Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-29 / 13. szám
IRODALOM n. RÉSZ — Itt meg ml van? — Ml bizony! — rikkant az asszony huncutul, mindent tűdön. — Nőtaest! — Nőtaestl?... Az meg mire Jö? — dörmögi a bajszos. — Mire bizony! — mosolyint az asszony. — Hogy néhány fiatal összeboronálódjon a télen! Kuncogva baktatnak tovább. Közben az iskolában befejeződik az első nőtaest. — Minden szerdán és szombaton este hét órakor találkozunk — mondja a tanítónő útravalóul. Egyszeriben megbomlik a rend. Nagy zaj és lőkdösködés közepette préselődnek ki az ajtón a fiatalok. Jóska marad utoljára, a hegedűjével bíbelődik. Alig bírja belegyömöszölni az elnyűtt tokba. Mindenki kinn van már. Kenesi Zsuzsi visszanéz az ajtóból. Mintha azt mondaná a szemével, hogy gyere már Jóska, kísérj haza, nem látod, hogy iád várok!? Jóska azonban nem veszi észre, nem érti meg Zsuzsi néma üzenetét. Ketten maradnak a tanteremben: ő és a tanítónő. — Köszönöm, hogy ilyen szépén megszervezte a fiatalokat!... Ügye, szép volt, Jóska? — Igen ... nagyon szép ... jó ... És csak áll a nagydarab legény, mint a szélütött: menne is, nem is. Mégis mozdul. — Jóéjszakát kívánok! — Elindul. — Jóska! — szól utána a tanítónő. — Holnap vasárnap,., Nem érne rá? — Dolgomtól ráérek... — Ügy három-négy óra tájban eljöhetne hozzám ... Szeretnék valamit megbeszélni magával. Eljöhet? — Igen, el — vágja rá tűi gyorsan a legény, de nyomban lehervad arcáról az öröm, s helyébe fájd^m kötözik. Hirtelen eszébe villan, hogy csak egy kopott ünneplője van. A tanítónő észreveszi a tétovázását. — Mégsem tud eljönni? — De ... el tudok .., Elmegy. Leszegett fejjel rójja az utat. Nem veszi észre, hogy feje felett csillagos az ég, s hogy húsz évének rugalmasságával akár a csillagokig is felugorhatna, mert az egyik pillanatban úgy érzi, hogy repülni tudna, de a következőben már hasogató fájdalom járja át, s agyában szinte dörömböl a gondolat: Istenem, mért vagyok Ilyen szerencsétlen?.,. tartozik. Ml majd akkor következünk, ha erélyes kézzel kell közbelépni. S megnyugtathatom, akkor majd közbe is lépünk. Számíthat a segítségünkre ... — Köszönöm ... Lassúvá, vontafottá válik a beszélgetés. Mintha csak ez óra mutatójához igazodna, ami a hármasra kúszik. Még néhány mondatváltás általános dolgokról, s a tanítónő megérzi, hogy itt az ideje, el kell mennie. Feláll és búcsúzik. — Köszönöm szépen a szíves vendéglátást, a viszontlátásra! A ház úrnője még megpróbálja marasztalni, de Inkább csak a megszokott illendőségből. — Aztán gyakrabban tessék minket meglátogatni! — szuszszánt ja a tisztelendő úr, és összehúzott szemmel tetőtől talpig végigmustrálja a távozó tanítónőt. A tiszteletesné kikísérl. — Kis vadőc! — szisszent! a segéd jegyző a foga között és úgy bámul utána, mint szegény gyerek a gazdagon tömött, csillogó kirakatba. A tiszteletes hamiskásan rákacsint. — Ilyen feleség megfelelne a mi árva |egyző urunknak, nemde?- Nem mondom, nem mondom — huzigálja a száját a fiatalember. — De azért nem kell mindjárt a legrosszabbra, vagyis a házasságra gondolni! — Sokatjelentően kacsint. —. Berepül ő még az én kalitkámba, tiszteletes úr, de be ám! — mondja vlrtuskodva, s kajánul felnevet. ☆ A tanítónő az iskolai lakás egvik kisebb szobáját rendezte be magának. A nagyobb családra méretezett lakás többi helyiségére nincs szüksége. Gyakorlatilag semmi értelme nincs, hogy bebútorozza az egészet, különben sincs rá módja: honnan, miből. Elég megélni a fizetéséből. Ez a kis szobácska egyszerű, mégis kedves, nőies. Éppen Így, ahogy van, megfelel az igényeinek. A kályhában vígan lobog a tűz.. Márta az ablaknál áll, s a függöny mintáin át néz kifelé, jeges szél fütyörész a csupasz, ágak között, tépi, cibálja s messzire pörgeti az. ottrekedt, elsárgult levelet. Az égen piszkosszürke felhők gomolyognak. Márta az őrára tekint: fél négy. A tükör elé lép. Kissé szomorkás arc néz. vele farkasszemet. Fésű után nyúl. Igazgatja a haját. A selymes szőke hajban simán fut a fésű. %/asárnap ebéd után a tiszteletes úrnál, a pazarul bereu® dezett ebédlőben nagy füstfelhőket eregetve két férfi ül: az elhízott tiszteletes úr, meg a nyakigláb, hirtelenszőke segédjegyző. Kimért hanghordozással pergetik a szót: általános dolgokról beszélnek. Néha elmosolyodnak kényszeredetten, hogy újra elkomolyodhassanak. A segédjegyző más témakörre vág át, miközben választékos, hanyag mozdulattal nyomja el a cigaretta végét a hamutartó peremén. — Remélem, eljön? A nagy falióra éppen kettőt harangoz. — Reméljük... elfogadta a meghívást — szuszogja ki a tiszteletes úr. — Ogy látom, türelmetlen vagy, jegyző uram. — Nem, egyáltalán ... Csak éppen érdeklődőm ... Könnyű kis nőnek látszik — mondja a szeplős fiatalember fölényesen. Hiúságból fakadó mosoly csúfítja arcát. Beszögleteskedlk a tiszteletesné is. Éppen ellentéte a férjének. Száraz, csontos, szokatlanul magas. Feltűnően sok ékszer csillog rajta. Még ellenszenvesebbé teszi, hogy örökösen összeszűkült szemmel jár-kel, néz. Mintha keskeny rés volna a szeme helyén. — Várat magára a kicsike — szól és leül. Ebben a pillanatban, mintha csak őt akarná megcáfolni, odakínn az udvaron majd láncát tépi a kutya. Behallatszik a cselédlány hangja. Csitltja a kutyát és tessékeli a vendéget befelé. — Erre, erre tessék! ... Ne tessék félni tőle, nem szabadulhat el, jól meg van kötve! A tanítónő belép, kissé bátortalannak, látszik. A háziak megelevenedve felállnak, sorra kezelnek, bemutatkoznak. — Tessék, foglaljon helyet! — ülteti le a tiszteletesné a tanítónőt. Nehezen Indul a társalgás. A tiszteletes úr dölyíösen ül, malmozik az ujjával- Mint maga a megtestesült bölcsesség. A felesége, mint egy főszerepet gyakorló színésznő. A segéd jegyző úr még annyira flegmatikus, mintha legalább is grófi címer díszelegne a névjegyén. Nehezen találják meg a folyamatos beszélgetés fonalát. A tiszteletesné más témakörre tér át, Csurranó méz a hangja és mosolya. — Remélem, megnyerte tetszését a mi kis falunk? — Tetszik... Jól érzem Itt magam. A szeplős fiatalember is szólni készül. Vagy huszonöt ráncba szökteti magas homlokán a bőrt, — És... a hegyis mondjam .,. azok a nótaestek beválnak, gondolja? — Ogy gondolom, igen. Jól érzik magukat a fiatalok, és velük együtt én is — felelt a tanítónő lelkesedéssel. — Okos gondolat — helyesel a tiszteletes úr. — Nagyon elkorcsosodott ez a mi ifjúságunk, szükséges, hogy valaki összefogja őket, törődjön velük ... Inkább az iskolában énekeljenek, mint abban a .füstös kocsmában. _ Hiszen éppen ez az, itt a bökkenői — tartja fel magasra füstbarnitotta, száraz mutatóujját a segédjegyző. — Egy nő, őgy gyenge nő nem tarthatja őket össze, nem bírhat olyan elvadult, durva társasággal! <— A nő erőssége a lelkében van — jegyzi meg csendesen a tanítónő. Jó adag gúny is vibrál a hangjában. — Ugyan kéreml — röhenti el magát a szeplős úr. — Lélek!... Ne feledje, kisasszony, hogy a lélek könnyen lealacsonyodhat, adott- esetben: a csürhéhez! — Éppen az ellenkezőjét tapasztaltam; nagyon kedvesek, talpraesettek, ragaszkodók a fiatalok, s láthatóan örülnek, hogy hasznosan és kellemesen tölthetik el az estéket. ■_ Ez nagy tévedés, kisasszony. Nem mutatták még ki a foguk fehérjét, majd később’maga IS rájön, hogy nekem van igazam ... Különben a maga dolga, ez a kérdés csakis magára Árnyék húz el az ablakkal szembeeső falon. Gyenge, bátortalan kopogás az ajtón. — Igen! Galambos Jóska belép. Szégyenlősen köszön, májd esetlenül megáll az ajtóban. Mégis csak eljött — vidámodlk fel a tanítónő, s székkel kínálja a fiút. — Tessék, üljön le! Jóska nagy zavarral küzd: nem tudja, mit csináljon, leüljön, feleljen, kopott ruháját, nagy bakancsát rejtse. Leül. — Kicsit megkéstem ... — Annyi bal legyen '— mondla a tanítónő bátorttőn, maga Is leül. Kis kazettát vesz elő, felkattlntja a tételét. — Tessék, gyújtson rá! — Köszönöm szépen! — Márta mindenképpen otthonos hangulatot akar teremteni. Feláll, a kályhához siet, hogy megrakja fával. főska körülnéz a szobában. Csodálattal vegyes érzéseket tükröz az arca. Nagyot szt a cigarettából, mélyen mellre húzza a füstöt, miközben lehűnyja a szemét: álmodik e vagy ébren van? Egy göcsörtös fa sehogy sem akar beférni a kályhaajtón. Jóska szolgálatkészen felugrik, hogy segítsen. ' Egymásra néznek és elmosolyodnak. t,eülnek. A petróleumlámpa csendesen sustorog — A nagymamája említette, hogy szeretett volna tanulni. — Igen, Nagyon szerettem volna. A tanító úr mondta is akkoriban, hogy majd megpróbál valamit tenni az érdekemben. Sokáig reménykedtem valami egészen lehetetlen dolog ban, hiába. A tanító úr nem szólt semmit. Talán elfelejtette az Ígéretét, talán megpróbálta, de nem sikerült... — S most már nem szeretne? — Most?!... — kérd) Jóska értetlenül bámulva a tanítónőre, mint aki nem jól hallja a kérdést. — Miért? Lehetetlennek tartja?... Magánúton mindenki tanulhat. Maga is, ha akar. Jóska arcán bágyadt mosoly jelenik meg, Lehajtja a fejét. Sóhajt. — Nekem kenyeret kell keresnem. — A hosszú téli estéket ki lehetne használni — mondja a tanítónő biztatón. — Mindent lehet, csak erős akarat kell hozzá. Érti? Erős akarat! — Akarat? — ismétli a szőt lóska. — Az egész életem egy nagy akarásból áll, kisasszonylka. A tanítónő hosszan fürkészi a legény arcát. — Egyszer azt kérdezte tőlem özvegy édesanyám, hogy van-e kedvem a tanuláshoz. Én bólintottam, s a kettőnk akaratából és küzdelméből tanítónő lettem. — jó annak, akinek van akitől megkérdezze, annak nagyon jó... - _ — Nézze, Jóska, én szerzek magának könyveket, bármikor ellőhet hozzám, segítem, tanítom... lóska arcába előbb öröm, majd keserűség, ijedtség telepszik. Észreveszi a tanítónő. — Nem tetszik az ajánlatom? — Tetszik, nagyon is, mégsem lehet. — Miért?... Mit nem lehet? — Nekem nem lehet idejárni. — Miért ne lehetne? lóska szégyenlősen lehajtja a fejét, számára kínos a gondolat, amit ikl akar mondani, és azt csak lesütött szemmel lehet. — Nem tetszik ismerni a falut, a falu nyelvét. Isten ments, hogy miattam nyelvére kapja a falu, nem bírnám elviselni Mert ki hinné el, hogy csak tanulni járok a kisasszonyhoz. Nehéz ám ilyet elhitetni az emberekkel, meR kell jól gondolni. Márta szíve köré melegség fut, amit ez a nyakigláb, esetlen fiú áraszt feléje. Bár nagyon jól látja és tudja, hogy nem mafla és esetlen a fiú, ha hozzávaló társaságban van, csak vele szemben ilyen határozatlan, túlságos nagy tisztelettel tekint lel rá. — Látja, én erre nem Is gondoltam ... Lehet, hogy Igaza van, és mégis azt mondom, hogy vállalom « kockázatot, mert lelhet azt úgy is csinálni, hogy ne tudja a falul Most pedig Jóska szivét melegíti fel valami, — Az Is Igaz! — feleli lóska, s most már ő Is mosolyog, de minden mellékfztól és gondolattól mentesen. — Megegyeztünk? — Nem tudom... — mondja vontatottan és feláll — Nehéz dönteni. Különösen, ha arra gondolok, hogy a terhére leszek, — Csak az lehet teher, amit ránk kényszerítenek Amit önként vállalunk, azt mindig örömmel, lelkesen cstnáljukl — Nem bánom, ha igazán gondolja a kisasszony, — Ogy érzi, mindez álmában történik, hogy mire felébred, szertefoszlik a színes álom. — Persze, hogy komolyan gondolom! — Előre is köszönöm a kedvességét, Isten áldja kisasszonykai — Elindul a kijárat felé, de a tanítónő hangja félúton megállítja. — Szeretném valamire figyelmeztetni, nem is figyelmeztetni, hanem megkérni: tegye túl magát a szegénység gondolatán. Először: a szegénység nem. szégyen. Másodszor: láttam én éppen elég gazdag butát, cifra senkit, semmi embert, higgye el, Jóska! Emberelje meg magát! — Igen... megpróbálom, viszontlátásra! Márta az ablakhoz lép és hosszan néz a távolodó legény után. Egy kövér könnycsepp buggyan ki a szeméből, és végiggördül az arcán. Maga sem tudja, miért... 'k Kenesi Zsuzsiék konyhájába belépve azonnal meg lehet állapítani, hogy gazdahely ez a javából. Erről tanúskodik a majoitkás tűzhely, a dunyhákkal tömött ágyak, a vastag asztal, a tükör a íalon, az óra, a cifrázott lóca, minden. Délelőtt van, ebédfőzés ideje. Kenesiné előtt szakajtómba, haja fejkendő alá szorítva, kezében nyújtófa, az asztalon gyúródeszka. Tésztát nyújt. Mert tészta lesz az ebéd túróval, tőpörtvűvel, s nyakoniöttyintve tejföllel. Kenesi, a gazda a lócán ül. Cigarettázva bóbiskol. Unott szemmel követi az asszony jól ismert mozdulatait. Az asszony olykor-olykor dühösen veti rá tekintetét. De a gazda nem zavartatja magát. Bodor füstfelhőiket ereget, s közben hegyeseket köp a konyha padlójára. — ÉrfgRy dógodra, ne köpdöss itt a házban! — mondja Kenesiné, s még erélyesebb mozdulatokkal nyújtja a tésztát. Kenesi elereszti a füle mellett a szőt, mintha nem Is neki szólna a figyelmeztetés. — Hidd el, hogy szereti... — mormogia maga elé bólogatva. — Isten-uccse, szereti. — Szereti a mennydörgés istennyilát, azt szereti! — tüzel az asszony haragosan. —. Majd kiverem én a fejibó) 1 — Kivered, kivered —' dörmögi Kenesi, majd komótosan feláll, a tűzhelyhez ballag, megtörni jól fával, s visszaül előbbi helyére. — Forr a vized .. — Hadd forrjon! — Hidd el, jól járnánk vele! — hajtja a magáét Kenesi csökönyösen, mint a rossz ló — Erős, dógos, szóga se kellene, nem bizony, szöge se kellene .. . — Te! — egyenesedik fel az asszony villámló szemekkel. — Engigv dögödre, ne haragíts 1tt engem folyvást, mert végigváglak a nyújtóiéval! — Vágod ám az öreganyádat, nem engem! — Eriggy ikt, nem akarom többet mondani! — Nem megyek, nahát! — Én Is parancsolok ennél a háznál, enyém is a lány,' ha tudni akarod! Ebben a pillanatban Zsuzsi perdül be a konyhába pirosra csípett arccal. Kenesi rápillant. Csendesen szól. — Eriggy ki! — Maradj! — így az asszony. Zsuzsi meglepetten néz egyikről a másikra, s úgy áll az altéban, mint a megtestesült értelmetlenség: nem tudja, mitévő legyen. Menjen-e vagy maradjon.- Eriggy ki! — dupláz rá az apja most már valamivel erélyesebben. Érre már megmozdul a lány. Kiperdül a konyhából, de nem megy el, hanem kíváncsian tapasztja fiilét az ajtóra. — Te, te ponyusl Nem azégyelled magad?! — szűrődik kifelé az asszony hangja. — Nem bizony, te sárkány, nem bizony, mert én szeretem a gyerekemet! Tán nem tudom, hogy neked a Seres Pista kellene, a hatvan holdja! Hogyisne! Hogy ő parancsolgasson nekem! .. Ide ember kell, aikl dógoztkl És úgy dógozlk, ahogy én akarom! — Mindez üigy fordul kt az emberből, mint repedt zsákból a búza: egyszerre, feltartóztathatatlanul. Odakint a lány végre megérti, miről van sző, lóleső. bizsergő érzés fut végig rajta, s nagy boldogság Üti szíven Ha lehet, még jobban az ajtóhoz lapul, hogy egyetlen szót sem mulaszszon el a füle. — Aztán majd ha az. a nagyon erős legény )61 kllódlt a házbői, akkor mi lesz? — nyelvel az asszony harciasén, nehogy föllbe kerekedjék az ember. Más sem hiányzik! — Galambos Józsit más fából faragták, örülne, ha a házunkhoz kerülne. Megbecsülné magát. Elég nyomorúságot élt gyerekkorától. Zsuzsi nagy-nagy boldogságéban lehűnyja a szemét és önfeledten mosolyog. Máris a Józsi feleségének érzi magát. — A szemibő! se néz ki jó, te, te, hőbördött! Hiszen a Turcsi Géza gyereket Is úgy Tnegagyalta, hogy két. hétig nyomta az ágyat a szerencsétlen! — tromfol továbh az asszony. — Megérdemelte, én is elagyaltani volna! — vágja rá Kenesi magabiztos fölénnyel. Érzi, hogy érvei alatt puhul a felesége, s minden a legjobb úton halad. Zsuzsi szíve egyre ssaporázza, egészen felfyúl, arca lángol, mint a pipacs, s édes izek szaladgálnak benne. Még jobban lapul az ajtóhoz. Mintha hozjzánőtt volna. Sokára hallatszik az apja hangja. — Eszter ... oszt mink nem megvetünk szépen? ... Nem lett belőlem jó gazda a házatoknál?! Szokatlanul csendes a válasz. — Megvőtunk, de az más vöt... — Dehogy vöt más, Eszter, dehogy vöt! így kerültem hozzátok, mint az ujjam el Egy gatyám vöt, de az is olyan rongyos, hogy kilenc macska nem fogott vőna benne egy egeret! Az asszony megbékélő kuncogása hallatszik egy Ideig, aztán elcsendesedik a világ. Csak Zsuzsi szíve zakatol veszettül, úgy lapul a lány az ajtóhoz, hogy majd bedönti. Váratlanul kinyílik az ajtó. Zsuzsi furcsa tehetetlenséggel esik a konyha közepére. Kenesi nyomban felfogja a helyzetet, s mosolyog a bajsza alatt. Kenesiné meg villámlő szemmel áll a lánya fölé ^ nyújtófával. (Folytatjuk.)
