Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-24 / 21. szám

RIPORTOK Születés és halál — kezdet és véig. Ami e két pillanat között feszül, Időben és térben, életnek szoktuk nevezni. A szülész pólyába bugyolálja a parányi embert, a sírásó pedig elhantolja szépen. Mindkettő emberi kötelességet teljesít, az egyik hálában és tiszteletben, a másik gyak­ran megvetésben részesül. Két fiú civakodik az útszélen. Min­dent elmondtak már egymásnak, ami megalázó, sértő lehet. — Miért kaptatok össze? — kérdem a gyengébbiket. — Péter mindig csúfol és kinevet — mondja reszkető ajakkal, s a má­sikra mutat, aki egy botot szorongat maszatos kezében. — Sírásó kölyke — suhintja meg pálcáját még egyszer Péter dühösen. Ez a régen elfelejtettnek vélt em­lék jutott eszembe, mikor elindultam, hogy felkeressem Gyula bácsit, a sír­ásót, akit nagyon magányos, de vi­dám embernek ismertem. Mindig élt ugyan bennem a gyanú, hogy ez a harsány vidámság valami kimondha­tatlan, megkeményedett bánatot ta­kar. Ópium ez a fájdalom, az emberi előítéletek ellen. Most is mosolyog, vidáman nevet, amint megtudja, hogy csak úgy, ki váncsiságból szeretnék beszélgetni vele. Bevezet kicsi, tiszta otthonába, falusi szokás szerint megtörli a szé két, s poharakat keres, hogy ne üldö géljünk üres asztal mellett. — Hallottam, hogy megkapta az első nyugdíját. — Igen. Éppen ma kaptam meg. — Akkor már megnősülhet — Jegy­zem meg tréfásan, — most már nem „csak egy sírásó“, ahogy azt annak idején mondogatták a falusi emberek. Gyula bácsi feléin fordulja egész­séges arcát, ezüst színű haja megcsil­lan a lámpa fényben, s kifürkészhetet­len szomorúság fészkel a szemében. Halkan kezdi az emlékezést. — Gyermekkoromból csak a halálozá­sokra emlékszem. Édesanyámat nem is ismertem. Még hároméves sem vol­tam, amikor meghalt. Apám mostohát hozott a házhoz, akivel soha sem tud­tam megbarátkozni. Nyomorúság volt az egész életem. Később született apám második házasságából egy test­vérem. Húsz éves lehettem, amikor a mostohám is meghalt. Aztán nemso­kára apám is itthagyott minket. A testvéremet én neveltem fel. Apám kertész volt, de mindenféle munkához értett. Halála előtt vagy három hó­nappal a sírásást is elvállalta, mert a nagy gazdasági válság idején nem nagyon válogathatott az ember. Utána én vettem át a „mesterséget“. Nem tehettem egyebet, hiszen munkanél­küli voltam, s valamiből csak élnünk kellett. Nyáron még könnyebben akadt rnunika^ Aratni, csépelni jártam, elszegődtem éjjeliőrnek, kertészked­tem, de a sírásásról többé nem mond­tam le. Nem maradt volna soha ke­nyér nélkül a családom, dehát — tár­ja szét a karjait — nem rajtam mú­lott, hogy a legszebb emberi érzést, a szerelmet is el kellett temetnem. Tudja — fordul felém megértést re­mélve — az ostoba előítéletek. Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de nem adták hozzám. Ez csak egy sír­ásó — legyintettek a szülei, amikor megkértem. Persze, akadtak azért olyanok, akik hozzám jöttek volna, de szerelem nélkül minek házasodjon meg az ember. Nem tehetek róla, hogy a nagy csalódás után soha többé nem tartott nálam három liter bornál vagy három napnál tovább a szere­lem. Aztán lassan beletörődtem az egészbe. Ha így van, hát így van, gon­doltam. Nem tehet ellene semmit az ember. De azért nagyon jő volna, ha esténként, mikor a napi munkából hazatérek, várna valaki rám is, mint a többi emberre. Tudom jól, mi kell egy teljes élethez. Tréfásan azt szok­ták mondani rólam, hogy én vagyok a faluban a legnépszerűbb ember, minden titkok tudója. Mindenki ismer engem, s én is ismerek mindenkit. Éveken át községi kézbesítő is vol­tam. A legtöbb emberről azt is tudom, mikor született. Valahogy úgy érzem, hogy a felszabadulás óta egészen másképp néznek a munkára az embe­rek. Nekem is nagyobb a becsületem. — Hogyan emlékezik a régi urak­ra? — Azok a rangot nézték, nem az embert. Egyszer engem is körülhaj­­longtak a fehérnadrágosok, mert vala­mi tánctanárral összetévesztettek. De az egyszerű ember is butább volt a mainál. Ha egy kicsit szebben felöl­töztem., s úgy mentem el a szomszé­dos falvakba, ahol nem nagyon ismer­tek, úton-útfélen megsüvegeltek a szegényebbek. Aztán, ha megtudták ki vagyok... de erről már beszéltem. Gyula bácsi megmutatja nekem a lakását. Büszke lehet egyszerű beren­dezésére. Kevés magányos ember él rendezettebb környezetben. Az aszta­lon és a vitrinben emléktárgyak so­rakoznak, amiket ismerőseitől, bará­taitól és feletteseitől kapott különböző alkalmakkor. — Most is elbúcsúztattak, hogy nyugdíjba megyek. De én szeretnék tovább dolgozni, ameddig csak lehet. Engem már csak a munka éltet. — Pedig nem unatkozna itt a ren­geteg könyv között — mutatok a ros­­kadásig megrakott könyvszekrényre. — Amihez kedvem volt, elolvastam. A minap is beraktam egy csomót a ládába, hogy ne foglalják itt a helyet. — Faluhelyen csak elvétve lát ilyen szép és gazdag könyvtárat az ember — mondom meghatódott elis­meréssel. — Más a bankba rakta a pénzét, én könyveket vásároltam érte. 1400 kö­tet van ebben a nagy szekrényben. Ide csak szemre Is a legszebbeket raktam, a díszkötésűeket. A többi a vitrin aljában, ládákban meg egyéb kevésbé látható helyen várakozik a sorsára. Lehet, hogy pénzzé teszem majd egyszer őket, ha végképp elfogy az erőm, s nem lesz, aki a gondomat viselje. Lapozgatunk a szebbnél szebb köte­tekben. Gyula bácsinak porrongv van a kezében, s meg-megtörli a kedven­ceket. Madách szépen illusztrált köny­ve, Az ember tragédiája akad a ke­zembe: Ember küzdj, és bízva bízzál — olvasom a nagy költő felejthetetlen buzdítását, s köz­ben a megfejthetetlen titkon töpren­gek, amely ösztöneimet a tengernyi könyv között is erre a könyvre irá­nyította. Kora fiatalságától kezdve, hosszú éveken át „csak egy sírásó“ volt ez az ember, akivel egyik estémet eltöl­­töttem. Gyermekei nincsenek. Soha senki nem sújthat végig rajtuk a pál­cájával gúnnyal és megvetéssel. Kü­lönben ma már faluhelyen is más­képp becsülik, más mércével mérik egymást az emberek, mint az „úri világ“-ban. Gyula bácsi holnap, hol­napután is, s még talán nagyon so­káig naponta végigjárja majd a falut .altiszti“ minőségében, s vidám ne­vetésével felvidítja maga körül az embereket. Tudja, hogy szükségük van a jókedvre, hiszen csaknem vala­­mennyiüket látta már könnyezni a sírnál, mikor hozzátartozójukat, ba­rátjukat vagy kedves ismerősüket te­mette. jókedvét elhiszik az emberek, nevetve tovább mennek, s talán még irigyelni is fogják Gyula bácsit érte, hogy ilyen jól sikerült az élete. Ne­kem pedig a fülembe cseng ilyenkor majd a hangja, amint életének leg­keserűbb emlékét megidézte: „Ez csak egy sírásó“. Csendélet Falusi temető Vasárnap a pihenés napja, de a fa­lust ember nem tétlenkedhet. Mindig akad valami fontos munka a ház kö­rül. Akinek meg nincsen saját háza, annak még több a dolga. Minden sza­bad pillanatot arra kell felhasználni, hogy a homok és a cement betonná, a tégla fallá, a cserép tetővé váljon. Ezt láttam jókán is, amint Molnár Jánoshoz, a kosárfonóhoz igyekeztem a vasárnap délelőtti napsütésben, hogy egy kosarat rendeljek nála, mert ilyes­mit ma sem nagyon árulnak az üzle­tekben. — Mostanában már nem nagyon foglalkozom kosárfonással — mon­dotta a 75. életévét taposó, törékeny öregember. — A gyerekek lassan fel­nőttek, önálló keresőkké lettek, s kü­lönben is akad munka a házikó körül bőven. Be keli kapálni a kertet, rend­be kell hozni az udvart, mindig akad valami halaszthatatlan dolga az em­bernek. — A gyerekek még viszonylag fia­talok. Talán 11 éves lehet a legkisebb — jegyzem meg a gyermekeken körül­tekintve. János bácsi kis ideig töp­reng, mintha azt fontolgatná, mond­ja-e el, hogyan ts alakult az élete. Aztán mégiscsak valiant kezd: — Apám különös, összeférhetetlen ember hírében állt. De én úgy érez tem, hogy nem hagyhatom el. Vele maradtam öregségére. Csak halála után nősültem meg. Akkor már jóval túl voltam a negyvenen. De így is öt gyermekünk született. Ez nem is lett volna baj, mert nagyon szeretem a családomat. Dehát a szegénység még nagyobb volt. mint a szeretetem. Egy kicsiny kunyhóban szorongtunk a sok gyerekkel. Munka nem nagyon akadt a szegény embernek. Megpróbálkoz­tam a kosárfonással. Vessző akadt a Kis-Duna partján bőven, nem került pénzbe, s amit megcsináltam, . azért valami, ha nem is csurrant, cseppent. Minden vágyam az volt, hogy megél hetést biztosítsak a gyerekeimnek. Ismét elhallgat. Hiszen az, amit mondani akar, ma már szinte hihetet­len. — Villany nem volt a házacskánk­ban, a maiban sincs. A háborús évek­ben minden jegyre ment. Elmentem a jegyzőhöz, hogy nekünk dupla pet­róleum-jegyet adjon, mert különben a családom éhen vesz. Nappal odahaza nem dolgozhattam. Állandóan arra kellett ügyelnem a szűk helyen, hogy a vesszővel ki ne üssem a szemét va­lamelyik lábatlankodó gyereknek. Az­tán másképp osztottam be az élete­met. Napközben vágtam a vesszőt, s éjszaka dolgoztam a gyenge lámpa fénye mellett, amikor aludtak a kicsi­nyek. De mondhatom, becsületben ne­veltem és nevelem őket. Az időseb­beknek már megvan a saját kenyerük. Az egyik fiam gépipariban érettségi­zett, a másik kertész, a harmadik er­désznek tanult, a negyedik most ka­tona, s a kislányom is igyekszik na­gyon, hogy értelmes ember váljék be­lőle. A távoli templom tornyában delet harangoznak. A csendes falust házak­ban a vasárnapi ebédhez készülőd­nek. Molnárék is asztalhoz ülnek, ha szűkösen is férnek el a kis szoba­­konyhás házikóban. Az asztalon meg­szólal a tranzisztoros rádió. János bá­csi jó étvágyat kíván a gyerekeknek, s szegénységében is büszkén tekint gyermekeire, mert érzi, tudja, minden 'öle telhetőt megtett annak érdeké­ben. hogy másképp éljék életüket vájd a gyerekek. Búcsúzáskor elnézem még kis ideig az elnyűtt, reszkető kezű öregembert, s arra gondolok közben, hogy nem ts olyan sokára tán kiröppennek a kicsi 'lályogfészekhőt a fényesebb világba a gyerekek. Néha még felriadnak majd egy egy viharos zivataros éjje­len, s eszükbe jutnak a szegénységben megélt gyermekévek, de reggelre el­felejtik ismét az egészet. Azt foaják gondolni talán, hogy álom, a szegény­ség átkával és az emberiesség gyö­nyörűségével megrakott álom volt az a távoli élet. % rO oo £ ■Q, á Az oldalt írta és fényképezte SZENK SÁNDOR

Next

/
Thumbnails
Contents