Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-16 / 33. szám
KULTÚRA Az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió észak-nyugati részében, a Balti-tenger mellékén, a Finn-öböl déli partján fekszik. Területe alig nagyobb Dániánál, lakosainak száma 1 300 000, ebből 340 000 ember esik a fővárosra, Talllnra. Tallin az ellentétek városa. Középkori tornyok, szűk óvárosi sikátorok mellett ott sorakoznak az üvegből és betonból épült korszerű áruházak, iskolák, intézetek, kávéházak a fasorokkal sűrűn szegélyezett utakon. Tallint gyakran a sport, a jacht- és motorkerékpárversenyek városaként emlegetik. További nevezetes városai közé tartoznak Tartu egyetemi város, Kochtla-Jarve, a palafeldolgozó és Narva, a textilipar központja, valamint Pjarna fürdőváros. Észtországot elsősorban a rengeteg (vagy 1500) tó jellemzi. Északi, agyagos talajú részében tű- és lomblevelű erdók váltakoznak, déli fele dimbes-dombos. Éghajlata tengeri. Természeti kincsei közül meg kell említenünk az égőpalát, a tőzeget, a foszfort, az építőanyagokat, a mészkövet, a dolomit kőzetet, a homokot és az aprószemű kavicsot. Ez év június 28-án Észtország megünnepelte százéves dalfesztiválját. Az ünnepségek tiszteletére az észt zeneszerzők szimfonikus, opera- és balettműveket komponáltak, kardalokat, operetteket stb. írtak, és gazdag műsort állítottak össze mulattató számokkal egyetemben. A fiatal zeneszerzők közül kitűnnek Arvo, Pjard, Ján Rjaets, Ejno Tamberg és Veljö Tormis, rendezőik és szereplőik sorából pedig Gustav Ernesaks, Neme Jarvi, Vlagyimir Alumjae, Tijt Kuzik, Georg Ots, Henrich Krumm, Tiju Randvir stb. Az országban jelenleg 9 hivatásos és 12 műkedvelő színtársulat működik. Idegenforgalma évről évre gyarapodik, főleg Tallin nevezetességeit látogatják az idegenek. Közművelődés az Észt Szovjet Szocialista Köztársaságban: az alapfokú kilencéves iskolák száma 1070-re, tehát több mint kétszeresére emelkedett, mint amennyi ilyen Iskola az egykori Észtországban működött. Azonkívül 35 ipariskolát és 6 főiskolát tartanak fenn. Amíg az oktatás általában ingyenes, addig a közép- és főiskolák hallgatói ösztöndíjban részesülnek. Az ediginél Is nagyobb súlyt helyeznek Idegen nyelvek, köztük az angol nyelv oktatására. Tartu városában találjuk az 1632-ben alapított állami egyetemet. 10 000 lakosra 174 diák esik. És amíg 1939-ben csupán 8, ügy most 25 magasabb képesítéssel rendelkező polgár esik minden 1000 lakosra. A tudományos dolgozók központját 1947-ben alapították, számuk 4000 körül mozog. Az orvosi és kórházi gyógykezelés díjmentes. 1940-ben csupán 10, jelenleg 30 orvos gondoskodik minden 10 000 lakos egészségéről. Az öregségi és rokkantsági nyugdíjra valamennyi dolgozó igényt tarthat. A nők 55, a férfiak 60 éves korukban érik el a nyugdíjaztatás korhatárát. Kulturális szempontból csodálatraméltó az észt nemzet. Első pillanatra tartózkodó, sőt hallgatag embereknek tűnnek, amellett azonban barátságosak és dolgosak. Csekélységeken túlteszik magukat, a vendégszeretetet viszont nagyra becsülik. Szellemi alkotóik főleg F. Tuglasa, U. Sempera, Smula, A. Chinta stb., akiknek hírneve messze túlhaladja szűkebb hazájuk határait. Műveiket idegen nyelvekre is lefordították. A kiadott könyvek példányszámának növekedése: a folyóiratok és versgyűjtemények példányszáma elérte a 32 000-et, a regényeké a 24— 38 000-et. Évente vagy 2000 új könyv és brosúra Jelenik meg 10 milliós példányszámban. 37 újság és 130 hírlap hagyja el a nyomdát, 194 milliós példányszámban — 400 ezer rádió vevőkészülék és vagy 200 ezer tévé szórakoztatja az észt lakosságot. — A képzőművészetek terén főleg a festészet és a szobrászat virágzik. Az érdemes művészek megtisztelő címét elnyerték: Evald Okasa, Eduard Ajnmann, Vtve Tolli, Mari Adamson, Lei Erm és mások. Műveiket a Szovjetunión kívül számos idegen országban is kiállították. Ugyanakkor sok elismerésben és kitüntetésben részesültek. A zene, az ének és a kardalok rajongói. A kis szovjet köztársaságban mindenekelőtt az énekkarok fejlesztésére helyeznek nagy súlyt, amelyekből feltűnően sok van Észtországban. A legismertebb az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság állami akadémiájának férfikara, valamint az Észt Rádió vegyes kara. Felejthetetlenek a megismétlődő énekfesztiválok, amelyeken néha 35 000 énekes Is fellép nemzeti viseletben. Az országos hírű ünnepségeket a stadlónban szokták rendezni, amely egy cethal fejére emlékeztet — benne a harmincötezer „bekapott“ énekessel. Nem csoda tehát, ha odasereglenek városok és falvak zenekedvelői az ország legeldugottabb sarkából is. Ing. DODO BOBROCZI KISEBBSÉGI KULTÚRÁNK FÉLÉVSZÁZADOS MÚLTJÁBÓL Visszapillantás Mázsás kő alatt sarjadt a szlovákiai magyar írás. Az első világégés dübörgő visszhangja még a lelkekben rezgett, amikor az életével és kultúrájával elszigetelődött magyar lélek számbavette az irodalmi örökséget. Néhány sajtótermék, néhány fáradó íróember, néhány fakadó rügy sorakozott fel az összeomlás csődtömegének szegényes örökség! leltárában. A szívbénító magáramaradottság első borús napjai után, mint a hegyormokon gyújtott vészjelző máglya, fellángolt a lelkekben az alkotnivágyás parázsa. Tollat ragadott vén és fiatal, felsírt a gyötrődő magyar emberi hang. A lélek mélyéből feltört a bánat, a reménytelenség, keserűség, hajnalvárás, a magyar fájdalom. Az idő kerekébe kapaszkodva, álmok világában élő összeborult matrónák, reszkető kezű nagyapák múltba néző lázas tekintettel, kurucvilág-romantika kesergéssel rótták a könnyáztatta papírt. Kihűlt gyárkémények tövében, tétlenségre ítélt mozdulatlan gépek árnyékában kérgeskezű munkások, éhező munkanélküliek, gyermekeikért aggódó családapák vetették papírra gondolataikat a szebb holnapért folyó küzdelem sorában. A föld szántó-vető magyar rabszolgái földosztásról, a holnap kenyeréről álmodoztak írásaikban. Serdülő leánykák az élet hiábavalóságáról, kihűlt szívüknek temetőjéről, sártengerben fulladozó telkekről írtak verseket. Pelyhesállú legénykék százsoros cikkekben oldották meg a világ minden problémáját és a élet értelmetlenségéről vitáztak. Azidőben mindenki írt fanatikus hittel, nagy akarással, lelkes rajongással. Lélekrezdülések ekéje szántotta a papirost. És a tengernyi papírkosár-írás között itt-ott felcsillant az alkotó fiatal lélek értékes mondanivalója. Ürömünnepet ültek a lapok szerkesztői, amikor aranyszemcsékre bukkantak a rengeteg kavics között. Cikk, novella, költemény, tanulmány, regény, a vérzivataros tegnap emléke, a viharos mának szenvedése, a szebb hajnal ígéretének szava csendült ki a sorokból. Egyre több és több, egyre értékesebb, művészibb, tökéletesebb. Mint a poraiból föltámadt Phönix, életre kelt az igaz szlovákiai magyar írás. Hirdette a magyar betű, a szlovákiai magyar irodalom élniakarását a Kárpátok tövében, a Duna partján, a kanyargó folyók, kristályos hegyipatakok mentén, regélő romok alján, városok kőrengetegeiben, a tanyavilág apró házaiban, a magyar lelkekben. • • • Sziklás talajon zöldült ki a mag, zsenge hajtásait tépdeste a vihar. Napsugár nem érte, kertész nem gondozta, eső nem éltette. Meredek úton indultak a toll munkásai, az írástudók, a kultúra napszámosai. Meneteltek fáradhatatlanul a lélekparancs szavára, ármány farkasvermek között, küszködtek a közöny, meg nem értés, politikai rövidlátás sokfejű sárkányával, irodalmi sírásók halálmadár-vijjogásával. lomha szívek hamis szózatával. A déli havasok felé fordult tekintetük, ahol valóra vált az írók álma, de itt a Tátra tövében a magárahagyatottság nyomában csak a keserű ébredés. Amott tündöklőn fénylett a nap, de az északi fenyvesek tájain a beborult égbolt szomorította az írók lelkét. Kenyérgondok árjában, nagy árvaságban küzdöttek a toll fegyverével a szellem igazáért, a szlovákiai magyar betű életéért. Virágbaborult mégis a szülőföld áldott, éltető talajába kapaszkodó szlovákiai kisebbségi magyar irodalom lombosodé fája. Győzött az igaz magyar betű az ármány és közöny felett. Hirdeti örök időkre, hogy a szlovákiai magyar írók negyed évszázadon át folyt küzdelme, a hősi harc nem volt hiábavaló. Győzött a kisebbségi magyar lélek, a szlovákiai magyar írás. HALLOS ISTVÄN tévedések, tragédiák arra, hogy a német repülők fényképezték flottabázisainkat, ml pedig azt a parancsot kaptuk: ne lőjjetek! A szovjet erődök fölött „tetten ért“ kémrepülóket rákényszerítettük, hogy szálljanak le a mi repülőtereinkre, s megint csak azt az utasítást kaptuk: azonnal bocsássátok őket szabadon! Az angolok figyelmeztettek bennüket a németek támadására, mi pedig ilyen nyilatkozatot adtunk ki: nem hiszünk semmilyen mendemondában, hűek maradunk a szerződéshez. Mi, tengerészek úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább az utasításokra, hanem magunk fogunk cselekedni. A balti-flottán június 19-re másodfokú harci készültséget rendeltek el. Az északi flottán nyugodtabb volt ugyan a helyzet, mint a Balti tengeren, de ott is Isihirdettük a 2. számú harci készültséget. Június 21-e, egy szombati nap, csaknem úgy telt el, mint az előző napok; riadók mindenütt a flottákon Szombaton szokás szerint hamarább fejeztük be a munkát. De akkor este nagyon nyugtalan volt a légkör, ezért felhívtam az otthoniakat: — Ne várjatok, később megyek haza. Az okokat nem akartam a telefonba mondani. Moszkvában forró és fülledt este volt. Az égbolton sötét felhők tornyosultak. Az útszéli fákon meg se rezzentek a levelek, s a szobákban — annak ellenére, hogy az ablakok lárva voltak — semmilyen levegőmozgást sem lehetett érezni. Csönd volt a központi hivatalokban is. Telefon sehol sem csengett, mintha kikapcsolták volna őket. Nem nyitottak be hozzám a megszokott „No, mi újság?“-gal még az olyan „nyugtalan“ népbiztosok sem, mint V. A. Mallsev és I. I. Noszenko, akikkel szoros kapcsolatban álltam. Szórakozottan kutattam a papírok között. Nem tudták lekötni a figyelmemet. A legkülönfélébb újságok arról írtak, hogy rövidesen kitör a háború az oroszok és a németek között. Főszerkesztőik csak nem beszélhettek ősszel Felldézödött bennem, hogyan kezdődtek a háborúk a múltban; elsősorban az 1904-es orosz—japán háborúra gondoltam. Lehet, a haditengerészeti akadémián azért emlegették nekünk olyan gyakran, mert első „felvonása“ a tengeren játszódott le. Váratlan torpedótámadással kezdődött, melyet a japán torpedóhajók indítottak a Port Artúr külső kikötőiében állomásozó orosz hajóra) ellen A haditengerészeti akadémián a taktikát Gall adta elő. Nagyon ötletes és tréfás ember volt. Mindig talált rá módot, hogy valamilyen egyszerű, tréfás formában hozzáférhetőbbé tegye számunkra a bonyolult fogalmakat is. Szaktárgyát az első órán körülbelül így mutatta be: — Ismersz három lányt: Tányát, Olgát és Mányát. Kaptál véletlenül három színházjegyet, de már nagyon rövid az időd, s ezért gyorsan átgondolod, melyiket kellene meghívnod: „Bemegyek Tányáhnz — mérlegeled a helyzetet —, ha nincs otthon, megyek tovább, útközben benézek Olgához, ha ő se jöhet, végső esetben ott van Mánya, aki a színház közelében lakik.“ Hát ez a taktika. Nevettünk. ^ példa természetesen leegyszerűsített volt, de szemléltető, és számunkra érthető. Gall egy perc múlva már komolyan és mélyen elemezte a történelemből jól Ismert tengerészeti hadműveleteket. Amikor Port Artúrról beszélt, hangsúlyozta: nem kell csodálkozni, ha az ellenség hadüzenet nélkül támad meg bennünket, hisz azért ellenség. Inkább azon kell csodálkoznunk, hogy parancsnokaink hagyták, hogy az ellenség rajtaüssön flottáinkon. Gondolataimban Alafuzov, a Haditengerészeti Fővezérkar parancsnokhelyettese zavart meg. Mint mindig, most is az esti jelentést hozta. A helyzet változatlan volt: továbbra Is nyugtalanság a Balti-tengeren, a Fekete-tengeren nyugalom, északon semmi különös .. Amikor ismét magamra maradtam, felhívtam a nemzetvédelmi népbiztost: — A népbiztos elutazott — mondták. A fővezérkar parancsnoka sem volt irodájában. Elhatároztam, hogy kapcsolatot veszek fel a flottákkal. Először V. F. Trubuccal, a balti-flotta parancsnokával bszéltem, azután J. D. Jeszenyinnel, a fekete-tengeri flotta törzskarának vezetőjével, majd A. G. Golovkovval, az északi flotta parancsnokával. A flották már második napja másodfokú harci készültségben voltak. Este tíz óra körül, amikor még nem sötétedett be teljesen — hirtelen szél támadt. Csak úgy kavargott a por az utcákon. Vihar kerekedett. Rövid ideig tartó, de erős zápor jött. Még ráértem meghallgatni Alafuzov rendkívüli jelentését. A flottaparancsnokok újabb és újabb híreket közöltek légiterünk megsértéséről, majd azt jelentették, hogy partjaink mentén észrevétlenül ismeretlen hajók Ielentek meg. Este 11 óra körül csengett a telefon. Sz. K. Tyímosenko tábornagy hangját hallottam: — Nagyon fontos közölnivalóm ■ van. Azonnal jöjjön hozzám. Gyorsan beraktam a dossziéba a flottákról érkezett utolsó jelentéseket, szóltam Alafuzovnak; együtt mentünk. Alafuzov magával hozta a térképeket. Népbiztosságaink a szomszédos ! épületekben voltak. Kimentünk az | utcára. Megszűnt a zápor, a járdán,j újra sétálni kezdtek a párok. Valahol a közelben táncoltak, a gramafon 1 hangja kiszűrődött a nyitott ablakon. Egy perc múlva már mentünk fel- | felé a szomszédos ház második eme- j letére, ahol Sz K. Nyimosenko irodája volt. A tábornagy föl s alá Járkált a szobában, és valamit diktált. Még mindig nagy volt a hőség. Zsukov hadseregtábornok kigombolt zubbonyban ült az asztalnál, és valamit írt. Néhány teleírt papírlap feküdt előtte. Látni lehetett, hogy a nemzetvédelmi népbiztos és a Fővezérkar parancsnoka már hosszabb ideje dolgoztak. Tyímosenko észrevett bennünket, és megállt. Röviden, az okok közlése ! nélkül azt mondta, hogy a németek i támadását lehetségesnek tartja. / — Parancsot kell adni a flottáknak a harci készültségre. — Támadás esetén használhatjuk a fegyvereket? — kérdeztem. — Igen. Alafuzov ellentergernagyhoz fordulok: — Gyorsan a vezérkarra, és azon- ; nal küldjön táviratot a flottáknak, hogy teljes harci készültségben legyenek! Fusson! Nem volt mikor azon gondolkozni, illik-e egy admirálishoz, hogy fusson az utcán. Vlagyimir Antonovics elfutott, én magam még maradtam egy ideig, ellenőriztem, jó! értettem-e, hogy a támadás még ezen az éjszakán várható. Igen, helyes, június 22- re virradó éjjel. És ez az az éjszaka. (Folytatjuk) I 1969. augusztus 16. Daloló Észtország •5 N C8-*-* Ü •s • rm X Hídverés AH F'll ITMflt/RS^ j
