Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-03 / 18. szám
RIPORTOK Hol Jobbat, hol rosszabbat. Hol öreget, hol frisset. Nem mtndtg fut az ember a falusi üzletekben friss, dómború, ropogósra sült kenyérhez. Egyszer olyan mint a mórdarab, másszor ragacsos. Azért még mindig akadnak híres pékek, akadnak hírneves pékségek, 0*0 Ingújra vetkőzött ember áll előttem. Farkasszemet nézünk egymással. Nagy a hőség, szaporán szedem a levegőt. Körülöttünk polcok, rajta kenyerek illatoznak. Most kerültek ki a kemencéből. Formás, foszlósbélű, domború kenyerek. Szinte mosolyognak a polcokról. Kívánatosak, mint a szerelemre érett lány. Az ember szívesen beleharapna. dőltük, csalok, lopok. Pedig nincs abban más, mtnt a munka. 000 Munkához lát a gép. Vaskarja magasba emelkedik, majd mélyen a dagasztó teknőbe nyúl. Gyúrja, gyömöszölt a tésztát, Immár másodszor. A mester lámpával a kemencébe világít. Hív, nézzem meg a pirosodó kenyereket. Negyven darab fekszik egymás mellett, szépen sorjában. Nem mindennapos látvány. Lelki szemeim előtt megjelenik a pozsonyi „zsemle“ avagy nem Is tudom hogyan nevezzem. A zsemle szót semmi esetre sem érdemli. Sok esetben sovány, összeaszott, mint a vénasszony. Harminc fillért kérnek érte az üzletben, de tízet sem ér. Muszájból veszi az em-1 Cajlik László a Iriss kenyérrel 'Munkához lát a gép. Török Mária egy gombnyomással megindította. Vaskarja magasba emelkedik, majd mélyen a dagasztó teknőbe nyúl. Lapátja belemarkol a tésztába. Magával ragadja, felemeli s újra helyére illeszti. ’A mozzanatok egyre-másra ismétlődnek, miközben az asszony fehér karja fordít egy keveset a gömbölyű vasteknőn. Liszt, víz, élesztő, só keveredik s idő múltán egységes anyaggá érlelődik. Kenyér születik a vastékpőben ,,, 0*0 Kenyérillat. Fenségesebb talán nincs !s az ember számára. Valamikor ünnepnek számított a háznál a kenyérsütés. Plrosbetüs ünnepnek. A búbos kemencét körülállták a gyerekek. Lesték a lángnyelvek kavargását, lesték a sziporkázó kemencét. Ahltatosan nézték a hosszúnyelü falapáton ‘domborodó tésztát, nézték hogyan kerül a vörösre izzott falak közé a mindennapi kenyérnekvaló. Türelmetlenül várták, mikor kerül napfényre az első cipó, azután hajbakaptak gyürkéjén. Szegés előtt a gazdasszony késével keresztet vetett a kenyér alján, megcsókolta, s csak azután vágott belőle. Ma ts tisztelet övezi a kenyeret, ha néha-néha bosszankodunk is fölötte. A búbos kemencéket egyenként elfújta a szocializmus szele. Alig akad család, amely otthon süt, legtöbben boltban vásárolják a kenyeret. Oda pedig messze községekből, nagyüzemi pékségekből szállítják a kenyeret. Török János, a pék, mély hallgatásba burkolózik. Néz, tesz-vesz, de nem beszél. Eh a kenyerekben gyönyörködöm, ő magát marcangolja. Azon tört jelét, beszéljen-e vagy hallgasson. Erdemes-e országgá-világgá kürtölni, hogy a helyt gazdálkodás pékje Kürtön oly kenyeret süt, mely hírnevet szerzett a környéken. Bíztatom. Mi baja származhat, ha jól végzi dolgát? Kinek fáj, ha kiválóan dolgozik? Ki irigyli, ha szakmájának mestere? — Egyszer már megégettem a kezem — buggyan száján az első mondat. Elég volt belőle. Hajjaj, maguk mit sem tudnak. Egyszer már híre kelt kenyeremnek. Akkor megindult a lavina. Mintha az ég is összeesküdött volna ellenem. Ellenőrök adták egymásnak a kilincset. Jöttek-mentek, mindent ellenőriztek. Kákán csomót kerestek. Nem httték, hogy ugyanabból a lisztből, ugyanabból a vízből, élesztőből, sóból híresebb kenyér születik mint más pékségekben. Úgy gonbér. Húshoz, zsírhoz, kenyér is kell. De miért nem lehet olyan a zsemle, mint régen volt? Domború, pirosasszínű, foszlósbélű. Miért nem sütnek a városi pékségek olyan kenyeret, mint Török János? — Kérem, egy sort se írjon erről — szól a mester, amikor a kemence ajtaját becsukja. Csak bajom származhat belőle. Dolgozzon az ember csendben, hírverés nélkül, akkor senkinek sem szúr szemet. Az ellenőrök nekem ts feladták a kérdést. Miért szebb a maga kenyere, mint a pozsonyiaké és sokan másoké, ha egyforma a liszt, víz, só, élesztő? Erre feleljen! Egyenes választ adtam. „Ha holnap reggel valamelyik pozsonyi kemencéhez állok, hasonló kenyeret sütök, mint idehaza.“ Miben rejlik mégis a kiváló kenyér titka? • * 0 Munkához lát a gép. Vaskarja magasba emelkedik és harmadízben átdolgozza a tésztát. Valaki kopogtat, Török az ablakhoz megy. Kenyérért jöttek az asszonyok. Patasl Mária és Végh Mattld. Albárról kerekeztek ide, nem vásárolnak odahaza kenyeret. Inkább rójják a kilométereket esőben, sárban, csakhogy friss, jó kenyérhez jussanak. Ojabb vevők érkeznek Vásárútról, Töbörétéről, és a környék számos falujából. Viszik, hordják az árut, mintha ingyen osztogatnák. Megkerül, hogy messzebbről is jönnek kényéért. Autón, motorkerékpáron, biciklivel, kinek milyen a járóeszközé. Hetenként megjelennek a nádszeglek, sósszigetiek, nagyszombatiak. Néhanapján Pozsonyba is kerül a kürti kenyérből. — Ne értsen félre, de muszáj szép kenyeret sütnöm — mondja a mester, mintha röstelné a nagy forgalmat. Egyszerűen muszáj! Másképp becsukhatnám a pékséget. Bizisten becsukhatnám. A falu kicsi ahhoz, hogy naponta dolgozhassunk. A környékre hordják a fölösleget. Ki jönne messziről kenyérért, ha nem lenne különb, mint az üzleti. Kérem, ez konkurencia. Egészséges konkurrencia, ami nem tetszik mindenkinek. Városon, nagyobb pékségekben normára dolgoznak az emberek. A norma pedig nagy úr a termelésben. Hogyan alakul ez a gyakorlatban? Minél hamarabb, minél többet a lehető legolcsóbban. Így van ez kérem. Az áru minősége a negyedik helyre tolódik. Ki törődik ezzel?, Így van jól, ez nem lehet másképp. Aki a parancsot megszegi, annak előbb-utóbb betörik a feje. Norma. Mindennek van normája. Az élet is bizonyos normák között zajlik. Ki szab normát az egész mindenségre? A kenyérsütéshez az emberek. Azok, akik naponta kenyérbe harapnak. Mégsincs normába foglalva, hogy kétszer-háromszor dagasszák a kenyeret. Miér? Egy szó a válasz a sok-sok miértre. Konkurrencia! Hiányzik a konkurrencia, mely normát szabna a normának. Kicsavarná a nyakát, aki nem végzi becsületesen a munkáját. — Szív és lélek kell a munkához. Ha ez hiányzik, nincs köszönet az áruban. A jó portékának igazán nem kell cégér. Hírét hordják messze vidékre — mondja a mester, miközben az ablakhoz siet. Ojabb és újabb vevők érkeznek. Rövid óra alatt elfogy a kenyér a polcokról. Hármasával, ötösével viszik a falusiak, környékbeliek. Munkához lát a gép. Török Mária negyedszer is megindítja. Vaskarja magasba emelkedik és elvégzi, ami nincs a normában. Uram, bocsásd meg nekik, mert élni is kell valamiből... Hazafelé. Patasi Mária és Végh Matild Albárra viszik a kenyereket. Fotó: Sándor Mi mindig szét értettünk — vallják a szovjet tisztek és a Párkányi Városi Nemzeti Bizottság elnöke Párkány frontvároshoz hasonlít mostanában. Mintha két mély lövészárok szorítaná össze a keskeny, macskakővel (kirakott utakat. A háborús emléket még jobban felidézik, hogy katonák lapátolják az agyagos földet. Ütemesen dolgozó egyenruhások a köszönésemet „zdrasztvujte“ szóval viszonozták. Akkor ébredtem valójában tudtára, (kik fogják a lapátnyelet. A szovjet hadsereg katonái siettetik a város rendezését. — S legalább jól fizetnek érte? — kérdem a járdán ácsorgó fiatal tiszttől. — Mi zsoldot kapunk, nem fizetést. — örülünk, hogy a szabadban élvezhetjük a tavaszi napsütést, — szól közbe egy feketehajú közlegény. — No meg gusztálhatjátok a szép lányokat — toldja meg a parancsnokuk. — Talán bizony a menyecskékre rá sem néznek — szól közbe egy asszonyi hang. Meglepődve nézünk hátra. Az egyik ablakból egy tüzesszemű menyecske figyelte a szóváltásunkat. — Bizonyára veszélyesnek tartják — ugratom a közbeszólót. — Mi sem harapunk — nyelvel a menyecske. Különben gusztálhatnak, akit akarnak, csak minél gyorsabban hozzák rendbe az utcánkat. * * * — Amióta közelebb kerültünk egymáshoz, sok mindenben segítenek — vall|a juhanlák Árpád, a Párkányi Városi Nemzeti Bizottság elnöke, ősszel az útépítésnél és a sportpályán dolgoztak. Igaz, ettől sokkal fontosabb munkát Is végeztek a télen. — Havat lapátoltak? — Ä, dehogy... Olyasmit oldottak meg, amivel nem boldogultak a vegyiüzemnél. Bedugult a Dunába torkolló szívócső. A szovjet búvárokat hívtuk segítségül, ők ereszkedtek a jég alá és távolították el a csövekből a víz folyását akadályozó tölteléket. Jaskevics alhadnagy vezetésével derék munkát végeztek a jól kiképzett búvárok. Kopogtattak. Két fiatal szovjet tiszt lépett be s parolázott barátságosan az elnökkel. — Rudnyicki Antonín Jakovlic — mutatkozott be a barátságos arcú alezredes. Az őrnagy helyettesét Nyemcov Ivan Szergejevicsnek hívják. Koruk meghazudtolja külsejüket, s bizony már átlépték a négy X határát. — Az elvtársak még jobban meg tudják mondani, hol segédkezett a legénységük. — ősszel Presov környékén a mezőgazdaságban a betakarítást sürgették a fiaink. Most az útépítés mellett a közeli Kicsinden téglagyárat «építenek a szakembereink. Különben az BARÁTI GESZTUS 1919-es évhez hasonlítva a közelmúltban kommunista szombatot szerveztünk és a város szépítéséért szorgoskodott a legénység. — És milyen a viszonyuk a lakossággal és a város vezetőivel? — Azt az elnök elvtárs tudná a legjobban megmondani. Együtt ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját, a Hadsereg Napját, most Lenin szobrát készülünk megkoszorúzni. — Nincsenek különféle megjegyzések a lakosság részéről? — Mindig akad egy-két kapatos, akinek meggondolatlanul jár a szája. De általában eléggé meghitt a viszony köztük és köztünk. Lassanklnt mindenki rájön, hogy csak olyan katonák érnek valamit, akik a parancsot teljesítik. — És mi a tiszt elvtársak véleménye a belpolitikai helyzetünkről? — Abban az országban, ahol nincs rend, fegyelem, ott előbb-utóbb anarchia lesz, — válaszol az őrnagy. — A múlt évben nagyon furcsa elképzelések voltak itt a demokráciáról. Beszélgettünk a lejátszódott eseményekről, végül a családra terelődött a szó. Mindkettőjük felesége a szovjet gyermekeket tanítja betűvetésre. Az őrnagynak nyolc és tizennégyéves lánya van, az alezredesnek hatéves kisfia és tizenkétéves lánykája. — Nem nehéz az élet így, távol a családtól? — kíváncsiskodom. . . .... sL».... — Egyszer láttam őket augusztustól, — borult el a parancsnok arca. — Sokszor száll hazafelé a gondolatom. Aki azonban a katonai pályát választotta, ezzel számolnia kellett. — És a család nem készül látogatóba? — Talán a nyáron eljönnek megnézni ezt a festői szép tájat. Igaz, a kislányom azt írta: „Segítsetek rendet teremteni, s mielőbb gyertek haza.“ Nem először találkoztam szovjet katonával. Emlékszem 1945 május elejére, amikor Csehországban éjjel-nappal dübörögtek a tankok, hogy a Prágában felkelt népet megmentsék a fasiszta barbarizmustól. Szemtanúja voltam a csallóközi árvíz idején, amikor a szovjet egységek tagjai önként jelentkeztek a legveszélyesebb vállalkozásokra. Láttam, amikor a roskadozó házból kimentették a beteg öregaszonyt, s egy buta tyúk miatt, hogy megmentsék, beleugrottak a nyakig érő vízbe. De sokakat már nem láthattam. A lengyel Duklátől kezdve egy egész sor temetőben róttam le tiszteletemet azoknak a hősöknek a sírjánál, akik hazánk fölszabadításáért az életüket áldozták. Százezrek nem élték meg azt a boldog percet, amikor Berlinben, Csehországban letépték az utolsó horogkeresztes zászlót, s beköszöntött népeink igazi tavasza. Most Párkány utcáin találkoztam a fiatal katonákkal, akik siettetik, hogy a vén folyó partján lévő város minél előbb szép, kultúrált legyen. Ma már országszerte egyre több a józan hang, hogy nyugalomra, békés építőmunkára van szükség a Vág, a Vltava partján és a Duna-menti rónán. Ezt szeretnék a szovjet tisztek is és azt, hogy a csillogó szemű lányuk, kisfiúk naponta átkarolja a nyakukat és a fülükbe súgja: szeretlek apukám ... Fogjunk hát össze valamennyien és teremtsünk rendet saját magunk és a szovjet katonáik érdekében TÖTH DEZSŐ Szovjet katonák Párkány főutcáján
