Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-25 / 4. szám
Stúdió-gyötrelmek Soha többé nem lépek fel a tévében. De nem ám! Untig elég volt egyszer megpróbálni, mi az. Sajnos, előre nem tudtam, mi minden jut eszembe szereplés közben. Csak a stúdióban értettem meg, hogy a nézők százezreivel állok szemben. Ez persze nem zavart, hiszen páratlan érzés, ha az ember tömeg előtt szerepelhet. Boldogan kezdtem hát humoros monológom felolvasásához. A harmadiknegyedik mondatnál azonban különös gondolatom támadt: hátha éppen adóslhiba van, s én feleslegesen olvasok. Aztán valahogy elhessegettem ezt a zavaró gondolatot, de nem sokra mentem vele, mert helyette egy másik [az elsőnél sokkal rosszabb) gondolat zavart meg: vajon tetszik-e a nézőknek a monológ? Vajon nevetnek-e rajta? El sem tudtam képzelni, hiszen semmit sem láttam, semmit sem hallottam.. Egész biztosan nem nevetnek, futott át az agyamon. Talán nem is tudják, hogy Írásom humoreszknek készült. Egyre kfnzóbbá vált ez a gondolat. Magam elé képzeltem, amint fáradt emberek bosszúsan kikapcsolják a készüléket, miközben ízetlennek neveznek. Talán ezren is vannak azok, akiknek nem tetszem, gyötrődtem. Talán valaki egy hétre összeveszik élettárséval, mivel most igazolódik be elvetett javaslata: jobb LUDVÍK ASHKENAZY: Egy júniusi napon, a városon túl sétálgatva, hirtelen kifogtunk egy nyári záport. Egy csöppet sem ijedtünk meg tőle —, olyan volt, mint mikor a fiatal kutya morog, az ember inkább örül Ilyesminek. Aztán szétoszlottak a nem is nagyon sötét felhők, szétfújta őket a fűszagú szél. És az égen megjelent a szivárvány, fiatal, szikrázó, olyan, mintha még nedves lenne az iménti esőtől. Egészen közel volt ez a szivárvány — körülbelül a szomszéd falu, Nezabudin mögött lehetett. Ha pontosabb mérőeszközünk van, megállapíthattuk volna, hogy talán ott volt az erdészlak mögött, a Marjánkénak nevezett keresztútnál. De távolabb nem lehetett, igazságtalanok lennénk a szivárvánnyal, ha ezt állítanánk. Nem, távolabb nem lehetett a Marjánkánál. Milyen öröm szivárványt nézni, hiszen a világ valamennyi színe benne van, és valamennyi esőcseppje is, — nézzétek csak meg, mielőtt szertefoszlik. Az egyik szín sötéten ragyogott, mint a rubin, a másik úgy világított, mint a macska szeme. És a tölgy levelén, egy esőcseppben, egy nagy, kerek esőcseppben egy picike kis szivárvány ívelődött, egészen önállóan. De a legszebb mégis csak az volt, az égen. — Nézd csak, milyen közel van — mondja emberke. — Vagy három kilométernyire lehet tőlünk, ugye? — Hát, — feleltem — három kilométernyire biztosan... Jó három kilométernyire ... Ha ugyan nem négyre, barátocskám. — Lehet, hogy négy kilométer is megvan az a távolság, — mondja — vagy esetleg öt is__Mondd, apu, nem tudod, mi lehet a szivárvány mögött? Ez érdekes kérdés volt — mi van a szivárvány mögött? És ha megnéznénk mi magunk? Ellett volna a tévé-nézés helyett moziba menni. Megpróbáltam hangosabban olvasni, gondoltam akkor elszállnak nem várt gondolataim. Sajnos, tévedtem! Nem számítottam ugyanis arra, hogy a készülékek előtt békésen szundikáló nézők bosszút állnak azért, mert felébresztettem őket. Igen, a következő másodpercben ezeknek a nézőknek a megjegyzéseit képzeltem el. Ilyeneket: „Mit hangoskodsz, te ripacs? Még aludni sem hagysz? Elhallgatsz vagy...?! Legszívesebben valóban elhallgattam volna. De hát még a monológ felénél sem tartottam. Bizony ekkor még a szerepléssel járó gyötrelmeknek is több mint a fele hátra volt. Ekkor jutott eszembe, hogy a sokezer készülék közül néhány száz bizonyára éppen most mondja fel a szolgálatot. Lehet, hogy némelyiken a képen „havazni kezd“. Egyik-másikon tálán már nem is látszom a sűrű havazástól. Szánalmas lehetek, amint verejtékes homlokomra sűrűn hull a hó ...! Már-már belenyugodtam a „havazásba“, persze csak azért, mert eszembe jutott, hogy annál sokkal kellemetlenebb dolgok is történhetnek velem a képernyőn. A „vízfejre“ gondoltam, mely akkor keletkezik, ha „fut a kép“. Ráadásul az én aranyos megyünk Nezabudinba, — legroszszabb esetben elmegyünk Marjánké keresztüthoz. Ott aztán átsétálunk a szivárvány íve alatt, mintha egy híd alatt mennénk, és máris ott vagyunk a másik oldalon. — Gyere, fiú — mondom. — Megnézzük, lehet, hogy a szivárványnak egészen más színei vannak a túlsó oldalán. És még senki sem látta, mi fogjuk meglátni, elsőnek a világon. — Azt aligha — válaszolta. — A nezabudiniak biztosan látták már. Marjánkén pedig ott lakik az erdőkerülő, annak messzelátója is van. De azért nekivágtunk a széles mezei gyalogútnak. A nap sütött kegyetlenül, kezünk fejével egyre törölgettük az izzadságot a homlokunkról, ez már amolyan falusi szokás. Szénakaszálás ideje volt — Június vége. Körülöttünk minden susogott — előttünk meg ott volt a szivárvány. Sokáig baktattunk Nezabudin felé. Egyszer csak lópata csattogását hallottuk a hátunk mögött. Megfordulunk — létrásszekér hajt felénk, a létrásszekéren meg Király ül. Igazi Király, Antal nevezetű, — meg a felesége, Borbála nevezetű. Jól ismertük egymást, — a kutyájuk, Lesan eleljárt hozzánk szimatolni, szaglászni, nincs-e csont számára. Lesan volt közöttünk az összekötő kapocs. így aztán Király megállt és ránk köszönt: — Jónapot, legények! — Jónapot kívánunk, — mondjuk. — Nem vinne magával egy darabon? — Hová" Igyekeznek? — kérdi Király. — Körülnézünk Marjánkén, — mondjuk óvatosan — szeretnénk látni, mi van a szivárvány másik oldalán. Király elmosolyodott — jókedvű ember volt. — Ugyan már, — mondja — Marjánkén nincs más, csak egy híd, s azt menyasszonyom képernyőjén már egy hete fut a kép. Tegnapelőtt mondta is, hogy már jöhetne a javító, mert így a bemondók arca igen gusztustalan látvány. Elvesztem! — akartam hangosan sóhajtani. Ekkor szerencsére mentőötletem támadt. Az ajkam kissé balra biggyesztettem, hogy mennyasszonyom tévéjének képernyőjén — melyen jobbra fut a kép — normális arcom legyen. Ez biztosan segít, gondoltam. Sőt, még csodálkozni is fog a kedves, hogy mindenki arca torznak látszik a készüléken, csak éppen az enyém nem. Ám örömöm csak addig tartott, amíg bele nem gondoltam, hogy a hibátlan képernyők miatt nem ferdíthetem balra az állam. A sírás fojtogatott, amikor eszembe jutott, hogy mindez elenyésző kicsiség ahhoz képest, ha valamelyik készülékben átforrósodik a transzformátor és égni kezd a szigetelés. Ilyen esetben a kép kifogástalan, a hang is hibátlan, csak éppen bűzt áraszt az égő szigetelés. Kellemetlen bűzt, melynek eredetét a néző sehogy sem tudja megmagyarázni. Járkál körülöttem, akarom mondani a készülék körül és gyanúsan szaglál. Nem bírtam tovább: csattanó nélkül fejeztem be a monológot. Megfogadtam, hogy a tévé stúdiőjáha többé be nem teszem a lábam. Azt hiszem, az elmondottak alapján senki sem csodálkozik rajta. Fülöp Imre is meg kéne már javítani. Korhadt az a híd, a községi titkár meg egy semmirekellő csibész. Aztán autőbuszállomás is van ott, meg egy kőbánya ... A kőbányában naponta kétszer robbantanak, két órakor és ötkor. A patakban néha pisztráng is akad. De hogy ott látni lehetne, mi van a szivárvány másik oldalán!... Ä, erről nekünk tudnunk kéne, mi Királyok, Császorok és Becskek is őslakők vagyunk! Aztán meg mi különben is a rétre megyünk, füvet kaszálni. A szivárvány meg egy kicsit oldalvást van. így hát, ne haragudjatok legények ... Feleségének, Borbálának megesett a szíve rajtunk, s adott egy-egy karéj kenyeret meg egy korty sört, gondolván, éhen talán nem érünk el ahhoz a szivárványhoz. — Ne menjenek Nezabudinba, — mondta — se Marjánkéra. Hisz az a szivárvány úgyis sápad már, nézzék csak! És csakugyan — a színes ív megremegett az égbolton, mintha valaki búcsúzóul kendőt lobogtatott volna, s szétfoszlott a szivárvány. Mit volt mit tenni? Elmentünk Királyékkai füvet kaszálni. Ez legalább hasznos munka — míg a szivárvány... De szívünk mélyén azért mégiscsak sajnáltuk. — Ha őslakók is, — mondja emberke — akkor sem biztos, hogy mindent ismernek ... Talán megláttuk volna azokat a színeket, amelyeket senki sem látott még! Lehet, hogy nincs ott semmi más, csak egy korhadt híd — de ki áll jót ezért nekünk, ha mi magunk nem voltunk ott? Ha egyszer látni akarjátok majd a szivárvány másik oldalát, azon legyetek, hogy eljussatok Nezabudinba. Vagy legalább a Marjánka keresztútig. A SZIVÁRVÁNY Aggastyán — két ország határán. N. Kovács István felvétele FODOR ANDRÁS: Konok idő Pompázó égi magasság, tavaszt ígérő kékség, hazug a gyönyörűséged káprázó világ! Fázik alattad a tó vize, borzongó, sűrű zöldjén nem te remegsz, csak az emberi vágy sajog Páncélos ragyogással csillog a zord idegesség: fénylik a hóborította jégtakaró a napon. Mit akar, mire vár a konok, hisz a tél levitézlett, mire mégis e ránkmeredő, vakító tilalom? Csattog a drót a tetőkön, rázza a kertben a fákat, meztelen ágakon át nekem ugrik a szél. Merre vagy égre-vigyázó? Tárd ki magad diadalmas! Tűrni, remélni kevés, át. míg a fagy nem áléi. Sóvárogva, dülöngve járom a partot, a rétet: hátha elémbe mutatják arcuk a gyáva jelek. Hátha kilobban az ágon, s szétcsap a rügybe-feszengő, s futnak a domb derékra sóskaszedő gyerekek. Nemcsak a vágy ez, a törvény! Tombolhatsz konok évszak. Látom a fák üde lombját, zsendül a téli mező. Ostromló elemek közt mégis az ember erősebb: hordja szívében amit még meg nem adott az idő. BEDE ANNA: Az Zúzmara.csipkebontás, Zörgő, jégtorkú mély... De szép volt akkor együtt. De szép volt az a szűz csönd. De szép volt az a tél. a tél Kristályvirágfák csengtek, Izzott a kékes éj... De szép volt akkor égni, De szép volt egybeforrni. De szép volt az a tél. Majd csillan még hajunkon Örökös tiszta dér ... De szép lesz akkor együtt. De szép lesz az a telt csönd. De szép lesz az a tél. GÁRDONYI GÉZA: EGRI "SILLAGOK ☆ FELDOLGOZTA: MÄRKÜSZ LÄSZLÖ •£ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ & a s2í6iirrof}omk' DELFELE 300 JANICSÁRNAK 5IKERÜLT FELJUTNIA AZ ÓKAPURA S KITŰZTEK A j TORONYRA A TÖRÖK J,- ZÁSZLÓT. Jy® EGYAKINDSÍA TORONYRA IS KITŰZTE A LÓFARKAS ZÁSZLÓLAPÉ HASNAP HAJNALBAN BOLYKI TAMAST HALÁLOS LÖVÉS ÉRIÉ. jgs GAZEMBERT A PALOTÁKHOZ. ÖTVENET ,AZ fokapuhoz! USD, F/AAf, MINTHA TÜZES MÉNKÓ VOLNÁL S A SŰRŰJE BE KIDOBJÁTOK... f ADJATOK MEGA KŐVÁRAT/ TAMASf TUŰSZ-C SZÓLNI? KUZDjETtf.. HAZAÉRT, J^AVÁR KÖRÜL SZAZEZERTORÖK DIADALŰYŐLTESE RESZKETHETTE MEG A LEVEGŐT.
