Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-04 / 1. szám
A kórháztól hosszú az út hazáig. Két bottal járok, erőteljesen rá kell lépnem a beteg lábamra, és gyalogolnom kell sokat. Inkább araszolgatás ez, mint járás; keserves, lassú előbbre jutás. Évának — aki utaimra elkísér — elmondom, hogy a röntgen most is elégtelen callus-képződést mutat. Az orvos hosszan vizsgálta a felvételt, kétszer-háromszor az ablak felé fordult vele, majd türelmetlen mozdulattal az asztalra lendítette. És persze nyomban mosolygott: gyalogoljak csak tovább, rendületlenül járjak, a tört végeknek érintkezniük kell, csak így jöhet létre normális kontaktus. Napi három kilométert javasol, de az sem baj, ha négy lesz. Bólogatok és nézem az asztalra hajított nagyméretű felvételt. Fehéren világítanak rajta a csontok, mint a lehántott faágak: az erős, karcsú sípcsont és oldalhajtása, a vékony, finoman ívelő szárkapocs. Akik mellettem voltak akkor, állítják, hoigy jól hallották a reccsenésüket. Éva nem enged most egyedül járni, velem jön a „sétákra“, a kórházi ellenőrző vizsgálatokra, számolja a métereket, kilométereket, irgalmatlanul behajtja rajtam a napi normát, sőt ha lehet, túlteljesítteti velem. Ravaszkodik, hogy eltéríthessen az előre eltervezett és kiszámított útvonaltól. Eleinte ártatlanul beleestem a csapdáiba, de most már figyelem: tudom, mikor szed rá. De nem szólok. Meg kell hagyni, ügyesen és bájosan teszi, mindig belemegyek a játékba. Pedig nehezen mozgok, fáradt vagyok, fáj a lábam, nyilallást érzek a csuklómban, ég a tenyerem a botozástól. Az én ravaszkodásom csak annyi lehet, hogy a testsúlyt a beteg lábról a botokra csempészem — ezt Éva nehezebben veheti észre. Most a kórházból jövet elmesélem, hogy a röntgennél furcsa fölfedezést tettem. Végre azonnal és pontosan eszembe jut annak az osztályos orvosnak a neve, aki egy ideig'Rezelőm volt a sebészeten. Sántha Géza. Sánthának hívják, s ezt a nevet eleinte hosszú időn át képtelen voltam fölidézni. Néhányszor lehetetlen és ostoba helyzetbe kerültem emiatt, hogy nem tudtam megmondani orvosnőm nevét, ha kérdezték tőlem. Ma már tudom: lábtörésem, a komplikációk, szorongó félelmem a sántaságtól elfeledtetik velem ezt a névet. A helyettesítésekre is emlékszem. Az orvos nevét ilyesmikkel pótolom: Szálai, Szántó. A Szalai kézenfekvő — a szaladással kapcsolatos hangalaki hasnolóság miatt. (Nem szaladhatok többé? De jó lenne még szaladni!) A Szántó látszólag közömbös, holott mélyebb jelentésű a Szálainál. Gyermekkorom esüllyedt nyaraihoz vezet N.-be, ahol a nyári vakációkat töltöttem. Feledhetetlenek már örökre a nagy szántások, az eke után járás reggeltől estig. Feledhetetlen az előttem lépdelő lovak lába, ahogyan átveszem lépéseik ritmusát, fütyülök, énekelek is hozzá. Mezítláb szántottunk, s ma is érzem a frissen fölhasított föld melegét, a rögök simogató bársonyát. A gyönyörű járásban már egyetlen mozgás a lóé, a vasé, a perdülő hanté, a lendülő lábaké. Aki szánt, így megy reggeltől estig — mondory Évának. Mostanában az álmaimban is a biztonságos, szabad járás, a mozgás, a dinamika tér vissza minduntalan. Keréknyomok között futok, egyre gyorsul a futás, mellettem száguldanak az útmenti nyílegyenes jegenyék. Máskor térdig, combközépig érő vízben futok. — Ugye, futottál már vízben, tudod, milyen neméz, fárasztó mozgás ez? Nos, hát az álmok ilyen megerőltető próbák elé állítják a lábamat. Éva néha parányit megelőz, s ha észreveszi, tapintatosan lemarad. Épkézláb embernek nehéz ez a lassúnál is lassúbb járás. Belémmarkol, gyöngéden visszatart, megállunk pihenni. Karommal letörlöm a verítéket a homlokomról, a botokra támaszkodom, mindketten hallgatunk. Mindig hajnalban indultunk. A lovak dobogva jöttek elő az istállóból, döngött patáik alatt az udvar földje, amint a kúthoz mentek inni. Álltak a kútnál, mintha az ég meg az eperfák képét tükrözték volna a vályú tükrében. Aztán belefúltak a vízbe. Bársonyos orrukon kék és smaragzöld ragyogó gyöngy lett a hűvös víz. A szekerek a mély földúton zötyögtek, éles nyomot hagytak a kerekek. A nagy csöndességben néha fácánok, nyulak iramodtak neki a domboldalnak. Egyetlen lendülettel ugrók le a kocsiról, az útmenti bokrokról nyelet választok. A sudár, hajlékony ostornyél nagy kincs. A lovak maguk ballagnak, a szekér mögött lépdelek, bicskával tisztítom, bántom a pompás ostornyelet. Furcsa csábítás ilyenkor, hogy az ember a keréknyomok közé lép, ott megy közöttük. A hajnali harmattól lepett sárga föld a fényes kerékabroncsra tapad, aztán apró darabokra töredezve vísszahullik. A lovak ilyenkor lassabban járnak, hogy beérjük őket, fölléphessünk a szekérre. Amikorra a nap fölkel, a piros szíj már az új nyélen suhog, úgy szeli a kukoricalevelet, mint a penge. Az Ötútnál Imre mutatja a vércsefészket a iegenyenyár tetején. Régóta lessük a fészket, s ha eljön az ideje, kiszedjük a kisvércséket. Imre mászik majd elől, mint ahogy a szekerével is, a szántásban is ő megy előttem, leadogatja a vércséket, én meg az ingembe dugdosom őket. Aki megtanulta mezítláb járni a tarlót, előzőleg keserves árat fizetett érte: a véresre sebzett láb fájdalmát, esti tüzes sajgását. Ha aztán meggyógyul, s sziszegve, összeszorított fogakkal ismét tarlóra megy, már tudja, hogyan kell járni, hogyan kell csúsztatnia a lábát. Odakint a nagy tarlón versenyt futunk Imrével a fához. Tülnan az út mentén szemezgetjük a sötét, nagyszemű meggyet. S szántás fölött madarak keringenek, libbenve megállnak a magasban, aztán leereszkednek a barázdákba. Billegve járnak a fényes hantokon, megrettennek, a lovak ügyet sem vetnek rájuk, egykedvűen legyeznek farkukkal, puhán lépnek. Nesztelen járás ez, csak a föld ropog, amint hasítja a vas, kúszónövények indái szakadnak, néha megcsörren a szerszám. Délben a széles csordajáráson lóháton ereszkedünk le a vízhez. A folyócskára járunk itatni; a lovak ilyenkor elszabadulnak, táncolnak, kényesen emelik a fehér bokájukat, ficánkolnak. Nagy hahózásainkra nyerítéssel válaszolnak, fújtatva, prüszkölve állapodnak meg térdig a vízben. Itatás után leugrálunk róluk, a klottnadrágokat a partra vetjük, és belegázolunk a vízbe. Futunk, tapossuk a csattogó vizet, millió karátja körülöttünk szikrázik. Egymás válláról ugrálunk fejeseket, átúszunk a túlsó partra meg vissza. A négy ló a parton poroszkál, néha valamelyik elinamodik, vágtatva szeli a part hosszú fövényét. Fürdés után már a lovakon száradunk meg. Nagy kerülővel, az akácerdő alatt térünk vissza, hogy tovább tartson a lovaglás. Mezítelen lábainkkal átkaroljuk a lovak fényes, meleg testét, s vágtatásra sarkalljuk őket. A fák alacsony ágai alatt rájuk borulunk, átöleljük a nyakukat. Aztán meglassulnak, szelíden ringató járással mennek a földúton. A káprázatos fényben aranyizzású por száll föl körülöttünk. Végigsimítok a ló éjfekete szőrén, és az estére gondolok, amikor kiülhetek megint a kapuba. Minden este a kapuban ülök, nézem a szürkülettel hazatérő teheneket, amint lassú, méltóságteljes járással jönnek, nyomukban finom porfátyol száll föl az utcán. Befordulnak a kapukon, elnyújtott bőgésük az udvarok mélyéből hallatszik. Mindennap várom az estét, hogy átnézhessek a szomszédba, Pirosék udvarába. Az öregek az eresz alatt ülnek mozdulatlanul, maguk elé néznek. A kis, fekete öregasszony a kezében felejtett babhüvelyeket morzsolgatja. Egyetlen fiuk a Kárpátokban esett el, katonaképe odabent függ a szobában az ágy fölött. A menyük „keze alatt ég a dolog“, ő tartja rendben őket. Az udvarban fekete csikó jár körbe, bedugja fejét az istállóba, beleszagol a sajtárba, megáll az eresz előtt,.nézi az öregeket. Az öregember csettint neki, a csikó megugrik, föllöki a vödröt. A nagy csörömpölésre fölágaskodik, nekiiramodik az udvarnak, vágtatva, ugrálva szeli át, aztán megtorpan, fölkapja a fejét. A menyecske átmegy az udvaron, a kútra jár, csörög a lánc, fejőshez készül. Apró termetű, barna asszony, fejkendője alatt kontyba tűzött súlyos haja megbillen mindén lépésnél. Feszes fehér inget visel, telt derekán egyetlen ráncot sem vet a vászon. Kék karton szoknyája erős, barna lábszárára omlik. A csikó melléje szegődik, mindenfelé kíséri az udvarban. Körülugrálja vagy csak egy helyben állva nézi a hajladozó asszonyt. A kútnál a vállára hajtja a fejét, várja a simogatást. De az istállónál már megböki orrával az asszonyt. — Netenel Eredj már, te bolondos! — kiált rá. Hangosan nevet, játékosan csapkod feléje; inkább csalogatón, mint fenyegetőn. Az asszony a fejés után a konyhába megy, becsukja maga után a lécből készült félajtót. Lámpát gyújt, kék edényekbe szűri a tejet. A csikó ott áll az ajtó fényes négyszögében, bebámészkodik a konyhába. Sötétedéssel indul, viszi a tejet a csarnokba. Itt jön el a kapu előtt, az árok partján keményre taposott gyalogúton. Hozza a két súlyos kannát, hallani a lépéseit, papucsainak csattogását, a lábait verdeső szoknya suhogását. Lépéseit lassan elnyeli a por, fehér inge még sokáig imbolyog a sötét eperfák alatt. Nyomában friss tej és pernye illata száll föl az utcán ... A szikrázó falak között táncol a forró levegő, a gyaloglás ebben á gyötrő déli időben a legnehezebb. Fáradt vagyok, kegyetlenül fáj a lábam. — Gyerünk — mondom Évának, és újra nekivágunk az útnak. Lendítem a botokat a forró, puha aszfalton, úgy támaszkodom rájuk, mjnt az ekeszarvára... . JÉGÁR Fotó: Molnár János > JURIJ RJASENCEV: r Agyban vagy hóviharban Riadók és hajrák közt néha még szállj magadba, percekig legalább: * a fűtőtesthez húzódj közelébb, jó meleg árad a vasfalon át. Tán arra gondolsz: különös egy tűzhely Itt ez a sima, forró vasdarab: Nem ropog és nincs se lángja, se füstje — de szegényebb ezek nélkül se vagy. Köröskörül kint és itt benn: az ország, melynek nevét hiába fel ne vedd — ha bírája, vagy talpnyalója volnál, akkor talán. Dehát ő egy veled ... E földön eddig jószerencse védett: ide születtünk s örömben és bajban itt maradunk, életünk itt ér véget sajátunkban: ágyban vagy hóviharban Ha — amint mondják — beszélni ezüst, gazdagabb lettél és jóságosabb. Fogd ezt az ócska vödröt, jó ez is karosszék helyett, bízd csak rá magad. Aki lót-fut: belevész a homályba, sem felnőtt, sem gyerek — mi dolga itt? De te úgy ülsz mint a bölcsek komája, tisztán látod a világ dolgait. Nem fecsegésre való a beszéd, a szó joga: győzni a közönyön s a fájdalom joga, hogy mindig elébb szólaljon meg, mint az öröm... Jő meleg árad, duruzsol a tűzhely, a gazdasszony nem ér rá, hogy leüljön, pedig hát néha gondolkozni is kell, hogy a fanyar föld kissé földerüljön. Képes Géza fordítása GÁRDONYI GÉZA: EGRI 'TSILI.AGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ
