Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-21 / 25. szám
IRODALOM Qtt, ahol az út az erdőben folyw tatődott, úgy álltak a fák, mint k kerítés. A kerékpárlámpa keskeny rést vágott a feketeségben, s Valériának úgy tetszett, mintha még szorosabban zárkóztak volna egymás mellé a hosszú fatörzsek. A fény kissé cikkeakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdulatára megmegbillent a gép. A tanítónő az út közepén haladt, a gyakorlott kerékpáros egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz az erdőn át. Kettő a tízből, mely Rebesből Pusztaházig tartott. A kövek zizegtek, pattantak a gumi alatt, különben levélsuhogó csönd vette körül. Valéria most Is, mint máskor, magéban dúdolt. De csak este. Reggel, az Iskolába menet, bámulhatta az erdőt innen a nyeregből. Lombokat, a hajlatokban búvó bokrocskákat, az öles farakásokat, amit még a télen raktak le a favágók. Tanúja volt az őszi változásoknak, hogyan gyarapodik az avar a tölgyek tövében, s hogyan ereszkedik le naponta sűrűbb pára a völgy teknőjébe. Este fárasztóbb az út, a korai esteledés megfosztja őt útja látványosságaitól. Ilyenkor elvétve egy nyúl szalad át keresztbe az úton. Riadt szemű, szökkenő állatok. Nagyritkán jön vels szemben egy-egy Jármű, fát hordó szekerek, munkások kerékpáron, néha a szövetkezet teherautója, mely árut visz Rebesbe, abba a községbe, ahol ő tanít, s melynek se vasútállomása, se autóbuszvonala nincsen. A dúdolásra néhány hónapja szokott rá. Talán azóta, amióta egy néprádiót tett a szobájába a kútásó. Elalvás előtt szerette hallgatni az új dzsessz-számokat, könnyen megtanulta dallamukat, s ilyenkor fenn a kerékpáron, az egyhangú pedálozás közben, sorra felidézte őket. Elég Jő volt a hallása, a képzőben énekre is oktatták, s amikor odajött Rebesbe, már az első héten rábízták az iskolai kórus vezénylését. És ml mindent bíztak még rá. Rendet csináltak a szertárban, a falusi könyvtárban, az iskolaudvarban. Igazgatója, egy hajlott hátú, öregedő férfi, mindig Jóindulatúan mosolygott rá. „Egy ilyen fiatal kolléganőnek ez még szórakozás is.“ Talán szórakozás ez a napi húsz kilométer is? A tanácstitkár sajnálkozva mérte végig. „Lakást momentán nem tudunk blztosltnl. A postásnak négy családja van, nekem is három. A parasztoknál... hát, nem tudom, hogy az hogyan felelne meg az igényeinek. Istenverte környék ez. Szóval, azt ajánlom, lakjon Pusztahátán a kútmesternél, az elődje is ottan lakott.“ A kútásónak valóban szép szobája volt a tanítónő számára. Piros bársonnyal fedett dívány, a falon a házigazda katonaképe, a sublóton szagos birsalmák, vitrin porcelántárggyal, a lámpán avassárga pergamenpapir, a padlón színes torontáli szőnyeg. A szobának az ablaka a fészerre nézett, ahol betonkarikák álltak és a kútásó szerszámai. Néhány napja Javítani kezdték az országútat. Lomha úthengerlő érkezett a városból, a munkások húszméterenként kőrakásokat lapátoltak az út szélére. A kőtörőket látásból ismerte, innen táborozták őket a környező falvakból. Köszöntek is hangosan, vidáman, amikor megpillantották felbukkanni kerékpárján. Ma reggel az egyik munkás éppen a piros kannából ivott. A fedőt nyújtotta felé, s bíztatta. — Nem iszik egy kis erdei harmatot, kisasszony? Valéria lassított. Rámosolygott az emberekre, akik vasvillájukra támaszkodva kísérték útját tekintetükkel. — Oh, én már megittam a magamét a kútból. Nevetés volt a válasz. Egyikük odakiáltotta. — Könnyű annak, aki a kútásónál lakik. Még elérte őt egy másik mondat is: „De megmosnám a hátát ott a kútnál.“ Valéria vitte magával a munkások nevetését, mint könnyű szövésű hálót. Most a sötétben ezek a kőrakások árnyként guggoltak az út szélén, rájuk villantotta a kis lámpa fényét, csakúgy megnyugtatásul önmagának, hogy valóban kövek ezek. Messziről kivehette az úthengerlő körvonalait ts. Mint egy lesbenálló, mozdulatlan ősállat állt ott a gép. Éppen tegnap írta az anyja: „Aztán nem félsz egyedül azon a hosszú úton? Tudod, hogy mindenféle emberek vannak, Valikéin. Vigyázz magadra.“ Valéria megmosolyogta ezt az aggodalmat. Mitől féljen? Diákkorában sokszor kirándult elhagyatott vidéken ezen a kerékpáron. Elfogulatlan hangon kezdett beszélgetést idegen alakokkal, aludt ismeretlen házaknál, szemtelenül viszonozta a kihivő pillantásokat, s ha ajánlatot tettek, felszegte a fejét és kölykös vidámsággal 12: ''0 AD Frtí.DMOVES 1969. Június 21. nevetett a dolgon. Ügy tekintette a férfiakat, mint diáktársait, nagyon is nyílt célzásaikat hagyta kipuffanni, az volt a véleménye, hogy addig, amíg nem találkozik egy nektvaló fiúval, az egészet nem veszi túlságosan komolyan. Nem volt túl szép, arca szikárságát apjától örökölte, a mongolos arccsontokat, s a kemény állát. Csak azokban a pillanatokban volt kislányos, amikor nevetett. Az a fajta nő volt, akinek fából faragott arcvonásai előre elárulták, hogy valamikor szigorú családanya lesz. Most azonban még védekezett, fekete haját kerek turbánként hordta, s önmagának is Idegenné vált, amikor este a tükör előtt kibontotta a hosszú hajfonatot. Valéria egyetlen fiúval levelezett, akit a kollégiumban „Lángoló Csipkebokorinak hívtak. A fiú levelei mulatságosak voltak, hetente kétszer pontosan érkeztek a postán. Abban a könnyű, tréfálkozó hangnemben írt, ahogy a képzőben beszélgettek egymással. Valéria e levelekben felfedezte a „Csipkebokor“ magányosságát, mely átsugárzott a kedélyes sorokon is. Ecsey — ez volt a neve évfolyamtáreának — a megye déli részére került, akkora távolságra tőle, hogy ott már sík, homokvldék volt akácerdőkkel. Neki most már fárasztóvá vált hetenként kétszer válaszolni. Nem az írás miatt. Egyszerűen nem tudott új dolgokat felfedezni vörös hajú barátja számára. Végigvette a kollégáit, egy-két mulatságos jelzővel illette ■őket, aztán a gyerekekről írt, néhány szülőről és egyszer a kútásó katonaélményeiről, anfit a házigazda elmesélt. „Nem hagyom el magam, „Cslpkebokor“, csak azért sem. Képzeld, Plautus Hetvenkedő katonáját olvasom, sőt Béres űr házikönyvtárában találtam egy könyvet az okkultizmusról. Irtó muris egy könyv.“ Két hónap után a napi húsz kilométer úgy leverte a lábáról, hogy ahogy végighevert az ágyon, már aludt Is. A rádiót nyitva hagyta, az öreg mester szokott bejönni és lekapcsolni, hogy ne zúgjon műsorzárás után a készülék. A Lángoló Csipkebokor meg is jegyezte: „Valcsikám,ha jól emlékszem, még másodéves korunkban vitatkoztunk Miller „Gyújtópontiján, amikor is az megjelent. Hogy-hogy te most úgy írsz róla, mintha nem verted volna a padot kicsi öklöddel, amikor szópárbajt folytattunk? Kihagy a memóriád, Valcsil“ Igen! Ha a memóriájával nincs is baj, ez a pedáltaposás az agyára megy. Egyszer elhatározta, megkérdezi a sportújság szerkesztőségét, hogy a válogatott kerettagok mennyit ülnek nyeregben naponta? Azt is megkérdezné, hogy a hivatásos kerekezők álmukban nem éreznek-e monoton himbálódzást, mintha útjukat tovább folytatnák akkor is. Belehülyül ebbe, bizonyisten. Elődje, aki itt a mesternél lakott, felkerült a fővárosba s beállt kisegítő óvónőnek egy nyári bölcsődébe. Ezt a kútásó mondta el, s megmutatta annak a lánynak a levelét. Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről ír valaki. „Látja, azt mondja, ha fenn Járok, látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tudom, hogy hol van, mert ott voltam csapatszemlén, amikor Rudolf trónörökös tartott inspiciálást.“ Az öreg szokása szerint régi emlékeit sorolta, ő pedig kis idő múlva visszaadta a levelet anélkül, hogy beletekintett volna. A kútásó váratlanul félbehagyta a történetet az osztrák— magyar időkről, s megkérdezte: „Maga, Valéria kisasszony, meddig fogja bírni itten?“ Vállat vont. Mi lehet ennek a vége? Néhány év és választhat a megye északi és déli csücske között. A különbség csak a száz kilométer. Tanítólakást csak a házaspároknak adnak, s eljön az idő, amikor egy iskolában tanít a Lángoló Csipkebokorral. Ő biológiát és számtant, a férje pedig magyart és történelmet. Így lesz, minden bizonnyal így lesz, hacsak addig fel nem avatják országos női kerékbajnoknak. Anyjának mindenesetre azt válaszolta levelében: „Az is öröm, ha az ember a magyar országútakból, melynek hossza tízezer kilométer is lehet, alaposan megismer tízet. Végeredményben az egészet úgyis csak a Közúti Felügyelőség ismeri, s az sem egyetlen emberből áll. Egyébként kedvező fordulat következett be: már építik az utat! Azt mondják, a buszforgalom végre megindul, s én hálás leszek, ha egy fabódés járatot kap a rebesi vonal. Ha megérem ezt a napot, akkor madzagra kötöm ezt a tragacsot és Demoklesz kardjaként az ágyam felett lógatom. Én reménykedem, Mami.“ Az új útszakaszon nem rázta anynyira a kerékpár. Erre gondolt most is, amikor megpillantotta az úthengerlő körvonalait. Innen már csak húsz perc hazáig. Végigszaladt a kerékpárlámpa vékony csíkja a vastag géptesten, mely nagy nyugalommal pihent az országúton. A piros lámpa jelezte azt útépítést, a szélére kellett húzódni. Valéria hirtelen egy árnyékot pillantott meg, s ösztönösen ráfordította a kormányt, hogy a fény odavetődjék. Valóban, egy alak mászott elő az úthengerlő fülkéjéből, s már tíz méterre volt tőle, amikor az ismeretlen ott állt az út közepén és felemelte a kezét. Valéria fékezett. A dinamóval táplált lámpa fénye kíhúnyt, s már csak a piros ablakú olajlámpás pislogott. Az alak még jobban a homályba veszett. A tanítónő valahogy rosszat sejtett, s kedve támadt volna beletaposni a pedálba. Letette a lábát az útra és 6 szólalt meg először: — Valami baj van? Az ember nem válaszolt, hanem közelebb lépett s megfogta a kormányt. A tanítónő, olyan hangon, mintha a dobogón volna, a lármázó osztály előtt, így szólt: — Kicsoda maga. és mit akar? Hümmögés volt a válasz. A kéz erősen tartotta a kormányt, már nem lehetett nekilódulni. — Volna szíves felelni a kérdésemre. Nincs kedvem ácsorognl az úton. Felszólításra az alak közelebb hajtotta a fejét. Parasztforma ember volt. Talán az egyik útépítő. — Jó estét, tanító kisasszony. A hanggal együtt pállnkaszag csapta meg az orrát. — Jó estét. Maga ezt az úthengerlót vigyázza? — Nem éppen eztet — felelte a férfi. — Hát? Csönd volt. A tanítónő és az útonálló némán álltak egymással szemben. „Olcsón nem adom — gondolta Valéria, s keze a biciklipumpához közeledett. — Ha megmozdul, akkor ezzel ütöm fejbe.“ A férfi most nevetett rekedtes fejhangokkal. — Maga talán csak nem fél tólem, tanító kisasszony? Valéria megérezte, hogy az ismeretlen alak tétovázik. — Vegye le a kezét a kormányról! — Várjon egy kicsit. Láttam ám reggel magát! Melyik lehet az? — tűnődött a lány. Talán az, aki utánaszólt, hogy szívesen megmosná a hátát a kútnál. — Meg Is néztem alaposan a formáját, ha nem haragszik. Valéria felnevetett. Volt ebben némi szorogás is, de mégiscsak nevetés volt. — Holnap reggel újból láthat, meg klskedden is ... Eresszen el! De az ember csak fogta a kormányt. — Ketten vagyunk ám az erdőben, kisasszony. Ebben a pillanatban autólámpa erős fénysugara vetődött rájuk. Az áruszállító kocsi érkezett Rebesből viszsza. A sofőr kinyitotta a fülke ajtaját. — Kézit csókolom, Valéria kisaszszony. Csak nincs valami baj? A lánynak most ebben a pillanatban fogyott el az ereje. Megrázta a sírás, eleresztette a kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi hepehupás köveire, mint egy ember, aki hivatásos versenyző, s mégis kidől, mielőtt elérné a pályatest könnyebb szakaszát. jozef Kostka alkotásai a Művészet Házában Jozef Kostkát, az 1909-es generációban szobrászt, az újhangú szlovák képzőművészet nagynevű mesterét, Rudolf Fábry szobrász-költő és költő-szobrászként jellemzi. Igaz és találó meghatározás, mert Kostka, a nemzeti művész, a környező világ valóságát költői formában rögzíti és az élet poétikus Jelenségeit szilárd anyagban, háromkíterjedésű alkotásokban és rajzokban fejezi lei. Kostka Stomfa szülötte, s Máriavölgyben, a mai Máriánkén nőtt fel. Az erdős-völgyes, regényes táj, a kanyargó patakpartja volt boldog gyermekéveinek színhelye. A déd- és nagyatyjától édesatyjára s nagybátyjára örökségként szállt az anyagművességbelí készség. A szorgos munkától nyüzsgő műhely élete képezte korai élményvilágát. S az első benyomások közé tartoztak a máriavölgyi búcsúk is, ahová messzeföldről érkeztek ájtatos énekszóval, lengő zászlókkal a jótevő szenthez segélykérő vagy hálátadó tömegek. Sokféle embertípussal, reménykedő betegekkel, nincstelen koldusokkal, fáradt vándorokkal és komédiásokkal ismerkedett meg itt a kisfiú. Alakjuk, vonásaik, jellegzetességeik, mély és maradandó nyomot hagytak a fogékony gyermek lelkében, emlékezetében. — Mikor hétéves korában atyját elvesztette, ennek öccse, Ferdis Kostka, a művészi érzékkel megáldott keramikus lett nevelője és mestere. Műhelyében a nép különböző rétegeihez tartozó, különféle foglalkozású, szépen, ötletesen alakított figurákban a kis Jozko gyermekkori Ismerőseit fedezte fel. Maga is nagy igyekezettel, szeretettel formálta az anyagot. Nagybátyja szakértő vezetésével képességei annyira kifejlődtek, hogy 1932-ben a prágai Iparművészeti Főiskolán Karel Dvoíák és Mafátka kitűnő növendékeként tartották számon. A Moldva parti főváros gazdag barokkplasztikai emlékeivel, régi és új műalkotásokat őrző képtáraival, a modern francia szobrászatot bemutató tárlataival és pezsgő kulturális életével hatékonyan gazdagították a fiatal Kostka ismereteit. Táguló és mélyülő tudása, s művészi érzékenysége erőteljesen bontakozik ki 1938—39 közötti párizsi tanulmányi ideje alatt. A Fény Városában szerzett ezernyi benyomás, élmény hatására a modern művészetnek esküdött örök hűséget. Ám a mindennapok érdekes, tarka forgatagát, a művészi problémák izgalmas boncolgatását végzetes politikai események zavarták meg. A veszedelem, a fasizmus a Pyrreneusok felől közeledett, s az átkosmétely mfnd tovább terjedt. A párizsi műtermekben nyugtalanul és lázongva keresték a 20. századi barbárság elleni, megvetésüket és tiltakozásukat tolmácsoló kifejező eszközöket. A változó körülmények miatt Kostka kénytelen volt családjához Szlovákiába visszatérni. Idehaza tovább fejlődtek, érlelődtek a Szajna-parton formálódó eszmél, érzései. Küzdött a szobrász örök problémájával, az anyagban kifejeződő gondolattal, a forma lényegét tartalmazó, egyszerű szépségével. Alkotó korszakának első szakasza Pozsonyban kezdődött. Itt öltöttek formát a fiatal művész belső világa, a sokszor gyötrő töprengések, a fájdalmak, a gyengéd és meleg érzések. A népi hagyományokból elindulva Kostka eljut a művészet modern formanyelvéig. A természet ösztönzésére figyel, de nem másol. Átszellemítl, költői szférába emelt a látványt és az élményt. A jelenleg már háromévttzedes alkotó múltra visszatekintő Kostka fáradhatatlanul keresi továbbra is a korszerű, a mély és igaz mondanivalót, a maradéktalanul kifejező formát. Az emberért való, az emberhez szóló művészet nagytehetségű, gazdag lelki és képzeletvllágú, bölcs filo/t fiájú mesternek 1960—68 közötti alkotásait vonultatja fel a Művészet Házának nagyszabású kiállítása. Itt gyönyörködhetünk az Ifjúság bontakozó-bimbózó szépségében, a tépelődő, gondolataiba merült Szorászban. Megindultság fog el a Könnyek s a bús és boldog Anyafigurák és a Gyermekkori emlékek láttán. Agyagban, bronzban, kőben vall természetszeretetéről, nemes emberségéről, haladó szemléletéről. Erről tanúskodnak a domborművű Kert és az ősz, a táj felett fénylő Hold s a Virágok. Magasztos fájdalom árad a Partizán-piétából, monumentális erő az Árvízből, ragyogó életkedv a Mező asszonyairól. Sajátos formaadásúak legújabb faplasztikái. Akvarelljel, ecset- és tussrajzai mindannyi magasszintű, művészi megnyilvánulás. Alkotójuk öntörvényű világaként értelmezhetők. Gazdag, hatalmas, egyre kiteljesedő életműnek egy szakaszával találkoztunk a tárlaton. Jozef Kostka a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola tanáraként már több szobrásznemzedéket nevelt fel. S nemcsak országunk rangos művésze, de híre-neve határainkon túl is méltó elismerést és értékelést vált ki. Bárkány Jenőné
