Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-05 / 14. szám

RIPORTOK

V

TÜRELEM,

MEGÉRTÉS,

SZERETET

A gyenge tavaszi napsugár bearanyozta a volt Eszterházy-kastélyt, melynek főbejáratához a fiatal tanítónéni vezetésével mintegy húsz gyermek lépkedett. Csendben, fegyelmezetten, kettesével haladtak. A kép egy Idegen szemlélőnek távolról egész idillikusnak tűnhetett volna, csakhogy ránk egész más hatással volt. Mi ugyanis tudtuk, hogy a tallósi kastély az ún. különleges gondosságra szoruló gyermekek otthona, ahol a kiskorú páciensek legnagyobb része gyengeelméjű. Olyan gyermekeké, akik a pszichológus és pszichiáter kivizsgálása alapján kerültek ide.

Látogatásunkkor éppen szünet volt. A gyerekek java az udvaron hancúrozott. Abban a pillanatban azonban, mihelyt megpillantották autónkat, abbahagyták a játékot és körénk csoportosultak. A bátrabbak egész közel merészkedtek. Előbb óvatosan, majd egyre merészebben kezdték tapogatni a kocsit és közben látogatásunk célja felől érdeklődtek. A félénkebbek csak távolról szemlélődtek. Szemükben riadtság és bizonytalanság tükröződött. A fiúk többsége azonban mellénk szegődött, és egymást túlkiabálva akartak útbaigazítani.

— őrá ne hallgassanak, ő betörő — mutatott az egyik fekete legényke jó fél fejjel magasabb társára.

A megvádolt fiú nem védekezett, csak szégyenkezve mosolygott.

— Ez itt mind bolond, meg vadmarha — tájékoztatott ismét az előbbi fiú és fényképezőgépemet ráncigálva kérlelt, hogy fényképezzem le őt.

Több gyerekkel próbáltam szóba elegyedni. Néhányan riadtan elszaladtak, voltak akik alig hallhatóan válaszoltak.

— Szeretsz itt lenni? — kérdeztem egy hét-nyolc év körüli szőke kislánytól.

— Igen, itt jó, csak hiányzik az anyuka. Szeretem az anyukát.

— Jó a koszt, játszani is lehet, otthon nincs kivel — válaszolt egy másik kislány.

Akadtak olyan gyerekek is, akik már több hónapja nem voltak otthon, de nem is vágyódnak haza. Voltak akik szüleiket sem ismerik.

Közben végétért a szünet, a pedagógusok és a nevelők osztályaikba vezették a gyermekeket. Nagy meglepetésemre valamennyi tanítónő igen fiatal volt még, látni lehetett rajtuk, hogy nemrég kerültek ki az iskolapadból. Az első, akivel beszéltem, Szalay Mária volt. Ő ugyan mint adminisztratív munkaerő dolgozik, de a gyerekek körülötti gondokat is jól ismeri, hiszen előzőleg nevelőnő volt a tallósi otthonban.

— Érettségi után kerültem ide. Tudtam mi vár rám, de szívesen vállaltam ezt a munkát, mert szeretem a gyerekeket. Mégis — tette hozzá kissé halkabban — megmondom őszintén, ezt a mnukahelyet nem tartom véglegesnek.

— Pedagógusaink nagy része eltávozik, mihelyt valami kedvezőbb munkalehetőséghez jut — mondotta Kamenár Bernát igazgatóhelyettes. — A tanítói és nevelői állást betöltő lányok többsége csak kényszerből vállalta ezt a munkakört, s mihelyt alkalom kínálkozik, távoznak. De ezen nem is lehet nagyon csodálkozni. A fizetések nem nagyok. A kompetens szervek azzal érvelnek, hogy nálunk egy-egy osztályba csak mintegy 12—18 gyerek jár. Azt nem veszik figyelembe, hogy az itteni munka mennyivel nehezebb, igénvesebb. Szabad szombatjaink sincsenek. Kárpótlásul évente tizenkét szabadnapot kapunk.

— Az itteni munka megterhelő, felelősségteljes és azonkívül nagy szakértelmet kíván. Mindezek ellenére tanítóinknak csak 40, nevelőnőinknek pedig csupán 9 százaléka képesített. Hozzá kell fűznöm, hogy a hasonló magyarországi intézetekben csupa főiskolát végzett pedagógus dolgozik. Gyerekeink 30 százaléka hibásan beszél, s még logopédusunk sincsen.

Elsőrendű célunk — folytatta az igazgatóhelyettes — hogy intézetünkben a szerencsétlen gyerekek otthonra leljenek. Pacienseinknek mindenekelőtt szeretetre van szükségük. Legalább némiképpen pótolni akarjuk azt, amivel a kegyetlen sors megrövidítette őket. Sajnos feltételeink és lehetőségeink nem a legideálisabbak. A hasonló szlovák intézetekben tanuló gyerekek helyzete kedvezőbb. Elsősorban azért, mert ők az iskola elvégzése

után kisegítő inasiskolákba mehetnek, ahol á rátermettebbek kitanulhatják a kertész, festő, autólakkozó, vagy a varrónői szakmát. Nekünk az okozza a legtöbb gondot, hogy a magyar nyelvű gyerekeket nem tudjuk hova elhelyezni. Sokan csak az otthonokban maradhatnak. A gyerekeket ugyan kötelező tanulóviszonyba helyezni, de a cégek gyakran kijátszanak. Nem akarnak ilyen szerencsétlenekkel vesződni. Ezért már mi is beadtunk egy kérvényt, hogy a magyar gyerekeknek is létesítsenek kisegítő tanonciskolákat. Ami a magyar tankönyveket illeti, e téren is nehézségeink vannak. Legtöbbször kénytelenek vagyunk szlovákból fordítani.

Kamenár Bernát az egész hatalmas épületen végigvezetett bennünket. Megmutatta a gyerekek lakosztályait, a provizórikus tornatermet és a klubhelyiséget. Menet közben a hosszú folyosókon önkénytelenül összehúzzuk magunkon a zakókat. Hűvös volt, pedig már rég elmúltak a januári fagyok.

— Bizony, a telet nem volt könnyű átvészelni. Az ódon épületet nagyon nehéz kífűteni. A központi fűtés bevezetése lenne a legideálisabb megoldás. Tervbe is vettük, de hogy mikor kerül sor a terv realizálására, az kérdéses. Az egész kastélyt rendbe szeretnénk hozni, mert máskülönben megfelel iskolánk céljaira. Mindehhez persze, pénzre, nagyon sok pénzre lesz szükségünk.

Közben benyitottunk a másodikosok osztályába. A gyerekek fegyelmezetten felálltak és szótagolva köszöntek. ,.Jóna-pot kí-vá-nok!“ Aztán a tanítónéni intésére leültek és folytatódott az óra.

— A ku-tya u-gat, a ló fe-ke-te olvasta hangosan az egyik nebuló.

— És mondd, írni is tudsz, kérdezte az olvasó fiút kollégám.

A kérdezett némán megforgatta a fejét, jelezvén, hogy nem.-v Én tudok, én tudok — kiabálták többen is egyszerre, és egy csöppnyi kisfiú máris írta a nevét az itatóspapírra.

A másik osztályban három 14—15 év körüli kamasszal beszélgettünk. Megkérdeztük tőlük, mik szeretnének lenni.

*

A tallósi kastély

— Én is szoktam fényképezni — mutatott válasz helyett az egyik egész értelmesnek tűnő legényke a gépemre. — Én fényképész leszek — hangzott a meglepő válasz.

— Én hernyótalpas traktorvezető.

— Én kőműves.

— Tudod-e mi minden szükséges egy ház felépítéséhez?

Rövid gondolkozás után a fiú sorolni kezdte: — tégla, cement, homok és malter.

— Hát cigarettázni szoktatok-e? — kérdeztük tőlük.

A legmagasabb fiú a „fényképész" igazgatójára nézett, majd szemlesütve bevallotta: Igen, a WC-n szoktunk cigizni.

Az őszinte vallomás hallatára Kamenár Bernát cigarettával kínálta a merész legénykét, de az visszautasította.

— A cigarettafüst ártalmas a tüdőre, betegséget is okozhat — mondotta.

— Látod, milyen jól tudod és mégis cigarettázol. Csak még egyszer lássam meg! — fenyegette meg az igazgatóhelyettes a bocsánatkérően hozzásimuló fiút.

— Milyen gyakran járnak haza a gyerekek?— tettem fel már ismét a folyosón a kérdést.

— A legtöbben otthon töltik a vasárnapot. A szülők a hét végén bejönnek a gyerekekért és hazaviszik őket. Ml ennek nem nagyon örülünk, mert sokan már pénteken jönnek és ezzel csak megbontják a tanítást, kizökkentik a gyerekeket a megszokott

életritmusból. Elsősorban ezért nincsenek nálunk szabad szombatok, hogy a gyerekek minél tovább felügyelet alatt legyenek. Volt olyan esetünk is, hogy a gyerek, akit hazaengedtünk a karácsonyi szünetre, ismételten betört a kocsmába. Az ilyen esetek ellen úgy védekezünk, hogy a hasonló típusú fiúkat nem engedjük haza.

— Milyen a tanulók napi programja?

— Reggel hétkor a segédnevelők felébresztik a gyerekeket. Az arra rászorulókat megmosdatják és felöltöztetik, azután a reggelizés van műsoron, majd nyolckor megkezdődik a tanítás, mely háromnegyed tizenkettőig, — fél egyik tart. A tanítás befejezése után ebéd, majd egészségügyi séta következik. Délután másfél óráig átismételjük a délelőtt átvett anyagot. Utána szabadjuk van a gyerekeknek, amit általában az érdekkörben töltenek. Van testnevelési, olvasó és ügyes kezek érdekkörünk. A gyerekek reggeltől estig felügyelet alatt vannak, hogy semmi baj se történhessék. Egyesek nagyon agresszívak, és így a verekedések nem mennek ritkaságszámba.

Türelem, megértés, szeretet — ez az, amivel elsősorban gyógyítanak a tallósi otthonban. Ott, ahol sokan még a cipőjüket sem tudják befűzni, nem képesek megtanulni írni, olvasni. A gyermekotthon dolgozóinak munkája mégsem hiábavaló, mert ahogy Kamenár Bernát mondotta, otthont, védelmet nyújtanak a gyerekeknek.

ORDÖDY VILMOS

Látogatás az Ipolysági Általános Középiskolában

Az idei tanév országszerte rendkívüli körülmények közepette nyílt meg. Míg más esztendőkben szeptember elején a város érdeklődéssel és szeretettel fogadja az ismét beözönlő diákok százait — sőt, Ipolyság ma már szépszámú iskoláját tekintve nyugodtan mondhatjuk, ezreit — addig az idei tanév elején az Ipolyságiakat sem a visszatérő diákok érdekelték elsősorban. Ez talán természetes is, hiszen mindössze néhány nappal voltunk túl az augusztusi eseményeken.

Erről beszélgetünk az iskola tágas irodájában Singer Ambrus elvtárssal, az iskola igazgatójával.

— Bizony, még talán soha nem kezdtünk tanévet olyan bonyolult és nehéz körülmények között, mint az idén — mondja az igazgató. — Tudtuk, hogy számunkra, pedagógusok számára nehezebb lesz ez az esztendő, mert diákjaink majd a kérdések özönével árasztanak el bennünket és nekünk minden kérdésre őszintén válaszolnunk kell.

— Sikerült-e ez minden esetben?

— Nos, — mosolyodik el az igazgató — el kell dicsekednem vele, hogy igen. Igaz ugyan, diákjaink kerülték a provokatív kérdéseket, és általában a provokatív magatartást Iskolában és iskolán kívül egyaránt. Ezért dicséret Illeti őket. Viszont sok mindent meg is kérdeztek, és hogy minden esetben kielégítő választ kaptak, az már a tanári kar jó felkészültségét dicséri. Iskolánk tanári karában ma hiába keresne bárki is „semleges“ vagy félrehűzódó egyént. Tanáraink valamennyien egyértelműen kiálltak pártunk progresszív erőinek támogatása mellett, és a legnagyobb aktivitással figyelik az események alakulását. A tanári szoba gyakran politikai viták színtere, és ha a tanerők távozása utón körülnézünk a tanári szobában, asztalaikon nem csu-A SZ-ABA3 C3L0MUVES

1989. április 5.

pán a hazai magyar sajtótermékeket találjuk, (hanem ezek mellett ott sorakoznak a Matiíné öltenie, a Nővé Slovo, a cseh Listy és sok más egyéb szlovák és cseh újság és folyóirat. Ez a nagyfokú olvasottság és tájékozottság talán a magyarázata annak, hogy tanári karunk valamennyi tagja a lehető legjobban képes tájékoztatni diákjainkat a felmerülő problémákról.

— Egyébként általában hogyan jellemezné az Iskola munkáját?

— Talán a legjobban úgy, ha azt mondanám: nálunk már valóban konszolidálódik a helyzet. Tanulóink és tanáraink növekvő aktivitása nem szavakban, hanem tettekben mutatkozik meg. A tanári kar megbirkózik az összes felmerülő problémával. Ismeretes például, hogy az iskolánkban eléggé nagy a tanerőhiány. Vannak pedagógusaink, akik a kötelező heti 19 óra helyett 30 órát tanítanak egyetlen zokszó nélkül. Elképzelhető, mennyire fárasztó az ötnapos munkahéten ilyen terjedelmű szellemi munka végzése. Egyébként az ötnapos munkahét ritmusát tanárok, diákok egyre inkább megszokják, és még a szénhiány okozta kényszerszünidő miatt sincs lemaradás.

— Attér-e szeptemberben az Ipolysági középiskola is a négyévfolyamos gimnáziumi rendszerre?

— Örömmel válaszolhatom: igen.

Minden valószínűség szerint valamennyi diákot, aki ezt kéri, fel tudunk majd venni az első évfolyamba, amennyiben a felvételi vizsgán megfelelnék. A gimnázium iránt Ipolyságon és környékén igen nagy az érdeklődés, ami érthető is, hiszen számos jel arra mutat, hagy a négyévfolyamos gimnázium tökéletesebb iskolatípus lesz, optimálisabb tanulási és tanítási feltételeket biztosít maid a diákoknak és tanároknak. A gimnázium sikeres elvégzése után felvételt vizsga nélkül juthatnak be majd az érettségizettek az egyetemekre és a főiskolákra.

Vendégeik érkeztek az igazgatói szobába: Dióssy Gyula és Zabrenszky Imre tanárok. Dióssy Gyula elvtárs, a „Példás tanító“ kitüntetés tulajdonosa — mint megtudjuk — a napokban érkezett haza Prágából a szakszervezetek VII. országos kongresszusáról. Ott szerzett benyomásairól faggatjuk.

— Ha őszinte akarok lenni — mondja Dióssy elvtárs — benyomásaim nem a legjobbak. A szakszervezetek munkája általában talán javulni fog, más munkamódszerek, más eredmények várhatók majd. Én azonban, aki a magyar pedagógusok népes táborát képviseltem a prágai kongreszszuson, nem lehetek elégedett azzal, hogy a szakszervezetek központi szerveiben nincsenek kellő számban képviselve hazánk nemzetiségei. Ezen az állapoton feltétlenül változtatni kellene.

A beszélgetésbe bekapcsolódik Zabrenszky' Imre tanár is, az iskola pártszervezetének elnöke. A pártszervezet munkájáról kérésünkre így tájékoztat:

— Teljes aktivitás és kiállás az „emberarcú szocializmus“ mellett jer talán így jellemezhetném a leglobban pártszervezetünk munkáját. Következetesen a január utáni politika megvalósításáért kívánunk dolgozni és tagjaink nem értenek egyet az olyan, gyakran a határokon túlról érkező „kioktatásokkal“, melyek szerint a szocializmus nem is lehet más, mint emberarcú. Egyébként pártszervezetünknek sikerült befolyást gyakorolnia az egész tanári karra és diákságra. Ennek köszönhető, hogy iskolánkban a tanárok és diákok politikai megnyilvánulásait a józanság és a megfontoltság jellemezte a legválságosabb időszakokban is. Büszkék vagyunk például arra, hogv amikor a múlt év tavaszán városkánkban is szlovák részről számos soviniszta és nacionalista megnyilvánulásra került sor, még a pedagógusok körében is, mi ezekre hideg fejjel, higgadtsággal, a csehszlovák szocialista haziafiság eszmél melletti következetes kiállással válaszoltunk. Pártszervezetünk egyébként igyekszik rendszeresen tájékozódni és tájékoztatni a tanári

kart és diákságot, többször hívunk meg pártfunkcionáriusokat a járási pártvezetőségből, sőt a tél elején meglátogatott bennünket Nagy Árpád elvtárs is, a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, aki nyilvános pártgyűlésen tájékoztatta a tanárokat és a diákság megjelent képviselőit.

Sétára indulunk az Iskolában. Az I. A osztályban nagy munkában találunk öt kislányt. Most, a tanítás befejezése után osztják szét az iskola diáklapját. Csakhamar megtudjuk, hogy az öt kislány nem más, mint a lap teljes szerkesztőbizottsága. A főszerkesztő: Szabó Márta, a szerkesztőbizottság további négy tagja: Rédli Margit, Kozák Magda, Gyönyör Rózsa és Talpas Elvira. Kiderül, hogy a főszerkesztő, Szabó Margit nagyon szép, ígéretes tehetségre valló verseiket és elbeszéléseket ír, de a „toll embere“ a másik négy kislány is, ki verset, ki karcolatokat, ki „politikai vezércikket“ ír. Hiába, úgy látszik, az egyes műfajok létét vagy nem létét mindenkor a sokat emlegetett politikai realitás szabja meg! Mert a „Diák“ februári számában például van politikai vezércikk, és tegyük hozzá, hogy jó is ez a vezércikk. Jó, mert nem meggondolatlan álhőstettekre, kalandorkodásra, hanem munkára buzdítja a fiatal olvasóikat. Van a lapban minden, amit egy jól szerkesztett diáklaptól elvárhat az ember. Versek, szatíra, sportközlemények, könyvismertetések, fejtörő (egy megfejtő könyvjutalomban részesül! 1 és az elmaradhatatlan diákhumor. Sok sikert kívánva a szerkesztőbizottságnak, folytatjuk bolyongásainkat az iskolában. A falakon aktuális faliújságokon akad meg a tekintetünk. Az egyik például igen ízléses kivitelezésben Ady Endre halálának 50. évfordulója alkalmából készült. Az egyik tanteremben éppen most készül a Magyar Tanácsköztársaság 50. évfordulójáról a faliújság.

A II. C osztályban sok-sok sífelszerelésre és egy kislányra bukkantunk.

— Most tértünk haza a Handlová

melletti Remata turisztaszállóbő] — mondja Piatrik Györgyi. — Kilenc felejthetetlen szép napot töltöttünk a sítanfolyamon. Kitűnően éreztük magunkat, jó volt a hó, a friss levegő, bőséges a koszt, szép a táj. Még sízni is megtanultunk, bár a kilenc nap gyorsan elrepült.

Elsősökkel, másodikosokkal már találokztunk. Vajon harmadikosakat találunk-e még az iskolában? Szerencsénk volt. A III. C osztályban ^ délutáni latin órára várakoztak. Beszédbe elegyedtünk.

— Készülnek-e már az érettségi vizsgákra?

— Nagyjából — feleli egy alacsony, zömök fiatalember. — Tanulni, ismételnivalónk van bőven, de hiába, érettségi előtt ez már nincs másként.

— Maga mit tanulgat? — fordulunk egy kislányhoz.

— Oroszt — mosolyodik el. — Én ugyanis ebből a tantárgyból érettségizem, mint választható tantárgyból.

— Mások is választották az orosz nyelvet?

— Hogyne. Tizenegyen, harmincöt tanuló közül.

— És a pályaválasztás?

— Ott sem lesz talán sok probléma — mondja Bartók Mária. — Sokan jelentkeztek a legkülönfélébb főiskolákra és egyetemekre, a kétéves úgynevezett „felépítményi“ iskolákba, és természetesen többen állásba is mennek.

— Például?

— Benkó Laci. Éveik óta énekel, szaval, a Red River beat-együttes vezetője. Március elején felvették őt a MATESZ-ba és érettségi után be is lép.

Befejezzük látogatásunkat az Ipolysági Magyar Középiskolában. A diákok közt, az istkola folyosóin és tantermeiben bolyongva értettük meg igazán: ebben az iskolában a konszolidáció valóság, nem szólam ...

SÄGI TÖTH TIBOR