskodik, hogy június 21-én délután J V. Sztálin tudtára ébredt, hogy a Németországgal való összecsapás — lia nem is elkerülhetetlen — nagyon-nagyon valószínű. Sajnos, a még hátralevő órákat sem használta ki teljesen. Amikor a népbiztosságra értem, meggyőződtem róla, hogy a rendkívüli parancsot már kiadták. Csupán egy nagyon rövid — jeladás volt, s ebből az egységeknek már tudniuk kellett, mi a teendőjük. De míg a táviratot megkapták, mégis eltelt bizonyos idő. s ez az idő nagyon drága volt. Emelem a telefonkagylót. Először a baltiakat hívom, Tribucot. — Ne várjatok a táviratra, amelyet feladtunk nektek, hanem adjatok parancsot az elsőfokú harci készültségre. Ismétlem, harci riadói Nyilván már várta. Csak azt kérdezte, amit én is kérdeztem Tyimosenkőtól: — Tüzelhetünk, ha támadás éri a hajókat vagy a flottabázisokat? A. G. Golovkót, az északi flotta parancsnokát szintén a helyén találtam. Legközelebbi szomszédja Finnország volt. Mit tesz ez a szomszéd, ha a németek megtámadnak bennünket. Több okból feltételezhetjük, hogy a fasiszták oldalára áll. De biztosan még semmit sem állíthatunk. — Hogyan viselkedjünk a finnekkel szemben? — kérdezi Golovko. — Tőlük repülnek a német repülőgépek Poljarnij felé. Aki megsérti légiterünket, arra tüzeljenek! Szevasztopolban I. D. Jeliszejev, a törzskar parancsnoka jelentkezett. — Még nem kapta meg a harci készültségről szőlő táviratot? Éjfél után egy őrá van. A táviratnak már meg kellett volna érkeznie. — Nem — feleli jeliszejev. Megismétlem neki azt, amit parancsba adtam Tribucnak és Golovkőnak: — Cselekedjen minden további utasítás nélkül! Sem ő, sem én nem tudtam, hogy Szevasztopolban nem egész három óra múlva meglesz az első összecsapás az ellenséggel. Amint ismeretes, határaink közelében az ellenséges repülőtereken ezekben a percekben rakták fel a bombákat a repülőgépekre, ekkor indultak el a fasiszta tankok és hajók, hogy bennünket megtámadjanak. Mi még mindig töprengtünk: „Valóban háború lesz?“ S valahol a lelkünk mélyén fel-felvillant a remény pici szikrája: „Talán mégsem ...“ Hamarosan meggyőződtünk róla, hogy reményeinkben csalatkoztunk. Moszkvában már 3 órakor virradt. Lefeküdtem a díványra, és el próbáltam képzelni, mi történik a tengeren. Nemsokára vészes telefoncsengés zavart tel. — Itt a fekete-tengeri flotta parancsnoka, jelentek... F. Sz. Oktyábrszkij altengernagy szokatlanul izgatott hangjából azonnal megértettem: valamilyen nem mindennapi dolog történt: — Szevasztopolt légitámadás érte. A légvédelmi tüzérség harcol a támadó repülőgépekkel. A városra bombák hullanak ... Nézem az órámat: 3 óra 15 perc. Nincs többé remény: kitört a háború! Azonnal a telefonkagyló után nyúlok, kitárcsázom J. V. Sztálin dolgozószobájának a számát. Az ügyeletes válaszol: — Sztálin elvtárs nincs Itt, nem tudom, hol van. — Rendkívül fontos közölnivalóm van. Személyesen azonnal jelentenem kell Sztálin elvtársnak — próbálom meggyőzni az ügyeletest. — Sehogysem tudok segítségére lenni— válaszolja nyugodtan és leteszi a kagylót. Újra tárcsázok. Sz. K. Tyimosenko tábornagyot hívom. Szóról szóra megismétlem. amit Oktyábrszkij altengernagy jelentett nekem, vagyis a német repülőgépek bombázzák Szevasztopolt: — Hallja, amit mondok? — Igen, hallom. Néhány percig még nem mozdulok el a telefontól, különféle számokon keresem J. V. Sztálint, személyesen akarok vele beszélni. Semmi eredmény. Újra hívom az ügyeletest. — Jelentse Sztálin elvtársnak, hogv a német repülőgépek bombázzák Szevasztopolt. Háború van! — Jelentem, akinek kell — válaszolja az ügyeletes. Néhány perc múlva cseng a telefon. A kagylóban elégedetlen, ingerült hang szólal meg: — Tudatában van annak, miről adott jelentést? — Ezt G. M. Malenkov kérdezte. — Tudatában vagyok, és teljes felelősséggel jelentem: megkezdődött a háború... G. M. Malenkov letette a kagylót. Később megtudtam, hogy nem hitte el, amit mondtam. Telefonált Szevasztopolba, ellenőrizte a jelentésemet. A Malenkovval folytatott párbeszéd arról tanúskodik, hogy a háború elkerülésének reménye még akkor is élt benne, amikor a Szovjetunió nagyobb területén már folyt a vér. Nyilván a nemzetvédelmi népbiztosnak június 21-én, a háború előestéjén kiadott parancsa sem volt teljesen ha-
