Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-05 / 14. szám
IRODALOM III. RÉSZ Megkondul a déli harangszó. Galambos Jósika ebédhez ül. A tányérján paprikáskrumpli párolog. Immel-ámmal eszik. Végül is leteszi a kanalat és eltolja maga elől a tányért. Lassú, gyakorlott mozdulatokkal cigarettát sodor és rágyújt. Mamika a tűzhely melletti sámlin ül. Kukoricát morzsol a kötényébe, és időnként a szakajtókosárba pergeti. Látja, hogy Jóskának nem Ízlik a beszéd egy idő óta, most meg már az ebéd sem. Jól látja szegény, hogy valami bántja, hogy valami nincs rendben nála. — Miért nem eszel, kisfiam? Jósika megvonja a vállát. — Nem éhezel? Jóska csak néz maga elé, ügy tesz, mintha nem hallaná e kérdést. Kifelé igyekszik, hogy ne kelljen a mamika szemébe nézni. A mamika hangja azonban megállítja. — Jóska!... — rezdül szelíden a szó. — Valami bajod van talán? — kérdi nagyanyó felállva, majd a szakajtókosárba ereszti a kukoricát és Jóska elé csoszog. Fürkészve kutatja az unokája arcát, aikl lehajtott fővel áll előtte. Jóska láthatóan önmagával küzd. Homályos, megfoghatatlan érzések kuszálódnak benne nagy összevisszaságban. Azok lopják el szeméről az álmot, viszik el az étvágyát, teszik ábrándossá, néha álmodozó gyerekké, olykor életunt öreggé. Mit is mondhatna áldott jó nagyanyjának, amikor maga sem látja tisztán a saját baját. S csak állnaik egymással szemben, és hallgatnak. — Beszélj hát, kisfiam!... Haragszol rám?... Nem bízol már bennem? — Nem tudom... magam sem tudom, ml a bajom, mamika. Itt, itt nincs valami rendben — mondja a legény szomorúan és a melle közepére mutat. Nagyanyó fájdalmas arccal, megértőén bólogat. — Sose kapaszkodj te olyan szekér után, amelyik nem vesz fel, Józsikám!... Kenesi Zsuzsa gazdag lány, dőlyfös, büszke az anyja, nem hozzád való. — Zsuzsa?... — mosolyog halványan a fiú. — Egyet sem gondolok én arra a lányra, mamika! — Neem?!... Hát akkor meg ml bánt? — Nem tudom — mondja Jóska és kimegy. Fát kell vágni, komiszodiík az idő, egyre keményediik a hideg. Nagyanyó kerekrenyílt, csodálkozó szemmel néz utána, s közben jobbra-balra ingatja a fejét, tanácstalanul megvonja csontos, száraz vállát. Jóska az udvar végében vágja a fát. Egykedvűen, kifejezéstelen arccal íhüzza a fűrészt. Messze kalandoznak a gondolatai. Hol felvidámodik, hol meg elkeseredik. Egyre vadabbul, egyre szilajabbul rángatja a fűrészt, ami panaszosan sir, mint egy megvert kisgyerek. • • * Ismét nótaest van az iskolában. Most azonban sokkal többen vannak, mint az előzőkön. Éppen az újonnan tanult dalt éneklik neklbörzenkedve, jókedvűen, pattogón. „Zöld erdőben terem a mérges kígyó, Szép lányokból van a legény csábító. Jaj, Istenem, de jó annak, ki csúnya, (ki a legény szívét nem szomorítja ...“ A tanítónő a padok előtt áll, a katedrán meg olyan tíz-tizenkét év körüli kislány ül. Pirospozsgás az arca, a szeme meg mint a nyíló búzavirág. Nagy köztük a hasonlatosság. Első pillantásra rájön az ember, hogy a kislány és a tanítónő édestestvérek. A kislány a nénjéhez megy. — Nagyon szomjas vagyok, Mártika — suttogja. — Tessék, itt van a kulcs, menj be a szobába és igyál! — Egyedül nem merek bemenni, gyere te is. Kimennek a tanteremből. Alig csukódik be mögöttük az ajtó, felborul a rend. A legények a lányok közé vegyülnek, s nyaggatják őket. Azok meg sikongva futkároznak Egyszeriben fejtetőre áll minden, mtnt a megbolygatott méhkasban. Jóska nyugodt marad. Inkább a térképihez megy, és azt tanulmányozza nagy buzgalommal. Kis idő múlva észreveszi a szeme szegletével, hogy Kenesi Zsuzsa áll mellette, ö azonban tovább böngészgeti a térképet, mintha feladatul kapta volna. A lány levert, szomorú. Egy ideig szótlanul nézi oldalról a legény arcát. — Jósika... — suttogja csendesen. Többet nem tud mondani. Hirtelenjében semmi sem jut eszébe. — Tessék? — böffenti Jóska, de oda se néz. — Haragszol? — kérdi a lány lángpirosan. — Én!? — csodálkozik a legény két szeme. — Miért haragudnék rád, Zsuzsikám? — Csak! — rántja meg Zsuzsi durcásan a vállát, — Tudom, hogy haragszol. — Rosszul tudod. — Érzem én ... — Csacsi vagy .,. Ebben a pillanatban tér vissza a tanítónő. Egyedül. A kislányt nyilván letette aludni. Tekintete a térkép felé siklik, s egy pillanatra ottmarad Mintha felhő vonulna az arcára, mintha egy pillanatra elhalványulna a szeme csillogása. Senki nem veszi észre, hogy is vehetné, hiszen olyan ez az egész pillanat, mint az erőtlen szellő játékos érintése. A rend közben helyreáll, ismét a helyén ül mindenki. Még Seres Pista alatt csiikordul egyet a hátsó pad, aztán csend lesz. — Mégis csak fehér újévünk lesz — mondja a tanítónő e dobogóra állva. Az arcát most már ismét a régi kedvesség szépíti. Folytatja. — Szombaton nem tartunk nótaestet. Azt hiszem felesleges, mindenki szívesebben elmegy a szilveszteri mulatságra. A jövő héten, pontosabban szerdán újra találkozunk ... — Már csak a kisasszonyka is ottmarad egy kicsit a mulatságon? — pirulja ki Seres Pista. — Úgyis csinál valami műsort az iskolásokkal, amint hallom ...? — Lehet; hogy egy kicsit valóban ottmaradok — nyugtatja meg Seres Pista szívét a tanítónő. Aztán ismét a már jól ismert tülekedés és préselődés kifelé az ajtón. Hiába, fiatalok, nyugtalanok, tátékosak... Odakint sűrűn, duzzadt pelyhekben hull a hó. Már jó félbokáig ér. Most következik még csak a haddelhadd! Mosdatás, hógolyózás, mert az első hó csábításának nem lehet ellenállni. Éles lánysikolyok IhasogAtják a szűzi csendességet. S miután a fiatalok kedvűikre kitombolják magukat, szétszélednek. Már csak öt-hat legény ácsorog az Iskola előtt, köztük Kevács Feri is. Seres Pista viszi a szót. — Csak azt nem értem gyerekek, hová tűnik el mindig ez a Galambos? — Egy csomag cigarettát vesz elő, sorrakínálja a többieket. — TI mit gondoltok? — A fene se tudjál — Biztosan a Zsuzsit kísér) haza, — A Zsuzsi egyedül ment, láttam. — Akikor meg hazament. — Oda se. — Ha addig élek Is, de egyszer meglesem! — szől,Kovács Feri határozottan, eltökélten. — Ha egy élszakámba kerül Is, de meglesem I Ismét Seres Pista szól. — Én meg erre azt mondom, pupák, akkor Iszunk, ha sikerül meglesned. Lassan elindulnak hazafelé. Menetközben egy-két deszkakerítést meghógolyőznak, mire a kutyák eszeveszett ugatásba (kezdenek... « # • Galambos Jóska bent van a tanítónőnél. Teljesen levetkőzte félszegsé.gét, magabiztos a mozgása, egészen otthonosan érzi magát. Éppen a mese végére ért, azt fejezi he nagy sóhajjal. — Bizony így volt ez, Éviké ... A kislánynak könnyes a szeme. Nagyon meghatotta n mese. Még mindig a varázsa alatt áll. Márta az asztalnál dolgozik, félszemmel azonban oda-oda - pislant, hogy mit csinálnak Jósikáék. — Lefekhetnél már. Évike. A kislány felelet helyett meghúzza a vállát és szó nélkül vetkőzni kezd. jőska az asztalhoz húzza a széket és nyomban belétemeo ikezik egy könyvbe. Két tenyerére támasztja a fejét, úgy olvas, azaz csak olvasna, de nem tud, nincs hozzá ereje, mert gondolatban mindig másutt kalandozik. A betűik összevissza ugrálnak, kavarognak előtte, mintha forgószél pörgetné szét e sorokat. Halántékán lüktetve dobol az ér, s mintha páncél közé szorulna a szíve. Lehúnyja a szemét, s azt gondolja, bárcsak soha többé ne kellene felnyitnia! — Jóska bácsi, meséljen még valamit! — kérleli könyörögve az ágyból a kislány. — Majd máskor, Éviké... Ha egyszer nagyon jókedvem lesz, sokat mesélek neked. Most aludjál szépen! A kislány beleegyező mosollyal megnyugszik, de szemét le nem veszi a legényről: hosszan, hosszan sütnek a kék karikák .... Aztán nagysokára összeszűkülnek és lassan lezáródnak, Márta dolgozatokat javít. Jóska tanulna, de nem megy a fejébe egyetlen szónak sem az értelme. Nem és nem jut el a tudatáig. Lopva a tanítónőre les, majd Márta teszt ugyanazt. Egyszer eztán találkozik a tekintetük, mire Jóskából kitör a szó panaszosan. — Nem bírom további — Mit nem btr? — Nem bírom ... — Nagyon szereti? — Kit? — álmélkodtk Jóska. — Hát őt... Kenesi Zsuzsát, — Zsuzsát? ... A Kenesít?... Nem szeretem, soha nem is szerettem ... — Akkor meg mi a baja, mit nem bír tovább? A tanulást?, Talán cserbenhagyta az akarata? — Dehogy hagyott! — Otthon történt valami bal? — Nem történt semmi. — Akkor meg miért lázadozik? . Szedje össze magát, Jóska és tanuljon — kérleli őt a tanítónő meleg, emberséges hangon. Folytatja a munkáját. — Ezt, ezt nem bírom ,.. Ezt a szép szót ... Veszekedjen, szidjon, üssön meg, mert... én ... én megbolondulok Én nem tudom ml lesz velem, én ezt nem bírom, nem bírom ... Márta arca váratlanul elváltozik és szigorúan rászól a felhevült legényre. — Tauljon! — Tovább javítja a dolgozatokat, de úgy remeg kezében a tollszár, mint szélben a nyárfalevél. Galambos Jóska feláll. Tétován a tanítónőre néz Keserűséget ás vívódást tükröz az arca. — Ne tessék rám haragudni, én most elmegyek, és, és nem jövök Ide többé. A tanítónő riadtan felkapja « fejét és hoszsan fürkészi Jóskát. — Elmegy? — El. — Hát. ceak menjen, ha meg tudja tenni!... Menjen, ha azt érzi, hogy úgy könnyebb leszl ... Dé né így, ne haraggal és gyűlölettel hagyjon Itt. Én bíztam magában, segíteni akartam, hát csak menjen, ha el tud menni... — Elcsuklik a hangja, sír. Jóska megijed. — Ne tessék sírni, hisz én nem így akartam ... — Esetlenül áll a szoba közepén. Tanácstalanul. Mit kellene tennie? Látszólag megnyugszik: a tanítónő. Zsebkendőjével felssárítja a könnyeit, és dolgozna tovább. Tolla alá kusza vonalak húzódnak. — Jóéjszakát! — köszön el csendesen a legény. Lassan meg fordul és elindul kifelé. Mintha mázsás súly nyomná a vállát. Márta pedig úgy néz a becsukódó ajtóra, mint valami borzalmas és félelmetes képre ... Húsvéthétfő. Elérkezett a várva-várt nap. A Molnár gyerekek már kakaskukorékoláskor nyugtalanul forgolódtak a vackukban, s alig várták, hogy szüleik felkeljenek, máris kiugrottak az ágyból. A három lurkó — Laci, Józsi és a kts Jancsi — egy kettőre magukra ránclgálták a kopott gúnyát, s indulásra, készen álltak. — Anyu, tudom Am a versikétI — büszkélkedett az ötéves Jancsi és választ sem várva elkezdte: „Eljöttem megöntözni a rozmaringot., hogy el he hervadjon ..." — Jól van no, te kts bohóc — simogatta meg anyja szeretettel a szösz! jejet. — De hova a csudába mennétek, hiszen a lányok még alszanak. — Majd kiugrasszuk őket — nyelvelt Laci. Hiába volt minden marasztalás, a lurkókat nem lehetett visszatartani. Zsebretették a szagos szappanból készült „rózsavizet" és nagy ricsajjal elindultak. Péter, a legidősebb fiú még az ágyban forgolódott és sóhajtozott. — Téged meg nit a szösz Telt? — szólt rá az anyja. — Csak nem akarsz itthon maradni? — Hová mehetnék?... Nekem már nem illik szappanos vízzel,.. — Hát van kútvlz ts a világonI Bezzeg mikor én lánykodtam, vederszámra zúdították a nyakamba. — Az akkor volt — mondta késerü szájízzel a csinos arcú, ecélszürke szemű legényke, s a falnak fordult. Aludni akart, de nem tudott. Manci, a fekete hajú, tüzes sze mű lányka járt az eszében, akit nem locsolhat meg, mert náluk nem jut kölnivízre. Nemsokára beköszbnött barátja, az örökvidám Ferkó, a falu tréfacsinálöja, és klclbálta az ágyból. — Anyámasszony katonájaI - korholta nevetve. — Azt hiszed egy két bögre víz megárt azoknak a kócosoknak. A komoly arcú Péter hiába magyarázkodott, hogy így, még úgy, nem illtk, Ferkó magával cipelte. Ment ts minden a maga rendién. Egy köcsög vagy pohár vizet öntöttek a leányokra, akik visítva bújtak az anyjuk háta mögé, s így azoknak ts jutott a frtss vízből. Már végigjárták a szegénysort, és a fö utcán a gazdalányok következtek. Az első rangos porta a Nagy Mancléké volt. Péternek a torkában dobogott a szíve, amikor átlépték az ajtó küszöbét. A pirospozsgás arcú Mancika anyjával együtt az asztal körül foglalatoskodott, két gazdalegényt kinálgattak étellel, Itallal. A lány, amikor megpillantotta Pétert, öröm •csillant meg álmodozó szemében. A két fiú szokás szerint most a bögréért nyúlt. Nagyné, akt félvállról vette a suhancök kö szöntését, észrevette, hogy vizet merítenek. — Az én lányomat vízzel? — sikoltotta el magát. — Tűntök el mindjárt, ti nyavalyások? — ugrott fel az asztal mellől Kistótpál Vilmos, a bíró legényfia. — Csak ne olyan nagy hanggal — vágott vissza Péter. — Még pofázol Is, te jött ment?! — ugrott a legénykének a bikaerős Vilmos és kipenderítette a konyhából. Ferkó, aki társa segítségére sietett, ugyan úgy járt. A megrémült lány utánuk szaladt, de az anyja visszáráncigálta. Ferkó nem csinált nagy gondot az egészből, de az összeszorított fogú Pétert nem tudta már rászedni, hogy valamelyik lánynál még ajtót nyisson. így aztán keserű szájízzel a falu közepén levő patak hídja felé Indultak, ahol már több fiatal ácsorgóit. Ferkó ott néhány hasonló korú barátjával összesúgott. A legénykék pukkadotni kezdtek. — De aztán egy szót sem — fenyegette meg őket a főszervező. Kisvártatva viár messziről feltűnt a bíró szálas fia és barátja. — Kezdjétek — Intett Ferkó, Előkerült néhány tojás és a suhancök erőlködni kezdtek, vajon kt bírja az ujja között a végénél fogva összetörni. Volt akinek elfordult a pirosra festett rozmaringos vagy kantáros tojás. De semmi különösebb nem történt, mivel az keményre volt főzve. Kislótpálék összekapaszkodva, nótázva értek a hídra. Ott megálltak, és egy Ideig röhögve nézték az erőlködő legényeket. — Anyámasszony katonát — kezdte gúnyosan Vilmos. — Adjatok egyél, majd én megmutatomI Ferkó egyik barátja, akinek az előbbi sugdolózásnál a „tréfacstnáló" egy tojást csúsztatott a zsebébe, hirtelen előlépett és azt a legény kezébe nyomta, — Na, ne hencegi, hanem mutasd meg, mit tudszi — Tűnj el, te senktházl, mert elfúllak — köpött feléje Vilmos. De azért elvette a tojást, s hogy mindenki lássa, magasra emelve a két ujja közé fogta, és szorongatni kezdte a „védtelen" két végét. Ahogy nyomta, nyomkodta a „kts hamis" megcsúszott, oldalára fordult és az erős ujjak között hirtelen szétfreccsent. A legény szeme, szája tele lett, s még a díszes fekete nyakkendője ts sárgásán virított. Mire a meglepődött „erőművész" kitörölgette szeméből a nyálkás folyadékot, a suhancök már régen elszeleltek. A falu melletti labdarúgópályán álltak meg szuszogni és fákat röhögni. A faluban persze elterjedt a hír, s a szólásmondás azóta ts így járja: ..Ne hencegj az erőddel, mert úgy jársz, mint Ktstótpáli" TÓTH DEZSŐ Ne hencegj, ...
