Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-10 / 19. szám
RIPORTOK A január utáni belpolitikai változások olyan kérdéseket is a felszínre vetettek, amelyekről azt gondoltuk, hogy egyszer s mindenkorra a történelem lomtárába kerültek, amelyekre senki sem emlékezett szívesen. A kárvallottak azért, mert feledni szeretnék, a bűnösök azért, hogy nyugtassák lelkiismeretüket. Legalábbis látszólag ez volt a helyzet. De az első kínálkozó alkalom az ellenkezőjéről győzött meg minket. Akadtak néhányan olyan „politikusok“, akik ott szerették volna folytatni pályafutásukat, ahol 1948 februárja után abbahagyni kényszerültek. Négy, a politikától többé-kevésbé távol élő, becsületes dolgozó embert kérdeztünk meg, mi a nemzetiségi kérdésről a véleménye. P. E. nyugdíjas munkásnő, 73 éves: Bárcsak soha ne ismertem volna meg. Mikor 1945-ben megkérdezték, milyen nemzetiségűek vagyunk, megmondtuk az igazat. Ki gondolta volna még akkor, hogy az ilyen természetes dologból is baj lehet. Még abban az évben özvegyen maradtam. A férjem nem érte meg azokat a szörnyűségeket. 1947. február 17-én megálltak a katonák az utca végén, és kiabálni kezdték a neveket. Aztán autóra raktak minket a mozdítható kis szegénységünkkel, elvittek a vasútállomásra, bevagoníroztak, mint az állatokat, és vittek az ismeretlenbe, mint valami bűnözőket. A gyerekek is velem voltak. A lányom a nyolcadik hónapban. Nemsokára meg is szülte Karlovy Varyban az ikreket. Csehországban aszerint vettek minket, milyen munkaerőt láttak bennünk. Megérkezésünk estéjén ugyan meleg vacsorával vártak, de az éjszakát kitört ablakok mellett töltöttük. Februárban — képzelje csak el! Nem szívesen emlékszem én arra, amit akkor a családommal átéltem. Még a tévét is kikapcsolom, ha ilyesmiről beszélnek. Aki szeretné visszahozni azokat az időket, az próbálja meg átélni azt, amit én átéltem, aztán majd beszélgethetünk arról, hogyan oldjuk meg a nemzetiségi kérdést. 1949 februárjában tértünk vissza a falunkba. A házunkat közben idegenek foglalták el. Kezdhettük elölről, a nullánál az életet. Pedig azt sem tudom jóformán, hogy milyen nemzetiségek élnek a világon. Dolgoztam egész életemben. Ennyi volt az én „bűnöm“. De nem haragszom én már senkire, a szeretetre pedig semmi okom nincsen. Szeretnék még élni egy keveset, háborítatlanul, békében. G K. S., EFSZ-elnök, 33 éves: 1944-ben kezdtem iskolába járni. Akkor itt még magyar iskola volt, de nemsokára jött a front, s aztán olyan iskolába kellett járni, ahol a tanító másképpen beszélt, mint a gyerekek. Valahogy megszoktuk. Becsülettel kijártam hét évet, utána bányászinasApám Csallóközben született, de egy ideig Pesten volt pincér. A Tanácsköztársaság bukása után hazatoloncolták. Minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen. Ezt csak azért mondom, hogy a későbbieket megértse. Egy ilyen ember gyermeke a felszabadulást valahogy másképp várta, óhajtotta. Reményekkel nézett elébe. Alig eszméltünk a háborúból, s máris a nyakunk közé ütöttek. Negyedikes polgárista voltam, de abba kellett hagynom az iskolát, mert fél évre négy tantárgyból álltam elégtelenre. Unatkoztam az órákon. A tanárAzok szellemében a nemzetiségekkel szembeni erőszakkal és türelmetlenséggel egyetlen kommunista sem érthet egyet. A gyerekeim is magyar iskolába járnak. Nekik így könnyebb, belőlük csak így válhat értelmes, művelt ember. Látom én jól, hogy a magyar gyerekek a szlovák iskolában nehezebben boldogulnak. Aki ezeket a tényeket tagadja, az a nacionalizmus malmára hajtja a vizet. A túlfűtött nacionalizmus pedig olyan erőket szabadít föl, melyek közös ügyeink elárulását szolgálják. Ezt nem nézhetjük ölhetett kezekkel. Hiszen a törtéA HAZAFISAC NEM SZÓLAM nak mentem Rozsnyóra, majd Rakovicén mezőgazdasági mesteriskolát végeztem. Csak ezek után kerültem el egy magyar tannyelvű mezőgazdasági technikumba. Ha tanácsot adhatnék az embereknek, mindenkinek azt mondanám, hogy tanuljon az anyanyelvén. Nem lehet azt pótolni semmivel. A nemzetiségemet sem tagadnám meg soha. A szüleim sem tették. Nem üldözték ezért őket, mert apám akkor tért haza fogságból, betegen, de a rokonaim közül sokan szenvedtek azért, hogy magyarnak születtek. A mai csaholóktól nem félek. Vannak ma már annyira okosak és műveltek az emberek, hogy a múlt tragikus tévedései és szándékos melléfogásai nem ismétlődhetnek meg. Mi igyekszünk megérteni másokat. Kell, hogy végre minket is megértsenok. G N. B., munkabiztonsági technikus, 40 éves: nak egyetlen szavát sem értettem. Megígérték ugyan, hogy az év végén átengednek, de én ebből nem kértem. Dolgozni mentem. 1950-ben vonultam be katonának. A csehek nem éreztették velem, hogy más a nemzetiségem. Igaz egy kis szerencsém is vqlt, mert politikai csoporthoz kerülteih, ahol elég fejlettek voltak az emberek. A tanulás a leszerelés után sem hagyott békét nekem. 1955-ben Bősön jártam mezőgazdasági iskolába egy évet. 1961-ben pedig érettségit szereztem a dolgozók esti iskoláján. A múlt hét péntekén elértem végre, amire mindig is vágytam, diplomás ember lettem. Elvégre mindenkinek arra kell törekednie, hogy a lehető leghasznosabb tagia legyen a társadalomnak. A hazafiság nem a szólamokban van, hanem a konkrét tettekben. Nem tehetek róla, hogy magyarnak születtem. Az ember a szüleit és a nemzetiségét nem válogathatja meg. Ennek ellenére mindkettőt tisztelnie kell. Én párttag vagyok, ismerem a lenini elveket. nelem már jónéhányszor bebizonyította, hogy minden nacionalista törekvés halálra ítéltetett. G V. G., mezőgazdasági mérnök, középiskolai tanár, 46 éves: A háború után azt reméltük, hogy valóban béke és szabadság lesz. Számunka azonban még csak ezután következett a fekete leves. Negyvenöt nyarán este egy kislánnyal sétáltam városunk utcáján. Magyarul beszélgettünk, s mikor a járőr közeledett, akkor sem némultunk el. Egy részeg tiszt is volt a járőrök között. Magához intett, s az igazolványomat kérte. Aztán, amikor kiderült, hogy szlovákul is tudok, lehordott mindennek. Az igazolványomat máig sem kaptam viszsza, pedig érvényes volt. Ez az eset engem akkor annyira megrendített, hogy átszöktem Magyarországra. Később ebből egy kis hasznom is lett, elvégeztem az egyetemet, mérnöki diplomát szereztem. Mikor aztán lecsillapodtak a kedélyek, hazajöttem. így, a szó legszorosabb értelmében: haza. Hiszen ez az én hazám, függetlenül attól, hogy esetleg a szomszédaim más nyelven beszélnek. Én viszonylag összefüggő, magyarlakta területen élek. A szlovák nyelvet is jól beszélem. Nem is tekintem a szlovák dolgozókat ellenségeimnek. A hiba a félvagy alig művelt emberek körül van. Ezeket nem volna szabad hatalomhoz Juttatni. A munkájukhoz vajmi keveset értenek, ezért nacionalista szólamok hirdetésével akarják elterelni hiányosságaikról a figyelmet. Rettegésben és gyűlölködésben akarják tartani az embereket. Tudják, hogy az egység megbontásából csak zűrzavar származhat, ami viszont a kalandoroknak nagyobb érvényesülési lehetőségeket teremt. Sajnos, akadnak még olyanok, akik ezt „nemzeti érdedként tüntetik fel. Pedig a nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság ennél sokkal nemesebb, emberibb, magasztosabb dolog. A hazafiság munka, alkotó tevékenység egy egész ország érdekében. Ezt az iskolaoolitikánknak is tudatosítania kellene. Kár minden elkallódott tehetségért. Nálunk sajnos, megfelelő iskolák híján még mindig sok tehetséges magyar nemzetiségű gyermek kallódik el. Akkor, amikor mi újabb lehetőségeket keresünk a magyar anyanyelvű gyermekek képességeinek kibontakoztatására, akadnak olyanok is, akik tűzzel-vassal hajlandók volnának harcolni a már meglevő magyar tanítási nyelvű iskolák ellen. Pedig a jövő joggal fog kárhoztatni minket azért, ha nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy minden ember az értelméhez és érzelmeihez legközelebb álló nyelven, az anyanyelven juthasson hozzá a legkorszerűbb ismeretekhez, műveltséghez. G Az inkvizíciók kora végérvényesen lejárt. Nem lehet többé ólmot önteni az emberek fülébe. Az itt élő becsületes emberek hazájuknak tekintik ezt a földet, s elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy nemet mondjanak minden megalázó, embert sértő törekvés ellen. Szenk Sándor Ma már természetes dolog számunkra, hogy május elsején zeneszóra ébredünk, és zászlók lengenek a virágzó fák felett. Az ünnep méltóságával és örömével telik meg a langyos tavaszi levegő, vidáman köszönt ránk a reggel, csobog a víz a mosdótálban, friss szappanillat száll. Az emberek felőlük legszebb ruhájukat, s megindul a végeláthatatlan ünnepi menet. Május a mi ünnepünk, a dolgozók nemzetközi összefogásának ünnepe. Mindig is az volt. Akkor is, amikor még csendőrszuronyok őrizték a „rendet", a régi világ rendjét, hogy a munkás ne ünnepeljen, hanem robotoljon; hogy a gazdag még gazdagabb, a szegény még földhöz ragadtabb legyen. Nappalainkat elrabolhatták tőlünk. de az éjszakákat megőriztük magunknak. Ünnepelni elnyomottan, szegényen is lehetett, senki sem tilthata meg nekünk, hogy halkan induló, de egyre erősödő dalainkkal verjük fel az éjszakai csendet, és zöld ágat vigyünk kedvesünknek. Május előestéién az idősebbek is ünnepeltek. Alkonyat táján összejöttek a szomszédok, kiültek a ház elé, ábrándoztak, beszélgettek. Felmerültek a harcos múltból az emlékek, s legalább ezen az estén szabadnak érezték magukat a nincstelen kisemmizettek. Az igazán örömteli májusok azonban csak 1948 jégtörő februárja után következtek. A dolgozók határon innen és határon túl valóban egymásra találtak. Véget értek a nacionalista uszítások, az lett legfőbb godunk, hogyan építsük fel új otthonunkat, melyben a munkát és a dolgos embert illeti majd a legnagyobb elismerés. Bn mindmáig az 1948-as májusra emlékszem a legszívesebben. A szervezettségen túl ts volt ebben a válóban első szabad májusban valami nemes ösztönösség, őszinte lelkesedés és lendület. Aztán néhány évig még futotta a lendületből, de a felszabadult öröm egyre kevesebb lett, a megszokás unalma, a kiábrándultság lépett a helyébe. Hiszen május elseje politikai ünnep. Ünneplésre viszont csak a jó politika, a tömegeket mozgósítani tudó, a legszélesebb tömegek igazi érdekeit képviselő politika képes. A.tavalyi május elseje ismét rendhagyó volt népünk történelmében. Sokan rettegtek is tőle. Okkal-ok nélkül attól féltek, hogy a szocialista ellenes csoportok olyan hangulatot keltenek a tömegekben, amely az ünnep jelentőségével sehogy sem egyeztethető össze. Dolgozó népünk azonban tanúbizonyságát adta politikai fejlettségének, és sehol nem került sor rendbontásra, jobboldali kilengésekre. A természet az idén is megtette a magáét. Meleg idővel, virágzó fákkal és zöldellő rétekkel köszöntött ránk május elseje. Minden a legnagyobb rendben várta az ünnepet. Fegyelmezett ünneplésünkkel újra bebizonyítottuk az egész világ színe előtt, hogy szívügyünknek tekintjük a békét és a haladást, a föld dolgozóit egyesítő szocialista eszméket. Május elsején mi is együtt váltottuk Somlyó Zoltánnal, a költővel^hogy: Ma nincs magyar, se francia, sem angol, korlátjait szétrúgta már a nemzet! Ma egyforma már minden proletár, kit a megfordult föld világre nemzett! A gyomornak nem szó, de kenyér! Es haljon éhen mind, akt henyél! A vörösök kitárt karokkal várják a nagy világnak minden proletárját! m_______________________ Szesz O SZABAD FÖLDMŰVES A tavasz rengeteg munkát jelent a földművelőknek. A szorgos kezek fáradtságot nem ismerve gondozzák a gyenge dugványokat, hogy elegendő friss zöldség jusson mindannyiunk asztalára. Ürülnek az asszonyok, hiszen szépen halad a munka, bőséges termést ígér a nyár. Felvételeink a Dunaeperjesi EFSZ kertészetében készültek. Győző Pál felv. 1869. május 10.
