Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-16 / 33. szám
IRODALOM Nyolcéves lehettem, vagy talán tíz, az üstökös megjelenését vártuk, a Halley üstökösét, amelynek aznap éjjel 10 éra 7 perckor kellett volna az ég északkeleti , részén megjelennie s már napok óta merő Izgalom volt tőle az egész falu. Üstököst Nagy szó volt ez, mindenki reszketett tőle, s mindenkiben ott bújkált a mély, borzongó rettegés, mintha mindenkiben feloldódtak volna az egyéni határai, s mintha mindenkinek, az egész községnek a sorsa az üstököstől függött volna. ítéletet jelentett az üstökös, kárt, sokszor szenvedést, kiszolgáltatottságot, mindent, ami rossz. — Háború lesz — mondta Damján Balázs. — Meglátjátok, Itt a háborúi Férfi volt, mit is gondolhatott volna mást, az ő szemében a Nagy Rossz csak a háború lehetett. De Katus, a koldusasszony, aki a temetőben lakott, megrázta a fejét. — Nem! — mondta a maga mindig siránkozó, de most határozott hangján. — Nem háború jön, hanem valami ragály, majd meglátjátok! Feketehimlől ^Kolera! Talán pestis, vérhas vagy más betegség. Mindenkit lekaszáll Meghalunk, véreiml Mind meghalunk. De előbb sokat szenvedünk. Micsoda szenvedés Jönl Térjünk meg, véreim, térjünk meg, térjünk meg! — Ostobaság! — mondta apám, aki magas, erős, nagyszerű eszű ember volt és nem hagyta befolyásolni magát. — Ml köze mindehhez az üstökösnek? Babona, amit mondotok! Silány babona! — Babona? — dörmögött Katus. — ö, pogány ember, fejétől a sarkáig pogány, ne higgyetek nekil Nekem hlggyetekl Ragály Jönl Feketehlmlő, kolera, pestis, szenvedés a népre, nekem higgyetek, én tudom, én látó vagyok! Ott álltunk a domb tetején az éjszakában, a papok dfszkertjének bejárata mögött és néztük a csillagoktól sűrű eget. Nagy csend volt és olyan feszültség, mintha a fírnamentumon túl láthatatlan, anyag fekete máglyák égnének. A nyári növényzet sötéten és némán terült alattunk, égperemtől égperemig sehol egy pisz, 8 ebben a világnyi hallgatásban egy borzasztó ordítás hangzott fel lentről, bal oldalról. — Segítség, emberek! Segítség! Agyonütnek a barátaiml Az ordítás úgy hatott az éjszakai csendben, mintha maga a pokol üvöltött volna fel, minden emberek rémületére. Vagy a láthatatlan üstökös kiáltott volna maga elé, így Jelezve Jöttét. Engem valami soha nem érzett pánik fogott el, ettől megugrottam apám elől, s ki tudja miért, rohanni kezdtem a hang Irányába. Segíteni akartam, én, a gyermek, vagy egyszerűen csak menekültem? Ma sem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy vágtattam, amennyire csak telt tőlem, s közben azt is megértettem, hogy az ordítás túl esik a papok kertjének határán. Valaki rohant mögöttem, de nem törődtem vele. Futottam, átvetettem magamat a kert alsó, korhadt kerítésén, ki Is dőlt alattam, s most már tisztán kivehettem, hogy Tóth Ferkóék udvarán történik az iszonyat. Ez a Tóth Ferkó fuvaros volt (ő szokta tél előtt hazafuvarozni az erdőről a konvenciőfánkat, egyébként apám bérmáltatta annak Idején, s így az apámat az otthoni szokás szerint keresztapámnak szólította). Berontottam az ócska kapun, s borzasztót láttam. Vagy öt ember között — mindegyik barátja volt — ott tusakodott egymagában s hátra kötözött kézzel Ferkó, feje csak úgy villogott a csillagfényben, s a többi karókkal, cselőkékkel verte. De úgy, hogy az ütések súlyából tisztán érzett, agyon akarják verni. Ö meg csak bukdácsolt Ide-oda köztük, hogy kikerülje pz ütéseket. Végül is, az egyik ember, a Czakó, vasvillát kapott, s úgy kiáltott: — Fordítsátok felém a tarkóját! Nincs másként, agyon kell ütni szegényt! De ekkor egy heves hang dördült fel mögöttem: — Hozzá ne nyúljatok, gazemberek, mert közétek lövök! Ezt a hangot talán a csillagok Is meghallották, s még talán a rejtelmes üstökös is. Apám rohant mögöttem, ő kiáltott. S láttam, komolyan gondolja, amit mond, mert jobb kezében ott szorongatta a pisztolyát. Egyszerre csend lett, egy pillanatra mindenki abbahagyta a gyilkolást. Akkor vettük észre, hogy kötőféket vágtak ferkó fejébe, s a kötél végét valaki akkor dobta el, mikor apám berontott. — Istenem — nyögtem fel, apámat féltve —, vedd el édesapám haragját, különben emberhalál lesz itt! Mert arca borzasztó volt, szeme zöld fényben égett, egészen kikelt magából, s ilyenkor semmi sem számított neki, Jól ismertem öt. Elsütötte pisztolyát, de csak riasztásul, a levegőbe lőtt, aztán zsebrevágta a pisztolyt, s az emberek közé ugrott. Soha, sem azelőtt, sem azóta nem láttam így verekedni embert. Elkapta az ellenfelét, akit legelőször ért, felkapta, mint egy téglát, s odavágtá Ferkó —, de nem őrültségből, hanem mert úgy beleharapott ez a dög állat a bal karomba, mint valami vasfogó. Hát dühömben kaptam a vasvillát, s agyonütöttem. Egyébként ki is kellett volna valahogy irtani, mert már Jó féléve alig bírok vele. Hol megcsökönyösödött, hol rúgott, hol harapott, hol a kocsit döntötte fel. Ezután legaláb nem tesz semmi kárt. Majd veszek egyet a pécsi vásáron helyette. Bevezettük Ferkót a szobába. A lámpa még úgy égett, ahogy hagytuk. Valahogy a múltnak tetszett. Ferkó elsírta magát. — Jaj, ha körösztapám nincs, agyonvernek azok a gazemberek. Borzasztó! És büntetés semmi, vagy kevés, mert úgy mondják: megőrültem. Felordított. — De még ha megőrültem volna isi Szabad úgy agyonverni az embert, mint a veszett kutyát? Hát mi akkor az ember? — Egy parányi fény — mondta apám mélyen —, s egy világnyi sötétség. Ferkó odaült apám mellé, s vállára dőlve rázkódva zokogott. — Mit csináljak most? Mit csináljak? Apám gondolkozott. — Hát, nézd, Ferkó. Én azt hiszem, legelőször is orvost kell hivatnunk. Cseresznyés Járási tisztiorvost ott láttam az üstökös-várók között. A gyerek felszalad érte és lehívja. Okosan kell cselekednünk, hogy kikerüljünk a bajból. Ezt az öt bojnylkot meg fel kell jelentenünk és lefogatnunk őket, mert ez valóban gyalázat, hogy öt ember agyonverjen egy hatodikat. — Igaz — bólintott Ferkó. — Ezt á Czakó Viktort különösen, mert ez nekem rokonom. Egyes gyerek, több élő rokonom nincs. És ez volt a legelső, aki nekem ugrott, fejembe vágta a kötőféket, és a szárát jól meghurkolta a nyakamon. Ez Jött rám vasvlllával is. Mert minden kis vagyonom rászállott volna halálom után. A villám itt vágjon agyon, ha nem az igazat mondom. Eközben apám írt Cseresznyés Laci bácsinak egy cédulát, én meg vágtattam vele. Éppen indulóban találtam hazafelé. Az öngyújtója lángjánál elolvasta az üzenetet és megfogta a vállamat. — No, gyerünk! S útközben apróra kikérdezett, hogy mit láttam, kik a tettesek, s főként, hogy én milyennek találom Fér* kót. Tisztának, vagy őrültnek. — Én tisztának, mint a víz. Tisztességesen beszél apámmal. Legyen vele kedves, Laci bácsi. ö fölnevetett. — Jó, hogy mondod — hunyorított tréfásan. — Magamtól talán nem is Jutott volna eszembe. Végtére i3 leértünk, belestünk az ablakon, s majd hanyatt estem a meglepetéstől: Apám Ferkóval csöndesen borozgatott. Bementünk, s Laci bácsi elnevette magát. — Amint látom, nincs itt szükség orvosra, Inkább egy Jő borbíró kellene! Ferkó elpirulva ugrott fel. — Tessék helyet foglalni, tiszt! doktor úr! S ő maga egy másik széket hozott magának. Laci bácsi meg nekifogott a vizsgálatnak. — Hát kezdjük a dolog legelején, úgy a legjobb. Hogyan kezdődött az egész? — Úgy, tiszti doktor úr, hogy az este mérgemben agyonütöttem a lovamat, mert beleharapott a bal karomba. — Mutassa csak azt a harapást! Ferkó vetkezni kezdett, de a bal karjáról nekünk kellett óvatosan lehúznunk a kabátot, annyira fájt, s az inge bal ujját apám egyszerűen levágta. Olyan két hatalmas seb volt Ferkó bal karján, hogy eliszonyodtunk tőle. — Az Isteníti — ugrott fel Laci bácsi. — Én is nyomban agyonlőttem volna azt a lovat. Hogy tarthat egy fuvaros ilyen állatot? — Próbálkozik vele az ember, amíg lehet, tiszti doktor úr — mondta Ferkó —, mert drága ám a ló. — Ez igaz — bólintott Laci bácsi. — De az Is, hogy mindenek előtt ezt a sebet kell ellátnunk. Van itt valami fertőtlenítő szer? — Nekem nincs ilyesmim — mentegetődzött Ferkó. — Csak szappan meg víz. — Akkor gyerünk a rendelőbe, ott van minden. Felálltunk és kimentünk. Alighogy néhány lépést tettünk, Laci bácsi hirtelen az égre nézett s felkiáltott meglepetésében. — Ott az üstökös! Ritka szép példány. Nézzétek! És hát valóban, ott volt az északkeleti mennyholton az üstökös a csillagok között. Gyönyörű volt. Fejét szinte nyerítve vágta a végtelenbe, mint egy fékezhetetlen, gigászi csikó, s csóvája a farka meggyűlt képzeletként lobogott utána; Csodálatos űrbéli láng. Vágtatott, s én csaknem lerogytam az erejétől, amint lobogva egyre közeledett. Mert közeledett az első napokban. A három férfi kimagasodva, s égre fordított tekintettel állt mellettem a döbbenetes csendben. Aztán Laci bácsi apámhoz fordult. — Na, Sándor, hát nézzük meg Jól, mert mi aztán egész bizonyosan nem látjuk többé ezt a szép csodát. Én megszédültem. — Miért? — kérdeztem szívdobogva —, miért nem láthatjuk többé, Laci bácsi? — Öh, te! — felelte ő mosolyogva. — Hetvenöt év múlva tér vissza újra ez a csillag. Nem olvastad az újságban? És hol leszünk mi már akkor? Még neked is nagy szerencsédnek kell lennie, ha újra találkozni akarsz vele ... V. Április végén vagy május elején bejött hozzám J. V. Rogov, a haditengerészeti politikai főbizottság vezetője: — Mit tegyünk? Széltében-hosszában arról beszélnek, hogy a németek támadásra készülődnek a Szovjetunió ellen. Ivan Vaszlljevlcs Igényes és szigorú ember volt. A politikai dolgozók „Rettenetesének hívták. De most bizonytalanul érezte magát: tudta, mi történik a tengeren és a határokon. A sajtóban közölt hivatalos jelentések azonban megnyugtatóak voltak. Azokat, akik arról beszéltek, hogy a németed támadásra készülődnek ellenünk, bújtogatóknak minősítették. Mit tehettek a politikai dolgozók? Hogyan kellett beszélniük az emberekkel? Rogov kérdése nagyon „kényes“ volt. Megtárgyaltuk a problémákat, s egyetértettünk abban, hogy a politika! szerveknek utasítást kell adniuk a készültség fokozására, fel kell hívniuk a figyelmet a fasiszta Németországra, amely valószínűleg ellenfelünk. A hajókon és az egységekben ezeket1 az utasításokat helyesen értelmezték. Csupán egyetlen kivételes esetre emlékszem, mely a Katonai Orvosi Akadémián fordult elő. Kalacsev, az akadémia politikai előadója megismertette a tanári kart a hadltegerészeti politikai főbiztosság rendeletével. Nemsokára csak ügy özönlöttek a levelek Moszkvába: — Hogy értsük ezt: a sajtóban azt olvastuk, hogy a háborúról szóló híreket a bújtogatók terjesztik, Kola-12 S7AR AD FfUDMÜVES 1969. augusztus 13. NYIKOLAJ KUZNYECOV ADMIRÁLIS EMLÉKIRATAIBÓL csev pedig a háborúra irányítja a figyelmünket! Azokban a háború előtti napokban minden erőnkkel igyekeztünk a legmagasabbra emelni a harci felkészültséget. Intézkedéseinkről rendszeresen Jelentést tettem, de sem nem erősítették meg őket, se nem tiltakoztak ellenük. A helyzet állandóan rosszabbodott. Különféle forrásokból egyre többet tudtunk meg a németeknek a határainkon és a szomszédságos országokban, Romániában és Finnországban tett hadmozdulatairól. Táviratot kaptam M. A. Voroncovtól, akkori berlini tengerészeti attasénktól. Voroncov azonkívül, hogy hírt adott a németek készülődéséről, csaknem pontosan közölte a háború megkezdésének Időpontját Is. A rengeteg hasonló értesülés között ez a hír már nem is lepett meg. Az ilyen jellegű híreket szokás szerint több címre továbbítottuk. Parancsot adtam, ellenőrizzék, J. V. Sztálin megkaptam a táviratot. Azt Jelentették nekem: igen, megkapta. Júniusban gyakorlatot terveztek a Fekete-tengeren. A gyakorlat irányításával Iszakov admirálist, a hadiflotta népbiztosának első helyettesét, a Haditengerészeti Vezérkar főparancsnokát bízták meg. Mielőtt elutazott volna, megegyeztünk, hogy rendkívüli állapot esetén azonnal értesítem. A Fekete-tengerre I. I. Azarov dandárbiztos vezetésével kiutazott a Politikai Főbizottság egy csoportja is. Azarov azt az utasítást kapta, hogy a politikai dolgozókkal nyíltan beszéljen: készítsük elő a flottákat a német támadás esetére. Később I. I. Azarov elmondta, milyen nehéz helyzetbe került. A Vörös Kaukázus cirkáló fedélzetén a hitleri Németországgal való összetűzés lehetőségéről beszélt, és éberségre hívta fel a legénységet. Két nappal később ugyanarra a hajóra megérkezett a TASZSZ június 16-1 jelentése, mely határozottan megcáfolta a háborúról terjengő híreket, és izgatónak nyilvánította őket. A Vörös Kaukázus parancsnoka felkérte Azarovot, hogy újból lépjen a legénység elé és magyarázza meg, minek higyjenek. Azarov elhatározta, hogy nem hátrál meg: azt válaszolta a parancsnokoknak és a matrózoknak, hogy a TASZSZ Jelentése diplomatikus jellegű, célja: késleltetni az összecsapást, hogy időt nyerjünk a felkészülésre. Nekünk, katonáknak pedig az a feladatunk, hogy éberen őrködjünk. A legénység megértéssel fogadta szavalt. Az események — mint a kirobbanás előtt mindig — egyre gyorsabban fejlődtek. A tengerészeti vezérkaron külön grafikont vezettünk a kikötőinkben tartózkodó német kereskedelmi hajókról. Egyre kevesebb és kevesebb hajó érkezett. A hirtelen nulla felé lejtő görbe azt a gondolatot ébresztette bennünk, hogy létezik egy előre kidolgozott terv, melyet most valósítanak meg tipikus német pontossággal. Nemsokára tudomásunkra Jutott, hogy Von Baunbach német haditengerészeti attasé engedélyt kért főnökétől, hogy hazájába utazhasson. Mindezt nem lehetett véletlennek tekinteni. Magamhoz hivattam V. A. Alafuzovot; ő helyettesítette Iszakovot, aki kint volt a Fekete-tengeren. Nem kellene félbe szakítani a gyakorlatot Ogyesszánál? — gondoltuk. E kérdésre egy okból nem tudtunk Igennel válaszolni: a Fekete-tengeren tartózkodó flottát ugyanis legalább nem érik az események felkészületlenül. Ez június 18-án vagy 17-én történt. Már azt beszélték, hogy Churchill és Roosevelt táviratot küldtek Sztálinnak, melyben figyelmeztették, hogy a németek támadást készítettek elő. J. V. Sztálint Június 13-án vagy 14-én láttam. A háború előtt akkor találkoztunk utoljára. Jelentettem neki a legfrissebb híreket, melyek a hajóról érkeztek. Említést tettem a fekete-tengeri nagygyakorlatról, s arról, hogy a németek leállították a Lützow cirkáló ellátását. A flották felkészültségéről nem kérdezősködött. Nagyon szerettem volna még neki megmondani, hogy a német kereskedelmi hajók távoztak kikötőinkből, s hogy jó lenne megállapítani, nem kell-e korlátozni a szovjet kereskedelmi hajók frogalmát a német vizeken. Majd úgy láttam, hogy további jelentésem nem kívánatos. Egy dolog kétségtelen számomra: J. V. Sztálin nemcsak, hogy nem tartotta lehetetlennek a hitleri Németországgal való háborút, hanem az összetűzést nagyon is valószínűnek, sőt elkerülhetetlennek tartotta. Az 1939-es szerződést csupán haladéknak tekintette, de amint bebizonyosodott, a háború sokkal rövidebb időre tolódott el, mint ahogyan Sztálin várta. Véleményem szerint ott követett el hibát, hogy helytelenül ítélte meg az összetűzés időpontját. J. V. Sztálin nagyban készülődött a háborúra, csakhogy csak a távoli jövőben számított rá. Hitler pedig keresztülhúzta számítását. Londoni nagykövetségünk dolgozói jelentették, hogy a német katonaság határaink felé vonul, közölték a divíziók adatait és Jelzéseit. Ezeket a tényeket itthon csupán azért tartották bizonytalanoknak, mivel az angol kormánykörökből, Churchilltől és Cadogantói származtak. Sajnos, nem vették számításba azokat a hasonló jellegű híreket sem, amelyek más országokból, sőt magából Németországból érkeztek. A nyugat-európai politikai személyiségekkel szembeni bizalmatlanság, mely ugyan teljesen Indokolt volt, olyan méreteket öltött, hogy minden mást háttérbe szorított. Ha az angoloknak érdekük, hogy mi megütközzünk a németekkel, ez azt jelenti, hogy ők agyaltak ki mindent, amit a közeli háborúról híresztelnek. Elképzelésem szerint, J. V. Sztálin körülbelül ekképpen mérlegelhette a helyzetet. De mért nem adott utasítást még a legelemibb óvintézkedésekre sem? Mint nagy tapasztalatokkal rendelkező ember és tekintélyes politikus természetesen tudatában volt annak, hogy a támadókat csak jó felkészültséggel lehet visszaverni. Ügy vélem, hogy a kérlelhetetlen valóság láttán J. V. Sztálin 1941 elejétől kezdte tudatosítani magában, hogy Hitler támadása valóban bekövetkezhet. De amikor meggyőződött arról, hogy a háború időpontját illetően elszámltotta magát, és hogy fegyveres erőink, s általában az ország nincs felkészülve a közeli hónapokban várható háborúra, igyekezett felhasználni minden lehetőséget, ami az ő nézete szerint megakadályozta volna az összetűzést, és Hitlernek nem adott volna semmi indítékot a támadásra. S mivel igyekezett olyan benyomást kelteni, hogy egyáltalán nincs szándékunkban Németországgal harcolni, beteges szigorúsággal reagált fegyveres erőink minden elhárító mozdulatára. így került sor a többiekhez, hogy azok csak úgy buktak és hemperegtek jobbra-balra. Aztán állonvágta öklével, aki még állt, majd ő Is karót ragadott, s úgy elverte vele ezt a rakás embert, hogy vérük csurrant, s négykézláb Igyekeztek menekülni. — Jaj, az istenit! Ne bántsonl Menjen innét! — Ekkor ocsúdott fel Czakó, a vasvillás ember, s apám felé ugrott. De én, mint egy természetes szövetséges, karót löktem két lába közé, s attól hasravágódott, csak úgy puffant, s a vasvilla maga esett ki a kezéből. Én rögtön felkaptam a villát, hogy belevágjam Czakó hátába, de apám rámkiáltott: — Ne tedd! S egy villanás múlva úgy sújtotta álion Czakót, aki közben újra felállt, hogy legalább másfél métert szállt a levegőben, s eszméletlenül esett hanyatt a trágyadombra. Orrán, száján szivárgott a vér. Ekkor egy nagydarab, idősebb ember rohant apámra, de ő villámgyorsan olyan két pofont vágott le neki, hogy a térde kinyaklott alóla, s felhemperedett. Az öreg Badó volt, lehetett úgy ötvenéves s mindig azzal hencegett, hogy földhöz vág ő akár egy medvét Is. S most két pofontól úgy felhömpölyödött, mint a cirkuszban láttam a bohócoktól. Csak Ferkó állt a porondon hátrakötözött kézzel, fejében a kötőfékkel és csöndes, vonító hangon sírt magának. — Ferkó! — kiáltott rá lihegve apám. — Miért hagytad magad? Nem vagy te Ilyen gyámoltalan emberi — Nem, körösztapám — motyogott Ferkó. — Nem vagyok gyámoltalan. De soha nem hittem volna, hogy a barátaim akarnak eltenni láb alól. Két hold földért, meg ezért a kis viskóért. Jézusmáriám! Apám közben levette Ferkó fejéről a kötőféket, leoldotta a hátrakötözött kezéről a kötelet, s akkor az öreg Badó, aki a két pofont kapta, fölérzett fektében. — Jő, jó — nyögte — csak oldozza el, majd pőruljár! Mert őrült ez a Ferkó, megőrült még az este, s agyonvágta a lovát. Apám Ferkóhoz fordult döbbenten. — Igaz ez? — Igaz, körösztapám — bólintott Emberek,
