Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-01 / 5. szám

IRODALOM

Reggel rámparancsolt nagyanyáin, tie csavarogjak messzire. Ültünk a Stukáék udvarán. A fáról lepottyant ritkán egy-egy kövér eper. Malacot pányváztak a hűvösre, vakargattuk a hasát.

Nagyanyám kaskával jött.

— Itt vagy, jómadár? Vigyed az ebédet.

— Megigazítottam a nadrágomat. Stukára néztem.

— Meleg van — mondta.

— Megfürödnénk — szóltam.

— Szőrös már a tenyerem?

Nekifohászkodtam. Nagyanyám utátiam kiáltott.

— Ne lötyögtesd a levest.

A Gergőék malmánál kanyarodtam 'a vásártérhez. Lesült a fű a gödrök között. Kiszáradt a víz is. Csak a legmélyebb vályogvető-gödörben érhetett 'derékig. A gyalogút apró kockái sütöttek. Megrepedezett a föld, régen locsolta eső.

Messziről hallottam a cséplőgép zúgását. A kövesúton kocsik zörögtek, hordták a kévéket. Por szállt a lágerből. Asszonyok igyekeztek, karjukon kaska, ételhordó. Délre kiértünk.

Csépeltek. Asztagok, kévék, verejtékben fürdő emberek. Nagyokat döccenve puffogott a traktor, füstöt kevert a sűrű porhoz. A fák elaléltak. 'Az aszonyok bontogatták a batyukat. A gép még nem állt le.

Nagyapám zsákolt. Szikár öregember volt, hosszú, eres karokkal. Boldog voltam a közelében. Megálltam a fák alatt. Fekete lé csurgóit az embereken. Dolgozott a gép. Zúgott, harsogott a lóger.

Mindjárt a mázsa mellé halomra rakták a teli zsákokat. Játszottam azokon eleget. Most nem intett még az öreg. Vártam.

Hűvösön ültek az asszonyok is, aszott, fonnyadt fűre terítették az 'ételhord6-ruhákat, levették a köcsögről a zsírpapírt, előhúzták a kanalat a kaska aljából. Elharangozták már a delet. Járt a gép.

Ferenci, a lógercsösz mezítláb, zsíros fekete kalapban, mellén szétnyíló ingben figyelte a munkát. Félarcán 'öklömnyi púp dudorodott.

— Mit hoztál? — mordult rám.

— Ebédet.

— Jót?-r- Jót.

Elnézte még az asztagrákókat, az* tán befordult a tanyába. Ott laktak.

Hirtelennek tűnt a csend. Böffent még néhányat a traktor s leállt. Hordók fölé hajoltak az emberek, locsolták magukra a vizet. Nagyapám nem sietett. Eltépett a kúthoz, friss vizet mert. Fám se pillantott, mintha nem is lennék.

— Elfáradtál? — kérdezte, amikor megjött.

— Nem. Ntncs ez messze.

Elvette tőlem a köcsögött. A kaskából egy kanalat, egy villát, kotort elő, belekanalazott a levesbe. Savanyú meggyleves volt.

— Éhes vagy? x

— Nem.

— Ettél?

— Ettem.

— Jó volt?

. — Jó — mondtam.

Kanalazott. A magokat kiköpködte a kaska mellé. Mélyre nyúlt a köcsögbe.

— Sokat tett nagyanyád — mondta komolyan.

— Edd meg, papám — bíztattam.

— El se férne — mutatott a hasára *— visszaviszed.

Letette a kanalat. Kézfejével eltörölte a száját. Nézett. Kezembe adta a köcsögöt.

— Egyél — szólt.

Hallgattam. Szájamban már régen összefutott a nyál. Vártam. Kezembe adta a kanalat.

— Lötyög-e a hasamban? — engedett meg az arca.

Befaltam a levest, magostól.

A szilkében paprikás krumplit küldött nagyanyám. Melegítette a tenyeremet. Kenyeret mártogatott hozzá a piros zsírban.

Lukacs Imre t

— Ebből is ettél?

— Ebből is.

Feleformán Járhatott. Ettek még mindenfelé. Csend volt. Az asszonyok szótlanul megültek, megengedték a csomót kendőjükön. Eltolta a szilkét.

— Nem bírok vele.

— Telemaradt a lábas — mondtam — , otthon még maradt.

— Akkor se.

Megettem. Kitöröltem az alját. Az öreg cseréppipában babrált, füstölt és nagyokat sercintett a földre. Kanalak ütődtek a csendben, meg-megnyikordúlt egy szekér a kövesúton.

— Hozd el a korsót — mondta az öreg.

Hoztam. A csecséről Ittunk. Egymás után. Eldőltek az emberek a hűvösön. Aránylóit a lóger. Szemére csúsztatott kalappal hortyogott nagyapám.

Az asszonyok se indultak még. Ültek a fekvő emberek mellett, mosogatták az ebédhordó-edényt. Aztán ocsut szedtek a köcsögökbe, fazekakba, kaskákba. Jó nyár volt. Az asztagok magasabbra nőttek a lóger fáinál, kocsik hordták a kévéket. Egyre csak hordták, s nyikorogtak a szekerek.

— Itt vagy? — riadt fel az öreg.

Felült. Lassan, óvatosan ült fel. Nyikorogtak a csontjai. Üfra gyújtotta a pipát. Megdobbant a traktor, lomhán, esetlenül kászálódtak az emberek. Fogva tartotta őket a dél.

— Maradnék még.

— Kocsi lesz. Viszik a részt.

— Sokat?

Legyintett. Lépkedett a géphez. Vittem a kaskát is utána.

— Nekünk mikor lesz osztagunk? — kérdeztem.

— Már nem igen lesz.

— Soha?

— Meglehet.

— A Homokon van földünk.

— Van — mondta az öreg. — Zsebben elhordanám.

Enni kezdett a gép. Falta a kévéket. A zsákokra hencseregtem. Ugráltam.

Lovasszekér jött. A zsákok elindultak a falyba.

Itt szerettem én legfobban. Magasra rakták ' a zsákokat. Felugrottam legfelülre, elbámultam onnan mindenfelé. Finom por rárakódott a hajamra. Kiabálva, verejtékezve dolgoztak’ az emberek. Nagyapám hátán< átvizesedett az ing és a hóna alatt. Izzadt az arca is, le-lecsordult, mint síráskor az anyám könnye.

Délutánra megfeketedett az öreg arca. Belepte a por. Odamentem hozzá. Nagyszemű, szép búza csurgóit a zsákba. Tenyerembe markoltam, ahogyan tőle láttam.

— Szép — mondta. — Ilyenből kellenne egy szekérrel.

— Kié?

— A bíróé.

— Neki sok van?

— Sok. Ha neki se lenne?

Dűtötte a zsákbt. Félrébb léptem.

Markomba szorítottam a piros magokat. Aztán zsebre tettem. Megtömtem alaposan a nadrág két szárát. Fogtam a kaskát, kiáltottam.

— Megyek.

— Nem várod a kocsit?

— Sietek.

Szaladtam is. Az udvar hátulján, a malacól mellett munkálkodtam. Gereblyével megkapartam a földet, beleszórtam a hozott magot. A locsolóban vizet vittem, meglocsoltam a vetésem, sokat teremjen majd.

Este. előtt jött a szekér. Tele zsákokkal. Kinyitottam a nagykaput. Nagyanyám összekulcsolt kézzel állt az ajtónál. A gangra rakták a részt. Bőven mutatott.

Elfáradt, pislákolva égett a lámpa. Elhamvadt a kályhában a tűz. A bádogfazékban tartotta még melegét a víz. Vártuk az öreget. A csillagok is kiültek már régen^ Nagyanyám lemosta a hátát, aztán a lába alá húzta a lavórt.

— Reggel mérjük a búzát — mondta nagyapám.

Elhasznált, agyontaposott papucsába lépett. A kamrából, a klsvéqtböl leakasztotta elkoszolódott, csőszködése idején érdemeket szerzett subáját és kitanyázott a gangra. Pipázott.

— Kicsi lesz a kutya ma éjszakára.

— En kint aludnék — ajánlkoztam.

— Elférünk a subán ketten is.

Pokrócot, nagykabátot, párnát lökött ki nagyanyám. Elfújta a lámpát. Ezt mondta:

— Mindig bolondítod a gyereket.

Augusztust csillagok jártak. Odavilágítottak mihozzánk. A mi udvarunkra.

— ök nem fáradnak el? — kérdez*

tem.

— Könnyű nekik. Nem emberek.

— Jövőre ránk is jobb jön.

— Jobb? — csodálkozott.

— Az hát. Magunknak csépelünk.

— Aratni is kell ahhoz, meg vetni.

— En már elvetettem.

— El? — gyújtotta meg ismét pipáját. — Aztán merre?

— Itthon, az udvaron.

Megnéztük az udvart, a vetést. Világos volt az éjszaka. Örültem.

— No, csak teremjen. Maholnap embernek nősz.

Elindultunk. Álmodni is elfelejtettem.

Reggel mérték a búzát. Talicskák kopogtak a betonon. A kölcsönmázsát az udvar közepére álították. Sarkig nyitották a nagykaput. A kerítésnél kívül-belül sorakoztak a talicskák.

Alig Ismertem az embereket. Eltűnt a borostás^ porlepte arc, mosott ing,

becsületes gúnya virított legtöbbjükön. Ráérősen adták tovább a dóznit, csavartak, komótosan fújták a füstöt. Álltak nagy nyugalomban. Megtelt a

kicsi udvar.

Mázsáitok a részt. Nevek csattantak, s a szem, a búza újra elindult, hogy kenyér legyék. Friss, fehér kenyér.

A kocsmánál pihentek, fröccsöt ittak, nagy hangon beszéltek az időjárásról, meg a termésről. Aztán egyenes derékkal tolták a talicskát.

Nagyapám felseperte az udvart. A szemeket a jószágoknak adta. A gangon öt teli zsák maradt. Behuzigáita a kisvégbe. ,

— Kenyerünk már lesz télre.

Megfőtt az ebéd. Asztalhoz ültünk.

Koszos repedések futkostak az asztal tetején, mint nyári föld, ha eső híján megrepedezik. Leves volt, krumplileves, meg paprikás krumpli galuskával. Ettünk.

Arannyá lett a délután. Az öreg kiült a járda szélére. Ritkán mentek el arra, az idősebek ilyenkor tanyáztak ki a házak elé. Vasárnap volt. Nem szaladtam el látszani.

— Cséplés után kijöhetsz a homokra.

— Jó.

— Viszünk egy zsák búzát, a szélmalomba.

— Szilvát is szedhetek? — kérdeztem.

— Szedhetsz.

Az volt az igazi. Öreg szélmalom, mindjárt a falu szélén, körötte vénülő,

pusztuló szilvafákkal. Sokat lakmároz* tam róluk.-r Ha nagy leszek, az udvart tele* ültetem sziívafákkal.

— Minek?

— Legyen belőle. Amit szeretek, megteremjen.

— Akkorra elfelelted. Eszedbe s*

igen fut. -— Jól Jog a fejem.

— Azért. Beletanulsz a szegénység* be is.

Nagyokat hallgattunk. Jó volt hoz* zánk a délután, pihentető nyugalom* mai szórta meg az utcát. Később ezt kérdeztem:

— Te nem szereted a szilvafát?

— Már nem szeretem.

— Kicsi korodban?

— Akkor talán igen? Elfelejtettem.

— El lehet felejteni?

— Igen. Meq kell tanulnod, elfelef. tent.

— Es ha nem?

— Ügy is lehet élni. Csak nehezebb. Annyira nehéz, hogy sokan el se bír* ják.

— En bírom — mondtam. — Majd

meglátod.

— Az jó lesz — engedett meg a hangja —, bár csak megérhetném.

Az égből hozzánk szelídült az este. Megeszegettük a maradékot. Csillagok vigyáztak ránk, talán örültek. Ismét kint háltunk a gangon. Melegített az öreg suba. Mélyen aludtam. Észre se vettem, nagyapám mikor indult el a határba.

MILAN RÜFUS VERSEI

FUVAROSOK

Meghat az a hosszas suttogás, beszéd, ahogy a kerék a kövekkel beszél.

A templomi csendben elpiheg a nap hamarabb, mintsem eresztenék. Hallgatom

a dolgok mély roppanását, amelyek lesznek.

S ahogy pattan a mag, s az ostor.

Indul a hajtás.

Már zajongva húznak a hajtők. S előttük fűrjesapatként felröpülnek a kenyerek.

Már jönnek a szekerek. Pirkad.

SZÜLŐFÖLD

Fészkel állat és madár. De nincs egy luk az embernek, gyertyáját letenni, ha kihúnyt.

Mint Jeruzsálem felé menve a számár, úgy viszi őt magával a szürke táj

a fakereszthez hallgatagon, s csak itt-ott vet egy-egy gallyat.

S ott, hol kezét nyaldossa az agyag-halom, megköszöni a fájdalmakat.

Fordította: Gál Sáfidor

GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MARKUSZ LÄSZLÖ -ft RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ -fc

■wma mcuvmttwt zmjfisiwctö

fme öáAJfööir.

& vm,

F£K£T£UelTA UClTőL. mm »«3d TtSffl&WW. MAR, V£ML JJIÍRDSŐELrCIÍ A

HA CSAKUGYAN

ME6YERTEK VOLNA ŐKET, FELMUTATNAK A KIRÁLYI ZÁSZLÓKAT.

A VISSZAVERTt OSTROM UTAU A TOROYA FOLD ALATT PRÓBÁLT BEJUTNI A VARBA...

í? NA A TÁLBA REMEGNI

,v? kezd a víz, vagy a dobon

VÍ REZEGNEK A BORSOK, E&üféUÜ

t

.AZONNAL

jelentsétek!

vT/ TUDJATOK MEG, ROGY A SEG/TSEGTEKRE JÖTTtKIRÁLY! HADAT SZEMEL VERTÜK!

. NINCS KEGYELEM ÚA v TÖBBÉ! ^

V OSTOBA BESZED, f HEGEDŰS HADNAGY W! ? MEG AKAROD-E ^ FELEMLÍTENI

I AZ J&bSSÍK

EMBEREINKET?

ejjel-nappal VIGYÁZZUK A TÁLAKAT

főhadnagyúp!

yDE HATNA < NEM

HAZUDNAK?

HÁZ ÚTINAK 77 ALÁVALÓK! )\

HOGY MERSZ ENGEM OKTATNI, TACSKÓ! f AZ OSTROM UTÁN TALÁLKOZUNK...

AKNÁZNAK,

EÍÉBÜK

VÁGUNK.