Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-21 / 25. szám
RIPORTOK Í8 é v ty r e p ü lt így volt: Marina Pavlovnát rögtön, az első pillanatban szimpatikusnak találtam, s ha nem azzal a határozott céllal keresem fel, hogy „hivatalból“ megismerkedjem és beszélgessek vele, ha valahol társaságban látom, akkor is érdekelt volna, hogy ki ez az asszony? Annyi kitüntetés díszíti a mellét, mint egy tábornoknak, de világoskék kosztümjében kifejezetten nőies jelenség. Nem festi magát, de a szemeit merészen és ügyesen kihúzza. Tartása feltűnően egyenes, mint a tornásznőké. Marina Pavlovna végigharcolta a második világháborút a Donyec-medencétől a Kubánon, Krímen, Beloruszszián és Lengyelországon át egészen Berlinig. 1945 májusáig. Repülő. Vagyis volt. Marina tizenöt éves középiskolai tanuló volt, amikor tagja lett egy modellező körnek. Valósággal beleszeretett a repülésbe. Hamarosan a tehetséges sportrepülők között tartották számon. Azt tervezte, hogy a repüléstudományi főiskolán tanul tovább. — Amikor kitört a háború, valamennyien úgy éreztük, hogy tennünk kell valamit. Mi. repülőlányok azzal a kéréssel fordultunk a Komszomol központi bizottságához, hogy nyújtson segítséget egy önkéntes női zászlóalj megalakításához. Először hallani sem akartak róla. „Nem nőknek való. Fiatalok vagytok. Próbáljatok mást...“ Nem tágítottunk. Végül Marina Rnszknva közbenjárására sikerült elérnünk, amit akartunk. Marina volt az első női repülő, rekorder, aki a Távol-Keletre repült. Az ő szava, úgy látszik, sokat számított. — Gyorsított ütemű, kemény tanulás következett ezután. Nyolc hónap alatt történt meg a kiképzésünk. Napi tizenkét órát tanultunk. A háború ... ' A női zászlóalj „férfias“ bátorságról tett tanúságot. Marina Pavlovna 801 felszálásban és harci műveletben vett részt. Váratlan rajtaütések a németek által megszállt területen, veszélyes éjszakai repülések a PO-2-es gépeken, kemény katonaélet, gyönyörű barátságok, s aztán ... a harcban elveszített, halott barátnők emléke. — A háború után alakulatunk megkapta a „gárda“ kitüntető címet és a legmagasabb katonai kitüntetést, a Szuvorov-érdemrendet. Marina Pavlovna a béke éveiben sem vált meg a repüléstől. Sportoktató lett, még akrobatákkal is foglalkozott. Háborús kitüntetései mellé megkapta a „sport érdemes mestere“ címet is. 1958-ban nagy szomorúság érte: orvosa eltiltotta a repüléstől. — Nagyon nehezen viseltem el... Tizennyolc éven át repültem. A repülés csodálatos dologi Talán csak az tud igazán megérteni, aki maga is megpróbálta már, aki ismeri azt az érzést, a végtelen iránti rajongást... A „volt repülő“ nemcsak tanított, tanult is. Tanulmányai végeztével megszerezte a történelemtudományok kandidátusa címet. Megrázó élményeinek emléke írói készségét is felébresztette. Az ötvenes évek végén két könyve jelent meg, amelyekben a női önkénteseknek, harcban elesett társainak állít emléket. 1961-ben megjelent memoárkötete „Repülőgépek az éjszakában" címmel, s ebben az évben várja negyedik könyvének megjelenését a Katonai Kiadónál: „Az ég a miénk marad“ címűét. Budapestre repülőgépen érkezett. Az orvosi tilalom az utazásra nem vonatkozik. — Hát igen ... Ez maradt nekem a repülésből. Utas... És ráadásul még meg is fáztam a repülőtéren. Kár, hogy ilyen rekedt vagyok. Megtanítottam volna egy szép dalra. Arról szól, hogy mi azt akarjuk, legyen mindig béke, legyen mindig tiszta az égbolt... [Némethi) Három szál zenész nyitja a kiskaput. Hegedűjükön megcsillan a májusi napfény, illedelmesen megkocogtatják az ajtófélfát és kissé félénken kérdezik: — Bejöhetünk?!... Amikor eléjük megyek, széles mosollyal üdvözölnek: — Csak egy nótát szeretnénk elmuzstkálnt az egészségükre. — Szívesen fogadjuk a régi ismerősöket. Kerüljenek beljebb pár szóra, meg néhány korty hegylevére. Kissé fáradtan telepednek le az az urast A teljes Gyula-zenekar a klarinétossal ünnepi asztalhoz és falatozás után összecsendítik a poharakat. — A régi szép Időkre — mondja csillogó szemekkel KREKÁCS Gyula, a hídvégi zenész-dinasztia egyik híres prímása. Átszellemülten tesszük le a poharakat, majd megkérdezem: — Jól szolgál még a nótafa? — Eddig még nem hagyott cserben. De én bizony már öregszem. A hatvanhatodik évemet taposom. Hej bizony, de sokat muzsikáltam a környéken. Harmincöt évig voltam cigányprímás. Mind hárman a legjobb hangú hegedűre néznek, és kissé elszomorodik az arcuk. — Be kár érte ... Ezen játszott valamikor a leghíresebb hídvégi cigányprímás, a MUKA. Sohsem tudjuk elfelejteni. Nagy temetése volt, negyventagú zenekar muzsikálta legkedvesebb nótáit, a „Gyere Bodrt kutyám, szedd a sátorfádat.. .* és a „Most van a nap lemenőben ...“ címűt. Nagy temetés volt, régi dicsőségünk nagy temetése. Mert addig három zenekar is működött egyszerre Ipolyhldvégen. De Mukával eltemettük a régi hírnevet, és azóta bizony nagyon megfogyatkoztunk. Sorolja a prímásokat: Mukát, Petyot, Andrist. Nekem is eszembe jut néhány név jozso, Béla, Dezső, a legjobb muzsikusok közül, meg a környék leghíresebb klarinétosa, Mátyás Géza. Kicsinyek, nagyok csak így hívták: Géza. Bizony, ezen a vidéken nem tudott senki úgy játszant klarinéton, mint 6, nem tudta senki olyan fülbemászóan játszani a nótát. Ha felsírt a klarinétja, sok embernek könnybe lábadt a szeme. Amikor róla beszélnek, újra elszomorodnak a zenészek. — Géza is meghalt. Épp Párkányban, a cellulózé gyárban egy munkaszerződést akart aláírni, és abban a pillanatban infarktust kapott. Nem lehetett rajta segíteni... A fájdalmas hír után hosszan hallgatunk, majd borral öblítjük le bánatunkig. Utána a nagy prímások egyike ktssé fölvidul és csillogó szemmel emlékszik a múltra. — Hej, de szép volt. De sokat muzsikáltunk grófok, bárók, hercegek előtt. Nemcsak a nóta kedvéért mondom így, mert jártunk mi Majthényt és Somsics grófhoz is, meg a többi urasághoz. De azért akkor örültünk igazán, amikor zenénkre lobogó vérű falust fiatalok ropták a csárdást. Visszapörögnek előtte az évek, halmozódnak a képek. Hajnalba nyúló falust mulatságok amelyeken bővérű legények, szikrázó szemmel kiáltották a kocsma közepén, hogy „ki a legény a csárdában". Az íratlan törvény szerint az volt az első legény, aki a legtöbb pénzt húzta a zenész vonójába, vagy dugta a nagybőgőbe. Persze nem mindig a gazdagabb volt az első legény mert a szolgalegény bizony a mulatságok előtt gazdája jónéhány zsák gabonáját eladta a kocsmárosnak, hogy legénykedhessen majd a bálban. A legénykedésnek azonban ritkán volt jó vége. Összeakadtak az üstökűk, villogtak a kések és jónéhány nyomorék áldozata él még ezen a vidéken a verekedésnek. De hát akkor ilyen volt a világ. Örökös harc, örökös vetélkedés, gőgös büszkeség, a földparcellák száma és a fogatok adták a rangot a legénynek. Akinek többje volt, az gőgösen nézett el a szegény ember feje fölött. Néhány községben az a szokás járta, hogy a gazdagabb legény még véletlenül sem kocintott a szegényebbel a kocsmában. Abban az időben kevés mulatság volt verekedés nélkül. Nemegyszer a zenészeknek ts meg kellett húzniuk magukat. — Sok verekedést láttam — mondja a prímás. — Vért, bordatörést, de azért minket tiszteletben tartottak. Magam ts csodálkozom, hogy olyan viharos idők után épen maradtunk. — A lakodalomnak örültünk a legjobban. Szívesen muzsikáltunk a szép menyasszonynak, a daliás vőlegénynek. A régebbi időkben három napos lakodalmakban ts jártunk. Ogy osztottuk be, hogy éjfélig muzsikáltunk, aztán ktcsit elszenderedtünk és reggel nyolckor újra kezdtük. — Bírták szusszal? — Muszáj volt. No meg az a sok vidám ember minket ts felfrissített. Ismét emlékezik a prímás a régi idők Induló házaspárjaira, a szelíd menyecskéknek valókra. Kizökkentem gondolataiból. — Szebbek azóta a menyecskéknek valók? — Most ts nagyon sok lakodalomba járunk. Mondhatom, a mat menyasszonyjelöltek szebbek és boldogabbak. Akkoriban bizony sokszor a vagyon miatt rokonok ts összeházasodtak és hiába húztuk mi a legszebb nótát, akkor ts bánatos volt a menyasszony vagy a vőlegény, vagy mindkettő. Ma már mindenki kedve szerint választhatja párját. S szebbek az utódok ts. jobban, gazdagabban élnek az emberek. Ugyancsak belemelegedtünk a beszélgetésbe és mindannyian megszomjaztunk, tehát a gyöngyöző borból újra hörpintettünk egyet. Aztán ismét a lakodalmakra terelődött a szó. — Az volt csak élmény, mikor a menyasszonyt más faluból hozták. Még most is magam előtt látom a vágtató felszalagozott paripákat. Akkoriban az volt a szokás, hogy a lakodalmas népet lovasszekerek szállították az egyik faluból a másikba. Persze nem akárhogyan. Egy trapp, egy vágta volt az út. A kocsisok már jóelöre felabrakolták a lovakat, úgy hogy azoknak Indulás előtt ugyancsak játszott a vérük. Amikor az utolsó vendég ts felszállt a kocsira, a, kocsis megeresztette a gyeplőt, aztán, hufhajrá, megkezdődött a verseny. Az volt a lagzl hőse, aki elsőnek ért a lakodalmas házhoz. Persze a verseny csak a násznépet vivő kocsisok között folyhatott, mert a menyasszonyt vivő szekeret vagy hintát nem volt illő kielőzni. — Balogon és Pereszlényben a zenekart is Jelfordították — emlékszik vissza a prímás. —Egegről hoztuk a menyasszonyt Pereszlénybe és a szilaj lovak belevtttek a vízbe. Mások az idők, mások az emberek. Mások az Igények. A régi híres hídvégi zenedinasztia legjobbjai ts elszóródtak az országban. Muka fia Brattslavában végzett konzervatóriumot, Kardos László fia zenét tanít Ipolyságon, de többen fölemelkedtek. Nincsenek már ráutalva a gőgös, büszke legények boráztatta bankóira. Megkopott, megfogyott a hídvégi zenészek hírneve, száma, akik valamikor véqlghegedülték egész Ipoly-mentét. Sztnte családtagnak számítottak minden házban. Számon tartották őket, s ők ts tudtak minden falu lakójának gondjáról, bajáról, öröméről. Zenéltek és zenélnek ma is az Ipoly-mentl embereknek, suttyó legény kortól egészen a sírig, Kicsit nehézkesen jár az utolsó prímás, de azért hegedűjén meg-megcsilloqtatja tudományát. Ha felsír a hegedűje, megszépül az Ipoly-mente. Bállá József A VILÁG LEGERŐSEBB ASSZONYA Joan Rhodes-nak hívják és húsz éve a revü-műfajban dolgozik. Ámulatba ejti a közönséget, valahányszor fellép. Vastárgyakat hajlít meg kezével, eltéphetetlennek tűnő fémhuzalokat szakít darabokra. S ez a nő mégsem egy „izomkolosszus“! Egyáltalán nem. Húsz évi erőművész (exhibicionista) gyakorlat után is megmaradt nőiessége és tartja vonalait is. Hogy is kezdődött ez a csodálatos karrier? Joan Rhodes elmondja, tizenkét éves volt, amikor először tudatosította magában, hogy különös erővel rendelkezik. Otthoni vendégeiket azzal szórakoztatta, hogy különböző, huszonöt kilónál nagyobb súlyú tárgyakat emelgetett minden különösebb erőfesztíés nélkül. Ekkor még inkább csak a maga szórakozására csinálta az egészet, aztán egy időre fel is hagyott a dologgal. Kórusénekes lett, a híres Bluebell Giris kórus tagja. Később egy amatőr színtársulatot is vezetett, amelynek műsorában maga is fellépett néhány erőmutatvánnyal. „Az igazat megvallva, sokszor szinte pirultam az egész miatt — annyira természetellenes volt, hogy egy nő ilyesmire képes legyen“ — mondotta. Egy szép napon egy hirdetést fedezett fel az újságban, amely különleges embereket toborzott. Óriásokról volt szó, törpékről, rút vagy torz arcú, esetleg hiányos testi felépítésű emberekről. Joan Rhodes is megjelent a „felvételin“. — Énekeslányokra nincs szükségünk — mondta a kiválasztással megbízott szakember. — De én nem vagyok akárki — felelte a leány, s mint a pelyhet magasba emelte az őt fitymálva nézegető embert. Felvették őt azzal, hogy leopárdbőrbe öltözve fog fellépni. Joan Rhodes viszont kijelentette, hogy márpedig nem úgy lesz, mert ő estélyiruhában akar fellépni. Neki lett igaza. Dave Allen Show — volt a műsor címe. Joan Rhodes partnere pedig egy bohóc lett, akinek a nyaka köré nem egy vasrudat tekert Joan előadás közben. Megesett az is, hogy néha belefeledkezett a játékba, amit ügy lehetett észrevenni, hogy a szerencsétlen bohóc szeme majd kiugrott a szorítástól, s az arca a szivárvány minden színében ékeskedett. — Mostanában nem vagyok erőm tetőfokán — nyilatkozott Miss Rhodes — ugyanis Izraelben jártamkor eltörtem a karomat. Lakosztályomban pihentem, amikor észrevettem, hogy valaki leskelődik az ablakon. Felugrottam, hogy megnézzem, ki az. A nagy sietségben megbotlottam a küszöbön és eltörtem a kezemet. Kezét mutatja, amelyen még most is látszik a nemrég meggyógyult mély seb nyoma. Joan már beutazott ötven országot, köztük Dél-Afrikát és Izlandot is. Izlandban történt vele egy érdekes eset, amelyet huncut mosoly kíséretében ad elő. — Az előadás a végéhez közeledett. Az egész társulat a színpadon volt, énekeltünk. A függöny legördülése előtt vállamra kellett kapnom az egyik kollégámat — Bob Hopenak hívják — s úgy kellett levonulnom vele a színpadról. A mozdulat azonban túl hevesre sikerült, minek következtében szegény feje átrepült a vállamon, s bizony csúnyán fejreesett. No de kiheverte az ütést, és most már csak mosolyogva gondolunk vissza az akkori Ijedelemre. A mi szakmánk egyébként is olyan szakma, hogy nem tűri a komolyságot, hiszen akkor sokkal nehezebben lehetne elviselni a velejáró gondokat, bonyodalmakat. Elmondja még, hogy egyszer az egyiptomi Faruk király is meglátogatta az előadását, s bizony hiába próbálta utánozni Joan produkcióját a vasszeggel. A férjhezmenetelről elmondja, hogy egyszer már el volt jegyezve, — végül is azonban felbomlott a kapcsolat, s azóta sem próbálkozott hasonló „mutatványokkal“. (Angolból ford.: Dénes Imre)
