Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-15 / 11. szám
TERMELÉSI TAPASZTALATOK — A traktorállomások megszüntetése éta a dollnkai szövetkezetben gépjavítóként dolgozom — írja levelében Lestyánsky Imre. — Bár rendszeres olvasója vagyok bizonyos szaklapoknak, folyóiratoknak, még nem találkoztam olyan rovattal vagy kimerítő írással, amely a gépesítés önköltségvizsgálatával foglalkozott volna. Amíg a növénytermesztés, illetve állattenyésztés szakaszain aprólékos értékelést nyújtanak a dolgozóknak, illetve vezetőknek, addig ml tájékozatlanok vagyunk ebben a kérdésben. Ezért kérem Önöket, írják meg ezen a területen, mi a helyzet összállami vagy járási szinten. Szeretnénk tudni a hektáronkénti mezőgazdasági területre eső alkatrész-fogyasztást koronában, a gumiabroncs kopást, valamint az üzemanyagfogyasztást, szintén koronában kimutatva. Azt is szeretném tudni, hogy az alkatrészfogyasztás bele van-e számítva a GO javításba, mely sok esetben aránytalanítja a gépek javítására felhasznált költség helyes felmerését. Az új gazdasági irányítási rendszer bevezetésével minden vállalat legfőbb közgazdasági mutatója a bruttó jövedelem lett. Mint ismeretes, a bruttó jövedelmen azt az újonnan létrehozott értéket értjük, mely a termelési folyamatban az élőmunka-ráfordítás eredménye gyanánt jött létre. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a bruttó jövedelmet úgy kapjuk meg, ha az össztermelés értőkéből levonjuk a ráfordított anyagi költségeket. Mivel csak azt oszthatjuk el, amit termeltünk, vagyis munkánk eredménye gyanánt előállítottunk, ebből (következik, (hogy az elosztás tárgyát minden vállalatnál az elért bruttó jövedelem alkotja. Ennek nagyságától függ, mennyi kerüt belőle felhalmozásra, vagyis a kiépítési és a tartalékalap feltöltésére és mennyi e fogyasztásra, vagyis jutalmazásra és a szociális-kulturális célokra. Mivel a jutalmazás nagysága a bruttó jövedelemtől függ, az igazságos jutalmazás' érdekében elengedhetetlen, hogy a bruttó jövedelmet ne csupán összvállalati szinten Ismerjük, de biztosítsuk annak üzemrészlegek szerinti meghatározását is, hogy ezáltal minden üzemrészleg aszerint részesedjék a, jutalomból, amilyen mértékben hozzájárult a bruttó jövedelem létrehozásálhoz. Ez vonatkozik a növénytermesztésre, az állattenyésztés egyes szervezeti egységeire, de a gépesítési részlegre is. Hogy ez biztosítható legyen, ahhoz megfelelő szervezési felépítés szükséges, vagyis, hogy az egyes üzemrészlegek a kellő operatív önállósággal, saját termelőirányzattal, saját termelőeszközökkel és felelős vezetővel rendelkezzenek. E téren kétféle megoldás alkalmazható: az egyes üzemrészlegeket vagy önálló gazdasági központokká építjük ki, melyek önállóan számoljáik el a bruttó jövedelműik képződését ás elakadálya nincs, hogy mint ilyen üzemegység gazdasági központ gyanánt működjék és saját bruttójövedelemképzödést mutasson ki, a legtöbb EFSZ nem élt ezzel a lehetőséggel s a gépesítési részleget a legjobb esetben Is csupán csak költségközpont gyanánt kezeli. Ennek oka, hogy mível a gépesítési részleg szolgáltatásainak zömét üzemen belüli célokra, tehát a növénytermesztés és az állattenyésztés részére végzi, gazdasági központ jelent is, nem lesz más megoldás, mint hogy az egyes EFSZ-nek az egyes teljesítményfajtákra díjszabást és árjegyzékeket kidolgozni, mivel erre egészen pontos normatívák állnak rendelkezésünkre. Viszont ha ezek a belüzemi díjszabások rendelkezésünkre állanak, semmi akadálya sem lesz, hogy a gépesítési részleg mint önálló gazdasági központ szerepeljen, mely nem csupán azt tudja megmutatni, hogy az illető az időszak folyamán Az EFSZ gépesítési részlegeinek szervezési és önköltségvizsgálati kérdései osztását, vagy megelégszünk azzal, hogy az egyes üzemrészlegek költségközpontok gyanánt működjenek. Ez azt jelenti, hogy nincs önálló bruttó jövedelemképzési tervük, csupán költség- és hozamelőlrányzatuk, s önálló bruttó jövedelem helyett költség- és hozamtúllépéseket, illetve lemaradásokat mutatnak ki. Ennek folytán dolgozóik anyagi érdekeltsége nem az elért bruttó jövedelemtől, hanem a megtakarítások és túllépések mértékétől függ. Ami a gépesítési részleg szervezését illeti, a szervezési forma megválasztása szempontjából sajátos helyzetet jelent. Az a körülmény, hogy a termelés műszaki bázisának — elsősorban a gépesítésnek gyors fejlődése folytán egyrészt a szövetkezeti állóeszközök egyre nagyobb hányadát a gépek és berendezések alkotják, melyeik értéke a legtöbb EFSZ-ben már meghaladja az állatállomány értékét, továbbá hogy az EFSZ termelési po tenciáljának legfőbb súlya a gépesítésre tolódott át, megkövetelik a gépesítési részleg szervezeti önállósítását. Ez történhet oly módon, hogy a gépesítési részleg veszi át az egész növénytermesztés bonyolítását komplex-brigádok formájában, vagy úgy, hogy a gépesítési részleget szolgáltató-üzemegységgé szervezzük, amely munkákat és szolgáltatásokat végez többi üzemegység és az Idegen megrendelők részére. Bár elméletileg a helyes megoldást a komplex-brigádok jelentik és a jövő fejlődés útja kétségtelenül ez lesz, mivel a gépesítés-. sei felszabaduló munkaerő hatékony foglalkoztatásának kérdését egyidejűleg a legtöbb üzem nem tudta megoldani, a gépesítési részleg gyakorlatilag a legtöbb EFSZ-ben megmaradt a szolgáltató-munkavégző üzemegység szerepében- Noha semmi módszertani gyanánt történő működése esetén e szolgáltatásokra belüzemi díjszabásra, illetve árjegyzékre lenne szüksége, melyek alapján a szolgálatokat pénzértékben lehetne a többi ágazat terhére és a gépesítési részleg javára elszámolni. Mivel ilyen díjszabásokat a legtöbb EFSZ nem kalkulált, ennek következtében megelégszik azzal, hogy a gépesítési részleg bruttó jövedelme helyett csak annak költségmegtakarításait, illetve túllépéseit mutatja ki. Nem kétséges, hogy ez csak szükségmegoldás lehet, mivel a költségek terve nem támaszkodhat pontos normatívákra, mivel az egy hektárra eső mutatók rendkívül pontatlanok. A pontatlanságuk fő oka egyrészt az alkatrészárak gyakori változásai, másrészt maga az a körülmény Is, hogy a fuvarozások és a mezei munkák aránya az egyes EFSZ-ben igen eltérő. Sokszor a 300 ha-os EFSZ-ben az idegenek részére végzett fuvarok többet tesznek ki, mint az 1000 ha-os EFSZ- ben. Ennek folytán nem sokat mond, ha megállapítjuk, hogy pl. a dunaszerdahelyi járás szövetkezeteiben az egy hektárra eső karbantartási költség 1960-ben 139 Kős, 1961-ben 155, 1962-ben 176, 1963-ban 184, 1964-ben 210, 1965-ben 212, 1966-ban 244, 1967- ben 224 s 1968-ban 252 korona volt, mivel ehhez ismerni kellene a teljesítmények fajtaszerinti megoszlását, főképp a fuvarozások terjedelmét Is. Ugyanez áll az egy hektárra eső üzemanyagfogyasztás alakulására Is. Azt aránylag könnyű volt megállapítani, hogy ez 1960-ban 206 korona, 1961-ben 248, 1962-ben 245, 1963-ban 273, 1964-ben 291, 1985-ben 329, 1966- ban 357, 1967-ben 358, míg 1968-ban 377 koronára rúgott. Ebből az emelkedő irányzat látható ugyan, de annak tényezői nem olvashatók ki. Éppen ezért, bármennyire igényes feladatot mekkora teljesítményértéket végzett, hanem azt is, hogy mekkora bruttó jövedelmet ért el s így milyen jutalmazásra jogosult. A pontosság kedvéért azt Is meg kell mondani, hogy a költségelemzés szempontjából bonyolítja a helyzetet az a körülmény, hogy az új számviteli nyilvántartás bevezetése éta a genelál javítások is üzemviteli költségnek számítanak s finanszírozásuk nem a beruházási betétből, hanem az üzemviteli pénzeszközökből történik. Mivel a generáljavftások egyrészt csak hosszabb Időközökben fordulnak elő, másrészt rendszerint tetemes pénzösszeget jelentenek, nagyon torzítaná a költségihelyzetet, ha a velejáró kiadásokat annak az időszaknak a terhére számolnánk el, amikor ténylegesen felmerültek. A számviteli módszertan lehetővé teszi, hogy e költségek fedezésére folyamatosan tartalékokat képezzünk s így a generáljavítások e tartalékok terhére történjenek, miáltal költségeik egyenletesen oszlanának meg az egyes Időszakok terhére. Sajnos, a tervezés új módszertana nem segíti elő a gépesítési részleg önköltségelemzéséneik ügyét. Míg az eddigi metodika előírta az egy traktorista munkaegységre eső gépüzemeltetési költségek kikalkulását, beleértve a műszak-karbantartások munkabérét, az üzemanyagfogyasztást, a javítási költségeket, az amortizációs leírásokat, a gumiabroncs-elhasználást, az aprötárgy-fogyasztást és az egyéb közvetlen költségeket, addig a jelenlegi főtervből teljesen hiányzik az ilyen kalkuláció csupán a tervmellékletek közt szerepel egy javítási terv az üzemanyagfogyasztásnak megfelelő I., II., III. és IV. fokú karbantartások havi és negyedévi részletezésével, a középjavítások és a generáljavítások tervével, egy javítási, költségkalkulációs lap és a fuvarozások terve. Ez — bár eléig lehet annak megítélésére, hogy melyik gépen mikor milyen fokozatú javítás lesz esedékes — távolról sem biztosítja a gépesítési részleg teljesítményei önköltségeinek következetes vizsgálatát. Hasonló módon nem szolgálja a gépesítés gazdaságosságának javítását az a körülmény sem, hogy az új számvitel a kalkulációs szempontot és az önköltségvizsgálatot mellőzi, s azt az üzem szabad döntésére bízza. Igaz, hogy az önköltségvizsgálat nem főcél. Főcél a bruttó-jövedelem keletkezésének és elosztásának összüzemi és üzemegységek szerinti ellenőrzése, de ez sem képzelhető el szervezett vállalati kalkulációk és elemzések nélkül. Különösen hátrányosan érinti ez azokat az üzemegységeket, melyek nem gazdasági központ, hanem csupán költségközpont gyanánt vannak szervezve, ahol a költségellenőrzés ennek folytán az egyetlen objektív kiértékelési szempont. Nem mondtunk le az öniköltségivzsgálatról a direktív Irányítást rendszer Idején sem, amikor pedig alig volt lehetőségünk az önköltségvizsgálat eredményei szerint az üzemszerkezet módosítására. Annál kevésbé lehet nélkülözni az önköltségvizsgálatot most, a relatíve nagyfokú vállalati önállóság idején, amikor épp az önköltségvlzsgálat a legfőbb tájékozódási eszközünk az üzemprofll megválasztásánál. Helytelenül jár el minden üzem, mely kihasználva az önköltségelemzés nem kötelező voltát, elhanyagolja ezt. A gépesítési részleg esetében minél előbb el kell jutni ahhoz, hogy az önálló gazdasági központként legyen szervezve, önállóan vezesse és mutassa ki bruttó-jövedelme képződését, s annak elosztását üzemegységi szinten ugyancsak önállóan végezhesse. Ehhez viszont belüzemi díjszabások és árjegyzékek kellenek, ami el sem képzelhető kalkulációs tevékenység és rendszeres önköltségvizsgálat nélkül. Noha a számvitel nincs kimondottan az önköltségvizs,gálát szempontjai szerint felépítve, nincs akadálya, hogy az egyes költségfajtákat az egyes gé-i pék szerint csoportosítsuk és gyűjtsük össze, úigy, ahogy azt terveztük, s ezáltal a számvitel tényleg a tervellenőrzés eszközévé váljon. Sajnos, a gépesítési részleg mind a szervezés, mind*’az önköltségellenőrzés szempontjából a legtöbb EFSZ- ben mostohagyerek és elhanyagolt terület. Míg a növénytermesztésben fél zsák (kiöntött búza mindenki szemében égbekiáltó bűnt jelentene, addig a gépesítési részleg esetében ennek százszorosát jelentő többletköltségekkel és az anyagi érdekeltség hiányosságaiból eredő károkkal szemben érthetetlen módon érzéketlenek vagyunk. Pedig a kérdés megoldása sürget. Minél előbb, annál jobb. Minden EFÍ1Z legsajáttabb érdeke, hogy e megoldás ne várasson soká magára. Dr. Cséfalvay Gábor közgazdasági mérnök Az öntözés kérdése Olaszországban Ml nyilván többet tudunk Olaszországról, mint az olaszok rólunk. Amit ml kevésbé Ismerünk, ez a híres olasz öntözést módszer. Míg a többi olaszországi tudnivalóval csak általános műveltségünket gyarapítjuk, miből különösebb anyag! hasznunk aligha származik, az olaszországi öntözési módszerek ismeretéből olyan hasznunk lehet, amit a terméshozamok lényeges növelésével lehet kifejezni. Nyolc hónapig vettem részt a dél-olaszországi Bariban a Mediterrán Felső Agronómiát Tudományok Intézetének továbbképző tanfolyamán, ahol sok igen hasznos dolgot tanultam és láttam. A „napfényes Itáliának“ egyik árnyoldala éppen a túlontúl sok napfény, ami a tetejébe még forró (s, tehát kiszárítja s növényzetet. Az öntözésnek ezért Olaszországban Igen régi hagyományai vannak. Annak idején már a föníciaiak és a görög kolonialtsták Is öntöztek, a rómaiak pedig a Pó völgyében virágzó öntözéses kultúrát vezettek be Módszereiket a Reneszánsz korban annyira tökéletesítették, hogy az olasz öntözéses gazdálkodás világszerte párját ritkította. Az első északamerikai telepesek a Lombardiában használatos öntözési módszereket alkalmazták az Újvilágban. Dél-Olaszországban mé,g manapság ts fellelhetők az öntözésben a klasszikus arab módszer nyomat. „A VtZ ARANYAT ÉR" A második világháború után világszerte, így Olaszországban ts előtérbe került az öntözéses gazdálkodás problémája, s ez nem véletlen. A nagyfokú iparosítás eredményeként tökéletesebbek. olcsóbbak leltek az öntözőberendezések, szívesen fektettek be pénzt az öntözésbe, mert bűsasan megtérült a beruházás, nőtt a zöldség- és gyümölcsfogyasztás, az ipar több cukorrépát, gyapotot, földi mogyorót, dohányt és más növényt igényelt. A nagyarányú öntözés megindulásával egyldöben megindult 9 hajsza a víz után, s nemcsak az aszályos vidékeken, hanem ott is, ahol bővebb és jobb megoszlású a csapadék. Ekkortájt kapott lábra újból a népi szólás-mondás: „A víz aranyat ér". Az öntözés szükségességét mindenki belátja, mert a szubtróptkus éghajlatú Olaszországban a szárazság áprilisban, sokszor már márciusban kezdődik és novemberig is eltart. Északon, ahol több és jobb eloszlású a csapadék, az öntözéssel párhuzamosan alagcsöveznek ts, hogy egyaránt fel legyenek készülve az aszályra és a -túlzott nedvességre Is. Az alábbi összehasonlító adatok ékesszólóan bizonyítják, hogy a gazdaságok és a kormány miért helyeznék olyan súlyt az öntözésre. Délkelet-Olaszországban, Foggia tartományban — ahol a statisztika készült — az egy hektár őntözetlen földről lekerülő termények értéke 40 ezer és 28 ezer líra között váltakozik, az illető terméktől és a gazdaság nagyságától függően. Hasonló éghajlati és talajviszonyok mellett öntözött földön a gabonafélék értéke hektáronként 172 ezer líra, a zöldség- és gyű mölcsfélék értéke 1 millió 710 ezer lírára rüg. Papír és ceruza nélkül Is ki lehet számítani, hogy az öntözött gabona négyszer, a zöldség és gyümölcs pedig hatszor többet fizet! Tudni kell, hogy az olaszok víz szempontjából sokkal hátrányosabb helyzetben vannak mint ml. mert az életet adó vizet sokszor nagy távolságról kénytelenek szerezni. De még ügy is remekül kifizetődik az öntözés. V?Z. Víz, DE MILYEN V|Z? Az öntözés a laikus szemében roppant egyszerű: elegendő vizet juttatunk a falaiba, a többit aztán nyugodtan rábízhatjuk a meleg napfényre. Bár ilyen egyszerű lenne! Ma már tudjuk — sajnos nem mindenki veszi komolyan —, hogy minél nagyobb mérvű a növények párologtatást együtthatója, annál több ásványi ső rakódik le a talajban, ami Idővel menthetetlenül a talaj sziikesedéséhez vezet. Mi ts tudjuk, az olaszok is tudják, csakhogy ők nagyon komolyan Is veszik, hogy öntözésre az a víz a legjobb, amelynek ásványt ső tartalma literenként nem haladja meg a 0,16 grammot. Ha azonban az öntözővíz sótartalma literenként 1,3 grammig emelkedik (0,13 százalék), ezt a vizet csak mérsékelten sótűrő növény öntözésére használják, vagy pedig alagcsövezett földet öntöznek vele. Ha a víz sótartalma literenként meghaladja a 2,6 grammot (0,26 százalékot), magas sótartalmúnak tekintik és csak nagyon sótflrő növényeket öntöznek vele (cukorrépát, cirkot stb.), de ezt is csak abban az esetben, ha a talaj vízáteresztő és alagcsövezve van. Amikor az öntözővíz sótartalma 2,6—4.0 gramm literenként (0.26—0,40 százalék), már nem alkalmas öntözésre. Legfeljebb erősen vfzáteresztő (homokos és tiszta homok), talajú, jól alagcsövezett földet és nagyon sótűrő növényeket öntöznek vele. Olaszországban a nagy öntözőrendszerek kiépítését megelőzően nagyon alapos klimatológiai, geológiai, hidrogeológiai, pedológiai tanulmányokat végeznek és a különböző növények vízigényét is megvizsgálják. A tulajdonképpeni öntözéskor tehat már Ismerik a termesztett kultúrnövények párologtatóképességét. Márpedig ha ezt, valamint a hasznos csapadékmennyiséget (ami a talajba szívódik) ismerik, tudják, mennyi öntözővíz szükséges. A dolgot meglehetősen komplikálja az, hogy a növények napi, heti, havi és egész tenyészldel vízvesztesége nem egyenletes a vegetációs időben. Minthogy azonban minden hétre és hónapra mar meg van állapítva minden növény párologató együtthatójának eléggé pontos átlaga, az öntözővíz mennyiségét is elég pontosan meg lehet határozni, de a két öntözés közötti szünetet is. (a) A VICON ROTASPA ásőrendszerű holland forgóeke munkaszélessége 2,10 m, ásőmélysége maximum 35 cm, miközben 20—35 löerőnyi vonóerőre van szüksége. (Kucsera Szilárd felvétele)
