Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-26 / 17. szám
IRODALOM VI. RÉSZ Jóska ugyancsak szaporázza a lépést, mart a hosszú ácsorgóban kissé elgémberedtek a tagjai. Megfázott. Kovács Feri vagy ötven méternyi távolságra kíséri őt észrevétlenül. Éppen a községháza előtt visz az útja, amikor a sötétből erélyes hang csattan rá kurtán, parancsolón. — Állj, ki vagy?! s — Én — mondja Jóska döbbenten és megáll. — Ki az az én? — Galambos József! — mondja a legény szemét meresztgetve a sötétben. A kiskapu árnyékában megpillantja az egyik kakastollast. Megnyugszik. Elvégre nem követett el semmit, nincs mitől tartania. — Ahá, no, gyere csaik bel Jóska bemegy. Nem gondol semmi rosszra. Gyanútlanul lépi át a pihenőszoba küszöbét. Kissé hunyorog a gázlámpa erős fényében. Az őrmestert kissé meglepi a legény váratlan megjelenése. Csakhamar helyrerázkődik elkalandozó gondolata. Felül a vaságyon, lábát a talajra veti és széles vigyorgásra húzódik a szája. Tenyerét összedörzsöli. — No, lám csak, lám, berepültünk a kalitkába, jómadár? Galambos Jóska értetlenül néz egyik csendőrről a másikra. — Hol csavarogsz ilyen későn? — kérdi az őrmester felállva, szigorba merevedő arccal. Kérlelhetetlen és kemény, mint a szikla. A két szeme meg, mint két tüzes villám. Jóska szeme megrebben. Tudja már, hogy kutyaszorítóba került, s aligha ússza meg szárazon. Azt sehogy sem mondtatja el, hogy a tanítónő ablaka alatt ácsorgott. Ha az ég leszakad, vagy a világ összedől, akkor sem. Így hát hallgat. — No, meignémultái?! — A faluban ... lányoknál... — mondja Jóska csendesen. — A faluban? Lányoknál? — ismétli az őrmester a foga között, s hirtelen mozdulattal, lapátnyi tenyerével hatalmas pofont ken a legény, képére. Jóska megrendül, mint a szálfa a fejszecsapás alatt, és az embert alázó ütéstől lassan forrni kezd a vére. — Hol voltál!? — ordít most már a csendőr magából kikelten, fékezhetetlenül. Jósika hallgat. Mit is mondhatna ezeknek a vadállatoknak? Mondja meg az igazat vagy hazudjon, egyre megy, mindegy, itt már semmi sem segít. — Ki lopta el a tisztelendő úr húsát a kamrából? — kérdi a másik csendőr kézbefogva, puskáját. — Nem tudom — feleli a legény tompán, fásultan. — Hogy emlékezz rá! — sziszegi az őrmester, s most ököllel sújt Jóska arcába. Jóska megszédül. Fekete kőd borítja el az agyát, felszakad a szemhéja, s vékony erecskében csordul végig arcán a vér. Lassanként kitisztul az agya, s áll a szoba közepén, mint a ketrecbe zárt vad. Bárhová néz, kérlelhetetlen, gyűlölködő tekintettel találkozik a szeme Ezeknek ugyan hiába bizonyítgatná a maga igazát, ártatlanságát. Megkeményedik. Mit veszíthet? A nyomorúságos, rongyos életét? Hát vesszen! Ha belepusztul Is, visszaüt, ha egyet is, de visszaüt! — Mért vernek engem büntetlenül? — Büntetlenül? Ki vitte el a húst, kicsoda?! Talán én? — bömböli az őrmester kivörösödve, és kétszer egymás után pofonvágja a legényt. A következő pillanatban Jóska ökle pörölyként vágódik az őrmester arcába. A nagydarab ember rázuhan a vaságyra, mint a derékontört fa. Orrán, száján eleredt a vére. Galambos Jóska fején nagyot csattan a puskatus. Reccsen, mintha csont zúzódna az ütés nyomán. Jóska lerogy a földre, s a két vadállat nekiesik az elszédült, tehetetlen legénynek: vágják, ütiik, rúgják, nem nézik hol... Kovács Feri odakint lapít a kerítés mellett. Hallja a nagy csetepatét, de semmit sem tehet: összeszorított foggal szenved. A szíve hasad, hiszen a kenyeres pajtását verik. Hirtelen kivágódik a pihenőszoba ajtaja, éles fénykéve vetődik az udvarra, majd Galambos Jóska bukdácsol ki az ajtón és a hóba esik. Ogy rúgták ki. mint egy tehetetlen rongybábut. Annyi ereje sincs, hogy megmoccanjon. Olyan nagv erővel vágódik be az ajtó, mintha lövés dördülne, aztán elcsendesedik a világ. A hideg hó némileg észretérft Jósikát. Megpróbál felállni, de visszarogy. Nem bír. Minden erejétől megfosztották odabent. Kovács Feri odaszalad és felsegíti. Jóska nagy üggyel-bajjal talpraáll. — Én vagyok az. Józsikám, édes egykomám ... Kapaszkodj belém — suttogja Feri és lassan, kínosan kikecmeregnek az udvarból. — Gyerünk csak gyerünk minél messzebbre innen! A házak előtt vonszolódnak lépésről lépésre. Jóska olykor a kerítésre dűl megpihenni, mert olyan gyenge, mint az őszi légy. Egyetlen szóra sem futja erejéből... ☆ Estefelé jár az idő. Hideg, kemény a téli délután. A fagyos hó csikorog a talp alatt. Az ereszen hosszú jégcsapok lógnak. Kisebbek, nagyobbak, mint az orgonasípok. Márta a kályha mellett ül és kézimunkázik. Valaki halkan kopog az ajtón. — Igen! Kovács Feri lép be kissé megszeppenzve, piros orral. — Jóestét kívánokl — köszön bátortalanul és báránybőr sapkáját izgatottan gyűri a markában. — Ferike!... Hát maga? ..! Az apró legényke most mélységesen komoly. Szomorú borongást tükröz az arca. — Baj van, kisasszonyka! Márta döbbenten áll fel a helyéről. — Baj? — Igen ... A Galambos Jóska... — Mi van vele? — Beteg. — Valami baj érte? — Nagyon megverték a csendőrök. Márta elsápad. Mintha minden csepp vére kiszaladt volna az arcából. — Megverték?... Mikor, miért? — Tegnap este, vagyis az éjjel — mondja Feri szorongva, s mintha környörgés ülne a szemében, hogy segítsen az ő legkedvesebb barátján. — Hol Járt olyan későn? — Nem tudom... én azt nem tudhatom — kínlódik a legényke nagy zavarában. — Én csak annyit láttam, hogy innen jött ki az iskolaudvarból... Éjfél után egy óra lehetett... Ne tessék rám haragudni: leselkedtem utána, ez az igazság... — Bújna a föld alá szégyenében, de úgy érzi, ezt el kellett mondania. A tanítónő agyán átfut a felismerés: semmi kétség, Itt járhatott, csak nem mert bejönni. Miért is nem jött be? Talán akikor a csendőrök sem kaphatták volna el az utcán. Erre a gondolatra könnybelábad a szeme. — Köszönöm, Ferike, hogy eljött és megmondta! Majd meglátogatom ... igen, rövidesen meglátogatom Jóskát... ☆ Nagyanyó a lámpaüveget tisztogatja nagy gondossággal. Mikor elkészül vele, meggyújtja a kis petróleumlámpát és Jósika fölé áll, aki mozdulatlanul fekszik az ágyban. Arcát csúnya vénaláfutások éktelenítik. — Egyél egy kis leveskét, kisfiam! ... A kendermagosból főztem, nagyon finom. Egyél, no, vérré váliik benned minden cseppje!... Tönkremész, ha nem eszel... Jóska nem szól semmit, csak a fejével jelzi, hogy nem kell neki a vacsora. Mamika a tűzhely mellé ül és csendesen sírdogál. Majd meghasad a szíve szegénynek, annyira sajnálja az unokáját. Jóskára függeszti a tekintetét, könyörögve mondja: — Egyél, no, egy cseppecskét, hiszen neked vágtam le a kendermagost, egyél, kisfiam! ☆ Csillagos ég borul a falu fölé. A tanítónő jön az utcán. Szaporán szedi a lábát: űzi a hideg, kergeti az ijedelme, leginkább azonban a szíve. Csak minél előbb odaérni, oda, a Galambos Jósikáékhoz! Nagyanyó könnyei fogadják. Márta az ágy mellé ül egy székre. Nézi, nézi Jóskát, miközben folydogálnak a könnyei. — Miért verték meg? — Nem tudom... — Mégis? — Nem tudom ... Egyre csak azt kérdezgették, hogy hol jártam ... Meg a tisztelendő úr ellopott húsát emlegették, rámfogták, hogy tolvaj vagyok, és csak vertek ... — Meg kellett volna mondania, hogy hol járt! Jóska félrefordítja a fejét, csendesen mondja: — Azt nem lehetett... — Miért nem? — Csaik ... — Nekem igazán megmondhatja! ... Jóska nagyanyjára néz, mintha azt mondaná a szemével: menjen ki mamika egy kicsit, de ne haragudjon rám, amiért kiküldőm! Mamüka ért a ki nem mondott szóból, kimegy. Márta a takarón nyugvó meleg férfikéz után nyúl. — Nagyon nehéz kimondani? Márta érintése villanyáramként éri a legényt. Felgyűl a szeme, feldobog a szíve. Mintha új erő futna elgyengült testébe. — Nem nehéz, most már egyáltalán nem nehéz: a kisasszony ablaka alatt jártam, de nem mertem bemenni. Szerelem forrősága ömlik Márta szíve köré, ami már jó ideje égeti a lelkét, nyugtalanítja a nappalait és az éjszakáit, az egész életét... A szerelem nagy és szent érzése elé nem lehet gátat emelni, ha mégoly rozzant viskóhoz vezet is a fonala. Ellenállhatatlanul kitör, mint árterületen a buzgár. — Szeretem — suttogja a tanítónő. — Szeretlek, Jóska, nagyon szeretlek, mindenkinél jobban — s a legény mellére borul. Talán a virág simul így a koszorúba, talán a kismadár lapul így a fészkébe ... — Ugye, te is szeretsz? Jóska nem tud szólni, csak bólint. Hosszú, hosszú csókban forrnak össze ... — Ugye, most már újra eljársz hozzám ás hozzáfogsz a tanuláshoz?... Tudod, kedves, most már nem csak magadért kell tanulnod, hanem értem is: kettőnkért... Galambos Jósika lehunyt szemmel fekszik a2 ágyban. Mintha egy szikra pattanna életének sötét egén. Magához vonja Mártát, mintha soha többé nem akarná elengedni és csókolja, csókolja a fülét, haját, szemét, arcát... ☆ Talán másfél hónap múlik el Galambos Jóska már majdnem teljesen kiheverte a sérüléseit. Itt-ott ugyan még látszik az arcán halványabb foltocska, de egészében véve jól van. Este van, és ő ott ül a tanítónőnél, szemben egymással. Éppen vizsgázik jókedvűen. Betéve tud mindent. Aztán Arany János költészetéről beszélgetnek. Jóska kedves melegséggel nézi Mártát, majd feláll, megkerüli az asztalt, arcához simítja az arcát. — Ezt az anyagot még jobban megtanulom, meglátod. Jelesre! — mondja Jóska és lassan összeér az ajikuk... JFoly tatjuk.) 1895-ben december 8-ról 9-re virradó éjjel elfogták Lenint. Vizsgálati fogságát a petrográdi fogda 193-as számú magánzárkájában töltötte. Rabságáról szól az alábbi két történet. Hogyan írt Lenin a börtönben? Az őrzésével megbízott foglár a lesőnyíláson keresztül gyakran figyelte az új embert. Akárhányszor kuik-Ikantott be, mindig csak ugyanazt látta: a fogoly hosszú lépteivel méregette a zárkát, s ujjával a falat tapogatta. Lenin egyhangú hétköznapjaiban csak a szokásos séták jelentettek változást. Szigorított rabsága ellenére az őr egyszer sem tapasztal- I ta, hogy erőt vett volna rajta a szomorúság, a reménytelenség. Sosem panaszkodott. — A közönséges bűnözők másként viselkednek — gondolta. — Vagy kártyáznak, vagy szívet szomorltóan énekelnek. De vajon mivel tölti napjait az „új ember“? ... Csak nem felhívást ír a cári uralom megdöntésére? A fel-TÖRTÉ NETEK LENIN RŰL ügyelő gondolataiban helyes úton járt. A 193-as magánzárkás röplapokat, brosúrákat írt, és a párt új alapszabályzatának tervezetén dolgozott, mely nem sokkal a cár és kiszolgáló pribékjei ellen leghatásosabb fegyverneik bizonyult. Mivel írt Lenin? Citromlével vagy tejjel, az engedélyezett „ártalmatlan“ lapok sorai közé. Természetesen ennek ellenére elővigyázatosnak kellett lennie. Az írásra használt tejet kenyérből formált kis edénykében tartotta, és ha a lesőnyíláson zörrent a kis ajtó, Lenin „tintatartóját“ a szájába dobta. A leselkedő őr mindig csak valamit majszoló, szelíd kinézésű rabot látott. S amint becsukódott a lesőnyílás ajtaja, Lenin újra hozzálátott „tintatartójának“ elkészítéséhez. így mentfl ez hosszú hónapokon keresztül. A „Kapitalizmus fejlődése Oroszországban“ című művét is a 193-as számú magánzárkában 'kezdte írni. A 14 hónapi vizsgálati fogsága alatt azonban nem tudta befejezni. Amikor tudomására hozták a cári bíróság ítéletét — a háromévi szibériai száműzést — tréfásan jegyezte meg: — Be kár, hogy ilyen hamar elengednek, várhattak volna egy-két hónapot, míg megkezdett munkámat befejezem... de sebaj! Szibériában is virrad! — S míg (kijelentésén a felügyelők gondolkoztak, mosolyogva szállt föl „rabkocsijába“, mely száműzetés! helyére vitte. Lenin nevetése A 193-as számú cella foglya vegyes érzelmeket váltott ki az őrben. Az egyik este, lefekvés előtt az őr észrevette, hogy a rábízott rab- alázatos, mohamedán istenimádatra valló tajlongásotk után tér csak nyugovóra. Kíváncsisága nem hagyta nyugton — de minden este ugyanazt látta: a rab hajlong, hajlong. — Talán megszólalt benne a lelkiismeret, s téves útjáról Istenhez tér? — gondolta magában, s rendszeresen figyelni kezdte. A tizedik, huszadik este is csak a megszokott képet látta, s bajlongását Isten-imádatnak vélte. — Hiszen ez szocialista, nem ismer Istent. Kihez fohászkodik hát? — Hosszú napokon keresztül ilyen gondolatokkal foglalkozott. Kíváncsisága pedig nem hagyta nyugton. Belépett a cellába, s így szólt Leninhez: — Uram! Miért nem kéretszkedik a templomba? — A templomba? — nézett rá csodálkozva. Lenin. — Igenl A fogháznak van temploma. A pópa fiatal, A proletár forradalom halhatatlan vezére, Vlagyimir Iljics Lenin 99 évvel ezelőtt született megértő a bűnösökkel szemben. Ha kívánja, készségesen meggyóntatja ... az egyszerű ima is segítene magán ... megkönnyebbülne — magyarázta az őr. — Meggyőnni az önök pópájánál? — S Lenin szemében izzó szikra gyulladt. — Miért, hiszen látom, hogy esténként az Istent imádja. A politikai foglyoknál ez nagyon ritkán fordul elő. Önnel csoda történt... Más még keresztet sem vet s maga ötvenszer is meghajol lefekvés előtt. Az Istent imádja. Az Űr már meg is bocsátott Önnek, uram ... — folytatta a meggyőzést. — Ö, ez lehetetlen — sóhajtott a fogoly, s hangosan nevetni kezdett. — Hogy én az Istent imádom... s ötven meghajlás! ... nem lenne az sok, barátocskám?... Lehet... de utána nagyszerű az alvás. A testgyakorlás uram, sokkal többet ér alvás előtt, mint a legszebb ima! Az őr észrevette, hogy a fogoly gúnyt űz belőle. Kiment a cellából s mérgesen becsapta az ajtót. De a vastag vasajtón keresztül is kihallatszott Lenin nevetése. A tévhitbe sodort őr sétálni kezdett a folyosón, s amikor Lenin cellájához ért, ökölbe szorított kézzel fenyegette a nevető rabot. így csillapította vad dühét. Feldolgozta: Budai Ernő
